Kaukázus és Magyarország

 A XVII. századtól az ébredező nemzettudat és az ezzel megélénkülő érdeklődés a rokonnépek kérdése iránt – nem beszélve a Kuma folyó menti Madzsar város romjainak felfedezéséről –hatalmas lendületet adott a közbeszédben a kaukázusi népek elterjedésének, ami a XIX. század során nagyszabású tudományos (földrajzi, néprajzi régészeti irányultságú) kutatóexpedíciók megindításához vezetett. (Tudományos értelemben ekkor a magyarság legalábbis a világ Kaukázus kutatásának élvonalában, sok szempontból úttörői között volt.)

A XX. századtól a kapcsolatok a Szovjetunió létrejöttével jelentősen visszaestek, majd a magyarországi kommunista hatalomátvételt követően a KGST biztosította gazdasági és az ahhoz kapcsolódó oktatási keretek között némiképp újra megélénkültek.

A függetlenedő egykori szocialista kaukázusi tagköztársaságokat (Örményországot, Grúziát, és Azerbajdzsánt) a Magyar Kormány már 1991. december 26-án – a feloszló szovjet parlament utolsó ülésnapjával egy időben – elismerte. A politikai-diplomáciai viszony ezekkel az országokkal azóta némiképp hullámzó: Grúziával kiegyensúlyozottan jók, Örményországgal 2012-től kimondottan hűvösek, míg Azerbajdzsánnal egyenesen kitüntetettnek mondhatóak.

A kulturális kapcsolatok ugyanakkor minden független kaukázusi országgal jók, és aránylag intenzívek, amit akadémiai szinten a PPKE Armenológiai Tanszékének 2016-os, illetve az ELTE Grúz Könyvtárának 2019-es megalapítása is megerősített.

RÉSZLETES KAPCSOLATTÖRTÉNET

I. ÁRPÁD-KOR

A Magyar Királyság kaukázusi kapcsolatai – legalábbis indirekt formában – már az államalapítás korától valószínűsíthetőek. A Szent István által alapított jeruzsálemi monostor és zarándokház minden bizonnyal közvetlen kapcsolatot jelentett a Szent Városban erős jelenléttel bíró grúz szerzetességgel, és ezen keresztül indirekt módon az arabok által a jeruzsálemi keresztény helyek kegyuraiként elismert grúz uralkodókkal is. ¹Blazovich, Érszegi és Turbuly 1998, 51-53.; Tobler 1853, 418-419.; Tardy 1988, 42.

Először II. András uralkodása (1205-1235) alatt került sor közvetlenül dokumentált kapcsolatfelvételre a Magyar Királyság és a kaukázusi népek között. Az V. keresztes hadjárat során, (amelybe Grúzia is bekapcsolódott volna, ha ebben a mongol támadás meg nem akadályozza,) a hadjáratban személyesen is részt vevő király 1218-ban, a Szentföldről hazatérőben személyesen is találkozott I. Leó kilikiai örmény királlyal. A találkozó eredményeképp Leó egyik lányát, Izabellát el is jegyezte fia, András herceg számára. Bár a frigy később meghiúsult – így a megegyezéssel ellentétben végül nem lett Árpád-házi királya a kilikiai örménységnek, – a szoros kapcsolat eredményeként I. Leó kamarillása, Jocelyn kíséretével együtt Magyarországra jött, és Esztergom környékén – a latin nyelvű forrásokban villa Armenorum néven szereplő – birtokot is kapott. (Talán a kíséretben lévő örmény orvosoknak köszönhetően, alighanem ekkoriban honosodtak meg a magyarban az olyan, eredetileg különféle betegségeket jelentő, örmény eredetű szavak, mint a piszok, kosz, csécs és a keh.) ²Wertner 1892, 452–456.; Gazdovits 2006, 47.; Schütz 1958, 450-460.

Szűk két évtizeddel később, az Alániáig jutó Ottó barát nyomában, – aki állítólag épp a Kaukázus térségében beszélt a keleten maradt magyarok néhány képviselőjével, – Julianus barát első útján (1235-36), útban Magna Hungaria felé személyesen is átkelt a Kaukázus vidékén. És az 1252-54-ben pápai követként pápai követként Batu kánnál járó – és ott többek között magyar hadifoglyokkal is találkozó – Rubruk Wilhellmus is beszámol útitársai között egy magyar fráterről, aki onnan Tifliszbe (Tbiliszi) tért vissza. De ebből az időszakból van több egyéb beszámoló is, ami missziós keleti úton lévő magyar szerzetesekről szól (vélhetően a krími Kaffa városához tartozó ferencesek közül). Többek között számon tartanak egy Stephanus Ungarus nevű testvért is, aki az alánok között lett vértanúvá. ³Györffy 2002.; Tardy 1980, 56-58.; Vásáry 2008, 125-127.

Az Árpád-kor végén a kaukázusi térség iránti megnövekedett figyelmet, vagy az onnan származó beszámolók hatását, mutatja, hogy IV. (Kun) Béla papja és jegyzője, Kézai Simon 1283 körül keletkezett Gestájában már pontosítja Anonymust, és – a krónikában is szereplő – „Szkítiával szomszédos keleti tájakról” szólván már a Grúz Királyságot (regnum Jorianorum) is néven nevezi. ⁴Pais 1975, 134-135.; Györffy 1975, 183.; Tardy 1988, 42-44.

II. A VEGYESHÁZI KIRÁLYOK KORA

Az Anjou-korból közvetlen kaukázusi kapcsolatokról nincs tudomásunk. Ugyanakkor ekkoriban indul meg az örmények első nagyobb kelet-európai betelepülése Lengyelország és Moldva mellett Magyarországra – többek között Brassóba – is. Tudjuk, hogy 1381-ben, I. (Nagy) Lajos uralkodása alatt, az erdélyi szászok már panasszal éltek a királynál az örmény kereskedők jelentette érdeksérelmeik miatt. ⁵Nagy 2002, 53-55.

