Tagja lett a Teozófiai Társaságnak, ahol elsősorban filozófiai vitákat folytattak, de a századfordulón az összejövetelek már nyíltan politikai színezetet öltöttek. Mivel Umrao Singh nézeteit titokban tartotta, meghívást kaphatott családjával Viktória királynő gyémántjubileumára, és részt vett az 1903-as és 1911-es koronázó darbárokon is. Fiatalkorától kezdve tolsztojánus eszméket vallott, még öltözéke, tunikája is hasonlított az orosz mesteréhez. Az 1890-es évektől kezdve érdeklődött a fényképészet iránt, amely egyre inkább a szenvedélyévé vált, felvételein elsősorban családját és saját magát örökítette meg. 1901-ben indította útjára Behramji Malabari, a kiváló költő, író és társadalmi reformer az East and West magazint, amelyben Umrao Singh már a kezdetektől fogva rendszeresen publikált, mert a havilap szerkesztőivel, Malabarival, Jogendra Singhgel, valamint Zulfiqar Ali Khannal és Muhammad Iqballal, akinek a verseit ő fordította angolra, mély barátságot ápolt. A húsz évig fennálló folyóiratnak még Budapestről is küldött cikket, hazatérve Indiába, pedig itt jelentek meg Petőfi-fordításai.

Első felesége 1907-ben bekövetkezett halála után Umrao Singh Lahórban élt a családjával. Az elegáns, arisztokrata, művelt, öt nyelven beszélő, filozófiával, vallástörténettel foglalkozó, az asztronómiában amatőr szinten jártas, kiváló fényképeket készítő Umraót az utolsó szikh uralkodó, Dalip Singh mahárádzsa (Viktória királynő keresztfia) mindhárom leánya őszintén kedvelte, tiszteletük jeléül szirdar-dzsínak (tiszteletreméltó szikhnek) nevezték el. A mahárádzsa legidősebb leányára, az 1869-ben Londonban született Bamba Sophia Jindan Dalip Singh hercegnőre pedig Umrao Singh jövendőbelijeként tekintettek. Bamba hercegnő Londonban ismerkedett meg Baktay Ervin nővérével, Marie-Antoinette Gottesmann-nal, akit magával hívott Indiába. Marie-Antoinette-t 1911-ben Lahórban mutatták be Umrao Singhnek, akivel egymásba szerettek, és 1912. február 4-én szikh szertartás szerint össze is házasodtak. Decemberben érkeztek Budapestre Marie-Antoinette családjához, ahol hosszabb időt kívántak eltölteni, hiszen bútoraik egy részét is magukkal hozták. Különleges házasságkötésükről igen részletesen beszámoltak a budapesti és a vidéki napilapok, az Új Időkben pedig fényképekkel illusztrált cikk jelent meg Szederkényi Anna tollából, aki az újdonsült feleséggel beszélgetett. A sajtó mindig felfigyelt a turbános indiai arisztokratára, ha megjelent valahol, igaz a nevét a legkülönbözőbb formában írták le. Azt nem tette szóvá Umrao Singh, ha a nevét eltévesztették, de azt igen, ha valótlanul állították róla, hogy ő volna a simlai mahárádzsa. Hamarosan, 1913. január 30-án megszületett első leányuk Amrita, a következő évben, 1914. március 28-án pedig Indira.

