Derűs és joviális karaktere, fáradhatatlan és kitartó munkaszeretete, páratlan nyelvtudása és lebilincselő előadásmódja mind hozzájárultak ismertségéhez és hírnevéhez. Rákosi Mátyás a Keleti Akadémián volt tanítványa, gróf Teleki Pál a Közgazdaságtudományi Karon mentora, és 1956 után a Kádár-rendszer vezetőivel is szót értett. Hosszú élete során bel- és külföldi kalandok, ármányok, intrikák sem kímélték őt.¹Lásd például: Kubassek 2013; Udvarvölgyi 2019. Az iszlám világban jól ismerték a nevét ötven éven át, Indiába Rabindranath Tagore²Rabindranath Tagore (1861–1941) indiai költő, író, festő, zeneszerző. irodalmi Nobel-díjas költő hívta, Egyiptomban már a harmincas években barátságot kötött Taha Huszainnal,³Taha Huszain (1889–1973) egyiptomi arab író, novellista, műfordító, egyetemi tanár, akadémikus. Mahmoud Teymourral⁴Mahmoud Teymour (1894–1973) egyiptomi arab színműíró, akadémikus. és az arab irodalom más nagyságaival. Találkozott Kemal Atatürkkel,⁵Musztafa Kemál Atatürk (1881–1938) török katonatiszt, államférfi, a Török Köztársaság megteremtője és első elnöke 1923–1938 között. Mahátma Gandhival,⁶Mahátma Gandhi, eredeti nevén: Mohandász Karamcsand Gandhi (1869–1948) jogász, politikus, az indiai függetlenségi mozgalom vezetője. Dzsaváharlál Nehruval,⁷Dzsaváharlál Nehru (1889–1964) ügyvéd, politikus, a független India első miniszterelnöke 1947–1964 között. Arábiai Lawrence-szel,⁸Thomas Edward Lawrence (1888–1935) angol katonatiszt, író, régész, az arab nemzeti felkelés egyik vezetője, Fejszál emír tanácsadója. szaúdi királyokkal, indiai maharadzsákkal, nyugati államférfiakkal egyaránt. 1926-ban a magyar PEN Club titkára lett, majd közreműködött a bolgár és egyiptomi PEN Clubok megalapításában. Több egyetem több tanszékén, intézetében volt professzor, az ELTE-n évekig vezette is az Arab Irodalmi és Művelődéstörténeti Tanszéket. Számos tudományos akadémia a tagjává választotta, a magyart kivéve. Az egyiptomi arab akadémia szótárbizottságában is nagy elhivatottsággal tevékenykedett. Germanus Gyula nagy formátumú, bölcs tudós volt, figyelemre méltó életművet hagyott hátra maga után az utókornak. Nevét máig ismerik az iszlám világban, de hazánkban az elmúlt években sajnálatos módon kezd feledésbe merülni.

A Germanus Gyula életének és munkásságának kutatása során megfogalmazott tézisek⁹Az Evangélikus Hittudományi Egyetemen 2023. április 17-én lezajlott habilitációs eljárásom anyagaként mellékelve.

Germanus Gyula (1884–1979) életéhez és munkásságához kronologikus sorrendben kapcsolódva az alábbi tézisek fogalmazhatók meg:

