HIVATÁSTÖRTÉNETEM

Hívő, keresztény családba születtem Budapesten, 1923-ban. Csecsemőkoromban megkereszteltek katolikusnak. Apám katolikus volt, édesanyám pedig unitárius. Egyetlen gyerek voltam, mert anyám megbetegedett, amikor a világra hozott, és az orvosok megtiltották, hogy újra vállalja a szülést. Így hát nem voltak testvéreim, viszont apám és anyám minden szeretetüket rám pazarolták, ami nagyon jó volt. Szüleim hívő és imádkozó emberek voltak, de templomba nem jártak. Anyám nagyon korrektül katolikusként nevelt. Emlékszem, még abban is mindig segített, hogy felkészüljek a szentgyónásokra.

A HIVATÁS CSÍRÁI

A rokonságunkban nem volt egyetlen egyházi személy sem, így gyermekkoromban eszembe se jutott, hogy papnak menjek. Amikor hatéves lettem, és kötelező lett a vasárnapi misehallgatás, legtöbbször anyám kísért el a szentmisére. Őszintén szólva, untam azt a félórát a templomban, hiszen az akkori latin misézésből egy mukkot sem értettem. Viszont szép emlékem maradt az első szentáldozásomról, kilencéves koromban. Hittel és hálával vettem magamhoz Jézust. A gyakori szentáldozás akkoriban nem volt szokás: évente három-négyszer mentem gyónni és áldozni. Tízegynéhány éves lehettem, amikor egy ilyen szentáldozás után, úgy látszik, nagyon jámbor képpel jöttem haza a templomból. Anyai nagyanyám, aki szintén unitárius volt, ezt észrevette és megjegyezte: „Péterkém, talán pap lesz belőled?” Aznap apai nagyapámnál ebédeltünk, aki katolikus volt ugyan, de misére sohasem járt. Ebéd közben nevetve elmondtam: „Nagymama ma reggel nagyon bolondot mondott. Azt, hogy én talán pap leszek.” Nagy csodálkozásomra nagyapám erre megszólalt, és ezt mondta: „Nem is olyan rossz foglalkozás a papság.” Máig sem tudom, hogy nagyapám miért mondta ezt. Talán régi kanonok ismerőseire gondolt, akik akkoriban a kanonoki birtokok jóvoltából munka nélkül is nagyon jómódúan és kényelmesen éltek. Mindenesetre szeget ütött a fejembe nagyapám szava, és ekkor született meg bennem a gondolat, hogy nem is olyan lehetetlen ötlet papnak menni. Persze nem a kanonoki birtokok vonzottak. Nem is tudom, mi vonzott. De a gondolat mindenesetre megszületett bennem.

Diákkoromban azután sok mindent történt. Tizenhárom éves lehettem, amikor szüleimmel az ausztriai Maria Schutz nevű kegyhelyen nyaraltunk. Egy nap, a délelőtti gyerekjátékok után, dél felé, elszaladtam az ottani szép kis Mária-templom mellett, hogy ebédelni menjek a szállodába szüleimhez. Még kicsit korán volt, és bekukkantottam a templomba. Őszintén szólva nem azért, hogy ott imádkozzak, hanem mert tudtam, hogy a templomban kellemesen hűvös az idő. Amikor belépek, látom, hogy a főoltárnál egy fiatal pap éppen misézik. Már a mise felénél tarthatott. Ha már így bekukkantottam, illik végig ott maradnom, gondoltam, és beültem egy padba. Akkor nagyon világosan elfogott az érzés: a szentmisénél nincs csodálatosabb a világon. Ég és föld Ura, maga Jézus Krisztus van ott jelen, kenyér és bor színében, a pap kezei között! A mise befejeztével kicsit megilletődve ballagtam a szálloda ebédlőjébe. Szüleim már ott ültek az asztalnál. Most is emlékszem, hogy hirtelen azt mondtam édesanyámnak: „Mamika, a szentmise, az valami csuda nagy dolog.” Anyám csodálkozva nézett rám, nem tudta mire vélni ezt a kijelentésemet. De én ma is azt hiszem, hogy a jó Isten különös kegyelme működött akkor bennem.

Úton a banktisztviselőség felé

Tizenöt éves koromban betegségben elhunyt az én drága jó édesanyám, és ez óriási űrt hagyott az életemben. Elmentem gyónni, és gyóntatóatyám, Luzsénszky Alfonz, aki jól ismert, azt tanácsolta: „Fiacskám, gyere a Regnum Marianum cserkészcsapatba, éppen én vagyok annak a csapatnak a vezetője, amelybe korod szerint belepasszolsz.”
Így lettem hát 15 éves koromban cserkész a Regnumban. Nagyon élveztem a cserkészéletet, amelyben Alfonz atya jóvoltából a katolikus hit nagy szerepet játszott. Felejthetetlenek voltak a nyári és téli táborok, a tábori szentmisék. Annyira megtetszett a dolog, hogy érettségi után jelentkeztem Alfonz atya mellé cserkésztisztnek a 10 éves lurkókból toborzódó Sas-csapatba. Érettségi után beiratkoztam a budapesti egyetem jogtudományi karára, és ugyanakkor apám kívánságára és segítségével banktisztviselő lettem. A jogtudományi karon letettem a vizsgákat, és négy év múlva summa cum laude ledoktoráltam, de a jogtudomány nem tudott lelkesíteni. A banktisztviselői szolgálat pedig még kevésbé. Sokkal jobban szerettem a cserkészlurkókkal kirándulgatni, őket táborba kísérni, nekik Jézusról, a szentekről és mindenféle másról mesélni. A gyerekek nagyon megszerették a „Peti bá”-t. Kirándulásokkor állandón rám csimpaszkodtak, és követelték a meséket.

