Kara György 1935-ben született Budapesten. Munkáscsaládból származott, korai életére talán pék nagyapja volt a legnagyobb hatással. A szocialista Magyarországon munkás származása olykor hasznos immunitást adott neki a hazai tudományosságot sem kímélő sajátos ideológiai környezetben, ugyanakkor számára kényelmetlen elvárásokat is támasztott vele szemben abban a tekintetben, hogy a rezsim által meghatározott módon nyilvánuljon meg. Talán innen eredeztethető, hogy Kara mindig próbálta távol tartani magát a tudományon kívüli világ pozícióharcaitól.

Már gimnazistaként érdeklődni kezdett a Kelet és a keleti nyelvek, írások iránt, és ahogyan sok hozzá hasonló magyar orientalista, először Kőrösi Csoma Sándor tibeti nyelvtanát és szótárát forgatta, de ismerkedett a kínai nyelvvel is. Érdeklődése aztán meghatározta továbbtanulását is, hiszen ezen korai élményei alapján jelentkezett az Eötvös Loránd Tudományegyetem orientalisztikai képzésére, ahol az iskolateremtő Ligeti Lajos (1902–1987) tanítványa lett. Tehetsége már korán megnyilvánult, így mestere közbenjárására engedélyezték számára, hogy szakterületére koncentrálva az egyetem egyszakos hallgatója lehessen.

Kara érdeklődése nem korlátozódott „csupán” a mongolisztikára, szívesen foglalkozott a mandzsu, tibeti, kínai mellett a térség más nyelveivel, kultúráival is, és ehhez az ELTE oktatási műhelye kiváló lehetőséget biztosított. Ligeti Lajos mellett Németh Gyulánál török filológiát, Csongor Barnabásnál kínait tanult. A műhely akkori hangulatát jól jellemzi, hogy Ligeti ragaszkodott ahhoz is, hogy tanítványai etimológiailag magyar, esetleg altaji vezetékneveket vegyenek fel, ehhez alkalmazkodva változtatta nevét a horvát hangzású Katulicsról Karára. Ezt a nevet már a mongolok is könnyen értelmezték, és így született meg az a név, és tudós, Khar Dorj, akit az egész belső-ázsiai térségben – és a világ más tájain is – mindig kiemelt tisztelettel emlegettek.

Nem kis részben Ligetinek köszönhetően Kara diáktársaival, Róna-Tas Andrással (1931–) és Kőhalmi Katalinnal (1926–2012) együtt 1956 nyarán találkozhatott az akkor Magyarországra látogató Rincsennel (Byambiin Rinchen, 1907–1977), a mongol tudományos élet meghatározó képviselőjével, majd egy évvel később első terepmunkájára utazhatott Mongóliába. Az 1957-es mongóliai út a magyarországi Belső-Ázsia-kutatás tudománytörténetében is jelentős mérföldkő lett, de ekkor születtek máig élő elbeszélések arról is, hogy Kara milyen könnyedén tanulta a beszélt mongol nyelvet, és alig néhány hét után milyen parádésan kommunikált a kinti adatközlőkkel, vagy épp a mongol kollégákkal.

1958-ban végzett az ELTE-n, és még abban az évben publikálta első tudományos munkáját, amit a Nyugat-Mongóliában egy évvel korábban végzett kutatásai alapján írt az ojrát-mongol dialektusokról. Ezzel a nemzetközi tudományos világ érdeklődését is felkeltette, ugyanakkor az ELTE Belső-ázsiai Tanszékén is azonnal gyakornoki állást kapott. 1961-től tanársegédként, 1964-től már adjunktusként oktatott anyaintézményében. 1970- ben lett egyetemi docens, és két évvel később vette át a tanszék vezetését tanárától, Ligeti Lajostól, 1978-ban pedig egyetemi tanárrá nevezték ki. Később irányította az ELTE Orientalisztikai Intézetet, és a Kínai Tanszék (megbízott) vezetője is volt.