Germanus Gyula Budapesten, zsidó családban született. Germanusék tipikus példái voltak az Osztrák–Magyar Monarchia asszimilálódó, feltörekvő, tehetséges, szorgalmas, önmegvalósító, a tanulás és önművelés által a társadalmi mobilitás útján előre jutó családjának. A 19. század vége felé a családban a zsidó gyökerek fokozatosan elvékonyodhattak, nem található forrás aktív hitközségi életre sem. Különös, hogy az életét és kalandjait, ezen belül a gyermek- és ifjúkori útkereséseit több ízben, olvasmányosan, sőt néhol dagályosan-terjengősen megörökítő Germanus nem szentelt túl sok figyelmet zsidóságának. Sőt az arab nép történelmét, irodalmát, nyelvét, illetve az iszlám hitet behatóan ismerő tudós alig említi írásaiban a judaizmust, a zsidó népet, Palesztinát, Izrael Államot, és szinte sohasem tér ki a magyarországi zsidó közösségekre. Germanus, noha nem tagadta zsidóságát, de 1909-ben kikeresztelkedett, és a reformátussá lett, majd 1930-ban Delhiben iszlám hitre tért. A vészkorszakban – élete kockáztatásával – más zsidó barátait, ismerőseit mentette, amelyet első felesége, Hajnóczy Rózsa (1892–1944) nem sokáig tolerált, és 1944-ben – férje egy veszélyes vidéki küldetése során – lakásukban öngyilkos lett. A tragédia után Germanus magánélete és szakmai karrierje is megbicsaklott, mély apátiájából csak új kapcsolata és második házassága Kajári Katalinnal (1903–1991) rángatta ki. Mindazonáltal családjával is megromlott a kapcsolata, szülei elhunytak, testvéreitől, unokatestvéreitől, távolabbi rokonaitól, illetve azok leszármazottaitól tudatosan elzárkózott, végrendeletében még az örökségből is kitagadta őket. A gyermekkor antiszemita légkörének, a családdal való rossz kapcsolatának és főleg a vészkorszaknak köszönhető, hogy a zsidóság mint hit és közösség nem jelenik meg markánsan a Germanus-életműben.

Germanus 1902-ben beiratkozott a Budapesti Magyar Királyi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára, ahol a történelem és a latin szakot választotta. Tehetségére korán felfigyeltek tanárai. Az egyetemi évek alatt a görög, latin és történelmi tanulmányok mellett és részben ezzel összefüggésben érdeklődése egyre inkább az orientalisztika felé fordult. Hamarosan birtokában volt a legfőbb világnyelveknek, és megtanult törökül, perzsául és arabul is. Számtalan külföldi tanulmányutat tett már egyetemi évei alatt, előadásokat hallgatott a konstantinápolyi, bécsi és lipcsei egyetemeken. Abdul Hamid önkényuralma idején (1903) joghallgatóként csatlakozik az „ifjútörök” mozgalomhoz, ezért le is tartóztatták.

De a Monarchia konzulja kiszabadította, sőt lehetősége nyílt egy kisázsiai utazásra is. 1907-ben avatták bölcsészdoktorrá „summa cum laude” török nyelv és irodalomból (Vámbéry Ármin), arab nyelv és irodalomból (Goldziher Ignác), valamint ókori világtörténetből (Kuzsinszky Bálint). Az egyetem után a tehetséges ifjú elnyert egy 2000 koronás angliai ösztöndíjat keleti történeti kutatásokra, és 1908–1911 között három esztendőt töltött Angliában. Londonból a Kúnos Ignác hívására visszatérő Germanus a Magyar Királyi Keleti Akadémia nyelvtanítója (lektor) lett 1912-ben, majd 1915-ben a török és arab nyelv kinevezett „segédtanára”. Közben a budapesti Református Teológiai Akadémián magántanárként keleti nyelveket és „összehasonlító mohamedán vallástörténetet” adott elő. A kezdő tanár és kutató szakmai karrierje nem ívelt volna ennyire fel, ha Kúnos Ignác, Goldziher Ignác és különösen Vámbéry Ármin nem egyengetik az útját. Ennek bizonyítékaként, a hagyatékban megtaláltam Vámbérynek 1908-ban, illetve 1909-ben kelt, angol nyelvű, Germanushoz intézett leveleit, amelyben gondoskodó, szinte atyai szeretettel, empátiával fordult tanítványához, és felvázolta számára a kínálkozó lehetőségeket.

Germanus sokoldalú, széles látókörű tudós volt, ugyanakkor íróként is definiálta önmagát, sőt előszeretettel vállalt szerepet különböző szépirodalmi körök, fórumok tevékenységében. Életpályájának nem elhanyagolható szeletét jelenti a magyar PEN Club vezetésében való tevékenysége, illetve a bolgár és egyiptomi PEN Club megalapítása. 1926-ban a magyar PEN Club titkárává választotta. Továbbá baráti kapcsolatokat ápolt szerb, bolgár, török, arab és indiai írókkal, költőkkel is. Ezekről a szellemi kalandjairól az Emlékezés a Pen-Clubra című géppel írt, kilencoldalas kéziratában írt, amelyet a Germanus-hagyatékban találtam, és amelyet forrásközlésként publikáltam. A tudós élete végéig büszkén tekintett tevékenységének eme elévülhetetlen és jelentőségteljes eseményeire.

