A magyar nép őstörténete és lehetséges rokon népei iránt érdeklődve 1903-ban Japánba utazott, ahonnan Vlagyivosztokba ment tovább, hogy a mandzsu–tunguz etnikumok néprajzát kutassa. Fő terve az volt, hogy keletről nyugatra haladva néprajzos szemmel vizsgálja mindazokat az etnikumokat, amelyek a magyar nép távoli rokonai lehetnek. Első távol-keleti útjának azonban a rövidesen kitörő orosz–japán háború vetett véget, és a magyar kutató kénytelen volt Dél-Ázsián keresztül hazatérni. 1907-ben és 1908-ben ismét tanulmányutakon volt, ekkor került sor rövid, de annál értékesebb megfigyeléseket eredményező koreai látogatására is, amelyet lentebb részletesen bemutatok. 1914-ben újfent egy távol-keleti kutatóútra indult, amelyhez a Magyar Nemzeti Múzeum, az Ázsia Társaság, Jankovich Béla magyar kultuszminiszter, valamint a hamburgi Néprajzi Múzeum nyújtott anyagi támogatást. Az ambiciózus vállalkozás célja az volt, hogy Baráthosi a Szahalin vidékén élő ajnukat és az Amur folyó vidékén élő mandzsu–tunguz népcsoportokat tanulmányozza, valamint összegyűjtött tárgyi emlékeket hozzon a fenti két múzeum részére. 1914 tavaszán a transzszibériai vasútvonalon keresztül jutott el Oroszország távol-keleti részére, majd onnan Észak-Japánba, ahol azonban a helyi lakosság egészét lefoglaló halászati idénymunka miatt nem tudta megkezdeni az anyaggyűjtést, így az Amur vidékére tervezett kutatását előre véve visszautazott Vlagyivosztokba. Időközben azonban kitört az első világháború, így az Amur környékére érkezett magyar kutatót az orosz hatóságok letartóztatták, és mint ellenséges hadifoglyot Habarovszkba internálták. A helyi kormányzó utasítására Baráthosi szállodában lakhatott, és szabadon is mozoghatott a városban, majd bő egy hónapnyi kényszerpihenő után Vlagyivosztokon keresztül Japánba távozhatott. Szabadulását vélhetően az Orosz Tudományos Akadémia egyik befolyásos tagja közbenjárásának köszönhette.²Baráthosi Balogh Benedeknek a Nemzetközi Közép- és Kelet-ázsiai Társasághoz intézett jelentése 1914-ben végzett keletázsiai tanulmányútjáról, 1914. Az összegyűjtött néprajzi anyagokat tartalmazó ládáit azonban kénytelen volt hátrahagyni, amelyek aztán a habarovszki múzeumba kerültek. Mivel Japán az antant hatalmakhoz csatlakozott, Baráthosi a szigetországban sem maradhatott, így csak a Föld teljes megkerülésével, Amerikán és Olaszországon keresztül tudott hazatérni Magyarországra. Mintegy 13 ládából álló néprajzi gyűjtését kénytelen volt Japánban hagyni, ezeket aztán 1920-ban megkezdődött japán útja során – ellentétben a Habarovszkban maradt ládákkal – sikerült hazahoznia Budapestre.³Szentmiklóssy 1930: 445. Miként egy későbbi lapinterjúban visszaemlékezett, az utazás előtt Horthy Miklós kormányzó is fogadta, hogy támogatásáról biztosítsa misszióját. A korabeli politikai szereplők részéről hasonlóan pozitívan emlékezett meg gróf Teleki Pálról, ugyanakkor gróf Bethlen István miniszterelnökről már kritikusabban nyilatkozott, aki utazása előtt napokig várakoztatta „előszobájában”.⁴Baráthosi Balogh Benedek a 72 éves kutató…, 1942.

