Amikor a szülei külön költöztek, Erzsébet 1925-ben követte anyját Budapestre, ahol az Iparművészeti Iskolában folytatta tanulmányait. Anyjával szinte teljes mértékben azonosult, minden döntésének alávetette magát, szokásait, életmódját is átvette. 1928-ban felvételt nyert a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, és a híres szobrász, Kisfaludi Stróbl Zsigmond növendéke lett.

Anyja 1928-ban, karácsony táján mondta el neki, hogy Indiába megy. Ő azonnal kijelentette, hogy anyjával tart. Sassné megpróbálta lebeszélni a lányát az utazásról. Erzsébet azt válaszolta, hogy ha az anyja nélküle megy el, akkor kolostorba vonul, és senki sem fogja látni többé. Ez megdöbbentette Sassnét. Gondolkodott egy ideig, és azt mondta, hogy ha a lány erős lesz, elmehet vele.

Az apjának és a családtagoknak csak annyit mondtak, hogy Olaszországba utaznak. A bejelentés így is sokkolta Sass Ferencet. Az apa ellenezte, hogy a lánya megszakítsa a tanulmányait a vizsgák letétele előtt. Figyelmeztette őket azokra a veszélyekre, amelyekkel két nőnek idegen nyelvtudás nélkül szembe kell néznie külföldön. De semmi sem tarthatta vissza őket. 1929. május 29-én vonattal indultak Olaszországba. Anya és lánya úgy hagyta el Magyarországot, mint két zarándok, mezítláb és kéziszőttes ruhákban.

Brunner Erzsébet csak 19 éves volt, amikor anyjával együtt útnak indult. Bár szobrásznak tanult, Olaszországban mégis inkább a festészethez fordult. Ebben a kényszer is szerepet játszott, hiszen a mindennapi megélhetést és a továbbutazáshoz szükséges pénzt csak festéssel és a képek eladásával tudták biztosítani. Erzsébet portréfestőként talált rá a saját stílusára. Ebben a műfajban már Magyarországon is tett ígéretes próbálkozásokat, amelyeket a szülei meglepve láttak, mert a koránál érettebb művészre vallottak.

Lépésről lépésre, Fiumén, Velencén, Firenzén, Bolognán, Rómán, Nápolyon, Sorrentón és Caprin át haladtak Dél-Olaszország felé. Június végén megérkeztek Szicíliába. Egy ideig egy idilli tengerparti faluban, Santa Agatában telepedtek le, ahol ideális feltételeket találtak művészi tevékenységükhöz. Erzsébet ott készült portréi, amelyet egy vasúti kalauzról, egy zarándokról, egy lovagról, és több más érdekes emberről készített, már ígéretes tehetségről árulkodnak.

1929. július 1-jén, a 19. születésnapján, Erzsébetnek volt egy álma Santa Agatában. Azt álmodta, hogy Nagykanizsában, a szülőházának a pincéjében volt, és látott egy fehér szakállú öregembert, aki a kezében egy mécsest tartott. Amikor a fény ki akart aludni, Erzsébet előrelépett, hogy a kezével oltalmazza a lángot, és a fény újra feléledt. Akkor az öregember átadta neki a mécsest a következő szavakkal: „Vidd ezt a fényt a világ minden szegletébe és sarkába!” Másnap reggel, amikor elmesélte az álmot az anyjának, az felkiáltott: „Te Tagórt láttad!”

Anyja azonnal levelet írt Rabindranáth Tagórnak, mégpedig magyarul, kérve, hogy fogadja őket Sántinikétanban. A költő az éppen ott tartózkodó Germanus Gyula segítségével el tudta olvasni a levelet, és válaszolt is rá. Bár sajnálatát fejezte ki, hogy nem tud nekik az útiköltség előteremtésében segíteni, kifejezte a reményét, hogy az álmaik valóra válnak, és eljutnak Indiába. Anyja meghívásként értette a biztató szavakat, és eltökélte, hogy mindenképpen eljutnak Tagórhoz.

A két Brunnernek rendkívüli nehézségekkel kellett megküzdenie, amíg eljutottak Líbiába, majd Egyiptomba. Erzsébet ezeken a helyeken is izgalmas vázlatokat készített a helyi lakosokról és a műemlékekről. Addigra már minden pénzük elfogyott, és teljesen reménytelennek tűnt, hogy valaha célba érnek. Alexandriában azonban találkoztak egy magyar üzletemberrel, aki megvette nekik az Indiába szóló hajójegyeket.