Germanusnak 1929-től újabb kihívásokkal kellett szembenéznie, ugyanis meghívást kapott a világhírű, irodalmi Nobel-díjas indiai költőtől, írótól, Rabindranáth Tagore-tól, hogy az elnöklete alatt álló santinikétani egyetemen (Bengál) szervezze meg az iszlamológiai tanszéket, és legyen annak első professzora. A mesés indiai évek mély hatást gyakoroltak a professzorra és első feleségére, Hajnóczy Rózsára. Beutazták a hatalmas szubkontinenst, megfordultak Delhiben, Kasmírban és Haidarábád Fejedelemségben is. A nyári szüneteket a hegyekben töltötték. A házaspár élményeiből született a számos kiadást megélt könnyed, romantikus – ugyanakkor a nívós tudományos ismeretterjesztést is célul kitűző – bestseller, az 1944-ben megjelent Bengáli tűz. Germanus más munkáiban is részletes említést tett az indiai munkásságáról, tapasztalatairól. India történelmével, irodalmával, társadalmi, vallási kérdéseivel foglalkozó cikkei, tanulmányai jelennek meg számos újságban, folyóiratban és egyén kiadványban. Az 1929–1932 közötti, embert próbáló, ám egy életre meghatározó élményt jelentő indiai tartózkodásuk és vendégprofesszori tevékenysége azonban nem csak „komoly” szaktanulmányokat eredményezett. A „termés” ennél sokkal bővebb volt. A hagyatékban megtaláltam, a már elfeledett, a Germanus-bibliográfiákban sem szereplő, indiai témájú írásainak egész sorát, ugyanis számos rövidebb cikket publikált magyarországi lapokban, ahol kissé hatásvadász eszközökkel ugyan, de blikkfangosan és szórakoztatóan írt az egzotikus országról: Látogatás a mursidábádi fejedelem káprázatos palotájában, ahol ezer szolga és százötven palotaőr nyüzsög, de hitelbe vett petróleummal világítanak. Alcím: Hogyan hódították meg az angolok Indiát (Vasárnapi Újság a Budapesti Hírlap heti melléklete. 1932. július 10. vasárnap, 1–2). Továbbá: A Bölcsesség Iskolája, ahol az egész világ tudósai aszkéta életmódban, közös erővel kutatják az igazságot, és egyesíteni akarják Keletet és Nyugatot – Akik a kukoricán is szépet álmodnak és akik havi 40 pengőt bőséges jövedelemnek tekintenek. Alcím: Egy magyar tudós cikke Santiniketanból (Pesti Napló, 1931. április 12., 41–42). Meg lehet még említeni a Kassai Újságban megjelent, kisebb, indiai témájú írásait is: A megcsömörlött nyugati lélek rajongva néz Kelet felé. Alcímek: A próféta tanításai, Az indiai nők festői ruhái és meztelen lábai (Kassai Újság, 1931. október 3., 226. sz.), illetve: Látogatás az indiai kalifánál, akinek háremében négy feleség alkotja a szent családot (Kassai Újság, 1931. október 4., 227. sz.) Figyelemre méltó és elgondolkodtató riport jelent meg India modern irodalma címen az Indiából frissen hazatért kutatóval a Literatura folyóiratban is.

Szintén az indiai évekhez kapcsolódik, hogy Germanusnak az első évben fizetéses szabadságot hagyott jóvá a kultuszminiszter, de ezt 1930-ban fizetés nélkülivé módosították. Germanus valós anyagi sérelmei miatt tanártársához, gróf Teleki Pál földrajztudóshoz, a Keleti Intézet igazgatójához is fordult. A volt és leendő miniszterelnök Teleki mindent megtett Germanusért, több támogató levelet írt gróf Klebelsberg Kuno vallás-és közoktatásügyi miniszternek. Mindvégig támogatta kollégája kutatói ambícióit, érdeklődéssel fogadta beszámolóit. Teleki Germanus 1932-es hazatérte után is folytatta mentori tevékenységét, nagy szerepet játszott Germanus későbbi kairói és arábiai utazásának, illetve mekkai zarándoklatának a megvalósulásában. Germanus szintén az egyik, Telekihez szóló levelében ír az iszlám hitre való áttérésének motivációiról:

„Mivel nem-mohamedán ember a szent városok területére nem léphet, nekem is álruhában, mohamedánságot színlelve kell veszélyes utamat megkísérelni. Ez a színlelés semmiben nem érinti keresztény meggyőződésemet és vallásos hitemet, de a körülmények kényszerítenek rá és a mohó kíváncsiság, hogy mint első európai ember tanulmányozhassam át a medinai mecsetekben őrzött régi arab kéziratokat, amelyekről nem tudunk mást, mint azt, hogy milyen tudománykörbe tartoznak.”¹⁰Magyar Nemzeti Levéltár, K636, 490 d, Germanus Gyula személyi dossziéja.