Baráthosi Balogh Benedek sokat publikált, első kötetét 1906-ban Dai Nippon. Kelet csodái címmel jelentette meg Tolnai Simon, a Világlap kiadója. Szintén Tolnai felkérésére írta meg 1907-ben a Séta a világ körül című képeskönyvet, valamint a Három székely diák kalandos utazása a föld körül című ifjúsági regényt. Utána újabb utazásai miatt sokáig nem publikált, de az 1920-as évek második felében elindította a „Baráthosi Turáni Könyvei” című sorozatot, amelyből huszonnégy kötetet szeretett volna megírni, de végül tizenhét kötet készült el. Ennek a sorozatnak a nyolcadik köteteként jelent meg 1929-ben a Korea, a hajnalpír országa című könyv, ez az első önálló Korea-monográfia, amely hazánkban megjelent. Mivel a kötet egyértelmű kiállást fogalmazott meg a japán gyarmati uralom alatt lévő Koreai-félsziget függetlensége mellett, csaknem nyolcvan évvel később Baráthosi monográfiája a modern Dél-Koreában is komoly visszahangot váltott ki. A szöuli tudományos körök 2005 februárjában, e sorok írójának a Második Koreanisztikai Világkonferencián (2nd World Congress of Korean Studies) tartott előadásából szerezhettek elsőként tudomást Baráthosi koreai megfigyeléseiről, és ez nagyfokú érdeklődést váltott ki.⁵Csoma 2005. 2005 augusztusában pedig egy szöuli társadalomtudományi könyvkiadó erőfeszítéseinek köszönhetően koreai nyelven is megjelenhetett a magyar néprajzos által írt monográfia, amelynek végén e sorok írójának tanulmánya mutatta be a koreaiak számára ismeretlen magyar tudós életútját és munkásságát.⁶Borathosi 2005.

Baráthosi Balogh Benedek 1927–1936 között polgári iskolai igazgatóként dolgozott Budapesten. Az idős kutató élete alkonyán – pontosan a Don-­kanyarban történt katasztrófa idején – még arról beszélt egy újságírónak, hogy a Szovjetunió területén élő „turáni népek” – amelyeket a magyarság távoli rokonaiként tartott számon – szívesen függetlenné válnának a szovjet birodalomtól. Az újságíró részletes leírásából kiderül az is, hogy Baráthosi zuglói otthona telis-tele volt különböző japán, kínai és mandzsu emlékekkel.⁷Baráthosi Balogh Benedek a 72 éves kutató…, 1942. Az idős néprajzos három évvel később, Budapest ostromának idején hunyt el.⁸Baráthosi Balogh Benedek személyéről bővebben: Bodrogi 1978. Hagyatékának nagy része a Néprajzi Múzeumban található.

Baráthosi Balogh Benedek első utazása Koreában

A magyar néprajzos első koreai utazására 1907-ben, meglehetősen szokatlan körülmények között került sor. A Koreai-félszigetre addig ellátogató magyarok – Gáspár Ferenc hajóorvos 1890-ben és gróf Vay Péter lelkipásztor 1902-ben – ugyanis Csemulpho kikötőjébe érkeztek meg, amely a 19. század végén és a 20. század elején az ország kapujának számított. Baráthosi azonban az orosz Távol-Keletről, egy bambuszvitorlás csempészhajó fedélzetén jutott el a mai Észak-Korea keleti partvidékére, bár a tengeri utazás a tervezettnél jóval rövidebb ideig tartott. Mint a naiv magyar néprajzkutató utólag megtudta, a dzsunka az orosz katonaságtól elsikkasztott muníciót szállított a kínai hunhuzok részére, akik a koreai partok közelében elszámolási viták miatt elkobozták a hajót koreai tulajdonosától, a fedélzeten tartózkodókat pedig az éjszaka közepén a partra tették.⁹Hunhuzok: fegyveres banditák, akik a 19. század vége és a 20. század eleje között fosztogatták az orosz–kínai határvidéket. Nevük a kínai honghuzi, vörös szakállúak kifejezésből ered. A témáról bővebben: Perry 1980: 60, 98–101. Baráthosi és a legénység tagjai így gyalogosan jutottak el egy buddhista kolostorba, majd másnap a magyar néprajzos néhány koreai szerzetes társaságában lóháton folytatta útját Szöul felé. Ennek következtében Baráthosi lett az első olyan magyar utazó, aki „alulnézetből” figyelhette meg a Koreai-félsziget mindennapjait, részletes tapasztalatokat gyűjtve a korabeli társadalomról.

