1902-ben iratkozott be Ferenczy Károly budapesti magániskolájába, később Nagybányán dolgozott, majd római tanulmányútra ment, ezután München és Párizs következett, ahol szobrászati tanulmányokat is folytatott. Visszaemlékezése szerint Nagybányára visszatérve fogalmazódott meg benne, hogy „teljességben magyarnak” maradva tud csak korszerű festészetet létrehozni.

Ebben az időszakban Boromisza több jelentős kiállításon vett részt, alapítója lett a rövid életű Balatoni Festőiskolának (1907–1909), s 1914-ben megrendezett önálló budapesti kiállításának katalógusában azt is kinyilvánította, hogy nincs köze az „úgynevezett” Nagybányai Festők Társaságához.

Az I. világháború kitörése után Szatmárnémetibe nevezték ki a pályaudvar parancsnokának, de a festészetre is jutott ideje; 1918-ban kiállítása nyílt meg a városban. Az őszirózsás forradalom alatt a helyi Szociáldemokrata Párt alelnöke és a Katonai Tanács elnöke, a Tanácsköztársaság alatt pedig direktóriumi tag volt. Szerepvállalása miatt 1920-ban letartóztatták, és a Margit körúti gyűjtőfogházba vitték. Itt ismerkedett meg az ugyancsak elítélt dr. Szőllős Henrikkel (?–1945), a Rókus Kórház volt sebészorvosával, akivel Lénard Jenő (1878–1924) Dhammó című művét tanulmányozták, amely magyar nyelven először mutatta be átfogóan a buddhizmust. A gyűjtőfogházból való szabadulása után, 1921-től 1922-ig Boromisza elvonultan élt a Margitszigeten, idejét a festészeti problémák és a buddhizmus tanulmányozásának szentelve, majd 1922-ben Szentendrére költözött. Barátai visszaemlékezése szerint ekkor már buddhistának vallotta magát, de a magyarság ázsiai eredete és a magyar népművészet ázsiai gyökereit felelevenítő nemzeti művészet megteremtése is foglalkoztatta. 1925-ben került intenzív kapcsolatba az idős Rohonczy János tanárral, aki 1911-ben Révkomáromi néven adta ki a kereszténységet a buddhizmus viszonylatában taglaló, A modern vallás című könyvét. Még ebben az évben Boromisza a „magyar őslélek szolgálatában” egy több részből álló, 150 oldalas kéziratot állított össze Buddhizmus címen.

1926-ban Boromisza felvette a kapcsolatot a Paul Dahlke (1865–1928) által Berlin-Frohnauban 1924-ben alapított Buddhista Házzal is, amely théraváda buddhista centrumként működött. 1927-ben megalapította a Magyar Képírók Társasága művészcsoportot, 1928-ban pedig részt vett a Madzsar Alice tánccsoportja által létrehozott előadások díszleteinek, jelmezeinek és plakátjainak tervezésében. Élete „válaszútjaként” 1927-ban a Hortobágyra költözött festeni, hogy az „anyaghoz kötött világ” rabszolgasága helyett „a szellem, a lélek egyensúlyára való törekvést” teljesítse be.

1930-ban költözött vissza Budapestre. Alapító tagja lett az 1931-től kialakuló Magyar Buddhisták nevet viselő első magyar buddhista közösségnek. A csoport ugyan a théraváda iskola hagyományaihoz kötődött, de 1933-ban már vita tárgyát képezte, hogy a gyülekezet a buddhizmus hínajána vagy mahájána ágához csatlakozzék-e, illetve melyik külföldi társasággal vegye fel a kapcsolatot és ki legyen a vezetője. Végül 1935-ben a csoport feloszlott. Mindeközben Boromisza tagja volt a Nemzeti Radikális Pártnak, a Magyarországi Turán Szövetségnek, majd a Turáni Társaságnak, a Magyar Testvéri Közösségnek, és a Függetlenség című kormánylap szemleírójaként is működött.

Tragikus magánéleti válsága után 1937-ben Boromisza családot alapított. A II. világháború végi harcok során, 1945-ben sas-hegyi lakása és műterme kiégett. Hattagú családja fenntartásáért küszködve Keszthelyre költözött, és a számukra kiutalt „menedékházból” végül csak 1953-ban, agyvérzéssel is sújtva tudott újra Szentendrén letelepedni. Az ezt követő években már csak keveset tudott dolgozni. Halála után, 1964. március 15-én a Duna-parton lévő lakásában életét, műveit bemutató, jelenleg is látogatható emlékszoba nyílt.