Mindezek alapján megfogalmazódik a kérdés, hogy mennyiben volt tekinthető Germanus 1930-as, a Delhi Nagymecsetben megtörtént, nyilvános, iszlám hitre való áttérése tudatos, belülről fakadó meggyőződés következményének, vagy mennyiben volt inkább a tudásszomj, érdeklődés vagy – ha úgy teszik – a praktikum által vezérelt cselekedet. Véleményem szerint az 1909-es kikeresztelkedése egyértelműen az asszimiláció, a jobb érvényesülés, a kínálkozó karrierlehetőség kihasználása jegyében történt.Nem lehet azonban szigorúan kettéválasztani, egyértelműen definiálni Germanus iszlám hitre való áttérésének okait, egyaránt szerepet játszhatott a belső meggyőződés, késztetés, illetve a kutatói tudásszomj, kalandvágy is.

A második világháború után az örökifjú Germanus nagy lendülettel kapcsolódott be az újjászerveződő tudományos életbe és felsőoktatásba. Előszeretettel tartott kapcsolatot a közélet szereplőivel, illetve a Budapestre akkreditált diplomaták sokaságával is. Nevét jól ismerték politikai és külügyi körökben, tudták, hogy jó nexusokkal rendelkezik a nyugati és iszlám világ felé egyaránt, sőt Indiához is megmaradt többszálú kötődése. Ehhez az „ismertséghez” köthető a Germanus-életmű talán legproblematikusabb epizódja is, Dálnoki Veress Lajos vezérezredes 1947. évi letartóztatásának körülményei. Dálnoki Veress, akit Horthy Miklós kormányzó 1944 októberében „homo regius”-nak jelölt ki, az 1947-es „Magyar Közösség” per vádlottja lett. Kutatásaimhoz az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) talált dokumentumokat használtam fel. Dálnoki Veress letartóztatásához Germanus Gyula orientalista, író, egyetemi tanár feljelentése vezetett. Tanulmányomban megpróbáltam választ keresni arra a kérdésre, hogy mi késztette a tekintélyes tudóst erre a hálátlan szerepre. Az ügy kapcsán természetesen nem lehetett hetven év távlatából minden részletet tisztázni, de az mindenesetre bizonyos, hogy Germanus aktív szerepet játszott Dálnoki Veress Lajos kézre kerítésében. Ő értesítette a rendőrséget, konkrét információkat adott át a hatóságnak a Dálnoki felé közvetítő és Germanus segítségét kérő hölgyről, Bálint Dezsőnéről. Mi késztette rá erre a cselekedetre? Pusztán a – totális kommunista hatalomátvétel árnyékában talán érthető – félelem és rettegés? A dilettantizmus láttán támadt gyanú, amely szerint az egész história csak provokáció volna, amelyet az ő kompromittálására és lejáratására szerveztek? Második feleségének, Kajári Katónak energikus természete és manipulatív rábeszélőképessége? Nem tudható pontosan. Ellenben az bizonyosan állítható, hogy élete végéig furdalta a lelkiismeret, mardosta az önvád, hogy eme végtelenül furcsa és sokkoló, a közvetítővel való találkozónak a hatóság felé történő bejelentése végül is egy ártatlan ember tragédiájához vezetett. Germanus munkássága ismeretének a tükrében kijelenthető, hogy a Dálnoki–Veress-ügy az egyik legvitatottabb és legsötétebb epizódja a tekintélyes életműnek.