Zsigmond király kora (1387-1437), mint oly sok minden másban, a keleti diplomáciai kapcsolatok történetében is jelentős mérföldkő volt az ország számára. Követei megfordultak a Krímben, Karamániában, Perzsiában és Mezopotámiában is. Közvetlen kaukázusi kapcsolatfelvételnek azonban nincs nyoma; bár valószínűleg legalábbis átutaztak a területen. Ugyanakkor több, a királyi udvarhoz kapcsolódó személyről – így udvari költőjéről, Oswald von Wolkesteinről; Nikápolynál török fogságba esett hadapródjáról, Johann Schiltbergerről; és a király Timur Lenk felé eljáró követeként is tevékenykedő domonkos szerzetes-érsekről, Johannes de Galonifontibusról – név szerint is tudjuk, hogy egykor megfordultak a Kaukázus vidékén is.⁶Schiltberger 2018.; Tardy 1978, 83-111.; Tardy 1998, 49-53.

Zsigmond halála után a Bázel-ferrara-firenzei zsinat 1438-as ülésszakától a keleti és nyugati egyház uniójára való törekvés miatt nem csak a görögökre, de a grúzokra, örményekre, oroszokra is aránylag nagy nemzetközi figyelem fordul. A zsinati elszámolásokból vélelmezhető, hogy a zsinat ideje alatt Itáliában volt érintkezés a magyar és a grúz küldöttség között is. ⁷Iorga 1899, 9-11; Tardy 1988, 53-54.

III. KÉSŐ KÖZÉPKOR

A XV. század második felében, 1481-ben jelent meg a Szászsebesi Névtelenként ismert, erdélyi – vélhetően szász – származású György barát traktátusa, amiben az 1438-1458 közötti török fogságának éveiről, köztük a Kaukázusban eltöltött idejéről és az ottani népekről is beszámol. Műve nem csak a korszak egyik legnépszerűbb ismeretterjesztő munkája lett (rövid idő alatt, 14 latin és 4 német kiadást ért meg; s az 1530-ashoz Luther Márton írta az előszót); de nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy Grúzia és a grúzok is bekerüljenek – kimondottan pozitív kontextusban – az európai köztudatba. ⁸Capesius és Göllner 1944.; magyarul: Tardy 1977, 49-153.

Konstantinápoly 1453-as eleste után egyre nagyobb hangsúllyal vetődött fel a grúz királyságok neve a nyugati diplomáciában, mint olyan keresztény területé, ami hathatós szövetséget jelenthetne egy – a trapezunti görög császársággal, és jó esetben Perzsiával is kiegészült – törökellenes harapófogó létrehozásához. Aeneas Silvius Piccolomoni (a későbbi II. Pius pápa) már 1454-ben levelezett egy ilyen összefogás lehetőségéről Vitéz János nagyváradi püspökkel. Ezt az ötletét az 1459-es mantovai kongresszuson – a magyar követek lelkes fogadtatása mellett, de tényleges eredmények nélkül – hivatalosan is előterjesztette. Ugyanakkor tudjuk, hogy az azon résztvevő grúz követek ezt követően Magyarországra is eljöttek, ahol Mátyás király udvarában előkelő fogadtatásban részesültek. ⁹Bryer 1980, 178-198.; Tardy 1971, 35-37.; Wolkan 1918, 551.

Az ezt követő évtizedekben még több követjárás, és intenzív diplomáciai levelezés folyt egy grúz-velencei-perzsa-magyar-lengyel szövetség lehetőségeiről, amik azonban katonai értelemben soha nem vezettek érdemi eredményhez. Mindenesetre az egyik nagy – 1473 és 77 között, Ambrogio Contrarini vezetésével zajlott – kalandos grúziai és perzsiai követjárásnak, vélhetően a király megbízásából, magyar résztvevője is volt: Magyar János (Zuanne Ungaretto) személyében. ¹⁰Contarini 1543, 65-107.; Tardy 1988, 58-68.

Ilyen intenzív érdeklődés mellett nem meglepő az sem, hogy a gyulafehérvári kanonok, Lászai János, mikor 1483-ban a szentföldre zarándokol (ami a kegyes cselekedeten túl vélhetően diplomáciai kiküldetést is jelent) társaival meglehetős figyelmet szentel a szentföldi grúz jelenlétnek is, – mint az útitársa Felix Faber részletes beszámolóiból is kiderül. ¹¹Fabri 1843-1849.; Tardy 1971, 63-70, 180-184.

Grúzia szerepének jelentős felértékelődését mutatja az is, hogy Mátyás udvarából az írásbeli beszámolók is egyre több figyelmet szentelnek neki. Így 1488-ban megjelent krónikájában, Thúróczy János is részletesen beszámol a grúzokról, mint szerinte az egykori szkíta-magyarokkal szomszédos népről. És Mátyás korától a humanisták között sem megy ritkakaságszámba, ha műveikben egy-egy szakaszt a Kaukázusnak szentelnek (pl. Raffaello Maffei, Lubkovic-Hassenstein Bohuslav, Wolfhard Adorján). 1542-ben, a kiváló brassói polihisztor, Johannes Honterus Európa-szerte keresett és hosszú ideig mérvadónak tekintett kozmográfiájában is felkerül – szó szerint – a térképre a Kaukázus is. ¹²Thuróczy 2001.; Offner et al. 2015.