Kara mesterét, Ligeti Lajost nem csak a Belső-ázsiai Tanszék, de az 1969-ben létrehozott MTA–ELTE Altajisztikai Kutatócsoport vezetőjének pozíciójában is követte. A kutatócsoport munkáját annak 2006-os megszűnéséig irányította, és méltón iskolateremtő mesteréhez a hazai és nemzetközi keletkutatás egyik meghatározó műhelyeként működtette. A tanszék vezetését 2000-ben tanítványának, Birtalan Ágnesnek adta tovább, a kutatócsoport élére azonban már nem tudott utódot delegálni. Annak meg- szűnése Karától függetlenül dőlt el – hiszen életkora tovább már nem tette lehetővé, hogy betöltse ottani pozícióját –, és ez a hazai tudománypolitikai sakkjátszmák következménye, illetve sajnos egy, a magyar orientalisztika számára kedvezőtlen folyamat előhírnöke is volt. Mára az Akadémián megszűnt minden, kifejezetten a keletkutatásra delegált tudományos műhely. Nehéz lesz innen a visszaút, amit immár Kara tanítványainak, utódainak kell végigjárniuk.

A bloomingtoni Indiana University-n folyó Belső-Ázsiával, mongolisztikával kapcsolatos kurzusok hagyománya és a Közép-Eurázsiai Tanszéken rendszeresen dolgozó magyar oktatók kiemelkedő pozíciója miatt kézenfekvő volt, hogy Karát meghívják Bloomingtonba, ahogyan sok más jeles magyarországi mongolistát is. Az 1986-ban ott eltöltött első félévet követően visszahívták, és ettől kezdődően rendszeresen tanított a tanszéken, 1992-től itt is professzori státuszt kapott. A ’80-as évek második felében a keleti blokk országaiban megindult enyhülésnek köszönhetően Karának lehetősége volt arra, hogy rendszeresen ingázzon a két oktatási műhely, az ELTE és Bloomington között. Sokat hivatkozott szavai szerint kétlaki életet élt, igazi „nomád” volt, fél évet hazai intézményében, fél évet Bloomingtonban töltött.

Személyiségéből adódóan talán tudatosan is kivonta magát a hazai tudományos közélet „nyüzsgéséből”, bölcsen, megfontoltan, türelmesen a háttérben maradt, megfellebbezhetetlen tudásának köszönhető sikereit, az elismeréseket mindig nagyon szerényen fogadta. 1984-ben kapta meg a Kőrösi Csoma emlékérmet, 1999-ben a külföldieknek adható legmagasabb mongol állami kitüntetést, a Sarkcsillag Érdemrendet. 2000-ben Alexander von Humboldt-díjban, 2005-ben Mongol Munkaérdemrend kitüntetésben részesült.

2001-ben választották meg a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjának, székfoglalóját Hit, hatalom és írás a mongol világban címmel tartotta meg. Mivel ekkor már csak fél éveket tartózkodott itthon, lemondott akadémiai tiszteletdíjáról, amely levelező tagként megillette, csak a tudományos elismerést jelentő akadémikusi címet viselte. Az ezzel járó kötelezettségeket olyan komolyan vette, hogy éves hazalátogatásait általában az akadémiai közgyűlés időpontjára időzítette még akkor is, amikor életkora miatt az ELTE-n már nem taníthatott. Amíg egészsége engedte az MTA I. Osztály Orientalisztikai Bizottságának is tagja volt. A Kőrösi Csoma Társaság munkáját főtitkárként segítette, tagja volt a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak, a bloomingtoni Mongolia Societynak, az American Oriental Societynak és az Association for Asian Studiesnak. Tiszteleti tagja volt a Török Nyelv Társaságának és a harvardi Central Eurasian Studies Societynak is.