Megvizsgáltam az ötvenes évektől kezdve Germanus kandidátusi és doktori fokozatai megszerzésének a körülményeit (MTA TMB), illetve az egyetemi tanári kinevezésének, oktatási és tudományszervezési tevékenységének a dokumentációit (ELTE), hogy hitelesebb Germanus-képet lehessen kialakítani. Az ELTE vonatkozó levéltári dokumentációját áttekintve kétségtelen, hogy Germanus tudományos munkásságának értéke és minősége megkérdőjelezhetetlen az utókor számára. Bár sok esetben az idézett levelezésekben is érződik a visszatetsző öntömjénezés és fontoskodás. A professzor – sűrű külföldi útjai ellenére – „gondos gazdaként” bánt a tanszékével, ügyelt az utánpótlás nevelésére, a nemzetközi kapcsolatok építésére és tartására, a széles körű tájékoztatásra, a minisztériummal, az ELTE Rektori és Dékáni Hivatalaival és más tanszékekkel való folyamatos együttműködésre. Az mindenesetre furcsa a források tükrében, hogy maga Germanus szinte alig ír könyveiben az ELTE-n eltöltött éveiről. A külföldi utakról szóló színes és alapos, sőt néhol terjengős beszámolók után kissé furcsának és kontrasztosnak is hatnak az odavetett és felszínes mondatok, amelyek csupán epizódok két nagyobb utazás és kaland között, és elvesznek a terjedelmes művekben, mint csepp a tengerben.

Germanus kapcsolatrendszere rendkívül sokoldalú volt. 1945, majd még inkább 1948, a „fordulat éve” után előszeretettel karolta fel, támogatta az üldözött, illetve perifériára sodródott barátait, volt tanítványait, kollégáit. Például az „angol beteg” Almásy László, világhírű Szahara-kutató 1946-os perében is egyedüli mentőtanúként lépett fel a bíróságon, amelynek köszönhetően Almásy végül is szabadlábra került. Továbbá arra is találtam forrást, hogy „B-listázott” egykori kolléganője érdekében a hivatalos szervekhez fordult. Egy forrásközlésemben megvizsgáltam Endrédy Vendel nyugalmazott zirci főapát és Germanus barátságának a történetét. A főpap és a professzor tisztelték és kedvelték egymást. Egy meggyötört, megalázott, igaztalanul börtönbe vetett katolikus főpap és egy zsidó származású, muszlimmá lett, a Kádár-rendszerben parlamenti képviselőséget is vállaló (és azzal azt legitimáló), világutazó orientalista. A két barát a kölcsönös bizalom, a közös érdeklődési kör és egymás életművének elismerése, illetve a tanári pálya iránt érzett rajongás és nosztalgia miatt is jól szót értett egymással. A rendszeres kapcsolattartás felkeltette az állambiztonsági szervek (III/III.) érdeklődését is. Hasonlóképpen érdekes, bár nem ilyen bensőséges az a kapcsolat, amely Germanust Lukács Györgyhöz (1885–1971) fűzte. Azt nem állítható, hogy mély, tudományos diskurzus folyt, illetve komoly szakmai együttműködés alakult volna ki a két tudós között. Germanus azonban időről időre (1958-ban, illetve 1962–1964 között) szükségesnek érezte, hogy a korai hatvanas években meglehetősen izoláltan élő és alkotó idős Lukáccsal tudassa a keleti útjai során szerzett tapasztalatokat, különösen a Lukács-életmű recepciójára vonatkozó információkat. (Germanus kapcsolatrendszere kontinenseken ívelt át, nevét egyaránt ismerték európai, török, észak-afrikai, közel-keleti, illetve indiai tudományos körökben.) Fontosnak tartottam megemlíteni, hogy Lukács arab világbéli ismertségéről, egyiptomi és szíriai reputációjáról elsőként Germanus írt a világhírű filozófusnak, és ezzel a rövid levéllel minden bizonnyal kiváltotta a belső emigrációban élő tudóstárs elismerését is.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után a vészterhes időkben a professzor – már hajlott korában – komoly közvetítő szerepet vállalt az indiai diplomaták (K. P .S. Menon, M. A. Rahman) és a Nagy Imre-kormányhoz hű erők (Bibó István, Göncz Árpád, ifj. Antall József stb.) között. Ha a szükség úgy hozta, tolmácsolt a felek közt, ha kellett, három évtizedes múltra visszatekintő indiai kapcsolatrendszerét mozgatva állt a demokratikus erők utóvédharca mellé. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában talált dokumentumok közül különösen az ifj. Antall Józsefhez és Göncz Árpádhoz köthető anyagokat közöltem. Germanus kezdeti lelkesedése és közvetítő lendülete 1957 elejére alábbhagyott. A kezdődő letartóztatások és megtorlások óvatosságra késztették. Tanítványai később részben cinikus és rendszerkritikus megjegyzéseiről, részben lelkiismereti problémát is okozó opportunizmusáról számoltak be. Az 1958-as tavaszi sikeres indiai előadókörútja azonban nem várt bonyodalmakat okozott. Elsőként publikáltam a Dzsaváharlál Nehru indiai miniszterelnökkel történt – és meglehetősen kínosra sikerült – találkozóról és az utazás más programjairól készült diplomáciai jelentéseket is. Nehru szembesítette Germanust a forradalom leveréséről, az azt követő letartóztatásokról és kivégzésekről szóló hírekkel, akit felkészületlenül értek a miniszterelnök jogos felvetései. A botrányos és indulatos megbeszélés után Nehru csalódottan bocsátotta útjára a professzort és kíséretét. Ez is közrejátszhatott abban, hogy Germanus 1958 után többet nem tért vissza Indiába, holott több egyetemmel is élénk kapcsolatban maradt.