A grúz-magyar kapcsolatok kérdéséhez – a későbbi rokonságkutatások távoli előzményeként – itt érdemes még megemlíteni, hogy már Schöner Johann nürmbergi kartográfus 1515-re datálható térképén Grúzia mint „Georgia seu Hungaria Antiqua” vagyis „Grúzia, azaz az ősi Magyarország” került feltüntetésre. ¹³Tardy 1977, 271-281.

IV. A TÖRÖK HÓDOLTSÁG IDŐSZAKA

1. Híradások a Kaukázusról Magyarországon

A hódoltság időszakában értelemszerűen továbbra elsősorban is a remélt törökellenes összefogás kontextusában merült fel a Kaukázus, és különösen a grúz nép neve.

1538-ban, Velencében jelent meg először annak a magyar futárnak az avviso-ja (kézzel írt, gyakran kimondottan a nyilvánosságnak szánt hírlevél), aki Konstantinápoly és Magyarország között teljesített szolgálatot, és művében kimondott taktikai lépéseket igyekezett népszerűsíteni a török birodalom megtöréséhez. Terveiben kulcsszerepet szánt Oroszországnak és mellette a kaukázusi népeknek (cserkeszek, mingrélek, grúzok, örmények) is. ¹⁴Advisi da uno christiano Constantinopoli tutti li modi per potere offendere e destrugere potentia del Turcho 1538.

Még szélesebb körben, és név szerint is ismert szerzője volt a kornak Georgievics Bertalan (1510-1557), aki még tizenéves érseki apródként került fogságba a mohácsi csatában. Hosszú, 13 éves fogsága alatt, az anatóliai főadószedő szolgájaként a Kaukázusban is megfordult. Miután ott – valahol Armeniában – végre sikerült megszöknie, és fogadalmi zarándoklatát is teljesítette a Szent Sírhoz, végül Nyugat-Európába ment. Műveiben – a törökökről és saját sorsáról szóló részletes, és meglehetősen népszerű, beszámolókon túl – ő is erősen szorgalmazta a nyugati keresztény országok összefogását a grúzokkal és Perzsiával az Oszmán Birodalom ellenében. ¹⁵Tardy 1977, 181-194.

1555-ből pedig már egy, szintén konstantinápolyi diplomatától származó, a cserkeszek és a mingrélek katonai sikereiről beszámoló magyar nyelvű levél is mutatja, hogy komolyan odafigyeltek a török és a perzsa között egyensúlyozó kaukázusi népek – potenciális szövetségesek – akcióira. ¹⁶Tardy 1988, 116-117.

A korszak legnagyobb hatású magyar diplomatája, a drinápolyi békét is megkötő Verancsics Antal is rendszeresen foglalkozott jelentéseiben a kaukázusi népekkel. Amikor a Fényes Portánál volt kiküldetésben (az 1550-es években), rendszeresen beszámolt a grúzok és a Sirván kánság körüli diplomáciai és katonai helyzetekről. Követ- és útitársai, a szintén a monarchia diplomatájaként tevékenykedő Ogier Ghiselin de Busbecq és a saját költségén a diplomáciai úthoz csatlakozó Hans Dernschwam pedig a kaukázusi országokról és azok népeiről, szokásairól is részletes, bár másodkézből való ismertetéseket adnak. És innentől – mint a Porta perzsa kapcsolatait és katonai pozícióit is aktívan befolyásoló tényezők, – rendszeresen felbukkantak a kaukázusi vonatkozású kérdések a követek (pl. Ungnád Dávid, Salomon Schweigger Heinrich Porsch) feljegyzéseiben. ¹⁷Tardy 1971, 208–230.; Tardy 1984.; Gerlach 1674, 206-208, 244, 310-311.; Schweigger 1608.; Porsch1583. ; Tardy 1988, 119-146.

Ugyanakkor a korszak egyik legnagyobb jelentőségű kapcsolattörténeti ténye minden bizonnyal a Báthoryak kaukázusi diplomáciai aktivitása. Már Báthory István (1571-1586) is készített terveket a grúzokkal és a cserkeszekkel való koordinált katonai együttműködésre. Bengyeri János személyében követet is küldött a cserkeszekhez, és udvarában is élt egy cserkesz férfi, aki információkkal látta el. A Szentszék kezdeményezésére az 1590-es években határozott törekvés indult egy erdélyi-lengyel-havasalföldi-orosz-grúz-cserkesz és perzsa (sőt spanyol) törökellenes összefogás létrehozására. Alessandro Cumuleo (Kumulovics) esperes diplomáciai utazásának és aktív tárgyalásainak köszönhetően ki is formálódott egy ilyen együttműködés. Ennek keretében a hosszú ideig sikeres ellenállást mutató I. Simeon (1556-1599) Kartalinia (Kelet-Grúzia) királyának örmény követe a II. Fülöp spanyol királynak átadott levelében már úgy emlegette Báthory Zsigmond fejedelmet (1586-1602) mint konkrét szövetségesét, aki levelezésükben személyesen is szorgalmazta a törökellenes koordinált katonai fellépést. S bár – részben talán az összeurópai összefogás meghiúsulása miatt – végül mindkét uralkodó alulmaradt a törökkel szemben, I. Simeont még sztambuli fogsága alatt is számontartotta az hivatalos diplomácia. Herberstein Ádám és Rimay János konstantinápolyi követjárásuk alatt, még 1608-ban is látogatást tettek az ott raboskodó uralkodónál. ¹⁸Pierling 1887. 96-97, 132.; Veress 1944.; Veress 1909, 93.; Veress 1906.; Macler 1920, 68-80.; Gabashvili 1954, 93-101.; Tardy 1988, 147-163.

