Hatalmas út volt ez a Munka-körtől a zen buddhizmusig. 1981-es budapesti útján így nyilatkozott: „Magyarország a származást, az emberré nevelkedést s a véremmé vált kulturális tradíciót jelenti nekem még ma is. […] Akárhol voltam a világon, mindenhol igyekeztem tenni valamit a magyar kultúráért.”

Haár Ferenc édesapja Haár Arnold zsinór- és paszománygyártó mester, édesanyja Reiter Adél. Kétéves koráig a romániai Csernáton nevű községben éltek. Innen költöztek Magyarországra, Nagyatádon és Szekszárdon keresztül vezetett az útjuk Budapestre. Felesége Pápa Irén volt. Mindhárom gyermekük Japánban született: Tamás (1941), Veronika (1942) és András (1946).

1924-ben az Országos Iparművészeti Iskolában Kaesz Gyulánál tanult belsőépítészetet és reklámgrafikát. Diplomáját 1927-ben szerezte meg. Gerlóczy Gedeon építészeti stúdiójában kezdett dolgozni. Ekkor kezdett fényképezni egy kis bokszkamerával. Így beszélt az indulásról: „Aztán kezdtem építészeti fotókat is csinálni. Amikor az építészek látták, hogy milyenek, megbíztak azzal, hogy az általuk tervezett házakat is fényképezzem le. Volt egy egyéni látásmódom, elgondolásom, hogy melyik házat honnan érdemes fotografálni. A harmadik évben lecsökkentek a megbízások, és többeket elbocsátottak. Én már annyira bedolgoztam magam a fényképezésbe, hogy kaptam annyi munkát, amiből meg tudtam élni.”¹Kincses 1989.

A fényképezés egyre jobban érdekelte, és a Munka-kör munkásfotócsoportjában mélyítette a tudását. Társai: Gönci Sándor, Kepes György és Lengyel Lajos voltak. Kassák Lajos hatására lett elhivatott szociofotográfus.

A saját műteremének története: „Kozma Lajos építésznek is csináltam pár dolgot, szerette a munkáimat. Egyik nap felhívott, hogy Máté Olga, aki neves portréfényképész, a stúdiója a Belvárosban, a Veres Pálné utcában működött, vissza akar vonulni és keres egy fiatalt, akinek átadhatja műtermét. […] már másnap elmentem hozzá a kollekciómmal, ami nagyon tetszett neki, s csak azt kérdezte, miként állnak a jogaim, mert Magyarországon fotóműtermet vezetni csak mestervizsgával lehetett. Alkalmazott egy évre, hogy meglegyen a szükséges gyakorlatom. Tetővilágításos műterme volt, portrékhoz nem is használt mesterséges fényt. Én már főleg lámpákkal dolgoztam, mert szerettem rövideket exponálni. […] Letettem a mestervizsgát, és 1935-ben Máté Olga rám hagyta a műtermét. Attól kezdve a saját nevemen ment, mint Haár fotó.”²Kincses 1989: 4. Portré-, belsőépítészeti, termék- és idegenforgalmi reklámfotózással hírnevet szerzett, és díjakat nyert.

1931-ben behívták a magyar hadseregbe, ahol térképészként szolgált. A Munka-kör tevékenysége révén ismerkedett meg későbbi feleségével, a váci származású Pápa Irénnel. Házasságot 1934. március 11-én kötöttek. Ferenc közeli barátai, Lengyel Lajos és Gönci Sándor szintén Pápa lányokat vettek feleségül, barátságuk életük végéig megmaradt. Legnevezetesebb munkája az Országos Nyomdaipari Kiállításra készített fotófalfestménysorozata volt, amely a nyomdaipar minden szakaszát bemutatta. Felesége és sógora, Lengyel Lajos főként labormunkákban járult hozzá a hatalmas alkotáshoz.