Erzsébet és édesanyja 1930. február 17-én érkezett meg Indiába. A brit hatóságok először nem engedték őket kiszállni, mivel háziszőttes ruhájuk miatt Gándhí követőinek hitték őket. Egy szikh utas, akivel a hajóút során ismerkedtek össze, azonban felelősséget vállalt értük. A bombayi magyar konzul, Ludwig Jenő segítségével szerencsésen eljutottak Kalkuttába, majd Sántinikétanba. Bár ott nem sikerült találkozniuk Tagórral, és vissza kellett utazniuk Kalkuttába, Neményi László ott élő magyar közgazdász segítségével végül mégis sikerült eljutniuk a költőhöz, aki minden támogatást felajánlott nekik. Erzsébet az első találkozás során meg is festette a költő portréját. Ez volt az első Indiában készített képe.

Az első utazásuk Indiában Dárdzsilingbe vezetett, Kőrösi Csoma Sándor sírjához. Erzsébet azonnal vázlatokat készített a sírról. Nagy hatással volt rájuk a Himálaja hegycsúcsainak látványa. A hatalmas hegyek művészetük fontos ihletőivé váltak. Ghúmban, Dárdzsiling közelében egy buddhista kolostort látogattak meg, és tanúi voltak az ott élő lámák rituális táncának. Erzsébet itt találkozott először a tibeti kultúrával, amely egész életére meghatározó élménynek bizonyult.

Sántinikétanban Erzsébet két évet töltött Tagór ösztöndíjával. A Kalá Bhavanban, Tagór egyetemének művészeti karán festészetet tanult az egyik legnagyobb indiai művész, Nandalál Bósz irányítása alatt. Ott készült képein Erzsébet megörökítette az egyetem, a tanárok és a hallgatók életét. Portréiban megpróbálta minél jobban megérteni az indiai pszichét. Arra törekedett, hogy kifejlessze azt a módszert, amellyel a nyugaton tanult művészeti technikával képes ötvözni az indiai hagyományok eredményeit. Számos portrét készített Tagórról és családjáról, ábrázolta a környezetében élő emberek életét, a szantál törzsek szokásait és a szomszédos Bólpur színes vásárát.

1930 áprilisában meghívást kaptak Cshatarpur mahárádzsájától, akiről Erzsébet portrét készített. Ellátogattak a közeli Khadzsuráhóba is, amelynek híres templomai az indiai művészet legfontosabb alkotásai közé tartoznak. Erzsébet sok vázlatot készített a templomokról és az azokat díszítő szobrokról. December végén és január elején Nandalál Bósz vezetésével a művészhallgatókkal együtt Rádzsgirbe és Nálandába utaztak. Erzsébet akkor először láthatta a buddhizmus szent helyeit, amelyek azután újra és újra megihlették a művészetét.

Erzsébet Sántinikétanban táncolni is tanult. 1931 márciusában nagy sikerrel szerepelt Tagór Natir Púdzsá c. táncdrámájában Sántinikétanban és Kalkuttában. Az előadás alapján még abban az évben film is készült a kalkuttai New Theatre filmstúdióban, Erzsébet ebben is az egyik főszerepet alakította. A film egy részlete Magyarországra is eljutott, a nagykanizsai moziban is vetítették. A jelenetben Erzsébet Tagór jelenlétében táncol a költő által komponált zenére.

A Sántinikétanban töltött két évet folyamatos utazások követték Indiában. 1932-ben több indiai uralkodótól kaptak meghívást. Először Dzshálávár mahárádzsájának vendégei voltak, majd meghívta őket a patiálai uralkodó is. 1933 februárjában a nizám, a világ egyik leggazdagabb uralkodója meghívására Haidarábádba utaztak. Végigjárták szinte az egész Indiát. Erzsébetet különösen érdekelte az archaikus életformát élő törzsek élete, mint például a Nílgiri-hegységben élő tódáké, akikről megragadó portrékat festett.

Haidarábádban találkoztak Szaródzsini Naidúval, az indiai függetlenségi mozgalom egyik vezéralakjával, akinek Erzsébet megfestette a portréját. Ott találkoztak Dr. Rádhákrishnannal, a nagy indiai filozófussal és későbbi államférfival is, akivel szintén életre szóló barátságot kötöttek.