A törökellenes stratégiát illetően egyébként Rudolf császár is követte a Báthoryak törekvéseit. 1602-ben követségbe küldte a kolozsvári illetőségű – korábban a fejedelem szolgálatában állt – Kakas Istvánt, hogy keleten próbáljon szövetséget építeni a török harapófogóba szorításához. Mivel ő küldetés oroszországi részének teljesítése után elhunyt, így utóda Tectander György fejezte be a perzsiai tárgyalásokat, és ebből visszatérvén II. Sándor kahétiai (Kelet-Grúzia) királlyal is tárgyalt. Ezt a követjárást azután 1605-ben Dohna Ábrahám gróf is megismételte, és tolmácsolta is Rudolf császár köszönetét II Sándornak, a korábbi delegáció támogatásáról.¹⁹Veress 1906.; Tecktander 1889.; Meyer 1913, 259.

I. Tejmuráz, kahétiai és kartaliniai király idejében (1606-1648 között több megszakítással) van nyoma a fordított diplomáciai utaknak is. 1618-1629 között Nikoloz Irbachi-Csolokasvili járta be a grúz király követeként Európát, s – bár látogatása csaknem visszhang nélkül maradt – egy tárgyalás erejéig a császári és királyi udvarnál is megfordult. ²⁰Tardy 1988, 171.

Nem meglepő módon a korszakban a kaukázusi népekről legrészletesebben beszámoló magyar szerző is a diplomáciai világából került ki. Ezt az írást a szolgálataival grófi rangot is elnyerő pathai Bedik Péternek köszönhetjük, aki szintén a perzsa udvarhoz intézett kiküldetéséből tért vissza 1675-ben a Kaukázuson át, hogy aztán kalandjairól és megfigyeléseiről hosszú – latin nyelven írt – könyvben számoljon be. ²¹Bedik 1678.; Kallós és Kerekesházy 1939.

2. Kaukázusi népek a török kori Magyarországon

A másik oldalról nézve, a török katonai adminisztráció gyakorlata (ami szerint a meghódolt népek katonai egységeit, ill. az azok fiaiból szedett janicsárokat lehetőleg szülőhelyüktől távol kell szolgálatba állítani), meglepően nagyszámú kaukázusi származású török tisztviselőt és olykor teljes katonai egységet eredményezett a magyar területeken.

Mikor Bocskai Érsekújvár elfoglalásához a török segítségét is igénybe veszi, kapitánya (Rhédey Ferenc) 1605-ben külön szerződés keretében garantálja Nagyszombat városának, hogy „sem török, sem tatár, sem cserkesz,” sem más idegen hadat nem visz be a városba. ²²Szalay 1878, 193-194.

De számos kisebb-nagyobb rangú katonai elöljárón túl, a török források több budai török helytartóról is nyilvántartották kaukázusi (cserkesz vagy grúz) származásukat. Ilyenek voltak: Ipsir Musztafa vezír (1639-1640), Szijavus vezír (1648-1650), Gürdzsi Kenán vezír (1655 és 1663 között többször), Vezír Szejdi Ahmed vezír (1659-1660), Vezír Szári Huszein vezír (1663-1664), Vezír Gürdzsi Mehmed vezír (1664-1666). ²³Tardy 1988, 175-184.

Szintén erre az időszakra tehető az örmények tömeges bevándorlása Erdélybe. A korábban a Moldvai fejedelem elleni felkelésben részt vevő, így veszélyeztetetté vált örménységet 1672-ben hívja be Apafi Mihály fejedelem. Minász püspök vezetésével vagy tizenötezren át is települnek Erdélybe. Zömmel a határ mellett, illetve részben korábban is örmények lakta helységekben telepednek le (Csíkszépvíz, Gyergyószentmiklós, Beszterce, Ebesfalva, Marosfelfalu, Petele, Beszterce), és fennmaradásukat az is megkönnyíti, hogy 1690-ben I. Lipót is megerősítette kiváltságaikat. ²⁴Gazdovits 2006, 153-167.

V. KAUKÁZUSI ÖSSZEKÖTTETÉSEK A XVIII. SZÁZAD KÖRNYÉKÉN

1. Kulturális kapcsolatok a XVII-XVIII. század fordulóján

A megélénkülő diplomáciai kapcsolatok nem hagyták érintetlenül a kor tudománnyal foglalkozó elméinek érdeklődését sem. Témánk szempontjából különösen fontos Otrokocsi Fóris Ferenc (1648-1718), a gályarabságot is megjárt egykori református lelkipásztor, aki később a nagyszombati (jezsuita) egyetem professzora lett. 1691-ben megjelent, Origines Hungaricae c. munkájával ő lett az első nagy hatású képviselője a korai – naiv módszertana alapján ma már „ábrándosnak” tekintett – összehasonlító nyelvészetnek, ami bizonyos hangalaki egybeesések alapján igyekezett többek között a magyar-kaukázusi néprokonságot is bebizonyítani (pl. a „mingrél” és a „gur” népneveket is a „magyar” tőből vezette le). ²⁵Otrokocsi 1693.

Ugyanebben az időszakban került sor az eddigi legjelentősebb kulturális transzferre: két magyarországi illetőségű személy is fontos szerepet töltött be a kaukázusi könyvnyomtatás elterjedésében. Tótfalusi (Misztótfalusi) Kis Miklós, a kiváló magyar betűmetsző volt az, aki nemcsak az amszterdami örmény nyomda egyedi karaktereit, de II. Arcsil kahétiai király kérésére – amit Nicolaes Witsen amszterdami polgármester közvetített – az első grúz karakteres betűkészletet is ő készítette el az 1680-as években. Két évtizeddel később pedig – a grúz nemzetiségű havasalföldi orthodox metropolita kiküldöttjeként – egy gyulafehérvári származású nyomdászmester, Mihai Istvanovici lett VI. Vahtang király első tbiliszii nyomdájának vezetője (ottani munkáit egyébként egyfajta kettős identitással „Mihail Stefaneszsvili ungro-vlaheli”-ként írja alá). ²⁶Tótfalusi 1940, 111.; Schütz 1957, 335-346.; Haiman 1981, 41-65.; Baramidze 1972, 303-304.; Tardy 1988, 196-198.