Nevét, illetve munkásságát a harmincas évek második felében már a külföld is megismerhette. A Studio angol művészeti folyóirat magyarországi tudósítója, Rosner Károly írta az első cikket Haár munkásságáról. Rosner volt az, aki a hazai fényképezés új útkeresőit számontartotta és dokumentálta. Magyar fényképezés című albuma 1939-ben végre megjelenhetett, benne két Haár-felvétellel. Bodnár János 1986-os Haár Ferenccel készített riportjában, a fotóművész korai újszerű reklámfotóiról így nyilatkozott: „Elkezdtem kísérletezni a fénnyel és árnyékkal, és olyan képeket sikerült produkálnom, amilyenek addig nemigen voltak Magyarországon, de talán Angliában sem.”³Bodnár 1986: 7.

Haár Ferenc a magyar modern fényképezés egyik kiemelkedő alakjává vált, megbecsültségét a Daguerre-centenáriumra 1937-ben rendezett vigadóbeli nemzetközi fényképkiállítás zsűritagsága is igazolja. Ebben az évben kiutaztak Párizsba, hogy megnézzék az 1937-es világkiállítás magyar pavilonját, amelyhez a Külügyminisztérium tőlük rendelt meg két nagy méretű faliképet. Élvezték, hogy a kiállítás sikeréhez saját alkotásuk is hozzájárult. Ottlétük alatt régi barátokkal és ismerős magyarokkal is találkoztak. Párizsba könnyű volt beleszeretni. Elhatározták, hogy mindenképpen meg kell próbálni saját műtermet nyitni a fény városában, mert a rövid látogatás során látták, hogy tudásuk és felkészültségük előnyt jelent számukra. Hazatérésük után mindenüket pénzzé tették, műtermüket Reismann Mariann vette át. Közvetlenül Budapest elhagyása előtt Ferenc felhívta egykori osztálytársa, a tíz éve Párizsban élő Gergely Ferenc édesanyját, hogy elkérje fia telefonszámát.

A Haár házaspár, Ferenc és Irén 1937-ben Párizsba költözött, és ahogy az életútjukat feldolgozó Kolta Magdolna és Kincses Károly róluk szóló könyvükben⁴Kolta, Kincses 2004. megjegyzik, oly sok kortársukétól eltérően kiköltözésüknek a francia fővárosba nem volt politikai motivációja. A kezdés döccenővel indult. A Vogue divatmagazin magyarországi tudósítója, Cserépfalvi Imre személyesen mutatta be a tulajdonos Lucien Vogelnek Ferencet és portfólióját, aki megjegyezte, hogy legalább tíz hasonló kvalitású fotóművész dolgozik Párizsban, és nem mondott biztató szavakat. Ennek ellenére kis idővel behívták a Vogel központjába próbafelvétel elkészítésére, ahol egy ismeretlen géppel, nyelvi nehézségekkel küzdve egy cseh modellel kellett dolgoznia. Sikerült egy olyan fényképet készítenie, amelyet a divatmagazin egyik mellékletében leközöltek.

Nemsokára Párizsban élő főiskolai évfolyamtársa, Gergely Ferenc, az Avanue de l’Opéra 35. szám alatt egy megfizethető bérleti díjú üzlethelységet ajánlott nekik, amelyhez az üzlet feletti kislakás is hozzátartozott. Szakszerűen berendezték, és kitűnő helyen, Haár néven megnyitották elegáns műtermüket.