Kara György számos nyelven publikált. ²Kara György tudományos publikációinak listája: Birtalan és Veres 2022. Természetesen írt magyarul, de mestere, Ligeti megkövetelte tőle – ahogy többi tanítványától is –, hogy sajátítsa el a franciát, és ezen a nyelven adja közre tanulmányait, ugyanakkor rendszeresen írt angolul, németül, oroszul is. Első monográfiája Chants d’un barde mongol címmel franciául jelent meg az Akadémiai Kiadónál 1970-ben, amely Kína Belső-Mongol Autonóm Tartományában végzett 1959-es terepmunkáján alapult. E kötetével nyerte el a nyelvtudomány kandidátusa címet, és a könyv a mongol nyelvjárási folklór kutatásának fontos alapköve lett. Akadémiai doktori értekezését oroszul írta ([Knigi mongol’skikh kochevnikov], Книги монгольских кочевников Cемь веков монгольской письменности Наука, 1972) Szentpéterváron, a Keleti Kéziratok Intézetében (Институт восточных рукописей) található páratlan gyűjtemény alapján, amely később Bloomingtonban is megjelent angolul (Books of the Mongolian Nomads. More than Eight Centuries of Writing Mongolian. Bloomington, Indiana University Bloomington, Research Institute for Inner Asian Studies, 2005). Az 1970-es évek közepétől Peter Zieme-vel a Turfánban és Dunhuangban feltárt kéziratokat szerkesztette, továbbá németül három kötetet adott ki a tibeti tantrikus buddhista művek óujgur feldolgozásaiból (1976–1978). E nemzetközi tudományos munkák mellett szép magyar nyelvű fordításokat is készített a premodern és a 20. századi mongol irodalom számos remeke, illetve más belső-ázsiai irodalmi művek alapján. Alapműnek számít a Magyar Tudományos Akadémia Keleti Gyűjteményének mandzsu és mongol kéziratait, fanyomatait bemutató összefoglaló katalógusa is.

Ahogyan tanítványai megerősíthetik itthon vagy akár Bloomingtonban, Karánál tanulni nem pusztán intenzív tudományos élmény volt, hanem annál sokkal több. Lényéből egyfajta nyugalom, valami végtelen bölcsesség áradt, igazi mester volt, aki a legváratlanabb pillanatokban is képes volt valami nyelvi leleménnyel, fanyar humorral feldobni az órát. Az ELTE-n és Bloomingtonban is az altajisztikai kurzusok szinte teljes skáláját tartotta, amelyek a nyelvészet, az irodalom és a folklór témaköreire egyaránt kiterjedtek, de éppúgy lehetett tőle Belső-Ázsia korai történetéről tanulni, ahogyan a 20. század eseményeiről is. Órái soha nem csak az adott témakörről, az épp vizsgált szövegről szóltak, mindig sokkal szélesebb kontextusban mutatta be aktuális témáját, egy-egy ilyen találkozó az érdekes anekdoták, idézetek, emlékek, sőt gyakran a sziporkázó virtuozitással megfogalmazott kritikák végtelen folyama is volt. Karánál soha nem lehetett „csak úgy” vizsgázni. A kurzus végi, vagy akár évközi beszámolók mindig maximális felkészültséget igényeltek a diákoktól, de köszönhetően a mester személyiségének, türelmének és empátiájának gyakran óriási élményt is jelentettek, ahol a hallgató nem ritkán többet tanult, mint az egész felkészülés során. Életének utolsó szakaszát javarészt Bloomingtonban töltötte, így a hazai tanszék hallgatói már nem részesülhettek abban a páratlan élményben, hogy nála tanuljanak, holott életének szinte utolsó pillanatáig tanított, sajnos már csak az USA-ban.

Kara György egyike volt azon kutatóknak, aki nemzedékek számára szolgált követendő példaként nem csak a Belső-Ázsia kutatás területén, de a felelős tudományos és oktatói munka tekintetében is. Elvesztése nem csak óriási űrt hagyott maga után, de kihívást is jelent az általa mutatott minta fenntartásakor. Ma, amikor az átalakuló világunkban Ázsia, és szűkebb értelemben az általa kutatott térség gazdasági, politikai, kulturális szerepe is egyre erőteljesebb, az ott élő népek, nyelvek, kultúrák ismerete még fontosabbá válik, és ebben épp annak a mélyen gyökerező, meghatározó kulturális hagyománynak van kiemelkedő szerepe, amiben Kara György nyelvészeti, irodalmi témájú publikációi, oktatói munkája tudott és tud a mai napig biztonsággal kalauzolni bennünket. Közép- és Belső-Ázsia mint kulturális régió, mint a nyelvi, kulturális interakciók területe az írott szövegeken, az itt beszélt nyelvek ismeretén, és az etnográfiai terepmunkák teljes skáláján keresztül érthető meg igazán. Ezek az ismeretek a mai modern korban, a globalizálódó kultúra világában még inkább fontosak annak érdekében, hogy jól és pontosan értsük ezt a térséget. Kara György ebben a tekintetben páratlan ismeretekkel rendelkezett, feladatunk, hogy a térséggel és kultúráival kapcsolatos tudásunkat életművére alapozva tovább gyarapítsuk.