Magyarország felé pedig nem csak csoportos, de néhány egyéni kaukázusi bevándorlás is nyomon követhető a XVII. század végétől a forrásokban; mégpedig a társadalom legkülönbözőbb szintjeiről (a hadifogolyból lett iparostól az egykori uralkodócsaládok tagjaiig). Így például ketten a Dadiani-házból – a trónfosztott IV. Levan (1681-1691) mingréliai király gyermekei közül, – Konstantin és Naum Grigori Dadiani is Magyarországon telepedtek le. Nevüket 1715-ben Dadányira magyarosították, és az itteni orthodox (hagyományosan görögként meghatározott) közösség megbecsült tagjai lettek (II Józseftől 1784-ben a család magyar nemesi rangot is kapott). Nem sokkal később pedig már megjelennek az első legendás eredetmondák is bizonyos családok, sikeres személyek ősi, kaukázusi nemesi származásáról is (pl. Hadik András esetében). ²⁷Tardy 1988, 156-264.

Az örmény betelepülés közvetlen következményeként, Erdélyben már a XVIII. század első éveiben megalakult a Szamosújvári Örmény Katolikus Püspökség, és első ottani templomuk építése is rögtön megkezdődött. ²⁸Gazdovits 2006, 186-190.

2. II. Rákóczi Ferenc kaukázusi kapcsolatai

Korántsem meglepő módon a politikai diplomácia terén a fejedelem folytatta elődei hagyományát, így az ő uralkodása alatt is megfigyelhetőek a forrásokban a Kaukázusra való odafigyelés nyomai. Pápai János – II. Rákóczi Ferenc követeként a Portánál – rendszeresen beszámolt a kaukázusi fejleményekről, sőt a török nagyvezírt is igyekezett azon a fronton is katonai akciókra bírni (ez az orosz erők megosztása miatt lett volna fontos a kurucok számára). ²⁹Benda et al.1955, 568-569, 679-680.

Az akkor már két éve perzsa fogságban raboskodó VI. Vahtang király követeként Szulhan Szaba Orbeliani épp a fejedelem párizsi tartózkodásának idején érkezett – titokban tartott – követségbe a francia udvarhoz. Napi időrendjük összevetése, és a követ jegyzetelt térképészeti dokumentumaiban Magyarország felé megnyilvánuló érdeklődés valószínűsíti, hogy valamilyen kapcsolatfelvétel közöttük is megtörtént. ³⁰Thaly 1866, 295-339.; Orbeliani 1955.; Tardy 1988, 202-207.

Mikes Kelemen feljegyzéseiből pedig megtudjuk, hogy később Rodostóban két, a törökhöz menekült grúz herceg is látogatást tett Rákóczinál. (Mikes ekkor már nyomorúságra jutott egykori vitéz hadakózókként ír a grúzokról, akikről annyit jegyez még meg, hogy a „görög valláson” vannak, és közöttük igen szépek a fehérnépek.) Az orosz-török viszony nagypolitikai vonatkozások miatt ugyanakkor D’Andrezel francia követ és a fejedelem levelezésében is visszatérő témaként szerepelnek a kaukázusi katonai-politikai események. ³¹Mikes 1984, 7-9, 31-32, 63, 53, 56,66, 108, 147-157.

1717-ben, mikor a Portában még egyszer felmerült Rákóczi katonai segítséggel való visszasegítése a hatalomba, az erdélyi bevonuláshoz kipcsak és cserkesz egységek is bevetése is megemlítésre került a – soha megvalósításba nem kezdett – tervekben. ³²Karácson 1911, 14-16.

Később, a Rákóczi emigráció köreiből kikerülő katonáknak is fontos szerepe volt az orosz fennhatóság alatt szolgáló, 1730-ban létrejött magyar huszáregység megalakulásában, ami 1738-tól párhuzamosan szolgált az akkor reguláris szolgálatba állt grúz könnyűlovassággal, majd – amellett, hogy kölcsönös közös szolgálatról is vannak információink az egységek között – 1776-től egy ezredben vonták össze vele. ³³Stein 1885, 112, 169.

3. A Kaukázus előtérbe kerülése a magyar közérdeklődésben

Az igazán intenzív, több évszázadon keresztül tartó magyar érdeklődést a Kaukázus iránt szintén egy egykori kuruc tisztnek, Turkoly Sámuelnek köszönhetjük. Ő – miután már a száműzetésben, Lengyelországban elvált a fejedelemtől, és végül – Nagy Péter cár szolgálatába állt. Amellett, hogy a kaukázusi szőlőtermesztésben is fontos szerepet játszott (az asztraháni ültetvények meghonosításával), a perzsa hadjárat résztvevőjeként ő írta meg az asztraháni levélként elhíresült dokumentumot. Ez volt az első híradás a Kuma folyó mentén egykoron állt Madzsar városáról; ami – a névhasonlóság, és a honfoglalás előtt elvált, kaukázusi (szavárd) magyarok nyomainak összekapcsolása révén – több mint két évszázadon keresztül lázban tartotta a magyarság rokonnépkutatóit. ³⁴Seres 2009, 62–83.; Kránitz 2014, 530-531.