Gergely Ferenc főnökét, Kavazoe Hirosit⁵Kawazoe Hiroshi 川添浩史 (1913–1970) a Tosza klánhoz tartozó befolyásos politikus, Gotó Taketaró házasságon kívüli fia, akit a gazdag Kavazoe család fogadott örökbe. Kiváló kapcsolatépítő és kommunikációs képességekkel rendelkezett. A háború után nemzetközi ügyekben Takamacu herceg tanácsadója volt. elvitte Haár műtermébe, ahol Ferenc egy portrésorozatot készített a japán férfiről, aki meglepődve látta az eredményt. Már első látásra szimpatikusak voltak egymásnak. Felesége, Hara Csieko a párizsi Zeneakadémia zongora szakán tanult. Kiváló zongorista volt, aki nemrég második helyezést ért el a varsói Chopin Nemzetközi Zongoraversenyen. A művészetekben jártas Irén rögtön megtalálta Csieko- szannal a közös témát. A japán és a magyar házaspár barátsága francia földön, de keleti szálon – hasonló életelvek alapján – született meg. Kavazoe, aki 1934-től élt Párizsban, filmek importálásával foglalkozott, és elfogadott, jól ismert személy volt a kulturális élet irányítói között is. Születése révén rendkívül jó kapcsolatokkal rendelkezett a japán felsőkörökben, valamint összejárt a szigetország Párizsban élő művészeivel és építészeivel. A francia fővárosba érkező japánok közül sokan keresték fel, és kérték Kavazoe segítségét kapcsolatok létesítésére a francia hírességekkel. Szinte mindegyiküket vagy beajánlotta, vagy el is vitte Haár Ferenc Avenue de l’Opéra 35. szám alatti műtermébe portréfotózásra, és ez hírnevet, egzisztenciális és anyagi megerősödést is hozott Haáréknak.

Természetesen összejárt a két házaspár, Haárék közelebbről megismerkedtek a japán filmmel, a japán konyhával, ily módon igen élővé tették a kapcsolatukat. Cserébe Irén elkészítette a családi recepteket, bemutatta a magyar konyhát és kultúrát. Barátságuk annyira elmélyült, hogy Ferenc szavait idézve, amikor „1939 elején készültek hazamenni Japánba, s megkérdezte, lenne-e kedvünk vele menni? Nekem ez egy álom volt, egy fényképésznek a Távol-Keletre menni…! Mondtam, hogyne szeretnék.”⁶Kincses 1989: 17. Kavazoe Hirosi közvetítésével a Kokusai Bunka Shinkyokai (a mai Japán Alapítvány elődje) hivatalos meghívása postafordultával meg is érkezett.

Haár Ferenc és a Kavazoe házaspár – a Szuva Maru fedélzetén – 1939. december 1-jén együtt indultak a nagy útra. A gyors ügyintézésnek köszönhetően nem volt választásuk, ezért Ferenc feleségét hátrahagyta azzal a nem kis feladattal, hogy a magyar asszisztenssel együtt fejezze be a futó rendeléseket, és számolja fel párizsi műtermüket, végül csomagoljon össze, és hozza ki felszerelésüket, negatívtárukat és minden holmijukat Japánba. Felesége Marseille-ből indulva hat hónap múlva tudott férjéhez csatlakozni.

Érdekes egybeesés, hogy Ferenc megérkezésekor kezdte meg a működését a magyar külképviselet az Imperial Hotelben. Haár Ferenc érkezése után röviddel találkozott a magyar misszióvezetővel, Ghika György követtel és munkatársaival. A kis létszámú magyar kolónia tagjai örömmel befogadták a fotóművészt.

Kavazoe Hirosi ígéretét betartva, első teendői között segítette magyar barátja elindulását. Haár Ferenc életének legtermékenyebb időszakasza kezdődött el. Ámbár nem ismerte a nyelvet, a szokásokat, de szerencséjére a párizsi japán ismerősök közül is sokan és sokat segítettek az indulásban. Természetesen Tokiót választotta lakhelyül. Arisima Ikuma festőművész bérbe adta nekik egyik belvárosi házát. Első japán stúdióját, a FOTO HAAR-t az Akaszaka Hiniki-csó 6. szám alatti kiürült osztrák legátus épületében alakította ki.

Kavazoe ajánlásával nemsokára együttműködött a japán külügyi tárca kulturális osztályával, az Idegenforgalmi Hivatallal és a kulturális tárca több illetékes részlegével is. Rögtön megbízást kapott, hogy fényképezze le Kiotó, Nara és Oszaka híres helyeit.

