Elemi iskolai tanulmányait követően a piarista gimnáziumba iratták be, majd 1872–1877 között a drezdai Kreuzschuléban tanult. A történelem iránt érdeklődő kisdiák lelkesen bújta a régi geográfiai munkákat, és egyik tanárának köszönhetően, aki először adta kezébe Arrianosz Nagy Sándor hadjáratairól szóló munkáját, egy életre eljegyezte magát a világhódító makedón keleti hadjáratainak a kutatásával, pontos helyszíneinek a meghatározásával. Tanulmányait a Deák téri evangélikus főgimnáziumban folytatta, és ott is érettségizett. Nagybátyja révén az Akadémia könyvtárát már tanuló korában is látogathatta, visszaemlékezései szerint a szülői házon kívül legkedvesebb óráit ott töltötte, a szanszkrit nyelvvel való ismerkedése is a tudós társaság bibliotékájában kezdődött.

Egyetemi tanulmányait Bécsben, majd Lipcsében folytatta a korszak legkiválóbb indológus és iranista professzorainak a vezetésével, majd Tübingenben a védikus nyelv és irodalom szakértője, Rudolf von Roth vezetése alatt szerzett doktori fokozatot 1883-ban. Lipcsei tanévétől kezdődően egyetemi, majd az 1884–1885 években folytatott oxfordi, londoni és cambridge-i kutatásait, de még 1887-es indiai kiutazását is magyar állami ösztöndíjak tették lehetővé. 1885–1886-ban megszakítva angliai ösztöndíját elvégezte a Ludovika egyéves önkéntes tiszti tanfolyamát. Az itt elsajátított térképészeti ismeretek nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy irányítani tudta az Indian Survey Department hozzá beosztott munkatársait, és a földrajztudományban is, különösképp a történeti földrajz terén, elévülhetetlen érdemeket szerzett.

Angliai évei meghatározóak voltak későbbi pályafutása szempontjából. Nagybátyja ajánlásával került kapcsolatba a Londonban élő Duka Tivadarral, az indiai hadsereg orvos-ezredesével, az első jelentős Kőrösi Csoma-­életrajz szerzőjével, aki a brit–indiai adminisztráció több fontos személyiségével hozta össze. Támogatásukkal nyerte el a lahóri Pandzsáb Egyetem hivatalvezetői, valamint Keleti Kollégiumának igazgatói posztját, és 1887 végén Indiába utazott.

A szinte minden idejét felőrlő hivatali munka és szanszkrit tanítás mellett elkészítette a 12. századi kasmíri költő, Kalhana Rádzsataranginí című művének kritikai kiadását, majd fordítását. A kézirat megjelentetésével egy Indiában ritkaságnak számító műfaj, a krónika egyik kiemelkedő darabját tette elérhetővé. Részt vett a kasmíri maharádzsa könyvtára szanszkrit kéziratkatalógusának az elkészítésében is. Miközben a szünidőkben a krónika egyes helyszíneinek azonosítása miatt Kasmírban utazgatott, a hely szerelmesévé vált. Az élete során szinte folyamatosan úton lévő Stein Aurélnak állandó otthona sosem volt, de a Srínagartól 20 kilométerre, északra fekvő, több mint háromezer méteres magasságban található Mohand Margon felállított sátortábora évtizedeken át biztosította számára a nyugodt környezetet, ahol expedíciói anyagát feldolgozta, műveit megírta.

Bármennyire is sikeresek voltak az Indiában töltött első évek, a szubkontinenst pályafutása szempontjából nem tartotta véglegesnek. Vágya az volt, hogy egy magyarországi, vagy ha az nem lehetséges, valamelyik német egyetemen kapjon katedrát. Itthoni támogatói, Goldziher Ignác, Vámbéry Ármin, Duka Tivadar igyekeztek ebben segítségére lenni, ám csak az akadémiai tagság elnyerése sikerült. Ajánlásukra igen fiatalon, már 1895-ben a tudós testület külső tagjává választották, székfoglaló előadását A fehér hunok és rokon törzsek indiai szereplése címmel 1897-ben tartotta meg. 1873-tól a pesti egyetemen működött ugyan indoeurópai nyelvtudományi tanszék, de az állás már foglalt volt: Mayr Aurél, aki hozzá hasonlóan Roth-­tanítvány volt, töltötte be a tisztséget.