Szöul felé haladva az éjszakákat főként buddhista kolostorokban töltötték, ahol Baráthosi több alkalommal is érdeklődött ősi krónikák és kéziratok iránt. Mindenhol azt a választ kapta azonban, hogy három-négyszáz évvel korábban a japánok betörtek az országba, és az összes írott koreai emléket elvitték. A szerzetesek magyarázata egyértelműen az 1592-ben kitört Imdzsin-háborúra utalt, amelynek során valóban pótolthatatlan veszteségek érték a koreai kulturális örökséget.¹⁰1592. holdnaptár szerinti negyedik hónapjában Tojotomi Hidejosi japán hadvezér parancsára 200 ezres sereg rohanta le a Koreai-félszigetet, hogy azon keresztül hódítsák meg a Ming Birodalmat. A támadás gyors japán sikereket hozott, sikerült elfoglalni Szöult és Phenjant is. A fordulópontot a Hanszan-szigeti tengeri ütközet jelentette, amelynek során a koreai nemzeti hősnek számító Li Szun Sin admirális legyőzte a túlerőben lévő ellenséget. A háború 1598-ban a japán csapatok visszavonulásával ért véget. Dél-Koreában még az ezredfordulót követően is napirenden volt, hogy a szöuli nemzetgyűlési képviselők hivatalos látogatásaik során megpróbáltak tárgyalásokat kezdeményezni a szigetországban lévő koreai kulturális javak visszaszolgáltatásáról.

A magyar néprajzos és útitársai több ízben töltötték az éjszakát favágóknál és szénégetőknél is. A 20. század legelején ugyanis Korea-szerte kiterjedt fakitermelés zajlott, amelynek legnagyobb felvevőpiaca Kína és Japán volt. Különösen az utóbbiban rendkívül kevés a fa: mint a tokiói finn követ a magyar néprajzosnak korábban elmondta, olcsóbban tudna felépíteni egy faházat Japánban úgy, hogy a hozzávaló faanyagot Finnországból hozatja.¹¹Baráthosi 1929: 109. A koreai erdőségeket járó favágókat szénégetők követték, akik a kidöntött faóriások vékonyabb ágait szénné dolgozták fel. A kiégetett szenet szalmazsákokba rakva, bikaháton szállították el Mandzsúriába és Japánba.

Szöul felé haladva a magyar néprajzos és útitársai az útba eső falvakban szálltak meg, ahol Baráthosi megfigyelhette a koreai lakóházak hagyományos padlófűtési rendszerét is, amelyekről a következőket írta monográfiájában: „A koreai házat rendesen a padló alatt fűtik. A föld és a ház padlója között 50-60 cm-es pinceszerű üreg van. Ezt az üreget fűtik fával, s a vékony deszkapadlón és nyíláson keresztül innen kap meleget a szoba. A kályha tüzét nem is a szobából rakják meg, hanem kívülről, s a füst elvezetésére külön, rendesen deszkából készített kémények vannak. Az alacsony szobák így meglehetősen egyenletes meleget kapnak, s ha agyon nem fűtötték a helyiséget, tartósabb a melegség, mint a mi vaskályháinknál…”¹²Baráthosi 1929: 23–24.

A fáradtságos út végén a magyar néprajzos egy dombról pillantotta meg először Szöul városát, amelyet a lemenő Nap fényében egy sok százezer lakosú hatalmas faluhoz tudott hasonlítani. A domboldalon leereszkedve ez a benyomása még inkább megerősödött, ugyanis a széles utcákat szegélyező egyforma vályogviskók kimondottan a korábban látott vidéki településekre emlékeztették. Ugyanakkor látta a fejlődés egyértelmű jeleit is: a városban közlekedő villamoskocsikat, illetve az utcák felett húzódó telefon- és távíróvezetékeket is. Baráthosi csupán négy napot töltött Szöulban, majd Csemulpho kikötőjében hajóra szállva Puszanba ment, ahonnan az „orosz önkéntes flotta” személyhajóján folytatta útját Vlagyivosztokba.

Baráthosi Balogh Benedek rokonszenve a koreaiak iránt

Baráthosi Balogh Benedek nagyon sajnálta, hogy a neki igencsak rokonszenves ország a nagyhatalmi vetélkedések áldozatául esett, majd gyarmati sorba került. A magyar néprajzos fentebb bemutatott monográfiájában a következőket írta a koreaiakról: „Csodálatos egy nép ez. Meg merem kockáztatni azt az állítást, hogy elejétől végig úr ez a náció. Annyi értelmesség, annyi öntudat és annyi finomság van még a legutolsó parasztban is, hogy az ember elcsodálkozik rajta.”¹³Baráthosi 1929: 37–38.