Japán barátja azt is elintézte, hogy megérkezése után fél évvel, 1940 júniusában az előkelő Nihonbasi kerületben, a Sirokija áruház galériájában Haár Ferenc kiállítást tudjon rendezni. Lázas és lelkes laboratóriumi munkával készült el a nagyításokkal. 1939-es párizsi és régebbi magyar fotóinak színe-javát, valamint a Japánig tartó hajóútjának képeit állította ki. Ez lett a legjelentősebb magyar esemény a háború alatti Japánban. A kiállítás vonzotta a magyar ügyek iránt érdeklődőket. Sikerének köszönhetően még ebben az évben megjelenhetett első albuma Tójóe no micsi (東洋への道 – Út Kelet felé) címmel a rangos tokiói fotográfiára specializálódott ARS (アルス) kiadó gondozásában, amely mind a 90 kiállított felvételt tartalmazta. A siker folytatódott, mert a Tamaja kjúsui áruházlánc rögtön bejelentette igényét, és ezt a remek anyagot júliusban Fukuokában és Szagában is kiállították.

Az 1941-es év családi örömeket is hozott, június 2-án megszületett fiuk, Tamás, aki ma Tom néven él. Az októberi keresztelő nagy esemény volt. Tamást keresztapja, Horváth Tibor és keresztanyja Halász Zoltánné tartotta a keresztvíz alá, az újszülött fiút Erdő Ferenc jelenlétében Hermann Heuvers jezsuita atya keresztelte meg.

Augusztusban a helyi magyar kolónia szokásai szerint megtartották a Szent István-napot, ahol gyerekekkel együtt ünnepeltek a családok. Kisleányuk, Veronika 1942-ben született meg Tokióban.

A magyar fényképeinek nem várt sikere a Sirokija kiállításon adta azt a gondolatot, hogy egy, csak Magyarországról szóló képeskönyvet jelentessenek meg. Az ötletet sokan támogatták. Haár Irén tervezte meg a borítót, és rajzolta a könyvbéli grafikai elemeket. Az előszót Micui Takaharu báró, a könyv szövegét Irén írta. A könyv szerkesztője Inoue Szeiicsi, ő fordította le a dalok szövegét is. Kiadta a Japán–Magyar Kultúrintézet, és a Berindo Nyomda nyomtatta 1941 decemberében. „ハンガリア” (Hangaria), fordításban Magyar képeskönyv lett a címe. Nem a Hungária szót, hanem Magyarország japán elnevezését a Hangariát, a japánok által kedvelt formát választották címül. A későbbiekben a Haár és a Hangaria szavak összekötésének jelentőségét még látni fogjuk.

A japán hivatalok támogatásával számos további munkalehetőséghez jutottak. Vállalták, hogy ezt a kulturális szempontból fontos szunnyadó vulkánt különböző szögekből fényképezzék le. Feleségével együtt 1940 nyarán körbejárva a Fudzsi hegyet és a Fudzsi öt tavát, meglátták a szent hegy igen sok arcát. Eredménye egy remek fotóalbum lett, amely a következő évben jelent meg.

Japán élményeit és tapasztalatait így foglalta össze Ferenc a magyar olvasók számára⁷Andreánszky 1941: 5.:

„Most, hogy hosszabb ideje itt vagyok közöttük, csak most látom igazán, mennyi energiával dolgoznak itt a japán művészek. Milyen lelkesedéssel akarnak rákontrázni az európai civilizációra. Nemcsak a fényképezésben, de minden terén az építésnek. Most azonban beszélnek egy hatalmas gyorsvasút építéséről Kínán keresztül Európába – két hét alatt (lehetne eljutni). Általában mindent felül akarnak múlni. Beszélnek egy filmvállalatról, amelyet háromszor akkorára szánnak, mint az amerikai Paramount. Terveznek egy kultúra- és sportközpontot és ebben az épületben a filmmúzeumtól az úszócsarnokig mindent el akarnak helyezni. A fényképezésnél is egészen érdekesen állok a japánokkal. Csak ötleteket kell, hogy adjak, és ők azonnal nekiállnak megszervezni, hogy én azokat megvalósíthassam. Most van nyomdában egy kiadványom, egyelőre Párizsról és az európai utazásaimról. Készülnek a Fudzsijama körül készült képeim is, ebből albumot ad ki a külügyminisztérium. Ez a kezdet, amelynek a folytatása, sajnos, egyelőre, úgy látszik, nehéz, mert nincs idegenforgalmi propaganda Japánban.