1934-ben, Bangalórban sikerült találkozniuk Mahátmá Gándhíval. Gándhí éppen akkor jött ki a börtönből, és Dél-Indiában volt a legelnyomottabb indiai társadalmi réteg, az érinthetetlenek, vagy ahogyan Gándhí nevezte őket, a haridzsanok, azaz Isten gyermekei megsegítésére rendezett körúton. Erzsébet, aki akkorra már gyakorlott portréfestő volt, megkérte Gándhít, hogy üljön modellt neki. Gándhí nem szívesen állt rá erre, de végül beleegyezett, azzal a rendkívül nehezen teljesíthető feltétellel, hogy a kép 30 perc alatt készüljön el. Erzsébet 1934. január 8-án sikeresen, a megadott időn belül elkészítette első portréját a Mahátmáról. Gándhí nagyon elégedett volt az eredménnyel, sőt a festményt még le is szignálta, ezzel a sajátjának ismerve el a képet. A Brunnerek Kúnúrban találkoztak ismét Gándhíval. Erzsébet ott súlyosan megbetegedett maláriában. Gándhí személyesen ápolta a beteg lányt. A felépülése után anya és lánya visszatért Bangalórba, ahol Erzsébet találkozott J. Krisnamúrtival, és megfestette a portréját.

Erzsébet édesanyja 1935 májusában súlyosan megbetegedett, elkapta az úgynevezett „bombayi lázat”. Az orvosok tanácstalanok voltak, és azonnali klímaváltozást javasoltak. Ezért egy időre kénytelenek voltak elhagyni Indiát és Japánba utaztak. 1935-36-ban végiglátogattak egy sor japán várost, kolostort és templomot. Erzsébet itt is főleg portrék készítésében jeleskedett, több híres japán személyiség arcképét is megfestette. Tokióban felkérték őket, hogy egy magyar kiállításra készítsenek festményeket és rajzokat történelmi és népi karakterekről. Illusztrációkat készítettek Petőfi Sándor japán fordításban megjelent verseskötetéhez is. A Brunnerek itt jelentették meg Mystic India című albumukat, amely nemcsak hogy átfogóan bemutatta a művészetüket, de tartalmazta Rabindranáth Tagór és Mahátmá Gándhí ajánlásait is.

1937 szeptemberében folytatták világ körüli turnéjukat. Ellátogattak az USA-ba, és nagy sikerű kiállításokat rendeztek San Franciscóban, Los Angelesben és New Yorkban. 1938-ban visszatértek Európába. Londonban találkoztak Dzsaváharlál Néhrúval, és lányával, Indirá Néhrúval (későbbi nevén Indirá Gándhíval). Több rendezvényen is részt vettek, amelyeken Néhrú beszédet mondott. Erzsébet Londonban megfestetette mind Néhrú, mind a lánya portréját. Indirával egy életre szóló, szoros barátságot kötött.

Londonban találkoztak Szajádzsíráo Gájakvád baródái mahárádzsával, aki meghívta őket Indiába, hogy a Baródá Múzeum és Képtár számára egy külön gyűjtemény megalkotásán dolgozzanak. Mielőtt azonban újra Indiába utaztak volna, egy európai körútra indultak. Rövid időre hazalátogattak Magyarországra is, ahol találkoztak Sass Ferenccel és a többi családtaggal. Sümegen kiállításuk is nyílt, majd továbbutaztak Hévízre, Keszthelyre, Gyenesdiásra és Nagykanizsára. Visszautaztak Londonba, ahol október 6-18 között rendeztek kiállítást a Cooling Galleries-ben. A kiállítást Dzsaváharlál Néhrú is megtekintette. Október 20-án Genovából utaztak el Indiába.

1938 és 1942 között Baródában anya és lánya folytatta és kiteljesítette az első indiai tartózkodásuk során elkezdett munkát. Számos gyönyörű helyet látogattak meg Gudzsarátban és Rádzsaszthánban. A módhérái Szúrja-templom különösen elbűvölte őket, mindketten számos rajzot és festményt készítettek a műemlékről. 1939-ban ismét ellátogattak Sántinikétanba, találkoztak Tagórral, akit Erzsébet újra lefestett.

1940-41-ben kiállították a Baródában készült nagyméretű festményeket, amelyek a mahárádzsát és családját, a palotákat, a kerteket, az udvari ceremóniákat, a környező műemlékeket, változatos tájakat és a falusi emberek életét ábrázolták. Ezeket a képeket most a Baródá Múzeum és Képtárban őrzik.

1941-ben Magyarország Németország oldalán belépett a második világháborúba. Ettől kezdve a Brunnereket, akik magyar állampolgárok voltak, a brit hatóságok ellenségnek tekintették. 1942 áprilisában Erzsébetet és édesanyját Nainítálba, majd a Purandhar-erődbe internálták. 1944 áprilisában szabadultak ki az internálásból. Úgy döntöttek, hogy Nainítálban maradnak és ott telepednek le. Erzsébet továbbra is főleg portrékat festett.

Erzsébet édesanyja 1950. január 19-én halt meg, alkotóereje teljében, tele tervekkel és meg nem valósított projektekkel. E szörnyű csapás után Erzsébet feladatának érezte, hogy beteljesítse anyja életművét.

