Etelkában 1930-ban érett meg az elhatározás, hogy Budapesten csatlakozzon a Ferences Mária Misszionárius Nővérek rendjéhez. A húga szintén apáca lett.

A Ferences Mária Misszionárius Nővérek Társulatát (F.M.M.) a francia Heléne de Chapotin de Neuville, a Kínszenvedésről nevezett Mária anya alapította. Tizenegy Indiában töltött év missziós tapasztalatával a háta mögött 1877-ben, Útakamundban kapott küldetést a rend megalapítására. Az intézmény 1896-ban nyerte el a pápai jóváhagyást. Szabályaik alapja Szent Ferenc harmadik rendjének regulája. A nővérek a kontemplatív ima és az apostoli tevékenység által az egyetemes missziónak szentelik magukat. A szegénység, a tisztaság és az engedelmesség megtartására tesznek örök fogadalmat.

Jelenleg a rend az ötödig legnagyobb női katolikus vallási intézmény a világon. Az öt világrész 73 országában, 79 nemzet körében 5622 misszionárius nővér teljesít szolgálatot. Nagy intézmények helyett kisebb közösségek működnek, többnyire a szegénynegyedekben. A rend tevékenysége országonként alkalmazkodik a helyi körülményekhez, felhasználják az evangelizálás minden módját és eszközét. Elemi iskoláktól az egyetemig tartanak fenn oktatási intézményeket. Az egészségügyben kórházakban, szülőotthonokban, lepratelepeken dolgoznak. Fontosnak tartják a nők személyi méltóságának és jogainak elismertetését.

A Ferences Mária Misszionárius Nővérek Társulata 1899-ben kezdte meg magyarországi működését.  Először két nővér érkezett hazánkba, akik az angolkisasszonyoknál tanultak magyarul. 1900-ban újabb nővérek érkeztek, akik a Szabóky u. egyik bérházában óvodát és bölcsődét nyitottak és segítették, meleg étellel látták el a környék szegényeit. 1902-től a Hermina út 19. sz. alatt alapították meg magyarországi anyaházukat. Az itt élő nővérek rendszeres szociális munkát végeztek, népkonyhát nyitottak, látogatták és gondozták a környéken élő szegényeket, betegeket és öregeket. Oktatási tevékenységük is jelentős volt. Bölcsődét és óvodát vezettek, az ipariskolában az árva, menhelyi gyermekeket, fiatal leányokat és asszonyokat oktattak. Elsősorban szabás-varrást, hímzést és háztartási ismereteket tanítottak nekik, ezzel a szakképesítéssel igyekeztek a megélhetésüket biztosítani. A Hermina úti otthonukban a tanulólányoknak szállást is biztosítottak. A templomuk 1935–36-ban épült fel. A szerzetesrend működését 1950-ben betiltották, csak az 1990-es években költözhettek vissza a templomba.

Marton Etelka ebbe a budapesti anyaházba került, amelyben olyan ismereteket szerzett, amelyeket későbbi szolgálata során jól hasznosított. 1930 szeptemberében került sor a beöltözésére, 1932 szeptemberében pedig az ideiglenes fogadalomtételére. A Hermina úti anyaházból a fogadalmat tett nővérek egy része kiképzés után misszióba került. A 20. század első három évtizedében innen összesen tízet küldtek ki missziós szolgálatra Indiába: 1906-ban Klübenstein Anna Hermánát, Kuczmann Ilona Katalint és Orliczky Anna Arankát, 1916-ban Zmertych Ilona Oktáviát, 1924-ben Szabó Margit Erzsébetet, Kiss Margit Angyalkát, és Pacza Erzsébet Györgyikét, 1933-ban pedig Marton Etelka Lenke mellett még Pintér Júlia Gizellát és Máter Petrúzát. Ugyanakkor küldtek misszióba nővéreket Kínába, Afrikába, Kanadába és Dél-Amerikába is.