Részt vettem egy japán kultúrfilm fölvételeinél is, mint tanácsadó. Adtam néhány ötletet és viszontláttam összemontírozva filmen. Egész jó eredményt értünk el. Viszont egyelőre ez is megállt. Most kidolgoztak részemre programot: Mandzsúria, Korea, Formosa vidékét akarják velem fotóztatni és filmezni. A kritika nagyon jól fogadta a főként magyarországi képeimből készült kiállításomat. Ezek a képek a magyar munkásság, parasztság életét, Magyarország népét és vidékét hozták közelebb a japánokhoz. Persze, nem a paprika-füzéren és a dekoratív csárdajelenetekből vett életképeken keresztül. A kiállításnak a japán sajtóban is nagy a visszhangja. Most tartottam előadást a tokiói rádióban magyar nyelven, melyet a mikrofon előtt japán nyelvre fordítottak. A fotó művészetéről beszéltem. Az előadás után sok levelet kaptam japán hallgatóimtól, sőt hazulról Magyarországról is.

Még csak annyit…, a mandzsúriai vasúti társaság igazgatósága fölkért egy vándorkiállítás rendezésére. A tokiói kiállításom anyagával megyek el Mandzsúria négy legnagyobb városába. Egyébként Mandzsúriába fotózni is kell és a mandzsúriai képeimből Budapesten akarnak kiállítást rendezni. Otthon azután találkoztok majd képeimmel.”

Haár Ferencék pár hónap alatt megérezték, hogy a japánok kedvelik őket, magyarokat. Szeretnek velük együtt lenni egy társaságban. Hajlandók tenni a magyar–japán kulturális kapcsolatokért; kezdeményezők, segítőkészek, és a közös ügyért szívesen adakoznak is. Világos lett számára az is, hogy Kavazoe érdeklődése nemcsak személyének, hanem magyar voltának is szólt, tehát barátságuk két szálon szövődött.

Imaoka Dzsúicsiróval közösen megalapították a Japán–Magyar Kultúrintézet könyvkiadóját. Az kiadó bejegyzett székhelye Haárék házának földszintje lett. Természetesen a magyar irodalom remekeinek japán kiadását tervezték. Elsőként jelent meg Imaoka fordításában Madách Imre Az ember tragédiája, amelynek illusztrációit a Haár házaspár készítette el.

Annak ellenére, hogy Japánban már háborús üzemben működött a gazdaság, és a civilszférában megszorításokat vezettek be, hírnevének megerősítéséhez, tehetségének köszönhetően további kiállítási és könyvkiadási lehetőségeket kapott. 1942-ig összesen három fotóalbuma jelent meg.

1943-ban a japán kormány Karuizavát jelölte ki a külföldi lakosok egyik fő evakuációs központjának. A japán kormány a külföldiek ottani felügyeletére Okubo Tositakát, az utolsó Magyarországon szolgáló japán követet rendelte ki. A Haár család szintén erre a hegyvidéki területre költözött. Mostoha idők következtek ezen a főként nyári üdülőhelyként működő területen, ahol a házak nem rendelkeztek semmilyen szigeteléssel, valamint munkalehetőség sem igen adódott senkinek. Egymást támogató külföldi közösség jött létre. Életerejük tartásához kulturális összejöveteleket szerveztek, és sokszor a gyerekeket közösen felügyelték.

Haárék kereseti forrás nélkül maradtak, kecskét tartottak, és baromfit neveltek, gyűjtögettek a hegyekben, hogy legyen élelem apró gyermekeik számára. Egy velük maradt szolga képes volt ruhákat, sőt egy értékes holmit, egy fényképezőgépet is elcserélni a környező mezőgazdasági területekről származó élelemre. 1945 májusában tokiói műtermüket és lakásukat bombatalálat érte. A nélkülözések és az alultápláltság Haár Ferenc megbetegedését okozta. Értékes felszerelése további darabjainak az eladásából tudott gyógyszert és élelmiszert venni.