Antall József (1932–1993) tanár, könyvtáros, orvostörténész, múzeumigazgató, politikus, a Magyar Köztársaság miniszterelnöke (1990–1993) és Germanus Gyula példaértékű mester-tanítvány viszonyt ápoltak egymással, majd − az évek, évtizedek múlásával – mély, baráti kapcsolatba kerültek. Antall az egyetemen került kapcsolatba az akkor már idős, nemzetközi hírű arabista professzorral, Germanus Gyulával. A széles látókörű Antall bölcsészhallgatóként nemzetközi kitekintésre, orientalisztikai tájékozottságra is törekedett, ezért is vette fel és hallgatta lelkesen – többek közt − Germanus rendkívül népszerű iszlám művelődéstörténeti, arab irodalommal foglalkozó stúdiumait, speciálkollégiumait. Germanus élete végéig óvó gondoskodással és szeretettel fordult hű tanítványai – többek között Fehérvári Géza, Fodor Sándor, Katona Tamás, Chrudinák Alajos, Gerő Győző – felé, mindent megtett szakmai karrierjük kibontakoztatása érdekében, sokszor közbenjárt a politikai okok miatt parkolópályára tett, a hatalom által vegzált-üldözött volt diákjai érdekében. Így tett Antall esetében is az ötvenes évek végén. Az 1956-os forradalom leverése után Antallt eltiltották a tanári pályától, és továbbra is az állambiztonsági hatóságok célkeresztjében volt. Az ÁBTL-ben őrzött számos, rá vonatkozó iratanyagban a Germanussal való kapcsolatát vizsgáltam meg. Később a hatvanas, hetvenes években is folyamatos volt a kapcsolattartás a muzeológus, majd múzeumigazgató Antall és a nyugdíjas professzor Germanus között. Germanus halála után a hű tanítványok nem feledkeztek el egykori mesterükről és az özvegyről, Kajári Katalin írónőről, Aisháról sem. Ápolták szellemi örökségét, gondoskodtak könyvei újrakiadatásáról, rendszeresen megemlékeztek róla, tudták, hogy sokat köszönhetnek neki: karrierek beindítása, kiküldetések, előléptetések-kinevezések, kitüntetések, lakáskiutalások, útlevélkérelmek, egyetemi felvételik egyengetése terén a „Prof” nem ismert lehetetlent. Kontinenseken és több rendszeren átívelő kapcsolatrendszerét mozgatva segített az arra érdemeseknek és sokszor az érdemteleneknek is. Érdekérvényesítő képességéről – amelyet sokszor ugyan saját maga és felesége érdekében kamatoztatott – legendákat meséltek/mesélnek. Végezetül röviden kitértem arra is, hogy szintén Antallnak köszönhető a Germanus-hagyatéknak az érdi Magyar Földrajzi Múzeum­ba kerülése is, ahol Kubassek János igazgató vezetésével professzionális és elhivatott kis közösség ápolja értő módon, évtizedek óta Germanusnak és szinte az összes jelentős magyar utazónak, keletkutatónak, földrajztudósnak az emlékét. A gyermektelen Germanus házaspár végrendeletileg Antallt jelölte meg az irodalmi hagyatékuk örököséül. Minden bizonnyal megbíztak benne, és tudták, hogy a legjobb döntést fogja hozni a rá bízott eszmei értékekkel kapcsolatban. Így is lett. Antall – már mint miniszterelnök – 1993. január 12-én adományozta a szerzői jogokat a Magyar Földrajzi Múzeumnak. Korábban Antallnak a tárgyi hagyatékok és az iratanyag múzeumba kerülésében is jelentős szerepe volt.