1899-ben Kalkuttában elvállalta a helyi madrasza, a klasszikus iszlámtudományok oktatására szolgáló iskolatípus igazgatói állását, a következő évben azonban új szakasz kezdődött életében: a filológus mellett mindinkább előtérbe került a régész és a földrajztudós. A három expedíció, amelyet 1900–1916 között Belső-Ázsiába vezetett, hozta meg számára a világhírt.

Stein tudományos érdeklődése India, Irán, Kína és a Nyugat közötti történeti kapcsolatokra összpontosult. Kínai-Turkesztán területe, ez a 7000 méteres magasságot is elérő hegyek által közrefogott sivatagos medence fontos szerepet játszott az egyetemes művelődés történetében. Oázis­városain keresztül vezetett a selyem útja, amely nem pusztán Kínát a Mediterráneummal összekötő kereskedelmi útvonal, hanem a Kelet és a Nyugat nagy civilizációinak találkozási pontja volt: eszmék, vallási tanok, művészeti stílusok, technológiák közvetítő csatornája és egy sajátos szinkretikus kultúra megvalósulásának a színhelye volt.

Erről a területről a 19. század utolsó évtizedeiben nagy számban tűntek fel ismert és ismeretlen nyelvű és írású szövegek, amelyek nagy érdeklődést váltottak ki az európai tudósok körében. Mivel a dokumentumok nem módszeres ásatásokból, hanem leginkább kincsvadászok portyái eredményeként kerültek a kutatók látókörébe, lelőhelyük és eredetiségük megállapítása központi kérdéssé vált. Stein Aurél is ezen kérdések tisztázására indult 1900-ban első régészeti expedíciójára. Ennek során 1900–1901 között Kasmírból indulva a Tarim-medence nyugati végénél, a mai Kína Hszincsiang Ujgur Autonóm területén fekvő Khotánt és környékét járta be. Az ősi karavánút mentén fekvő települések feltárása a régészeti leletek mellett, nagy értékű kínai, khotáni-szaka, tibeti és szanszkrit írásos emlékanyag felfedezéséhez vezetett. Egyben gyanúja is igazolódott: a kéziratok némelyike hamisítvány volt, ügyeskedő helyiek közül többen is úgy gondolták, ha nem találnak elegendő jól eladható darabot, akkor csinálnak. A fő kókler leleplezésével Stein véget vetett ennek a virágzó üzletágnak. A nagy meleg beköszöntét követően a forró sivatagban nem lehet ásatásokat folytatni, ezért munkáját a Kunlun hegységben térképészeti felvételek készítésével folytatta. Ettől kezdődően időben és térben egyre hosszabbá nyúló expedíciói alatt bevett gyakorlatává vált, hogy a nyári időszakot a hegyekben kartográfiai munkával töltse.

A második expedíció (1906–1908) során a korábbi útvonalat járta be, majd tovább ment keletre, kutatva a Lop-nor vidékét. Felfedezte és 240 kilométeren át követte a Han-kori kínai limes maradványait, és eljutott Dunhuangba. A városra Lóczy Lajos hívta fel a figyelmét, aki 1879-ben a Széchenyi Béla vezette expedíció tagjaként járt itt, és láthatta az Ezer Buddha barlangtemplomokat. Stein büszke is volt arra, hogy Dunhuang körüli munkája éppen oly területen folyt, amelynek első rendszeres vizsgálata magyar expedíció érdeme volt. Kína Gansu (Kanszu) tartományában, Dunhuang városától délkeletre mintegy 15 kilométer távolságban, egy sziklafalban találhatók ezek barlangtemplomok. A 4. század közepétől virágzó buddhista közösség élt itt, amelynek tagjai mintegy ezer éven keresztül építették és díszítették a barlangszentélyeket. Ma 492 barlangban 45 ezer négyzetméternyi falfestmény és több mint 2000 stukkószobor alkotja azt a csodálatos művészeti együttest, amelyet a világ legkülönlegesebb buddhista művészeti galériájaként tartanak számon. Stein helyben értesült arról, hogy a templom taoista papja néhány évvel korábban felfedezett egy cellát, amely kéziratokkal és selyemfestményekkel volt tele. A 11. században befalazott könyvtár a száraz klíma hatására kiváló állapotban őrizte meg az 5–10. század között keletkezett és az ezen a területen használt nyelveken és írásokkal lejegyzett kéziratokat. Ezekből Stein az expedíciót finanszírozó British Museum és Brit India kormánya részére megszerzett jó néhány selyemfestményt és nagy mennyiségű kéziratot. Talán már itt kell szólni arról, hogy Stein Aurél régészeti munkájának megítélése nem mindenütt pozitív. Stein jelen esetben fizetett egy csekély összeget a barlangkönyvtárat felfedező és magát annak önkéntes őrének kikiáltó szerzetesnek, aki azonban természetesen nem volt tulajdonosa a megtalált anyagnak. Kínai részről már életében támadások érték Steint, azzal vádolták, hogy a leletek elszállításával az országot történelmi kincseitől fosztja meg. Ő azonban szilárdan kitartott azon meggyőződése mellett, hogy megmenti a buddhista emlékeket, amikor múzeumi környezetbe helyezi, ahol azokat szakszerűen kezelik, megóvják, és a nagyközönségnek bemutatják.