A Gottesmann család művelt, nagypolgári család volt, élénk társasági életet folytattak, amelynek Umrao Singh is a részese lett, habár jobban kedvelte a visszahúzódó, szemlélődő életet, szeretett könyveivel körülvéve. Budapesten kereste azokkal a tudósokkal, írókkal a kapcsolatot, akik a Kelettel és kiváltképpen Indiával foglalkoztak. A Gottesmann családhoz bejáratos Pásztor Árpád író Savitri című darabját feleségével együtt tekintették meg, amelyben Jama, a halál istene szerepét Jászai Mari, a család bizalmas jó barátja játszotta, akivel Umrao Singh élénk levelezésbe kezdett. 1913. április 9-én érkezett Magyarországra Abdul Bahá, Umrao régi ismerőse. A híres perzsa tudóst fogadó népes küldöttségben részt vett többek között Germanus Gyula, Kúnos Ignác, Starker Lipót, Nádler Róbert is, így Sher-Gil velük ez alkalommal találkozhatott először. A résztvevőkről egy csoportképet is közöltek az Érdekes Újságban, a Világ című lapban a cikket jegyző Balogh Vilma pedig külön felhívta a figyelmet a fehér turbános indiai úrra. A festőművész Nádler, aki a Magyar Teozófiai Társaság képviseletében köszöntötte a tudóst, egy portrét is készített Abdul Baháról, ahogy később Sher-Gilt is megörökítette. Mahmud Zarquani, Abdul Bahá titkára, visszaemlékezésében azt írta, hogy a perzsa tudós és Umrao Singh régi jó barátok voltak, amit az is bizonyít, hogy budapesti tartózkodása során otthonukban is felkereste Sher-Giléket, és megáldotta a kis Amritát. 1913. május 8-án Umrao Singh a Brit–Amerikai Irodalmi Társaság (British-American Literary Society) felkérésére előadást tartott a szanszkrit fonetikáról, és megjelent egy rövid írása a társaság lapjában, a The Hungarian Spectatorban. Az írás a jógijának szóló levél volt, amelyben megemlítette egy festő ismerősét név nélkül – aki a leírás szerint Nádler Róberttel azonosítható –, valamint azt is, hogy felkereste a Képzőművészeti Akadémiát. Magyarországi tartózkodása során Umrao Singhről több portré is született, Helbing Ferenc egy rajzot készített róla, a Nemzeti Szalon kiállítási katalógusai alapján lefestette őt többek között Schulz Ila, Gyöngyöshalászi Takách Béla, Kunwald Cézár, Berg Tiborné Hegedűs Theodóra, Haranglábi Nemes József és második budapesti útja során 1930-ban Nádler Róbert is. 1913. júniusában tartották Budapesten a Nők Világkongresszusát, amelyen Sher-Gil is megjelent a feleségével. A szervezők nevében Szirmai Oszkárné előzőleg Jászai Marin keresztül próbálta megtudakolni, hogy hajlandó lenne-e előadást tartani az indiai nők helyzetéről, de ő végül csak a jelenlétével tisztelte meg az eseményt. Szeptemberben részt vett Vámbéry Ármin temetésén, koszorújának feliratát (Esteem of India – Nagyrabecsülés Indiából) a lapok is idézték. 1914. február 7-én Umrao Singh újabb előadást tartott a Brit–Amerikai Irodalmi Társaságban, ezúttal az indus költészetről, és még abban az évben a társaság díszelnökévé is megválasztották őt Palkovics József tábornokkal együtt.

Az első világháború kitörése alapvetően változtatta meg a Sher-Gil család életét. A hír Rozsnyón érte őket, ahol éppen a Szilvássy kastélyban nyaraltak. A Gömör című lap jegyezte fel, hogy a közeli Oláhpatakon meglátogatták a Gyermekvédő Liga telepét, és gyakran mentek ki a vasútállomásra búcsúztatni a frontra induló katonákat. Umrao Singh brit alattvalóként az ellenséges táborhoz tartozott, de mégsem internálták, ahogyan ez az Indiában tartózkodó magyarokkal (például a Brunner Erzsébettel és édesanyjával történt). Metzger Nándor diplomata és japanista, aki többször felkereste őt budapesti otthonában, említette egy Vasváry Ödönnek írt levelében, hogy Sher-Gil háborítatlanul élte tovább az életét. Umrao Singh a világháborúval kapcsolatos nézeteiről, India szerepéről, esetleges lázadásáról a britek ellen az újságíróknak is nyilatkozott. Ezekben a cikkekben nem írták ki a nevét, csak a „Magyarországon rekedt indus főúrként” említették. Később a berlini The Continental Times közölte egy írását India gazdasági kizsákmányolásáról. A briteknek tudomására jutottak kapcsolatai az indiai nacionalistákkal, a Ghaddar Párttal, amelynek alapítójával, Lala Har Dayallal többször is találkozott Berlinben, illetve Bécsben. Az utóbbi helyen nemcsak politikai célból találkoztak, hanem a tudománynak is szenteltek időt. A bécsi Phonogramm Archive-ban hangfelvételeket készítettek velük, amelyeken Umrao Singh a Bhagavad Gitából, az Isopanisadból mondott el részleteket, és hindu dalokat adott elő. Családjával ellentétben Umrao nem volt a brit kormány hűséges alattvalója, lojalista, ezért Indiában lévő birtokait lefoglalták, így jövedelme erősen megcsappant. Családjával az olcsóbb megélhetés végett Budapestről elköltöztek a Gottesmann család Dunaharasztiban lévő házába. Itt Umrao Singh a külsejét is megváltoztatta, a szikh szokásokkal ellentétben a haját levágta, és megborotválkozott, de életmódjában vegetariánus maradt. Magyarországon jógaórákat is tartott. Dunaharasztiból gyakran ment fel a fővárosba, és egyik alkalommal megismerkedett Szirbik Antal íróval, feltalálóval, Rákosi Jenő pártfogoltjával, akinek keleti szemléletmódról tanúskodó, Írások című művét később, amikor családjával visszatért Indiába, angolra fordította, és előszót is írt hozzá. 1918 augusztusában Szirbikkel együtt keresték fel az óbudai Táborhegyen tartózkodó Mahendra Pratapot, aki szintén tagja volt a Ghaddar Pártnak. Budapesten kiskocsmákban találkozott Germanus Gyulával is, aki azt írta, hogy Umaro Singh a vacsora közben Sankara ácsárjáról tartott neki „tudományos előadásokat”.

