A tízéves Gyuri a sanghaji iskolában a könnyebben kiejthető George Komor nevet kapta. Rendszeresen átjártak Jokohamába és néha Hongkongba is. Gyorsan megtanult kínaiul és japánul. Szívesen segített az elegáns üzletben édesapjának, érdekelte a szép keleti tárgyakkal való kereskedelem, örömmel vállalta antik darabok felkutatását. Kitanulta a műkereskedés minden ágát, csínját-binját. Mindkét városban otthon volt. Huszonöt évesen kezdett önálló vezetőként dolgozni. Amikor Kuhn Arthur 1913-ban hazatért, édesapja öccse, Szigfrid átvette a hongkongi boltot, és George-ra bízták a vezető nélkül maradt jokohamai üzletet, Izidor a sanghaji vitte. George társtulajdonos lett, és élete első igazi kihívását felelősséggel fogadta.

Nemzetközi üzletláncuk boltjai a nagyháború kitörésekor Jokohamában, Kóbéban, Sanghajban és Hongkongban működtek. A műkereskedelem forgalma nagyot zuhant. A Monarchia és állampolgárai – Hongkongban, Japánban és Kínában – szerencsére nem egy időben, de ellenségekké váltak. Japán kivételével 1915-ben Hongkongban, majd a háború után, 1919-ben Sanghajban is bezáratták a Kuhn & Komor üzleteket. Az angol szigor Sanghajban volt a legerősebb, mert a betiltás vagyonelkobzással is járt. Édesapját, Izidort még ebben az évben Németországba internálták. Testvérbátyja, Pál is ugyanerre a sorsa jutott. A japánok nem voltak ennyire ellenségesek, így George Komor szigorú korlátozásokkal a háború alatt is folytathatta tevékenységét Jokohamában. A kóbei bolt pedig bezárt. Vezetője, Kuhn Gyula hazatért Budapestre. A pontos dátumok nem ismertek.
George 1920-ban vette feleségül a Szentpétervárról elmenekült Vera Orloff kisasszonyt. A Komor családnak szóló gesztusként, a város polgármestere, Kubota Szeizu adta össze a fiatalokat. Ez a ritka megkülönböztetés félévszázados működésüknek és a császári udvari beszállítói címüknek is szólt.

Japán gazdaságilag eredményes éveket zárt a Nagyháború alatt. Konjunktúra indult, de a háború után a műkereskedelem még mindig akadozott, ezért a régi curio-profil mellett George import divatcikkek árusításával is elkezdett foglalkozni, rövidesen jó haszonnal. Érezte, hogy tovább kell lépnie, ezért Tokió belvárosának szívében, az Imperial Hotellel szemben divatszalont nyitott. Hetek alatt remek vevőkör verbuválódott. Az eddig Jokohamába kijáró hölgyek hozták barátnőiket is. A divatot jól követni, a rendelési volumenekkel ügyesen játszani különleges érzékeket és gyors döntéseket kíván. George elemében érezte magát. Üzletei sikeresen működtek, és egyre bővülő külkereskedelemmel komoly nyereséget könyvelt el. Úgy nézett ki, hogy végre egyenesben vannak.
Várandós felesége 1923. szeptember 1-én éppen az ebédet készítette, George a kikötőből igyekezett hazafelé, amikor kitört a pusztító erejű Nagy Kantói Földrengés. Házuk összeomlott, szegény felesége beszorult gerendák közé, a feltámadt erős szélben pokoli tűz keletkezett. Az éppen hazaért George segítőivel együtt sem tudta kimenteni szeretett asszonyát, szeme előtt égett halálra. Összeomlott üzlete is, illetve a felkorbácsolt tűzvészben oda lett raktárkészlete, elhamvadt cégének teljes irattára, és minden, ami még a romokból menthető lett volna. Csak az élete maradt meg. Nem bírta otthagyni emlékeit. Beállt a mentők közé, és hetekig még Jokohamában maradt.

Szinte végkimerülten ért Kóbéba. Majd Európába utazott, és hazatért Budapestre. Évekig tartott az átélt borzalmak feldolgozása. A Távol-Kelet szeretete ellenállhatatlanul húzta vissza Japánba. 1926 tavaszán érkezett új életet kezdeni. Feleségül vette Xenia Kurchatoff vlagyivosztoki orosz menekült kisasszonyt. Hazatért Jokohamába, a romokból újjáépülő városba. Jó és tragikus emlékei előjöttek. George ecsetet fogott és egy év alatt megfestette kedvelt városának fejlődést. Kifestette magából az átélt fájdalmakat. Kiváló amatőr akvarellista volt.

Örömmel konstatálta, hogy Sikos János nem hagyta el Jokohamát, akinek cége lendületesen fejlődött. A megcsonkult magyar kolónia tagjai megtalálták egymást, és néhány osztrák is csatlakozott hozzájuk. Újra tudtak magyarul társalogni és otthonról érkező utazókat fogadni.