Baráthosi teljes mértékben átérezte a koreaiak és a japánok közti ellentétek súlyosságát, ugyanis személyesen is megtapasztalta a gyarmati uralom arroganciáját. A magyar néprajzos 1922-ben Japánban tartózkodott, ahol megalapították a Japáni Turán Központ (Turan Remmen Kai) elnevezésű szervezetet. Az ünnepségre Tokióban az egyik Uenó parki nagyvendéglőt foglalták le, ahova meghívták a „turáni népek” Japánban elérhető képviselőit, tehát mindazon nációkat reprezentálni kívánták, akiket a korabeli népszerű gondolat szerint távoli „rokon nemzeteknek” tekintettek. A terem feldíszítésénél egy Sztriha Sándor nevű, Japánban élő, volt első világháborús hadifogoly festőművész megrajzolta a Magyarországi Turán Szövetség címerét, körülötte pedig feltüntette minden „turáni nemzet” lobogóját, így az akkor már nem létező Koreai Császárság zászlaját is. Már kezdtek gyülekezni a vendégek, amikor egy japán katonatiszt a transzparenshez lépett, és megpróbálta eltávolítani a koreai lobogót. Kínos incidens vette kezdetét: a magyar néprajzos természetesen próbálta udvariasan meggyőzni a japán tisztet, de a vitába két koreai vendég is bekapcsolódott, akik kikérték maguknak a zászló eltávolítását. A konfliktus erős szóváltásba torkollott, a helyi rendőrség pedig addig nem engedte megkezdeni a rendezvényt, amíg a koreai zászlót el nem távolították, illetve a koreai küldött felszólalását a programból nem törölték. A koreai résztvevők nagyon el voltak keseredve, és távozni akartak a helyszínről, de Baráthosi külön kérte maradásukat és képviselőjük felszólalását az esemény bankettjén. A koreai küldött végül szót is kapott a banketten, ahol elmondhatta felháborodását a zászló eltávolítása miatt, a japán hatóságok azonban szigorú büntetésben részesítették, és örökös időkre kitiltották a japán anyaország területéről.¹⁴Baráthosi 1929: 56.

A magyar néprajzos 1929-ben megjelent Korea-monográfiája egyértelműen leszögezte, hogy a japánok berendezkedése minden jel szerint örök időkre készül Koreában. A főkormányzóság részére fényes palotát emeltek, a félszigeten pedig nagyszámú japán katonaság állomásozott. A japán rendőrség, valamint a japán posta- és távíróhivatalok miatt a külföldi látogató könnyen azt hihette, hogy a japán anyaország területén van. Baráthosi több olyan japán propagandafüzetet is kapott, amelyben a régi és az új Korea volt szembeállítva egymással. A Csoszon-dinasztiabeli koreai hivatalnok háza mellett a modern japán törvényszéki épület képe szerepelt, a régi falusi vízhordó mellett a modern szöuli vízvezeték képe volt látható, a falusi kuruzsló mellett pedig egy modern klinika fényképét helyezték el. Csak a régi koreai lélek mellé nem tudják odatenni azt az újat, amelyet annyira szeretnének belenevelni – vonta le a konzekvenciát a magyar néprajzos.¹⁵Baráthosi 1929: 154–155.

Baráthosi Balogh Benedek második koreai látogatására 1921-ben került sor, amikor csupán egy futó pillantást tudott vetni a gyarmati uralom alatt lévő országra. A rövid koreai tartózkodás ugyanakkor meggyőzte őt arról, hogy a „nemzetnek megvannak a maga vezetői”, akik minden bizonnyal el fogják érni Korea önálló államiságának a visszaállítását.¹⁶Baráthosi 1929: 155–157. Az 1929-ben megjelent profetikus sorok kicsit több mint másfél évtizeddel később – a magyar néprajzos halálának évében – meg is valósultak, bár a nemzeti felszabadulással egy újabb történelmi tragédia vette kezdetét a félszigeten. A koreai nemzet kettéosztottsága pedig már csaknem nyolcvan éve tart.