Jezsuita hivatás

Közben kitört a háború, apámat, aki a Pénzügyminisztériumban volt a vámosztály főnöke, nyugdíjazták, több ismerősét üldözték. Bennem pedig tovább matatott a papi hivatás gondolata. Egy háromnapos zárt lelkigyakorlat alatt, a Krisztus Király hívásáról szóló elmélkedés nagyon a szívembe vágott. Az is megdöbbentett, hogy az újságban olvastam: nagy a paphiány! Hát ha egy ilyen fontos szolgálatra nincs elég jelentkező, akkor talán nekem kellene jelentkeznem, futott át agyamon a gondolat. Viszont tudtam, hogy apám nagyon ellenezni fogja, hogy papnak menjek, ezért csak nagy habozás után mondtam meg neki, hogy úgy érzem, papnak hív az Úr Jézus. Apám tényleg nagyon elszomorodott. Nehéz helyzetében nem is hagyhattam egyedül. Így hát vártam, hogy történjék valami. Aztán apám 1944 szeptemberében súlyosan megbetegedett, és hamarosan meg is halt. Én pedig azonnal felmondtam banki állásomat, és futottam a Manrézába, a jezsuita noviciátusba jelentkezni.

Miért pont jezsuitának? Amikor Luzsénszky Alfonz atyának bevallottam, hogy papnak szeretnék menni, ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy nemcsak egyházmegyés papok, hanem szerzetespapok is léteznek, és azt ajánlotta, hogy én már 21 éves lévén, inkább utóbbinak jelentkezzem. Megbíztam benne, és ráálltam az ajánlatára. Amikor pedig azt kérdezte, hogy melyik szerzetbe jelentkeznél, akkor már én vágtam rá: „Ha szerzetespap, akkor jezsuita!” Akkoriban ugyanis ami csak okosan, buzgón és eredményesen történt a magyar katolikus egyházban, annak legtöbbjét jezsuiták kezdeményezték és vezették. Alfonz atya helyeselte ezt a döntést, és így 1944. október 3-án bekopogtattam a hűvösvölgyi jezsuita noviciátus kapuján.

Jezsuita élet

Az utána következő csaknem 70 esztendős jezsuita élet nagyon változatos, sőt viharos volt. Átviharzott fölöttünk a 2. világháború, elkezdődött a kommunista szerzetesüldözés, elöljáróink kívánságára mi, jezsuita kispapok kiszökdöstünk külföldre, mert Magyarországon elvették összes házunkat és intézményünket. Néhányunkat elfogtak a határon, nekem nagy nehezen sikerült átvergődni a drótkerítésen.

Innsbruckban verődtünk össze, és ott kértem Nemes Ödön novíciustársammal, hogy az általános rendfőnök küldjön Japánba misszionáriusnak. Japán a jezsuiták számára különösen szent hely, mert több mint száz rendtársunk szenvedett ott vértanúhalált a XVI. és XVII. században. A 2. világháború után viszont a japán kormány teljes vallásszabadságot biztosított, így újra lehetett kezdeni a jézusi evangélium hirdetését.

Római rendfőnökünk elfogadta jelentkezésemet, de azt írta, hogy előbb menjek Rómába, ott fejezzem be papi tanulmányaimat, szerezzek teológiai doktorátust, és úgy menjek a Felkelő Nap Országába.

Minden a tervek szerint történt: 1956-ban doktorátussal a zsebemben hajóra ültem, és 50 napos utazás után megérkeztem Jokohama kikötőjébe. 1993-ig szolgáltam Japánban és a környező országokban, Vietnamban, Koreában, a Fülöp-Szigeteken. Teológiát tanítottam az ottani jezsuita katolikus egyetemen, adtam számos lelkigyakorlatot, sokat prédikáltam, írtam könyveket. Isten kegyelméből kb. 400 japán felnőtt az én vezetésemmel jutott el a keresztény hithez, és lett az Atyaisten Gyermeke, Krisztus testvére, a Szentlélek Temploma és a katolikus egyház tagja. Közülük sokkal ma is tartom a kapcsolatot.

Újra Magyarországon

1993-ban általános rendfőnökünk Magyarországra küldött, hogy segítsek a katolikus egyház újraépítésében. Most már nagyon öreg lettem, és életem útjának utolsó szakaszát taposom. Hosszú jezsuita életemben voltak persze nehéz napok is, de ha még egyszer elkezdhetném, ugyanezt az utat választanám. Érdemes volt.