Losonczi Miklós egyik cikkében a szomszédok szóbeli elbeszéléseire hivatkozva részletesen írt Umrao Singh mindennapi életéről Dunaharasztiban. Feljegyezte, hogy szerepelt egy itt készült némafilmben, jó kapcsolatba került Lóth Ila színésznővel és a híres pilótával, Las-Torres Viktorral, rajzolgatott – Losonczi szerint Tiszay Andor 98 rajzát őrizte meg –, megjavította a katolikus templom toronyóráját. Később, Amritáról szóló visszaemlékezésében Sher-Gil megemlítette, hogy ő maga is kivette a részét a mindennapi feladatokból, tűzifát aprított, és a szörnyű hidegben a kútról hordta a vizet, így nem csoda, hogy a Dunaharasztiban töltött időt száműzetésként élte meg.  Ekkoriban kezdte el fordítani Petőfi Sándor rövidebb verseit. A fordítással kapcsolatban többször fordult segítségért Jászai Marihoz, aki rajongott Petőfiért. Jelentős hatással volt sógora, Baktay Ervin indiai tanulmányaira, és döntő módon befolyásolta Fábri Károly pályaválasztását is. Az ő javaslatára kezdte fordítani Baktay F. W. Bain meséit és Omar Khayyam négysorosait. Tanácsaiért, a szövegek értelmezéséért, a minél autentikusabb fordítások elkészítéséhez nyújtott segítségéért Baktay több műve előszavában fejezte ki neki a köszönetét. Umrao révén vette fel a kapcsolatot sógora Rabindranath Tagore-ral és Mahátma Gandhival is. A Tagore családot, a költő édesapját már régóta ismerte, első találkozásukról az East and West magazinban írt cikket 1904-ben.

Nem messze lakott Dunaharasztitól Kégl Sándor iranista, de vele személyesen nem találkozott Umrao Singh, csak az Akadémia Kézirattárában őrzött levelei tanúskodnak arról, hogy felfigyelt rá, Omar Khayyamról és Háfizról írt neki.

Umraót nagyon érdekelte a pszichológia, a lélektani kísérletek. 1919-ben és 1920-ban a Zeneakadémián rendeztek ilyen jellegű kísérleteket Újhely(i) Bálint ideggyógyász vezetésével, aki később Amerikában jelentős tudományos pályát futott be. A kísérletet Donáth Gyula neurológus magyarázta el Umrao Singhnek, aki a társaságtól egy díszoklevelet kapott. A kísérletet Amritával is megismételték szülei kérésére az otthonukban.

1918 augusztusában a világháború árváinak megsegítésére Dunaharaszti­ban keleti estet rendeztek, amelyen a díszlethez Umrao Singh bútoraiból kölcsönöztek néhányat, de Marie-Antoinette is fellépett rajta. A háború végén a Sher-Gil család ismét Budapestre költözött, ahol a Margitszigeti Nagyszállóban laktak. Az 1919-es eseményekről, a Tanácsköztársaságról szerzett tapasztalatairól Umrao utóbb Simlában egy előadáson számolt be, és Tagore-nak is írt róla. Schmidt József érdekében pedig Indiából küldött támogató levelet, bár sajnos ennek nem lett hatása, mert nem tudta megakadályozni, hogy  ne távolítsák el őt az egyetemről.