Önálló üzletbe nem fogott, nem volt arra vagyona. Egy régi barátjának, volt munkatársának vállalkozásában, a Curnow ital- és élelmiszer importőr és nagykereskedő cégnél helyezkedett el, és lehetőséget kapott a K & K részleg megalapítására. Később a cég külkereskedelmi részlegének vezetője lett, felesége besegített. Ők látták el áruval Izidor stuttgarti és budapesti rokonukat, özv. Sárkány Bélánét.

Honmoku-ban, az elpusztult halászok telepén, közvetlenül a parton vett telket, és ott építette fel házukat. 1930-ban költöztek be újszülött leányukkal. Leánya, Berta Natalie 1929-ben, fia, John 1936-ban született. Szomszédaik szintén többgenerációs Jokohamában élő külföldiek voltak. Gyerekeik a helyi halász gyerekekkel uralták a partot. Szívesen fogadott hazai vendégeket. Elsők között nála vendégeskedett közel egy évig Metzger Nándor.

1932-ben Metzger Nándorral közösen rendezték meg az első reprezentatív magyar nép- és ipaművészeti kiállítást Tokió legmodernebb áruházában, a Macuzakaja nagyáruházban. Páratlan sikert aratott a kiállítás, amelynek elismeréseként mindketten kormányzói bronz fokozatú kitüntetésben részesültek.
A közel ötvenfős Japánban élő magyar kolónia doyenje, kiemelkedő alakja George volt összetartója és mozgatója a magyar közösségnek, annak ellenére, hogy nem tudott jól magyarul.

A család boldog életét 1941-ben megtörte az ellenük felhozott kémkedési vád és azonnali letartóztatás. 12 éves leányuk és 5 éves fiuk egyedül maradt a házban egészen George szabadulásáig. A vádakat a Magyar Követség bevonásával nagy nehezen tudtak csak tisztázni. Feleségét több hónapon keresztül börtönben tartották, vallatták.
A japán hatóságok 1943-ban elrendelték a baráti államok fővárosban és környékén élő állampolgárainak kiköltöztetését. így a magyaroknak is több vidéki kényszerlakóhelyet jelöltek ki. George Komor és családja a hegyvidéki Gorában (Hakone körzet) telepedett le, ahol a háború végéig nagy nélkülözések között itt éltek.

A háború utolsó évében az amerikai légerő Jokohamát is szétbombázta. George Komor irodája és raktárkészlete újra megsemmisült, de szerencséjére a tengerpartra épített háza sértetlen maradt. Másodszor is szinte a semmiből kellett újra kezdenie. Egy szerény faépületben nyitotta meg sokadik boltját, a Komor & Komor Art and Curio-t, mely a megszálló amerikaiak egyik kedvelt emléktárgy beszerzési helye lett. Komoly forgalmat bonyolítottak a Made in Occupied Japan porcelánokból és fémtárgyakból. Ha ránézünk a márkajegyek nem teljes választékára és a példaként bemutatott néhány csészére, nyilvánvaló a kiváló minőség, valamint érthetővé válik az is, hogy az Egyesült Államokban mind a mai napig hatalmas gyűjtőtábora van ezeknek a porcelán tárgyaknak.

1947-ben alapította meg külkereskedő cégét Komor Trading néven, mely 1949-ben a Kojama Trading nevet vett fel. Művirág és dísztárgy export volt a főtevékenységük. A curio bolt megszállás alatti kedvező forgalma az amerikaiak tömeges hazatérével 1953-tól esni kezdett. George Komor a boltot bezárta, és ettől kezdve csak külkereskedelemmel foglalkozott, főleg Egyesült Államokbeli vevőkörrel. Sikeresen segítette több kis- és középméretű vegyes profilú japán vállalat exportját is. Hetvenöt éves korában adta át a Tokió Ueno kerületében működő cégét fiának, John Komornak.
1976. november 8-án halt meg Jokohamában. Feleségével együtt a Jokohamai Külföldiek temetőjében nyugszanak. Sírjukon a szabadkőműves jel mellett az Order of Eastern Star megkülönböztető szimbólum is szerepel, utalva George mester fokozatára és felesége szolgálatára a rendszeres jokohamai ülések megszervezésében.