Ott fent a hegyen sorstársaikkal összetartva élték túl a legnehezebb időket, és érték meg az augusztusi két amerikai atombomba bevetését. Augusztus 14-én együtt hallgatták meg Hirohito császár rádióüzenetét, amelyben kimondta: „Az idő és a sors szavának engedve elhatároztuk, hogy elindulunk a generációk nagy békéje felé azáltal, hogy elviseljük az elviselhetetlent, és eltűrjük az eltűrhetetlent.”

Az amerikai megszállás hamarosan munkalehetőséget és vitaminokat hozott Haár Ferencnek, aki egy fél évig – a magazin megszűnéséig – az amerikai hadsereg Yank magazinjának fotográfusa lett. Alkalmi dokumentumfilm- és propagandafilm-operatőri megbízásokat is kapott. Gyorsabban telt az idő, 1946-ban megszületett András fiuk. Haár Ferenc csak ezután tudta leköltöztetni családját Karuizavából Kamakurába. Tokió és Jokohama szóba se jöhetett, mivel az amerikai bombázások a belső területeket lényegében és ténylegesen a földdel tették egyenlővé.

1946-tól az amerikai főhadiszállás audiovizuális tanácsadója lett, de csak japán bért kapott. A már ötfős család életviteléhez ez a csekély bevétel nem volt kielégítő. Megélhetésükhöz Haár Ferenc 1946-ban műteremet nyitott az Old Kaidzsó Hotelben, amely portréfotózásból, különösen a karácsonyi időszakban, jó jövedelmet termelt, de a következő évben amerikai döntésre be kellett zárnia.

Tovább kellett ekkor lépnie. 1947-ben nyitotta meg Exhibit elnevezésű stúdióját Kamakurában, amely több társaságnak is otthont adott. Ez komoly új kapcsolatokat hozott, és egy kis plusz jövedelmet is jelentett. Egészen eddig, hét éven keresztül nem kapott megbízásos művészeti munkát.

Haárék pezsgő életet varázsoltak maguk körül Kamakurában. A házaspár a munka és a három gyerek mellett újra felvette a kapcsolatot mindenkivel, a magyarokkal, más nemzetiségűekkel és a japán művész barátokkal. Sok mesélnivalójuk volt egymásnak, a megélt izgalmakat és szituációkat megbeszélték, egymástól tapasztalatot is gyűjtve, hogy ki milyen módon találta fel magát a szűkös és kritikus helyzetekben. Az ellátási gondok alig javultak az 1946-os 297 gramm/nap/fő élelmiszeradaghoz viszonyítva. A lakosság nagy része éhezett, és helyenként járványok is pusztítottak. Sok mindent nem lehetett kapni, sorba álltak, és élelmiszerjeggyel vásároltak, valamint virágzott a feketepiac is.

Haár Irén remek szakács volt, aki a szegényes alapanyagokból is ízletesen tudott és szeretett is főzni. Ínycsiklandozó előadásmódjától elragadtatva sok barátja javasolta neki, hogy nyisson éttermet. Ferenc örömmel támogatta az ötletet, bár nem volt tőkéjük ekkora vállalkozás indítására. Az elképzelés híre szétfutott kiterjedt kapcsolati rendszerük sok ágában, és egy gazdag japán barát jelentkezett, aki csendestársként nemcsak a tőkét adta, hanem segített eligazodni az amerikai–japán dupla bürokrácia útvesztőiben is.

A Ginzán, a Yomiuri újságkonszern melletti háztömbben megfelelő méretű helyet találtak egy alagsorban. A vendéglő neve japánul az Airinsu restoran Hangarija nevet kapta, míg angolul pontosítva és rövidítve Irene’s HUNGARIA lett. Szemet vonzó grafikai megjelenést alkottak. A táncoló magyar párt ábrázoló logójuk figyelemfelkeltő és könnyen felismerhető, nehezen feledhető védjegyük lett. Az angol nevükben dominált a HU. Engedélyük biztosította, hogy az első osztályú éttermeknek kijáró ON LIMITS táblát a bejáratnál helyezzék el. Éttermük rövidesen nagy népszerűségre tett szert, híres emberek, művészek, sportolók törzshelye lett.

