Leszerelése után a Credit Lyonnais-hez került Párizsba, ahol jó alkalma nyílt a bankszakmát alaposan elsajátítani. Később a bank londoni fiókjához osztották be. Innen bankja ajánlólevele alapján került a szentpétervári 1895-ben alapított Russian Joint Stock Bankhoz, és tisztviselői minőségben Oroszország különböző városaiban teljesített szolgálatot.

1899-ben gróf Sergei Witte orosz pénzügyminiszter ajánlására Elked Antalt Sanghajba küldték, hogy ott az újonnan felállítandó Russo-Chinese Bank valutaosztályát megszervezze. Az 1900. évi bokszerlázadás leverésében, mint önkéntes vett részt. A sanghaji angol lovasalakulat egyetlen nem angol állampolgárságú önkéntese volt. Szolgálatáért megkapta az osztrák katonai érdemrendet. 1902-ben helyezték át Kóbéba, az orosz–kínai bank japán fiókjához a Japánnak fizetendő kínai kártérítés bonyolítására. Feladata során került kapcsolatba a legfelsőbb japán pénzügyi körökkel, megértette és megtanulta a szigetország munkamódszereit. Reáliskolai jó barátja és osztálytársa, ifj. Lechner János Ödön 1902-ben már festőművészként, feleségével együtt látogatta meg Kóbéban. 1904-ben Hopp Ferenc kereste fel a „nagy tekintélynek örvendő” bankárt. Előléptetése nem sokat váratott magára, és még azévben vezetői beosztásba áthelyezték a bank jokohamai fiókjába.

Az elismert japán pénzügyi szakértőt 1906-ban az orosz kormány Portsmouth-ba, később Szentpétervárra rendelte. A rábízott feladatok elvégzése után Elked Antalt ismét Japánba vezényleték magas beosztásba, újból a Russo-Chinese Bank jokohamai fiókjához. Kötelességének érezte azt is, hogy segítse a Japánban fogva tartott orosz hadifoglyok hazatelepítését. Szolgálataiért a cár kitüntette a Szent Szaniszló-rend III. fokozatával. Az első világháború kitörése után, mint a Monarchia állampolgárjának a banknál betöltött állásától meg kellett válnia. Helyi összeköttetései segítségével a Mitsui Bussan Kaisha alkalmazottja lett Tokióban, innen tovább lépve a tokiói Mogi pénzügyi érdekeltségnél vállalt vezető állást.

Elked 1920-ban önállósította magát, s partnereivel együtt megnyitották Tokióban a kanadai alapítású Park-Union Foreign Banking Corporation bank-bizományosi irodáját. Jó összeköttetései, gazdag pénzügyi tapasztalata és nyelvtudása révén irodájuk fellendült.
Az 1923-as földrengés kitörésének pillanatában éppen egyik kóbei ügyfelével beszélt, s annyit még tudott mondani, hogy óriási földrengés tört ki, és megszakadt a vonal. Ez volt a földrengéskatasztrófa regisztrált kisszámú azonnali híreinek egyike. Tokiói irodájuk működésképtelen lett, jokohamai házuk összeomlott és az új Ford kocsija kiégett. Felesége szerencsére sérülés nélkül megúszta a pusztító földrengést. Irodájuk nem sokára újra megnyitott; a földrengési károk intézésében, hitelek kihelyezésében igen eredményesen működtek. Később egy Elked & Gerdts Exchange Broker nevű vállalkozásuk volt Tokióban, ennek alapítási éve nem ismert. Nagyon sokat utazott, üzleti ügyekben bejárta a világot – USA, Anglia, Svájc, Magyarország – és sokszor feleségét is magával vitte.

1942-ben egy hirtelen betegség következtében, Jokohamában halt meg.

Ismert sportbarát és megszállott gépkocsirajongó volt. Sanghajban vette meg első gépkocsiját, és mindig a legújabb modelleket használta. 1904-től tevékenyen részt vett a japáni lósport fejlesztésében, szabályok megalkotásában. Részvényese és tagja volt a japán nemzeti Lovaregyletnek, segítette a negisi, kavaszaki, megurói futtatások megszervezését.

Úttörő munkát végzett a japán műkorcsolyázás megteremtésében, a sportág népszerűsítésének atyja volt. Ő építette ki a japán–svájci műkorcsolya kapcsolatot. Maga is szenvedélyesen korcsolyázott. St. Moritz-ban versenyezve, 54 évesen elnyerte a svájci Korcsolya Szövetség ezüst érmét.

