A belvárosi szekuláris zsidó családban született ifjú Frank László vélhetően nem gondolta, hogy halála után Kelet-Ázsiában töltött éveiről lesz ismert. A középosztálybeli fiú humán- és politikai érdeklődéséről latin versenyek, Babitsnak küldött zsengék, egy Tóth Árpádot is „felfedező” irodalmi folyóirat alapítása, valamint a szociáldemokrata párttagság és a szavazati jogot követelő „vérvörös csütörtöki” tüntetésen való részvétel tanúskodnak. A jogi egyetem mellett tagja volt a Galilei kör progresszív diákegyesületnek, amelynek szociográfiai pályázatán díjat nyert, és még Sanghajban is felbukkanó barátokat szerzett. Az első világháború után radikalizálódott, belépett a kommunista pártba, majd a Tanácsköztársaság idején vállalt adminisztratív tisztséget. 1920-ban, a fehérterror alatt, különítményesek letartóztatták, végül azonban Bécsbe szökött.

Frank német nyelvterületen töltött közel két évtizedes emigrációja meghatározó volt későbbi kínai tevékenységei során. A Monarchiában asszimilált városi zsidó értelmiségre jellemző kétnyelvűségére támaszkodva, sok más elvtársához hasonlóan a „Vörös Bécsben” talált boldogulásra, ahol egy magyar származású sajtómágnás népszerű és botrányokat kavaró lapjánál a főszerkesztőségig vitte. A fasizálódó osztrák kormányzat korrupciós ügyeit, illetve a városi szegényéget feltáró cikkeire hamarosan felfigyelt a legendás Egon Erwin Kisch (1985–1948) is, aki 1931-ben Berlinbe hívta. Az „amerikanizált” metropoliszban Frank számára kinyílt a világ. Az utolsó éveit élő weimari Németország fővárosában megismerte Közép-Európa haladó-baloldali értelmiségének színe-javát, és rangos újságokban publikált. Tengerentúli érdeklődéséről árulkodik az egyik ikonikus magazinba írt tárcája az USA kábítószer-problémájának Indiáig, Kínáig és Japánig nyúló globális összefüggéseiről. Első Sanghajt megjárt ismerősével, a szexológus és melegjogi aktivista Magnus Hirschfelddel (1968–1935) (és feltehetően annak kínai partnerével és kollégájával, Li Shiu Tonggal [1907–1993]) is itt találkozott, akinek „erkölcstörténeti” könyvsorozatába a droghasználat és a kényszerprostitúció kapcsolatáról írt fejezetet. A közeg ismeretében nem csoda, hogy a náci idegenrendészet Frankot, Hitler hatalomra kerülésekor nyomban kiutasította.

Az 1933 utáni évek ausztrofasiszta rendszerébe visszatért Frank körül, bár igyekezett meghúzni magát, egyre inkább elfogyott a levegő. A bécsi bulvárlapok mellett prágai és budapesti újságoknak küldött szenzációs bűn­ügyekről szóló apolitikus cikkekből, valamint az Amerikai Magyar Népszavában megjelent pár kulturális témájú írásból aligha élhetett meg. 1938-ban, a korábbi tényfeltáró munkája miatt feketelistán lévő újságírót végül utolérni látszott a végzete. Az Anschluss után a Gestapo letartóztatta, majd hónapokig börtönben tartotta, ahonnan csak az országból való távozás fejében engedték ki. Osztrák állampolgárság hiányában, a Horthy-rendszer előli menekülése óta hontalan Frank nem követhette pszichoanalista nővérét a Freud családhoz Londonba, a francia határzár miatt párizsi terve kútba esett, és a lisszaboni barátja által intézett vízummal sem jutott sokáig. Sorsa már-már megpecsételődni látszott, és nem sok híja volt, hogy nem úgy végezte, mint az amerikai partoktól visszafordított „MS St. Louis” gőzhajó tragikus sorsú utasai.

Sanghaj ötlete, mint „utolsó remény”, valószínűleg egyik magyar származású emigráns kollégájától származott, aki talán a kristályéjszaka pogromjai után életmentő kínai vízumokat kibocsájtó Ho Feng-san (He Fengshan, 1901–1997) konzulról terjedő híreket hallhatta. Frank kalandos úton végül eljutott Brémába, ahol „árja” civilek és náci tisztek társaságában a fél glóbuszt körbehajózva végül partot ért Kínában. Az akkor már félig japán megszállás alatt álló, de még francia és brit–amerikai zónákra is tagolt kelet-ázsiai világváros ennek a félgyarmati státuszának köszönhetően válhatott a Frankhoz hasonló közel húszezer zsidó emigráns menedékévé. Ezen a zsúfolt „senkiföldjén” ugyanis az útleveleket nem vagy csak ímmel-ámmal ellenőrizték az egymással konkurens hatóságok. Frank 1939 és 1947 között élt „Kelet Párizsában,” ahol nemcsak régi budapesti és bécsi ismerősökkel találkozott, hanem új kapcsolatokra is szert tett.