1955-től Germanus újrakezdte közel-keleti kutatóútjait. A kairói és alexandriai egyetem, majd nem sokkal utána a damaszkuszi egyetem hívta meg, hogy tartson előadást az arab irodalom köréből. Elismerésként a kairói Tudományos Akadémia levelező tagjává (1956) választotta. Sorra következtek a többi arab országok is, 1961-ben Marokkó, 1965 tavaszán a szaúdi király meghívására ellátogatott Arábiába, és harmadszor is majdnem elvégezte a mekkai zarándoklatot, most már muszlim hitre áttért feleségével, Kajári Katalinnal (Aisha) együtt. 1966-ban a damaszkuszi Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta, ezután Irak következett, ahol a város évezredes alapítását ünneplő bagdadi Tudományos Akadémia is meghívta tagjai sorába (1967). A sort az ammani Tudományos Akadémia (Jordánia) zárja, amely 1978-ban választotta az agg professzort tiszteletbeli tagjává. Germanus Gyula híres volt arról is, hogy könnyen teremtett kapcsolatot a Kelet elitjével. Bármerre is járt a nagyvilágban, fogadták őt királyok, hercegek, államférfiak, vezető értelmiségiek egyaránt. Ezekről a rövid találkozásokról, vagy – sok esetben – bensőséges, évtizedes barátságokról sokat írt műveiben is. Büszke volt a világhírű emberek ismeretségére, a tőlük kapott ajándékokat előszeretettel mutatta meg a – lakásában sűrűn előforduló – barátainak, újságíróknak, kollégáinak és diákjainak is. Ezért is tartottam különösnek és megmagyarázhatatlannak, hogy a részletes, alapos – sőt, sokszor terjengős és önismétlő − Germanus-írásokban alig szerepel a Gamal Abden-Nasszer (1918–1970) egyiptomi elnökkel való találkozás ténye. A tudós az 1955-ös, elnöknél tett látogatását meg sem említi a nyilvánosságnak szánt műveiben, illetve a későbbi, 1964-es találkozásukról is szűkszavúan ír, és bizony kritikai megjegyzését sem rejti véka alá. Írásomban próbáltam megfejteni, mi lehetett ennek az oka: Germanus a – számára személyes tragédiát jelentő – második világháború és az ötvenes évek szörnyű terrorja után már óvatos volt, mindig figyelte a magyar külpolitika irányváltásait, kapcsolatban állt a legmagasabb rangú párt- és állami vezetőkkel, diplomatákkal; nem mert kockáztatni és nyilvánosan, a hivatalostól eltérő, egyéni véleményt megfogalmazni. Élettapasztalata, bölcs szellemisége megtanította arra is, hogy meggondolatlanul ne foglaljon állást – Magyarországról nézve – bonyolultnak tűnő kérdésekben, mint amilyen a vitatott megítélésű egyiptomi elnök politikája és sajátos rendszere, az úgynevezett „nasszerizmus” volt. Mint az köztudomású, a Szovjetunióval és a keleti blokk országaival ellentmondásos volt a nasszeri Egyiptom kapcsolata. Egy elfogult, Nasszer-párti vagy éppenséggel kritikus, az elnököt elítélő memoárrészlet, esetleg könyvfejezet, később könnyen a szabad beutazást tette volna lehetetlenné, és bizony a kellemes kairói és alexandriai környezetben, barátok közt eltöltött téli hónapokat nehezen tudta volna nélkülözni az idősödő író házaspár. „Lassan járj, tovább érsz”, illetve „A jó szabó kétszer mér, és egyszer vág” – tartja a két közmondás. És ez a két bölcsesség talán igaz volt Germanus egyiptomi, a fogadó ország aktuálpolitikájának nyilvános kommentálását mellőző munkásságára is.