Édesanyja halála után Erzsébet Delhibe költözött, és indiai állampolgárságért folyamodott. Itt különösen termékeny alkotói korszaka vette kezdetét. Műtermet bérelt az Asóka Hotelben, és egy sor kiállítást rendezett, közülük az elsőt az édesanyja emlékének szentelte. Sok kiemelkedő indiai személyiséggel tartott szoros kapcsolatot, akik nagy hatással voltak rá. Megfestette, többek között Szaródzsini Naidú, Szarvapallí Rádhákrisnan, Dzsaváharlál Néhrú, Indirá Gándhí és gyermekei, Rádzsív és Szandzsaj portréját. Ezzel folytatta annak a tervnek a megvalósítását, amelyet az 1930-as évek elején kezdett el, hogy egy portrégalériát hozzon létre a kor nagy indiai alakjait ábrázoló festményekből. India modern történelmének akkor a legérdekesebb és legfontosabb időszaka, a függetlenségért folytatott küzdelem és a szabad India megteremtése zajlott. Erzsébet úgy érezte, hogy meg kell ragadnia a történelemnek ezt a pillanatát, és meg kell őriznie a vásznán a kor nagy személyiségeit. A függetlenségi mozgalom szellemiségének spirituális, nem pedig politikai vonatkozásai voltak azok, amelyek megragadták a képzeletét. Azokat a nagy formátumú vezetőket igyekezett lefesteni, akikben megnyilvánulni látta India szellemét.

1956-ban ünnepelték Gautama Buddha születésének 2500. évfordulóját. A buddhizmus eddig is nagy hatással volt a Brunnerek művészetére. Most elhatározta, hogy megvalósítja egy régi álmát, hogy végiglátogatja és lefesti a buddhizmus legfontosabb szent helyeit. Ezzel az volt a szándéka, hogy mások részére is elérhetővé tegye azokat a nagyszerű élményeket, amelyet ő maga átérzett és átélt.

Az indiai szent helyek meglátogatása után az útja Nepálba, Burmába és Srí Lankába vezetett, ahol sokat festett és számos kiállítást rendezett. Útjára elkísérte egy fiatal francia festő, Nicolai Michoutouchkine. A zarándoklat befejezése után visszatért Delhibe, ahol 1956. november 27-én nyílt meg egy nagyszabású kiállítás a Buddha Dzsajanti alkalmából, amelyen Erzsébet zarándokútja során készített új festményei mellett bemutatták az édesanyja és Michoutouchkine buddhista tárgyú képeit is. Erzsébet 1958-ban Thaiföldre is ellátogatott. 1959-ben találkozott a Tibetből Indiába menekült dalai lámával és megfestette az arcképét. Ez volt az első európai stílusú portré, ami a tibeti vallási vezetőről készült.

Erzsébet a 60-as és 70-es éveket aktív szociális munkával töltötte, elsősorban a tibeti menekülteket támogatta, gyakorolva ezzel a karunát, a buddhista együttérzés aktív aspektusát. Hanyatló egészségi állapota miatt 1975-től abba kellett hagynia a festést. Soha nem ment férjhez, az utolsó éveit a hatalmas festménygyűjteménye rendezésével és katalogizálásával töltötte. Számos kiállítást rendezett anyja és a saját festményeiből.

Brunner Erzsébet utolsó nagy utazása 1988-ban Magyarországra vezetett. Ellátogatott Nagykanizsára, a szülővárosba, ahol felidézte régi emlékeit, találkozott a még élő családtagokkal, gyermekkori barátokkal.

Erzsébet élete alkonyán számos indiai és magyar kitüntetésben részesült. 1985-ben kapta meg a Padma Srít, India egyik legmagasabb állami kitüntetését. 1988-ban vethette át a Magyar Népköztársaság Zászlórendjét, 1995-ben megkapta a Magyar Köztársaság Középkeresztjét. Szülővárosa, Nagykanizsa 1994-ben tiszteletbeli polgár címet adományozott neki. 1997-ben elnyerte a Désikottamát, a sántinikétani Visva-Bhárati Egyetem tiszteletbeli doktorátusát.

Brunner Erzsébet 2001. május 2-án hunyt el. A testét indiai rítusok szerint elhamvasztották. A hamvak egy részét végakarata szerint a Gangeszbe szórták, a másik részét Naínítál keresztény temetőjében az édesanyja mellé temették.

Brunner Erzsébet művészetében az európai örökség és az indiai kultúra hatása egyedülálló szintézist alkot. Életműve azt példázza, hogy a művészet át tudja hidalni a kultúrák és hitvallások különbségeit.