A század második felében II. Erkele (Heraclius) kahétiai király (1744-1798) felvilágosult uralkodása és hadi sikerei nyomán (azzal, hogy sikerült kivívnia Kahétia és Kartalinia függetlenségét a perzsáktól) nagy népszerűségre tesz szert Európa szerte, így Magyarországon is. Többek között a Magyar Hírmondó és a Magyar Kurír is rendszeresen írt róla, és a híradások visszhangjaként ezek a témák még korból származó magánnaplókban is visszaköszönnek. ³⁵Tardy 1988, 223-227.

Ráadásul a kaukázus másik oldalának (konkrétan a dagesztáni) hadi eseményeiben egy délvidéki származású tisztnek is kiemelkedő szerepe volt. 1787-től ugyanis (a Popovics családból származó) Tököly Péter töltötte be az Azovi és Kaszpi tenger közötti terület orosz fegyveres erőinek főparancsnoki tisztét. II. Erkele és I. Solomon imeretiai király szövetségeseként ő is fontos szerepet töltött be a dagesztáni hadurak offenzívájával szembeni műveletekben. Katonai érdemei mellett pedig hadvezérként meglévő befolyásával támogatta unokaöccsét, Tököly Szávát, hogy Madzsar városát is felkereshesse, és további beszámolókat írjon róla. ³⁶Tardy 1988, 265-268.

Részben Madzsar városának a közbeszédben való elterjedése miatt ekkoriban intenzív érdeklődés indult meg a kaukázusi népek és nyelvek iránt is. Így új lendületet kapott a nyelvrokonság keresése is. A sárospataki főiskola rektora, Beregszászi Pál, majd a nyomában mások is kísérletet tettek a magyarnak egy perzsa-méd nyelvcsaláddal, köztük a grúzzal való rokonítására is. ³⁷Beregszászi 1796, 76.

4. Az első magyar kalandorok a Kaukázusban

Az 1770-es évekből tudunk az első, igazán jól dokumentált kaukázusi utazásról, melynek során két, nem hivatalos kiküldetés, hanem szerencsekeresés okán útra kelt magyarországi kalandor, az orvos és alkimista Reineggs Jakab és a rózsakeresztesség iránt is érdeklődő, elszegényedett mecénás gróf Koháry János is megfordult II. Erkele udvarában. Bár beszámolóik nem mentesek némi nagyzolástól (és a személyes konfliktusoktól sem), bőséges kalandjaik leírása mellett fontos forrásai a kor Kaukázusról szóló információinak is. ³⁸Tardy 1957, 166-211.

VI. A KAUKÁZUS HAZAI KUTATÁSÁNAK ARANYKORA – A XIX. SZÁZAD

1. A kaukázusi-magyar kapcsolatok általában

A XIX. századi Magyarországon is folytatódott a korábban megélénkült érdeklődés a Kaukázus iránt. A sajtó további terjedésével érthető módon a híradások is nagyon megszaporodnak, és mind több személyes utazás – illetve később szervezett expedíció – is irányult a vidékre.

A grúz királyságok orosz annektálása – ami ugyan 1864-ig, több lépésben valósult meg, de már 1810-ben jelentős részben megtörtént – nem váltott ki érdemi politikai visszhangot a magyar közbeszédben. Az orosz fennhatóság a magyarok számára még némiképp meg is könnyítette a Kaukázusba való eljutást. Ugyanakkor ezzel a kapcsolatok diplomáciai hangsúlya megszűnt, és mindinkább kulturális jellegűvé váltak. Így amellett, hogy a hadi helyzetről is folyamatosak voltak a tudósítások, mindinkább előtérbe kerültek a sajtóban a néprajzi vonatkozások is. ³⁹Tardy 1988, 271-274.

A korszak első kiemelkedő magyar utazója ifj. Martiny Sámuel, aki tulajdonképpen gazdasági bevándorlóként tűnt fel 1804-ben Mingréliában, mint a fejedelem fiainak nevelője. Innen a Cicisvili család invitálására Tbiliszibe ment tanárnak, hogy azután 1808-tól, az orosz főkormányzó megbízására a kahétiai bortermelés nyugatias (illetve tulajdonképpen magyaros) technológiai reformjának megvalósításával szerezzen máig is elévülhetetlen érdemeket. ⁴⁰Tardy 1969, 490-495.

A Magyarországon megtelepedett kaukázusi népek is tovább gyarapodtak ekkoriban: a század elejéről kis mértékű grúz betelepülésnek is van nyoma Moldva felől. Ezzel párhuzamosan a betelepült örménység elmagyarodása szinte általánossá vált, nemzetiségi – és vallási – tudatukat ugyan megtartották, de egyfajta kettős identitásra tettek szert (ezért lehetett, hogy az 1848-49-es szabadságharcban több mint 70 örmény származású tiszt szolgált, köztük Kiss Ernő és Lázár Vilmos aradi vértanúk is).

2. Rokonnépkutatások a század első felében

A XIX. századi magyar értelmiség érdeklődésének meglehetősen központi témájává vált a Kaukázus, és a megtalálni remélt kaukázusi magyar őshaza. Ennek keresésére indult Jaksics Gergely, egykori orthodox kispap és az Oroszországban orvosként szolgáló Orlay János is. Expedíciójuk – ami a Lappföldet és az Ural vidékét is érintette – 1819-ben jutott el Madzsar romjaihoz, majd Grúziába és Oszétiába. Bár úti beszámolójuk jócskán tartalmaz olyan elemeket is, amit már sok kortárs is történetmondói nagyotmondásként értékelt (többek között egy ősi magyar – és természetesen magyarul is beszélő – helyi hercegről is beszámolnak), mégis meglehetős lendületet adtak az őket követő évtizedek magyar Kaukázus-nosztalgiájának. ⁴¹Tardy 1959.; Kránitz 2014, 530.