A sikeres dunhuangi tartózkodást követően a Nansan hegységben kezdett térképészeti felvételeket készíteni, majd a második ásatási szezonban követte azokat a kereskedelmi útvonalakat, amelyeken keresztül a Tang-időktől kezdődően Kína a Nyugattal érintkezett. Eljutott a Taklamakánt északról megkerülő út fontos régészeti lelőhelyeire, majd átszelte a sivatagot észak–déli irányban, arrafelé indulva, ahol a Kerija folyó elvész a homokban. Kockázatos vállalkozás volt ez. Végül kis csapatával, már erősen fogyó ivóvízkészlettel, de még idejében elérték a befagyott folyót. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor egy hipotézisét követve veszélybe sodorta az expedícióban részt vevőket. Sok más felfedezővel ellentétben ő minden lehetséges tényezőt számba véve tervezte útjait, és miatta emberek soha, de még állatok is ritkán vesztek oda egy-egy küldetésben. Önmagára kevésbé vigyázott, így történhetettt meg, hogy a nagy sikerű második belső-ázsiai expedíció egy örök nyomot hagyó balesettel zárult. Az ásatások befejeztével magashegységi térképező munkáját egy nap olyan odadással végezte a Kunlun közel hatezer méter magas oldalgerincén, hogy nem figyelt teljesen átázott cipőjére. Mire jakháton leereszkedett táborába, már visszafordíthatatlanná vált a fagyás okozta károsodás. Iszonyú fájdalmak között vitték a legközelebbi orvosi ellátást biztosító helyre, a mintegy 500 kilométerre található Lehbe, a Morva Misszióba. Az üszkösödés megállítására már csak egy mód volt: két lábujj teljes és egy részleges amputálása. Felépülése után változatlan hévvel folytatta nemcsak a sok gyaloglást, de sokszor hegymászói képességeket is igénylő felfedezőmunkáját. Az 1906–1908 közötti második kutatóút több mint harminc hónap terepmunkát jelentett, a megtett út hossza meghaladta a tizenhatezer kilométert. Az összegyűjtött leletanyagot tartalmazó ládákat egy 50 tevéből álló karaván szállította, teljes feldolgozásuk évtizedeket vett igénybe.

1904-ben felvette a brit állampolgárságot, és ugyanettől az évtől kezdődően az Archaeological Survey of India főfelügyelője lett az Északnyugati Határtartomány és Beludzsisztán területén.

Harmadik, leghosszabb belső-ázsiai expedíciója 1913–1916 között részben a korábbi útvonalat járta be, megismerte Dzsungária egy részét is, majd ásatásokat végzett a Taklamakánt északról megkerülő Selyemút lelőhelyein, Turfán környékén, különösképp Bezeklikben és Asztánában. A Pamíron gyalog és lóháton átkelve eljutott Orosz-Turkesztánba, onnan már vonattal utazva 1915 decemberébe érkezett Sisztánba. Először terjesztette ki kutatásait Kelet-Iránig, megvizsgálva az iráni összeköttetést Északnyugat-India görög-buddhista és Belső-Ázsia buddhista művészete között.

1926-ban északnyugat-indiai útján, a Szvát vidékén ókori szerzők Arrianosz, Curtius Rufus művei segítségével Nagy Sándor hadjáratának egyes helyszíneit határozta meg.