Haár Ferenc 1950-ben kapott újra kiállítási lehetőséget, ekkor jelenhetett meg a háború utáni első albuma. Az amerikai megszállás 1951-ben ért véget, bár amerikaiak nagy számban továbbra is maradtak. Az államigazgatást Japán a kezébe vette, ügyesen igazítva – mondhatnánk a részleteket kedvelő japán nép megelégedésére – a megszállók ügyviteli rendjén. Végre Haár is újra önálló fotóművészként dolgozhatott Japánban.

Az elkövetkező években további öt albumot adott ki, amelyek szociofotográfiának tekinthetők. Témája a japán ember, a japán gyöngyhalásznők, a japán művészek élete. Az állóképfotózás mellett több dokumentumfilm rendezőjeként is dolgozott, amelyek közül kiemelkedik a Japán művészete című, az USIA (United States Information Agency) részére készült film. Felesége ginzai éttermének életét, a Hangariját a kialakítástól kezdve a bezárásáig rendszeresen fényképezte, ezek a fotók kordokumentum-értékűek.

1956 elején munkát kapott az Egyesült Államokban. Chicagóban két építészeti magazinnak és a Container Corporation of America cégnek dolgozott. A magyar 56-os szabadságharc idején nem tudott Japánba visszatérni, pedig felesége vendéglője lett a magyar hír- és akcióközpont, és többek között a japánok segítőprogramját is itt szervezték meg.

A magyar szabadságharc leverése után talált rá régi barátjára, Kepes Györgyre, aki áthívta magukhoz promóciós fotográfusnak. Egyik felvételével első díjat nyert, és a versenyt rendező Art Institute of Chicago felkérésére filmet készített neves ukijo-e gyűjteményükről. A film hanganyagát ellenben Honoluluban kellett felvennie, mert a gyűjteményt ajándékozó James A. Michener író ott élt. A vele töltött idő alatt megszerette Hawaiit, a várost és megkedvelte a helyi embereket.

1959-ben döntöttek arról, hogy családostul elhagyják Japánt. A bevándorlási kérelmüket még Tokióban, az amerikai nagykövetségen nyújtották be. Érkezésükkor az egész család státusza hontalan volt. Honoluluban telepedtek le. Egy nagy szigetországból egy pici szigetországba költöztek, de nem volt teljesen idegen világ a számukra, mert Hawaiiban a lakosság 12%-a japán volt. Kapcsolataik, beleértve a japán munkakapcsolatokat is, természetesen nem szakadtak meg. Az amerikai állampolgárságot végül 1965-ben kapták meg.

Ferenc első kiemelkedő alkotása a kihaló Hawaii táncművészetről készített Ho‘olaule‘a című 1961-es dokumentumfilmje, amelyben Iolani Luahine, a 20. század leglegendásabb hula táncosnője szerepel. 2013-ban Haár Ferenc nagy sikerű alkotását – amelynek operatőre és rendezője is volt – a Hula Preservation Society digitalizálta.

1963-ban Kavazoe Hirosi barátjának közvetítésével megbízást kapott egy forgatókönyv elkészítésére. A téma: Japán kultúrtörténete időléptékben a mítoszoktól a jelenkorig. A film az 1964-es tokiói olimpiára érkező külföldiek tájékoztatására készült Tenno – Szimbólum és mítosz címen.⁸Tenno – Symbol and Myth (Tenno – Szimbólum és mítosz). Asuka Production with Fuji Television Co., Honolulu, 1964. https://alchetron.com/Francis-Haar Közli: Kolta, Kincses 2004: 67. A forgatáshoz Haár a stábbal egész Japánt beutazta, és olyan zárt helyszínekre is engedélyt kapott, ahová mások nem. A japán televízióban filmjét 1964-ben a császár születésnapján mutatták be. Később ez a film a velencei fesztiválon is komoly sikert aratott. Haár Ferenc munkásságára visszatekintve, élete egyik legnagyobb feladataként értékelte ezt az alkotását. A filmnek köszönhetően oktatási állásajánlatot kapott a honolului egyetemre. Vonakodva, de elvállalta, ahol egészen 1974-ig tanított.