1829-1830-ban ógyallai Besse János, a világot Nápolytól Kelet-Indiáig bejáró utazó is vállalkozott egy expedícióra, ami a Kaukázus északi vonulataitól Grúzián és az Örmény felföldön át, Kis-ázsiáig tartó másfél éves utazássá nőtte ki magát. Ő is nagy hatású képviselője volt a korszak azon nyelvészeti kísérletezőinek, akik a kaukázusi-magyar név és szórokonítások megállapításával igyekeztek a történeti kapcsolatot is bizonyítani. Többek között még Dankovszky Gergely is ilyen megfontolásból igyekezett párba állítani a kaukázusi és a magyar helyneveket. Ezek a törekvések – bár a század végéig még tudományos körökben is meglepően népszerűek lesznek – többségében nyilvánvalóan nagyon naiv, népetimológiai jellegű azonosításokra alapoznak. (Pl. Besse: „Elbrusz” – elborulsz, Ararát – „ár-ár-állt”.) ⁴²Vásáry 1972.; Kránitz 2014, 534-536.; Tardy 1988, 299-313.

Ezzel párhuzamosan ugyanakkora történelmi jellegű spekulációk is nagy népszerűségre tettek szert. Horvát István például 1825-ben a magyarok vélt grúziai szálláshelye kapcsán a „pártus-szittya nemzet” maradékaként határozta meg a magyarságot, és „Georgiából vezette(m) ki Árpádot”. Kiss Bálint pedig, 1839-es Magyar Régiségek c. művében összetett, bibliai eredetmondával összekötött magyar-örmény etnogenezis hipotézisét állította fel. De idővel még a Jaksicscsal és Orlayval meglehetősen kritikus Jerney János, a Magyar Tudós Társaság tagja, is hívéül szegődött a kaukázusi őshaza elméletnek. ⁴³Horvát 1825, 63-64; Kiss 1839, 136-143, 172-211.; Kránitz 2016, 15, 20-22.; Jerney 1829.; Jerney 1843, 83.

Jól mutatja a témának a közérdeklődésben betöltött központi szerepét, hogy nem csak Szerelmey Miklós szerepeltette ismeretterjesztő képes történelmi atlaszában Madzsar romjait, de Magyarvár című epikus töredék-költeményében Vörösmarty Mihály is megénekelte a Kuma-folyó menti várost. ⁴⁴Szerelmey 1847.; Vörösmarty 1828, 161-171.

3.A század nagy tudományos expedíciói

A XIX. század eseményei közül is kétségtelenül a század végének nagy expedíciói hozták a legnagyobb – máig ható – tudományos eredményeket. A két személy nevéhez köthető mintegy tíz expedíció egyrészt nemzetközi szinten is úttörővé tette a magyar Kaukázus kutatást, másrészt egyedülálló néprajzi gyűjtemény és néprajzi leírások létrehozását tette lehetővé.

A kiváló magyar hegymászó és földrajztudós, Déchy Mór 1879 és 1902 között hét expedíciót is vezetett a Kaukázusba. Ezek során nemcsak bejárta a Kaukázus minden fontosabb vonulatát (első magyarként mászva 5000 m fölé), de világszinten is jelentős tudományos kutatásokat folytatott a gleccsereket és az eljegesedés folyamatait illetően. Amellett, hogy munkássága eredményeként szinte minden európai földrajzi társaság legalább tiszteletbeli tagjává avatta, egyedülálló fotógyűjteményt és egy nagyon nagy hatású Kaukázus monográfiát is hagyott az utókorra. ⁴⁵Kubassek 1994, 27-53.; Déchy 1907.; Lasz 1917, 1-7.

Némiképp ellentmondásosabb volt gróf Zichy Jenő három, 1895 és 1898 között megvalósított expedíciójának megítélése – már saját korában is. Bár kétségtelen, hogy számos prekoncepciója volt – köztük saját rokonságának délibábos vágya a Cicisvili hercegi családdal, – és talán a nagyközönségnek az őshaza és a rokonság megtalálása felé való elvárásai iránt is túlzott megfelelési vágyat mutatott, mégis egészen egyedülálló néprajzi gyűjteményt, és számos fontos terepmunkát köszönhetünk az általa finanszírozott és vezetett kutatóutaknak. Neki köszönhető, hogy expedíciói résztvevőjeként a kor számos kutatója eljutott – többek között – a Kaukázusba is. Így Szádeczky-Kardos Gyula történész, Wosinsky Mór, régész, Jankó János, néprajzkutató, Posta Béla, régész, Pápay József, nyelvész és Csiki Gergely zoológus, és rajtuk keresztül az egész magyar tudományosság sokat profitált ezekből az utazásokból. ⁴⁶Kubassek 1994, 54-67.; A Zichy-expedíció kiállítása a Magyar Nemzeti Múzeumban 1899, 166-168.; Maracskó 2014.

4. Egyéb kulturális kapcsolódások

A század második felében is tovább folytatódtak a kaukázusi-magyar rokonsággal kapcsolatos hipotézisalkotások (pl. Marieneszku Athanáz, Thury Jozsef), és tovább folytatódnak az örmény-magyar rokonsággal kapcsolatos armenista identitáskeresések is (Patrubány Lukács, Lukácsy Kristóf, Szongott Kristóf). Ugyanakkor, ahogy a nagy expedíciók gyűjtésein is látszik, mind nagyobb hangsúly került a – fentieknél tudományosan jóval hosszabb életű – néprajzi vonatkozásokra is (ilyen volt pl. Lovászy Nándornak a Kaukázus és az Örmény felföld néprajzáról írott 1889-es értekezése). ⁴⁷Marienescu 1898.; Thury 1896.; Patrubány1883, 953-969.; Lukácsy 1870.; Alexa 2014, 421-440.; Lovászy 1889..