E kutatóúthoz kapcsolódóan érdemes részletesebben szólni Steinről, a geográfusról. A fent említett expedíciós térképezésekkor nagy területek közepes mértékarányú topográfiai térképeit készítette el. Munkájának különös értéket ad az, hogy nehezen megközelíthető, szélsőséges időjárású területek, mint például a Pamír, Kunlun, Nansan és Tiensan hegységek, kartográfiai felvételéről van szó. Háromszögelési módszerrel dolgozott, munkáját bőségesen dokumentálta fototeodolit felvételekkel is. De ezen kívül is foglalkozott geográfiai kérdésekkel. Útleírásaiban klimatológiai, geológiai jelenségeket tárgyalt, kőzetmintákat gyűjtött, a Lop-nor, a vándorló tó rejtélyének megfejtésével, valamint Belső-Ázsia deszikkációjának problémájával is foglalkozott. A történelmet és a földrajzot mindig is két egymást kiegészítő diszciplínának tartotta, ezért is nagyon fontosak az ezen a téren megfogalmazott megállapításai. Sokoldalú képzettségét éppen történeti földrajzi munkája során kamatoztatta a leglátványosabban. Erre jó példa a Nagy Sándor nyomában Indiába című munkája, amely itthon a Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozatában jelent meg. Az Aornosz szikla, egy fontos csata helyszínének meghatározásában például az ókori történeti források leírását veti össze saját helyszíni vizsgálatainak az eredményével és természetföldrajzi megfigyeléseivel. A helynevek azonosításánál a nyelvtörténet, az összehasonlító nyelvészet és az etimológia kínálta bizonyítási lehetőségekkel él. Régészeti tudása mellett, mivel egy hadjárat fontos ostromának meghatározásáról van szó, hadtörténeti és harcászati ismereteket alkalmaz, vagyis komplex, interdiszciplináris megközelítéssel jut el megállapításaihoz. Ami térképészeti munkájának eredményeit illeti, elég itt utalni a három nagy expedíció alapján készült Memoir on Maps of Chinese Turkestan and Kansu című, 1923-ban megjelent munkájára, amely ékes bizonyítéka annak, hogy ha nem tett volna olyan felfedezéseket, amely elhomályosítják az egyéb területeken szerzett eredményeit, földrajzi munkássága magában is tartós hírnévre jogosítaná fel.

1929-ben az Amerikai Egyesült Államokba utazott, ahol a bostoni Lowell Institute-ban tartott előadásokat, majd 1930-ban közös amerikai–brit támogatással még egy negyedik kelet-turkesztáni expedícióra indult. A megváltozott politikai viszonyok között azonban a kínaiak már gátolták munkáját, és visszafordulásra kényszerítették.

Ezt követően 1931–1936 között Perzsia területén folytatott kutatásokat. Első iráni útjára elkísérte Fábri Károly, így ő volt az egyetlen európai, akit a világhírű régész-felfedező magával vitt kutatóútjára. Stein már korábban is támogatta a pécsi születésű fiatal tudóst indológiai és művészettörténeti tanulmányai külföldi folytatásában, majd ezután – ugyancsak Stein felkérésére – a leletek feldolgozásában vett részt a British Museumban.

1939–1940-ben római limeskutatással foglalkozott Szíria, Irak és Transzjordánia területén. A sok tekintetben konzervatívnak nevezhető Stein úttörő módon, a kezdetetektől fogva igen intenzíven használta a fotográfiát régészeti munkájának dokumentációs eszközeként, majd idős­kora ellenére sem riadt vissza attól, hogy Antione Poidebard, a légi archaeológia úttörőjének példáját követve, hasonló kutatásokat végezzen Irakban és Transzjordániában. Az új technika alkalmazásának kipróbálására 1929-ben és 1935-ben rövid felderítőutakat tett a Royal Air Force gépein, majd felismerve a légi fotózással nyerhető ismeretek jelentőségét, 1938–1939-ben terepen és levegőből végzett felméréseket a Tigris észak-iraki völgyétől az Akaba-öbölig.

1940–1943 között az Indus felső folyásánál Szvátban és Délkelet-­Beludzsisztánban járt hosszabb-rövidebb kutatóutakon.