Japán nőt, a nemesi családból származó katolikus Fukutani Mitsu-t (1881. december 26. Jokohama – 1971. június 15. Jokohama) vette feleségül 1902-ben. 1918 tavaszán megerősítették házassági fogadalmukat, és bejelentették Magyarországon is. Feleségének keresztény neve: Maria Margaretha Elked. Feleségével negyven éven át példás boldog házasságban élt. Gyermekeik nem voltak. Egy leányt és egy fiút fogadtak örökbe. Leányuk Winfried Christina Fukutani Fusae (1921. november 21. Jokohama – 2007. augusztus 17. Jokohama). Mindhárman a Jokohamai Külföldiek temetőjében egy közös sírban nyugszanak. Fogadott fiuk, Raymond Elked Fukutani a St. Joseph International Schoolban tanult és a Japan IBM-nél dolgozott.

KIEGÉSZÍTÉS

Idézzük fel feleségének a katasztrófával kapcsolatos emlékeit, amit a pusztító földrengés huszadik évfordulóján, 1943-ban mondott el a Metzger Nándor által szerkesztett Keletázsiai Magyarság havilap riporterének, Linckner Etelnek.

Elked Antal felesége

„– Boldogult férjem a nagy földrengés alkalmával Tokióban volt, tőzsde-bizományosi irodájában. Éppen fontos üzleti ügyben Kobéval beszélt telefonon, amikor megrendült az épület. Csak éppen annyit tudott mondani: Itt nagy földrengés van és a következő pillanatban már megszakadt az összeköttetés. Így Kobéban és szerte a világon e kettévágott telefonbeszélgetés révén tudták meg, hogy Tokióban katasztrofális erejű földrengés támadt.

– Férjem kirohant a szobából és az utcára érve megdöbbenve látta, hogy a szemközt levő acélvázas bankpalota homlokfala fülsiketítő robajjal az utcára zuhan, maga alá temetve embereket, kocsikat. Szívet tépő jajgatás, vad kiáltozás töltötte be a levegőt. Férjem elborzadva látta, mint zuhan ki a törmelékekkel együtt egy pincér, aki a földrengés pillanatában éppen az ablaknál bámult ki a világba. Ki gondolta volna, ő a legkevésbé, hogy a halál oly közel van hozzá! A lépcsőn három, négy fokot ugorva, egymást tiporva rohantak le az emberek, hogy mielőbb az utcára jussanak. Antalt a tömeg sodorta magával, verekedve, öklözve nagy nehezen eljutott a Simbasi állomásra, mert minden gondolata csak az volt, hogy mielőbb haza térjen. Még közlekedtek a vonatok és nagy nehezen helyet kapott a zsúfolásig telt kocsiban, de csak Sinagava állomás közeléig jutottak, ott a vonat nagy zökkenővel megállt. Mint kiderült, a kikötőben egy olajtank robbanása felszakította a vasúti síneket. Gyalog kellett folytatnia útját és csak másnap délután érkezett Jokohamába, ahol otthonunkat romba dőlve találta.

– Én a kertemben dolgoztam, – beszéli tovább Elkedné, – amikor hatalmas lökéssel megrendült a föld lábaim alatt. A következő percben házunk falai nagy robajjal összeomlottak. Az épület szerencsére ellenkező irányban dőlt le, így nem sérültem meg. A földön összehúzódva lapultam meg, talpra akartam állni, hogy meneküljek valamerre, de ez nem sikerült, mert a föld egyre jobban rengett. Valahogy csúszva-mászva eljutottam a közelben levő temetőbe, ahol már sok ember keresett menedéket a sírok között. Az éjszakát mindannyian a temetőben töltöttük.

– Másnap az égő utcákon át valahogy a kikötőig jutottunk, ahol egy amerikai hajóra sikerült felszállnom. Öltözetem csak egy vékony nyári kimonóból állt, ami foszlányokra szakadt, az éhség gyötört, de szenvedésemet a legnagyobb türelemmel viseltem, arra gondolván, hogy még szerencsés vagyok, nem vesztettem életem. Közben férjem holléte aggasztott, nem tudtam, életben van-e? Az első ételt, amit a hajón kaptam, nem fogyasztottam el, hanem kimonóm ujjába rejtettem el, gondolván, hogyha sikerül viszont látnom férjemet, aki bizonyára éhes lesz, neki adom. Napokig tétlenül aggódva vártam a hajón, hogy valami hírt kaphassak felőle. Közben nagy vihar volt, a hajó ide-oda ingott, a város még mindig tűzzel és füsttel volt körülvéve. Már, már feladtam a reményt, hogy férjemet viszontlátom, amikor éppen déli ebédkiosztáskor elém toppant. Az örömtől és a meglepetéstől kiejtettem kezemből az étellel tele edényt.

– Pár nap multán sikerült Kobéba eljutnunk, ahol ismerőseinknél szálltunk meg, hogy kipihenjük a borzalmas napok izgalmait.”

Forrás: Linckner Etel: Magyar sorsok a húsz év előtti japáni katasztrofális földrengésben. Keletázsiai Magyarság 1943. szeptember, 9. szám 5–7.