Egy másik tanulmányomban Germanus egyiptomi és szíriai utazásait és tevékenységét vizsgáltam meg, a magyar külképviseletek által a Külügyminisztériumnak küldött jelentések és egyéb dokumentumok tükrében. A diplomáciai jelentések és minisztériumi levelezések jól rávilágítanak az ötvenes-hatvanas évek Magyarországának külpolitikai helyzetére, a Kádár-­korszak államigazgatásának belső felépítésére, sőt az emberi kapcsolatok komplexitására és sokszínűségére is. Bár hazánk hivatalos képviselői – az erejükhöz képest – sok mindent megtettek Germanus kutatásainak, előadásainak, találkozóinak a gördülékeny lebonyolítása érdekében, a neves professzor több évtizedes elismertségét, kapcsolatrendszerét, nyelv- és helyismeretét jobban és hatékonyabban is kihasználhatta volna a magyar külügyi vezetés. Sokszor bizony a forráshiány mellett adminisztrációs és kommunikációs nehézségek, félreértések is nehezítették a magyar missziók és Germanus együttműködését. Sőt a tudós útjait követően nemegyszer kínos magyarázkodásra kényszerültek a Külügyminisztérium vezetői felé a Kairóba akkreditált magyar diplomaták. Megállapítható, hogy a magyar misszióktól, a Külügyminisztériumtól, illetve a Kulturális Kapcsolatok Intézetétől származó iratok azt támasztják alá, hogy a külképviseletek sokszor inkább kényszerű teherként, mintsem kihasználandó lehetőségként tekintettek az örökifjú professzorra. Germanus kétségtelenül „nehéz ember” volt, sokszor anyagias, sértődékeny, fecsegő és hiú, ugyanakkor joviális, bölcs és előrelátó. Egy tudatosabb stratégiával, koordináltabb együttműködéssel nemcsak a tudományos-kulturális, hanem a politikai, sőt a gazdasági kapcsolatépítéshez is effektívebben hozzá­járulhatott volna az Al-Azhar Egyetem egykori diákja és oktatója. Különösen egy olyan relációban (az arab világ), ahol – véleményem szerint − a személyes kapcsolatok varázsa, a tökéletes nyelvtudás, a hírnév és a hadzsi nimbusza sokszor többet ér bármely kifinomult tárgyalástechnikánál és vonzó üzleti tervnél.

Végezetül első jelentősebb, témába vágó publikációmban kísérletet tettem egy objektívabb Germanus-kép megalkotására az által, hogy a tudományos teljesítmény fokmérőit (akadémiai tagságok, vendégprofesszorként tartott előadások, publikációs lista, másodközlések) számba véve demonstrálni próbáltam Germanus Gyula nemzetközi ismertségét és elismertségét. Bár az ismeretterjesztés sok ízben előtérbe került műveiben, sőt a könnyed, anekdotázó, sok esetben önismétlő stílus a tudományos nívó rovására is ment, voltak Germanusnak – ha nem is például Goldziherhez mérhető mennyiségben és minőségben – tudományos munkái. A kortársai által nagyra becsült magyar orientalista a komolynak és elismertnek tekinthető, többnyire angol nyelvű szakfolyóiratokban közölt számos írásával elsősorban az arab irodalomtörténet, nyelvészet, illetve iszlám kultúr- és művelődéstörténet terén alkotott maradandót vagy legalábbis említésre méltót. A főbb művek listája összesen 37 tételt tartalmaz, ebből 17 idegen nyelven (14 angolul) íródott. Az angol nyelvű publikációk jó része rangos szakfolyóiratokban (Islamic Culture, The Islamic Quarterly, The Islamic Literature) jelent meg, közülük több, azóta másodközlésben is napvilágot látott. Olvasva ezeket a cikkeket, kiváló angolságú, irodalmi igényességű, logikusan felépített és magvas mondanivalót tartalmazó írásokkal szembesülünk. Az persze már vitatható, hogy egy döntően vallásos, hitbuzgalmi folyóirat (The Islamic Review) mennyiben tekinthető tudományosnak is egyben, de a magyar szerző cikkeit nem a hitterjesztés motiválta. Germanus minden bizonnyal elsőrangú munkát végzett az arab nyelvű irodalom feldolgozásával és az érdeklődő közönség számára szóló, közérthető ismertetésével.