1943-ban régi vágya látszott beteljesülni, amikor eljutott Afganisztánba, és az antik Baktria területén készült ásatásokra. Kabulba érkezése után néhány nappal azonban, egy meghűlést követően, pontosan egy hónappal 81. születésnapja előtt, 1943. október 26-án meghalt. Ezek voltak utolsó szavai: „Csodálatos életem volt, és nem is fejeződhetett volna be boldogabban, mint Afganisztánban, ahova hatvan éve vágytam eljutni.”

Ugyan a Mohand Marg egy bizonyos pontját többször emlegette úgy, mint lehetséges sírhelyét, örök nyugodalmat a kabuli keresztény temetőben nyert.

Stein művei

Közel hat évtizedes tudományos pályája során az Indian Civil Service különböző tisztségeit töltötte be egészen 1928-as nyugalomba vonulásáig. Tankerületi, majd régészeti főfelügyelőként, illetve expedíciói során sok-sok ezer kilométert megtéve hosszú éveket töltött utazással, miközben hatalmas mennyiségű régészeti lelettel és kéziratokkal gazdagította a világ több múzeumát, valamint könyvtárát. Ennek figyelembevételével különösen lenyűgöző az a publikációs tevékenység, amely könyvek, folyóirat­cikkek formájában őrizte meg kutatásai eredményeit.

A leletanyag feldolgozása több szakterület tudósainak bevonásával volt csak lehetséges, Stein szakmai és emberi kvalitásai azonban lehetővé tették, hogy expedíciós nagymonográfiáihoz megnyerje a legkiválóbb tudósokat, az adott diszciplína elismert szakértőit. A kiterjedt kapcsolathálót nagyon jól mutatja levelezése is, amely egy olyan korban született, amikor ezek a tudósi eszmecserék a kongresszusok mellett az új ismeretek, elméletek kicserélésének legfontosabb eszközei voltak. Expedícióiról beszámoló tudományos munkái kiemelkedőek a térképek, ábrák, fotók gazdagsága révén is, amelyek elkészítésében aktívan vett részt. Az igényes technikai kivitelezést az oxfordi Clarendon Press biztosította.

Stein azonban tisztában volt azzal, hogy ahhoz, hogy újabb és újabb expedíciós terveihez anyagi támogatást, a munkahelyéről pedig rendkívüli eltávozást kaphasson, szükség van olyan útleírásokra is, amelyek a széles közönséghez szólnak, és egyben a nem tudományos pályán mozgó döntéshozókat is elérik. Első expedíciójáról 1903-ban jelent meg a Sand-buried Ruins of Khotan, a részletes tudományos feldolgozás, a kétkötetes Ancient Khotan 1907-ben jelent meg. A világraszóló második expedíciót a Serindia öt vaskos kötetében írta le, és 1921-re készült el, de előtte 1912-ben napvilágot látott az útleírás, a Ruins of Desert Cathay. A harmadik expedícióról már nem írt népszerűsítő beszámolót, az Innermost Asia kiadására 1928-ban került sor.

Munkáit angol nyelven publikálta, de leszámítva kifejezetten tudományos publikációit, mindazon műve, amely a nagyközönség számára íródott, megjelent magyarul is a földrajzi író, Halász Gyula fordításában és átdolgozásában. Első magyar nyelvű könyve, az 1900–1901-es expedíció népszerű leírása a Magyar Földrajzi Társaság szép kiállítású, igényes sorozatában látott napvilágot Homokba temetett városok címmel, Lóczy Lajos előszavával 1908-ban, majd 1913-ban jelent meg Romvárosok Ázsia Sivatagjaiban, amely a második expedíció nagyközönség számára írt munkájának magyar változata, és a Természettudományi Társaság gondozásában jelent meg. Sőt a magyar olvasókat a harmadik expedícióba is beavatta az Indiából Kínába című mű. Ősi ösvényeken Ázsiában: három kutató utam Ázsia szívében és Kína északnyugati tájain című összefoglaló munkája 1934–1936 között több kiadásban is megjelent. Magyar nyelvű előadásait, tanulmányait legnagyobb számban a Földrajzi Közlemények, valamint a Magyar Tudományos Akadémia jelentette meg. Stein nagy írásművei a mai napig sem vesztettek értékükből, világszerte újabb és újabb kiadások jelzik, hogy a Selyemút-kutatás területén maradandót alkotott.