TÖRTÉNET (eredeti helyesírással)

R. Moll Tereza: Expresszen ki a földrengésből. Pesti Napló, 1923. december

A kinti magyarok sorsáról a tokiói spanyol követség már idézett szűkszavú közleményén kívül, a Pesti Napló 1923. decemberi számában bukkantam egy írásra. Sanghajból érkezett dr. Renner Sándor feleségének, R. Moll Terezának a levele, melyből a katasztrófát megelőző, Komorékkal töltött nap történetét ismerhetjük meg. Tereza, aki koncertzongorista volt, két hó- napot tartózkodott a szigetországban Drake nevű angol ismerősének meghívására, fent a hű- vös hegyekben, Karuizavában, ahol több koncertet is adott. Leveléből ezt tudhatjuk meg:

„Augusztus 30-ikán reggel útra keltem. Még Tokióban is ki akartam szállni, Jokohamában Komor Györgyéket akartam meglátogatni s onnan az esti expresszel Kobéba menni. Tokióban kedves ismerősök vártak, az ottani Siemens-Schuckert művek managerjének vendégszeretetét élveztem, estére a kedvemért nagy dinét adott, melyben az osakai telep igazgatói is részt vettek. Az urak másnap Osakába igyekeztek konferenciára ugyanazzal az expresszvonattal, amellyel Kobeba kellett eljutnom és ők rábeszéltek, hogy velük a Kobetól egy órányira lévő Kyotóba menjek, amelyet nagyon érdemes megnézni. Ráálltam és legnagyobb szerencsémre a másnapi éjjeli expresszre megváltattam a jegyemet az ellen a kedves veszedelem ellen, hogy Komorék ott fognak Jokohamában, miután szíves levelükben azt írták nekem, hogy legalább egy hétig nem engednek el.
A hőség iszonyú volt, úgyhogy éppen csak körülvitettem magamat Tokió városában és másnap már Jokohamában vagyok. Augusztus 31-ikén. Valóságos ünnepnap volt ez Komorékkal, olyan derültek, gondtalanok voltunk, ott volt az Empress of Australia gőzös kapitánya és Rusell bankár fia s ebéd után három órakor mindannyian Kamakurába robogtunk, hogy az ottani strand-életet is megtapasztaljam. Ez Japán legelőkelőbb strandfürdője. Mutatom az expressz-jegyemet Komoréknak, hogy este nyolc órakor a yokohamai vasútállomáson kell lennem. Azt mondja Komor:
– Majd gondunk lesz rá, hogy lekésse a vonatot és én autón elviszem egyenesen Kobeba, vagy ahova kívánja!
Szegény, ha tudta volna, mi vár reá.
…öt óra volt délután, amikor őrült iramban Kamakurából a másik strandfürdőbe Tomiokába rohantunk. Hat órára értünk oda s a tenger olyan pompás volt, olyan hívogató, s mi az autoúttól olyan porosak és fáradtak, hogy öt perc alatt már be is bújtunk fürdőruhánkba s a legnagyszerűbb tengeri fürdőben és a leggyönyörűbb naplementében volt részünk. Szemem ezenközben állandóan az órámon, valami úgy ösztönzött, hogy le ne késsem a vonatot. Azt mondja a kapitány:
– Mrs. dr. Renner tiszteletére a hajón dinét rendeltem s így fejezzük be majd ezt a szép estét! Egészen jól tudtam, hogy nem töltöm együtt az estét a szeretetreméltó társasággal, de nem akar- tam a kedvüket rontani, hallottam a sofőrtől, hogy az állomás alig tízpercnyire van a hajótól, ezt feleltem tehát:
– Nos, gyorsan a hajóhoz!
És érdemes volt még ezt is megnézni, a legnagyobb luxushajót, olyan, akár egy előkelő óriási hotel, a kapitány megmutatta minden zegét-zugát, a villamosságra berendezett konyhától az uszodáig, nem győztem eleget bámulni. A nagy lelkesültségben aztán pillantásom az órára vetődik. Szent isten, háromnegyednyolc. Még mindig nem enged el, még egy pillantás a ball room-ba, aztán kiragadom magamat, fel Komornéhoz, ott már tálalva az első fogás, átö- lelem, hálálkodom, azzal, mint a forgószél, le a lépcsőn, az autóhoz és megint a legőrjöngőbb tempóban ki a vasúthoz. A vonat éppen akkor harsog be, ép csak hogy annyi időm van, hogy felugorhassak. Ha elmaradok, bizonyosan ugyanaz a borzalmas vég szakad rám, amely Komor Györgynét érte. Férje szeme láttára pusztult el, aki hallotta a sikoltozását, de nem tudta megmenteni. A földrengés kitörésekor ő maga a hajón volt, így menekült meg, de mindenét elvesztette. Kyotóban magunknak is részünk volt a földrengésben, de szerencsétlenség nem történt, kirohantunk a házból és öt perc múlva már is vissza is térhettünk és miután még egy nagyon szép napot töltöttem el itt, másnap Kobeba utaztam, ahol Drake-ék, legnagyobb meglepetésemre, nem jelentkeztek a hajón. Csak az első kikötőben, Mojiban tudtuk meg az újságokból a rettenetes katasztrófát.”