A közép-európai menekültek közvetítő nyelvén, németül közölt újságok alapításának gondolata szinte rögtön megszületett a fejében, de a Shanghai Jewish Chronicle-t végül egy galíciai kollégája indította el. A közel egy tucat német nyelvű emigráns lap jó részében így vagy úgy megfordult Frank, aki a Chronicle óvatos hangvételű szerkesztőségét elhagyva, megalapította a tengelyhatalmakat és a menekültsegélyt vezető helyi elitet (köztük a Komor Pál bizottságát is finanszírozó ingatlanmágnást) is radikálisabban bíráló Shanghaier Morgenpostot. A kínai lakosság nyomoráról és a zsidó emigránsok nehézségeiről egyaránt nyíltan író „antifasiszta” lapot azonban az 1941-ben kirobbanó csendes-óceáni háború nyomán a brit–amerikai zónát is elfoglaló japánok bezárták. A megszállás és az 1943-as gettósítás éveiben Frank zugügyvédkedésből, félhomályos kávézókban tartott ismeretterjesztő előadásokból, valamint a hitközségi lapban publikált kulturális témájú cikkekből tengette magát.

A Japánt sújtó atombomba-támadások után Frank rögtön belevetette magát mind a kínai, mind a magyar politikai szervezkedésbe. Az ellenálló dokkmunkások titkos találkozóiról jutott el a háború utáni amerikai felszabadító/megszálló csapatok túlkapásai és a Kuomintang- (KMT) rezsim korrupciója ellen felvonuló diáktüntetésekre. Mindeközben sokkal közvetlenebb módon, egy másik, kisebb léptékű fronton is felvette a kesztyűt. A sanghaji magyar közösség „demokratizálása” érdekében megalapította a „Magyar Democrata Egyesülést”, amely rövid fennállása alatt a Magyarországra hazaköltözőknek adott igazolásokat, például az önkéntes orvosnak, Somogyi Györgynek (1912–1977) és feleségének vagy a későbbi ELTE kínai nyelvi lektor Csu Zsuijü (Zhu Ruiyu, 1920–1953) számára elintézte házassági okiratának a fordítását. Az általa „kollaboráns fasisztának” tekintett, a szlovák–magyar sztárépítész Hugyecz László (1893–1958) vezette Sanghaji Magyar Egyesület baloldali alternatívájaként elképzelt szervezetet azonban a KMT-városvezetés hamarosan betiltotta. 1947-ben, az ENSZ (UNRRA) repatriáló hajóján, sanghaji elvtársai győzelmébe vetett hittel és a „szocializmus európai építésének” ideájával szívében Frank elhagyta a polgárháborús Kínát.

A szovjet felszabadításért lelkesedő Frank előbb Bécsben, majd végleg Budapesten telepedett le. A sanghaji menekültekről és a kínai kommunista forradalomról írt német és magyar nyelvű cikkei mellett több könyve is tanúskodik a Kelet-Ázsiában ért benyomásokról. Az egy riksakuliról írt, marxista didaktikus fikció mellett, az 1950-es években kirobbanó tajvani válság geopolitikai elemzése és a köztársasági forradalmár Szun Jatszenről írt regényes életrajza jelentősebbek. Az 1950-es, 1960-as években, talán meggyőződésből, talán a hazatérés áraként, az egykori demokratikus lázadó a diktatórikus politikai rendszer mellett tette le a voksát. Az általa vezetett, a kitelepítések után Magyarországon megmaradt német kisebbséget célzó állami propagandalapokban publikált saját versek és a német irodalmi klasszikusokról szóló ismeretterjesztés mellett számos, a fennálló rendszert támogató írása jelent meg. Élete végén megjelentetett emlékiratai talán a korábbi meg nem alkuvó múltját előtérbe helyezendő, izgalmas és olvasmányos formában tárják az olvasó elé a Sanghajban (Sanghajba menekültem, 1960) és az azt megelőző német nyelvterületen (Café Atlantis, 1963) töltött emigráció éveit.