A Stein-gyűjtemény

Stein Aurél élete döntő részét hazájától távol töltötte, de soha nem szakadt el tőle. Az évek múltával egyre kevesebb családtag várta a Magyarországra látogató tudóst, de a tudományos kapcsolatok, különösen az Akadémia révén, igen erősek maradtak. 1938-ig rendszeresen hazalátogatott, és nagy sikerű előadásokat tartott az Akadémia vagy a Magyar Földrajzi Társaság szervezésében. Halász Gyula tolmácsolásában magyarul megjelent műveinek lelkes olvasótábora volt. 1912-ben munkássága elismeréseként a brit uralkodótól lovagi címet kapott, és sokszor emlegetik Sir Aurel Steint angol tudósként. A Magyar Rádió archívumában fennmaradt hangfelvétel azonban bizonyítja, hogy sok évtized idegen környezete sem feledtette vele az ízes magyar beszédet, és soha nem feledte, hogy mennyi támogatást kapott Magyarországtól külföldi tanulmányaihoz, tudósi pályája beindításához. Igyekezett meghálálni a hazának mindazt, amit – őt idézve –: „érte tett és áldozott”. Támogatta a magyar kutatókat, az Akadémia könyvtárának pedig kiemelkedő gyarapítója volt. Stein a megjelenést követően minden művét megküldte a tudós társaság könyvtárának. Nemcsak családi levelezését adományozta a bibliotékának, de már 1922-ben felajánlotta saját könyvtárának nélkülözhető részét, majd a szállítás költségeit is vállalva, Budapestre küldte. 1934-ben kelt végrendeletének két magyar vonatkozása volt: nyomtatott könyveit az Akadémia könyvtárára hagyta, illetve a Belső-Ázsia kutatására létrehozott Stein-Arnold Fund (az elnevezés második tagja Thomas Walker Arnoldnak, a neves orientalista művészettörténésznek, Stein egyik legjobb barátjának kíván emléket állítani) esetében úgy rendelkezett, hogy az ott meghatározott területeken folyó kutatásokat angol vagy magyar tudósok végezzék. Az alapítványt azóta is a British Academy kezeli, és az utóbbi évtizedekben számos magyar orientalistának biztosított lehetőséget terepen végzett kutatásokhoz.

A történelmi események úgy hozták, hogy a hagyaték csak halála után tizennégy évvel, 1957-ben érkezett meg Indiából, illetve Angliából az Akadémia Duna-parti palotájába. A könyvek feldolgozása szinte azonnal megkezdődött, de kéziratos és térkép-, illetve a mintegy 7000 darabból álló fotógyűjtemény katalogizálása még évtizedekig váratott magára. Végül az MTA Könyvtára egy angol–magyar projekt keretében, a British Libraryval és a British Museummal történő együttműködés keretében valósította meg. 2002-ben és 2007-ben jelentek meg a hagyaték katalógusának kötetei. Az International Dunhuang Projekttel együttműködésben kezdődött meg a fotógyűjtemény digitalizálása. Fényképek esetében gyakoriak a többespéldányok, de mivel a hagyaték elosztása nem valamiféle hely, időhatár, tematikai rendszer szerint történt, hanem meglehetősen esetleges volt, azért a különböző helyeken őrzött anyagok sokszor kiválóan kiegészítik egymást. Például az első expedícióról vagy a dunhuangi selyemfestmények inventáriumához tartozó felvételekből az Akadémia könyvtára őrzi a leginkább teljes sorozatokat, unikális fotók vannak a kudarcba fulladt 4. expedícióról, és sehol máshol nincs annyi, a magánéletéhez kapcsolódó felvétel: családi fotók, barátok, utazások, mint Budapesten. Az IDP honlapján a magyarországi gyűjteménynek egy része elérhető volt, de 2023-ban a teljes fényképanyag bekerült az MTA könyvtárának katalógusába, ahonnan egy link vezet a REAL repozitóriumába, ahol maga a fotó is megtekinthető.

Jelenleg folyik a leginkább kutatott levelezés online feldolgozása és full-text elérhetővé tétele, és a végső cél az, hogy a változatos dokumentumanyagot, térképek, feliratlenyomatok, egyes műveinek a kéziratai, oklevelei, személyes iratai stb. – egytől egyig digitalizálásra kerüljenek, és elérhetővé váljanak a világon mindenki számára.