1921-ben, az általános amnesztia után utaztak vissza családjával Indiába, amikor Umrao Singh visszakaphatta elkobzott birtokait. Előbb Delhiben és Lahórban töltöttek egy kis időt, majd áprilisban értek Simlába, ahol Umrao Singh újra bekapcsolódott az East and West magazin életébe. Bhartri Hari verseit, Nárada aforizmáit és Iqbal urdu nyelven írt verseit tolmácsolta angolul. És itt jelentek meg nyomtatásban Petőfi-fordításai is három részletben, amelyről Baktay Ervin írt lelkes kritikát többek között a Magyar Bibliofil Szemlében. Umrao fordításai elementáris hatással voltak India nagy költőjére, Muhammad Iqbalra, aki ennek nyomán írta meg Petőfihez (To Petőfi) című versét perzsa nyelven. E vers kéziratát, angol fordítását és transzliterált szövegét Umrao Singh elküldte Jászai Marinak, abban a reményben, hogy a Petőfi-centenáriumon Jászai Iqbal művét fogja elszavalni, de nem így történt. Az East and West magazinnak volt egy indiaiakból és angolokból álló baráti köre, olvasóköre is, ahol Umrao Singh Szirbik Antalról és a magyar Tanácsköztársaságról tartott előadásokat. 1922-ben pedig előszót írt Zulfiqar Ali Khan Iqbalról szóló monográfiájához. Jászai Marinak beszámolt róla, hogy felesége, Simlában nagy sikereket aratott mint operaénekes, és magyar zenei estet is rendezett.

1924-ben Marie-Antoinette úgy döntött, hogy Olaszországba utazik leányaival, hogy Amrita ott járjon művészeti iskolába, de Umrao Singh nem tudott velük tartani, mert anyagi forrásai ezt nem tették lehetővé. 1926-ban Indiába érkező sógorát, Baktay Ervint is csak a kapcsolatai révén tudta támogatni, portréfestőként beajánlotta őt indiai mahárádzsákhoz. Öccse, Sundar Singh politikai pályára lépett, ezt neki is felkínálták, de nem fogadta el. Miután Amrita nem szerette meg az olasz iskolát, a család hamarosan hazatért Indiába. 1929-ben azonban újra Európa felé vették az irányt, ahová már Umrao is velük tartott, Párizsba utaztak, hogy Amrita az École des Beaux Artsban kezdjen komolyabb festészeti kurzusba, Indira pedig zenei tanulmányokat folytasson. 1934-ig, hat éven keresztük maradtak Párizsban, ahol Umrao Singh kapcsolatba lépett Henri Bergsonnal, akinek később ő mutatta be Muhammad Iqbalt, és Sylvain Lévy kurzusait is látogatta, sőt néha helyettesítette. Emellett, mint az amritszári dia­lektus autentikus képviselője, segített Emanuel Šrámek pandzsábi fonetikai kísérleteiben. Erről a cseh egyetemi tanár, aki akkoriban a Collège de France fonetikai kísérleti laboratóriumának kutatója volt, 1932-ben a Journal of Urusvatiban megjelent cikkében írt. Természetesen Umrao Singh Párizsban is hódolt fotózás iránti szenvedélyének, de itt sem külső helyszíneket örökített meg, hanem a családját, a Rue de Bassanóban lévő lakásuk enteriőrjét, és portrékat fényképezett. Magyar vonatkozású eseményekre is ellátogatott, megjelent Haranglábi Nemes József tárlatán is, aki szintén lefestette őt, mint olvasó férfit.

Párizsból többször utaztak Magyarországra, hogy felkeressék Marie-Antoinette rokonait. Amikor 1930-ban Budapestre látogattak, útjukat ezúttal is figyelemmel kísérte a sajtó. A Színházi Életben fényképes beszámoló jelent meg a családról, a Pesti Naplóban pedig beszélgetést közöltek vele, míg a Pesti Hírlap egy levelét adta közre. Umrao Singh ez alkalommal a Magyar Teozófiai Társaság kérésére tartott előadást Teozófia és jóga címmel. Ugyanekkor érkezett Budapestre barátja, Zulfiqar Ali Khan diplomataként, hiszen a Nemzetek Ligájában a Brit–Indiai birodalmat képviselte. Vele ugyancsak készítettek egy riportot a Pesti Hírlapban, a Képes Pesti Hírlapban megjelent fényképen pedig Zulfiqar Ali Khan a fia, Umrao Singh és Baktay Ervin társaságában látható.

Hazatérve Indiába, Umrao Singh Simlában építtetett egy házat, amelyben Amritának egy műtermet is kialakítottak. Tudományos tevékenysége mellett a fényképészet volt a fő szenvedélye, visszavonult életet folytatott. Amrita váratlan halála után Marie-Antoinette teljesen összeomlott, 1948. július 31-én véget vetett az életének. Umrao Delhibe költözött kisebbik leányához, Indirához és az unokáihoz. 1954-ben halt meg. Fábri Károly Amritáról szóló cikkében írta, mekkora tragédia, hogy ez a csodálatra méltó nyelvész, élete vége felé elvesztette a beszédképességét és az emlékezetét is.