A történészi érdeklődés mellett a magasművészet terén is megindult ekkoriban a kapcsolat. Zichy Mihály, a korszak nagy hatású festője és grafikusa 1881-82-ben hosszabb időt is töltött Tbilisziben. Grúz tematikájú képeivel, illetve azzal a gesztusával, hogy Ilja Csavcsavadze kérésére díjmentesen készítette el a grúz nemzeti eposzként is számontartott, A párducbőrös lovag című költemény illusztrációit, gyakorlatilag egy „grúz nemzeti festő” reputációjára tett szert az országban. ⁴⁸Csicsery-Rónay 1996, 14-20.; Exhibition of Mihály Zichy in Tbilisi – Illustrator of Knight In the Panter’s Skin 2017.

Ugyanekkoriban, az 1880-as években tartózkodott, zömmel a Kaukázus keleti részén Eisenhut Ferenc is, akinek orientalisztikus festményeiben karakteres – és a mai azerbajdzsáni kulturális diplomáciáig ható – vonalat képviselnek bakui élményeiből táplálkozó festményei. ⁴⁹Kígyos és Molnár 2017.

VII. A XX. SZÁZAD A POSZTSZOVJET KAUKÁZUSI ÁLLAMOK FÜGGETLENEDÉSÉIG

A század első évei nem hoznak változást, kisebb intenzitással, de folytatódik a XIX. század aránylag pezsgő érdeklődése a Kaukázus felé. Bár a világháború eseményei eléggé bezárják a lehetőségeket, 1917-ben Vikár Béla fordításában magyarul is megjelenik A párducbőrös lovag, Zichy Mihály illusztrációival.

A kaukázusi államok rövid életű függetlensége (1918-21) túl rövid, és történelmileg is túl sűrű időszak volt bármiféle érdemi államközi kapcsolat kialakulásához. 1922-től pedig már Örményország, Grúzia és Azerbajdzsán is szocialista tagköztársaságként a Szovjetunió részét képezte (ami érthető módon nem kedvezett a magyar- kaukázusi kapcsolatoknak). Alighanem szinte véletlen, de mindenesetre érdekes tény ugyanakkor, hogy 1920-ban polgárháború miatt Moszkvából Bakuba helyezték át az emigráns magyar internacionalisták első parancsnoki tanfolyamát. ⁵⁰A kaukázusontúli szovjetköztársaságok 1979, 12.

Az örmény genocídium és a Trianon jelentette történelmi sorcsapások ugyanakkor jelentősen megemelték az új határok közötti magyarországi örménység számarányát. A népirtás túlélői közül érkeztek nemzetközi menekültek is hazánkba, és ők alapították meg a Maszisz (Ararát) Egyesületet és a Not Tor (Új Század) folyóiratot is. Ezután pedig az erdélyi örménység nagyszámú magyarországi áttelepülése lendítette fel az örmény kulturális életet az új határokon belül. Már 1920-ban megalakult a Magyarországi Örmények Egyesülete, majd 1922-ben a budapesti Örmény Katolikus Egyházközség is. A két világháború között Patrubány Lukács személyében a Pázmány Péter Tudományegyetemen is erdélyi származású nyelvész-armenológus oktató tevékenykedett. ⁵¹Czézár 2015, 21-27.

Szomorú, de az évszázad első felének közvetlen kapcsolatainak túlnyomó többségét alighanem a második világháború alatt, a Vörös Hadsereg zászlói alatt ide érkező, zömmel kényszersorozott kaukázusi katonái, és a sors – valamint az NKVD elosztórendszere – által a Kaukázusba vetett magyar hadifoglyok (köztük a jelen áttekintéshez is alapvető szakirodalmat író Tardy Lajos) és civil málenkij robotosok tették ki.

A kommunista hatalomátvételt követően, a KGST keretei között elindult ugyan egyfajta gazdasági, és kulturális kapcsolat is a kaukázusi szocialista köztársaságok és Magyarország között is, de ezek az erősen központosított rendszerben inkább az amúgy is végletesen aszimmetrikus magyar-szovjet, mint a magyar-kaukázusi kapcsolatok jellegét tükrözték.

Így szinte kivételszámba ment, hogy az 1968 májusában megrendezett budapesti Örmény Kulturális Napokra hivatalos örmény küldöttség és művészcsoport is érkezett, és magyar küldöttség is részt vett az az év októberi, örményországi Magyar Kulturális Napokon. És ezzel párhuzamosan – mintegy Moszkva megkerülésével – sikerült közvetlen kapcsolatot létesíteni a Magyar és az Örmény Tudományos Akadémia között is. A lazulás jeleként 1987-ben pedig megalakult a független „Arménia” magyar-örmény baráti kör is. (Addig minden hasonló kulturális tevékenység csak a Magyar-Szovjet Baráti Társaság keretei között működhetett.) ⁵²Avedikian és Dzsotjánné 1998, 10-11.

A kor kiemelkedő tudományos egyéniségei közül – a már említett Tardy Lajos mellett – mindenképp ki kell még emelnünk a 60-as évek örmény kapcsolataiban is jelentős szerepet játszó Schütz Ödön armenológust (1916—1999). Bár politikai okokból sokáig a Történetudományi Intézetben kellett „meghúznia” magát (így csak 1969-ben lett az Altajisztikai Kutatócsoport tagja, majd 1980-tól a tudományok doktora és címzetes egyetemi tanár,) máig ható örökséget hagyott hátra a turkológia és az armenológia területén is. ⁵³Vásáry 2016, 1463-1467.