Fényképezett, filmezett. Honolulu gyorsan változott, negyedeket számoltak fel, de Haár Ferenc jó érzékkel még időben visszatért a szocifotografáláshoz, és hatalmas anyagot rögzített. Felvételei és filmjei egymást kiegészítik. A Hawaii szigetein élő ázsiai népcsoportok erősen őrzik saját kultúrájukat, az ezt dokumentáló filmje aranyérmet kapott Washingtonban. A téma mélysége izgatta, ezért úgy döntött, hogy kiegészítésként könyvet is ír Hawaii művészek címen, amelynek nem várt sikerén felbuzdulva folytatásként megírta a második kötetet is.

Honoluluban az indulástól számított fél évszázados (1934–1984) fotóművészeti munkássága tiszteletére nagyszabású retrospektív kiállítást rendeztek. Feleségével és fotográfus Tom fiával fél évet dolgoztak a kiválasztott 180 kép nagyításán. Ez alkalommal kapta meg Ferenc a „Living Treasure of Hawaii” – Hawaii művészetének élő kincse – megtisztelő címet.

Suzuki Daisetz zen buddhista tudóst⁹Daisetsu Teitaro Suzuki (1870–1966) nemzetközileg elismert japán esszéíró, filozófus, vallástudós, fordító és író, aki 1894-ben felvette a Daisetz nevet. Könyve, a Bevezetés a zen buddhizmusba 2019-ben jelent meg. még Japánban kezdte el Haár Ferenc fényképezni. Munkamódszeréhez tartozott, hogy a felvételek idején együtt élt alkotásainak alanyaival, így ismerte meg őket mélyebben, és figyelte meg szokásaikat és környezetük sajátosságait. A zen buddhizmus akkor érintette meg, amikor meglátta, hogy Daisetz, a tudós hogyan adja fel teljesen saját mivoltát. Nem vett tudomást róluk, csak tanult, olvasott és filozofált. Hosszú idő elteltével Ferenc megértette, hogy az egyéni átélésen nyer a szubjektív valóság jelentőséget. Haár önmaga is ebben találta meg lelki békéjét. 1986-ban jelent meg az A Zen Life: D. T. Suzuki Remembered című esszégyűjtemény, amelynek fényképanyagát Haár Ferenc fotóiból válogatták.

Időskorában életszemléletének megváltozását így foglalta össze: „Nagyon érdekelt a japán életforma, a nyugati személyközpontúsággal szemben a családcentrikusság s a tradíciókhoz való erős ragaszkodás. Japánban egészen más szellemű emberré váltam. Csak a modern irányzatokra figyelő, nagy fejlődésben bízó fiatalemberként érkeztem Japánba, s itt felfedeztem a tradíciót, a japánok mindennapi életét átfogó, a családi és művészi aktivitást egyaránt átszövő, élő hagyományt. A művészi hagyomány anyagszeretetével, célszerűségével a legkorszerűbb mentalitást fejezte ki.”

Élete során, a tiltott korszakban is, sikerült magyarországi rokonaival és barátaival ügyesen és okosan fenntartani és ápolni a kapcsolatot. 1972- től párszor hazalátogatott, itthonlétét műveinek kiállításával emelték és ünnepelték. Riportok is készültek vele. A hazai nagyközönség így ismerhette meg egyre mélyebben e rendkívüli szerény ember munkásságát és életét.

Boldog házasságban 38 évet élt Hawaii szigetén. 1997-ben halt meg. Hamvait a hawaii Memorial Park temető buddhista szekciójában helyezték el.