Marton Etelka 1934-ben érkezett meg a közép-indiai Dzsabalpurba. A város Madhja Pradés államban található, a Narmadá folyó partján. A Ferences Mária Misszionárius Nővérek abban az évben nyitották meg ott a Szent Norbert apácakolostort. A rend tagjai kezdettől fogva nagy elhivatottsággal és buzgalommal dolgoztak azért, hogy javítsanak a kevésbé kiváltságosok, különösen a súlyosan hátrányos helyzetű lányok és nők sorsán. Tisztában voltak azzal, hogy a fiatal lányok segítésének legjobb módja az oktatás.  A Szent Norbert sorra nyitotta a hindí nyelvű lányiskolákat, először Dzsabalpurban, majd a környező falvakban. 1934-ben megnyílt az első alsó tagozatos általános iskola, 1940-ben a felső tagozat, majd 1945-ben a középiskola. A rend a tanítás mellett tudatos erőfeszítéseket tett annak érdekében is, hogy megszólítsa az elesetteket és a marginalizáltakat, gondoskodjon a környéken élő törzsi családokról, látogassa a rászorulókat, és különösen az egészségügy területén segítse őket.

Marton Etelka 1935-ben Dzsabalpurban tette le az örökfogadalmat. A 34 ott töltött év alatt kertészként, ápolónőként, árvák gondozójaként, sekrestyésként és katekizmustanárként dolgozott. Sokat törődött a szegény sorsú fiatal lányokkal. Sokáig ő volt a felelős a diáklányok elszállásolásáért és ellátásáért.

1968-ban érkezett Kalkuttába, a Gondviselő Boldogasszony Kolostorába, ahol 43 évet töltött.

Itt a Hímző Munkaközpont vezetését bízták rá. Sok szegény iskolázatlan, munkanélküli falusi lányt és asszonyt tanított meg kézimunkázni, ezzel olyan tudást adva át nekik, amellyel megélhetést teremthettek és anyagilag is tudták támogatni a családjukat. Sok fiatal lányt mentett meg így attól, hogy kilátástalan helyzetükben áldozattá váljanak.

Élete utolsó évtizedeiben ideje nagy részét a dolgozószobájában töltötte, ott tanította azokat a szegény nőket, akiket a katolikus papok küldtek hozzá messzi missziós állomásokról. 1994-ben abbahagyta a tanítást, onnantól a lelki életnek szentelte magát és számtalan látogatót fogadott. 2009. január 1-jéig volt aktív, amikor baleset érte, és eltörte a jobb karját. Ez után már ágyhoz volt kötve. Századik születésnapjáról 2009. június 27-én bensőséges ünnepséggel emlékeztek meg a rendtársai. Henry D’Souza nyugalmazott kalkuttai érsek misét celebrált a születésnap alkalmából, és vele ünnepelt az a körülbelül 250 nő, akinek az évek során segített, hozták a gyermekeiket és az unokáikat is.

E cikk írója feleségével 2010 novemberében látogatta meg Kalkuttában az akkor már súlyos beteg magyar apácát. Nővértársai arra kértek bennünket, énekeljünk neki magyar egyházi énekeket és népdalokat. Ezt mi boldogan meg is tettük. Az éneklést a nővérek magnóra vették, hogy később újra és újra lejátszhassák neki, annak mindig nagyon örülni fog. Megkérdeztük tőle, hogy mi a kedvenc nótája. Bár már beszélni is alig tudott, az válaszolta, hogy az „Isten, áldd meg a magyart!”. Amikor elénekeltük a Himnuszt, boldog mosoly jelent meg a törékeny arcán, és csillogó szeméből könny csordult ki.

Marton Etelka 2011. november 21-én 102 éves korában hunyt el Kalkuttában, a Gondviselő Boldogasszony Kolostorában. Sokat tett India szegényeinek felemeléséért, az indiai nők méltóságának visszaadásáért. A messzi földön is buzgó honleány maradt, a magyar állampolgárságát is mindvégig megtartotta.