ELSŐ UTAZÁS (1815–1834)

1815-ben átkelt a Kárpátokon, és Bukovinán, Moldován keresztül érkezett Havasalföldre. Bukarestben telepedett le, ahol egy évig mint orvos praktizált. Várnából utazott tovább, majd drámai körülmények közt hajótörést szenvedve, 21 évesen érte el Konstantinápolyt. 1817 végén Tokátba ment, ahol a kormányzó orvosa lett. 1819-ben érkezett Aleppóba, ahol az osztrák tiszteletbeli konzul, Esdras de Picciotto (1775–1822) bemutatta honfitársának, Szvoboda Antalnak. A malária 10 hónapig foglyul ejtette, majd gyógyulása után nagyobb utazást tett Libanonban és Palesztinában. Jaffában hajóra szállt, és 1820-ban megérkezett Kairóba. Egy örmény sarlatán orvos mellett kezdett praktizálni. Rövid egyiptomi tartózkodása alatt megismerkedett a keleti gyógymódokkal, de egy pestisjárvány közeledtének hírére visszatért Tripoliba.

Az esős, téli hónapokat a szíriai tengerparti városokban töltötte, míg a forró, nyári hónapokra a libanoni hegyekbe húzódott vissza. Ott találkozott Lady Hester Stanhope (1776–1839) angol régésznővel, az első modern szentföldi ásatások kivitelezőjével, akit a drúzok prófétaként tiszteltek. Hétéves szíriai tartózkodása alatt a tripoli angol konzulátus mellett a maronita egyház és drúz vezetők orvosa volt. Ezidő alatt bevezette a himlőoltást és több sikeres orvosi beavatkozást végzett: húgyhólyag követ távolított el, erős hánytató szerekkel egy több mint 50 méteres szalagférget húzott ki egy beteg testéből, szennyezett kútvíz okozta gennyes bőrbetegségeket forró vassal irtott ki, egy szír herceget vérbaj miatt kezelt, Akko ostrománál sebesült katonákat operált.

Egy alexandriai kirándulás alatt egy magyar honfitársának lábszárfekélyét sikerrel kezelte, majd Baalbek közelébe tette át székhelyét. Két porosz természettudóst, dr. Friedrich Wilhelm Hemprichet (1796–1825) és Christian Gottfried Ehrenberget (1795–1876) is kalauzolt baalbeki tartózkodásuk alatt.

Szvoboda Antalon keresztül tudomására jutott, hogy a bagdadi pasa európai orvost keres. Hívására Honigberger 1828-ban – Henri De Turck, flamand kollégája kíséretében – a szíriai homoksivatagon keresztül Bagdadba utazott. Ugyanabban a házban szállásolták el, mint nyolc évvel korábban Kőrösi Csomát. Mivel a bagdadi pasa hamar visszanyerte egészségét, és hírt kaptak arról, hogy a szikh maharadzsa szolgálatába szegődött francia tiszteknek európai orvosra lenne szükségük, Honigberger De Truck kíséretében újra útra kelt. Baszrából kihajózva a Perzsa-öböl partján fekvő Bushirnál léptek iráni földre. Siráz, Perszepolisz, Iszfahán, Kermansah útvonalon haladtak, de az orosz–perzsa háború miatt kénytelenek voltak visszatérni Bagdadba. Utazása során régészkedett, ókori pénzeket, ékírásos agyagtáblákat gyűjtött. Honigberger miután kedvező híreket kapott Avitable tábornoktól Lahorból, 1828 végén újból elbúcsúzott a bagdadiaktól, keresztény szolgájának kíséretében hajóra szállt, majd két hónapig tartó tengeri utazás után Karacsiba érkezett. Útját szárazföldön folytatta Lahorig, ahova 1829 márciusában érkezett. Első betege a francia J. F. Allard (1785–1839) tábornagy örökbe fogadott fia volt, akit gyógyíthatatlannak tartott gerincfisztulája miatt sikeresen megoperált. Ezzel elnyerte Randzsit Szingh (1780–1839) maharadzsa bizalmát, aki drága ajándékokkal halmozta el. Orvosi munkája mellett puskaport gyártott, ágyúöntödében dolgozott, pálinkát főzött, nyomdát rendezett be, továbbá fűvészkertet létesített, ahol gyógynövényeit termesztette. Ezenkívül régészeti kirándulásokat tett Kasmírban, a Szvát-völgyében, aminek során jelentős régiséggyűjteményt hozott össze. 1831-ben találkozott Victor Jacquemont (1801–1832) francia természettudóssal. Addigra Honigberger már több keleti nyelvet (törököt, arabot, perzsát) is elsajátított. Öt év után szülőföldje utáni honvágya miatt úgy döntött, hazautazik.

Honigberger Lahortól Kabulig tartó utazásáról a brit C. M. Wade ezredesnek írt levelében számolt be, aki azt a kalkuttai Ázsiai Társaság lapjában 1834-ben közzétette. Dehra Ghazi Khanban négy hónapig Ventura kormányzó vendége volt, akinek leányát is beoltotta himlő ellen. Ghazni érintésével érkezett Kabulba. Kabul és Dzsalalabad szomszédságában sírokat és ereklyeraktárakat tárt fel Jabbar Khan naváb védelme alatt, aki Dost Mohammad emír féltestvére volt. Honigberger az összegyűjtött régiségeket – mivel rablótámadásoktól félt – átadta Kabulban dr. Gilbert J. Gerardnak (1801–1832), aki Buharából tartott Lahor felé. Gerard eljuttatta Allardnak, aki Kalkuttán keresztül Európába, Bordeaux-ba vitte magával a gyűjteményt.

Kabulból novemberben indult tovább, afgán öltözetben, inkognitóban és 10 ember kíséretében. Saját csomagjait egy karavánnal előre küldte Balkhba. Honigberger félelme nem volt alaptalan, mivel kabuli ásatásainak híre ment, és a feltételezett kincsek miatt az afgánok, valamint a hazarák is vadásztak rájuk. Bamiján erődben az ajánlóleveleik hatására még szálláshelyet kaptak, de Akrabád erődjénél az emír parancsára kifosztották és rabul ejtették őket. Fogvatartói pénzt követeltek váltságdíjként, de mint Honigberger írja, négy font értékű rizzsel is beérték, mert éhségük felülírta kapzsiságukat. A naváb és Avitable tábornok (aki közben Peshavár kormányzója lett) közbenjárására értékeit később visszakapta.

Kholmban újra veszélybe került, mert kísérői elárulták a helyi vámszedőnek, aki értesítette Honigberger érkezéséről a Kunduzban székelő Murad bég hindu miniszterét, Utmaramot. A vámszedő és Honigberger levele (ez utóbbi Jabbar Khán ajánlólevele volt, melyben megfenyegette a minisztert, hogyha nem segít Honigbergernek, elveszítheti a pesavári birtokait) egyszerre érkeztek Kunduzba. A levél olyan hatással volt a miniszterre, hogy azonnal utasította a vámszedőt, hogy titokban kísérje Honigbergert a határra.

Balkhban, szerencsés megérkezését követően, bevárta a csomagjait szállító karavánt, majd az Amu-darja bal partján haladva eljutott Bukharába.

Bukharában négy hónapot tartózkodott, mivel az emír fővezérét sikeresen kezelte, ezért jutalmul lóháton közlekedhetett a városban szolgája kíséretében. Egy tyúktojás nagyságú vesekövet távolított el, asztmát kezelt, kolerát gyógyított.
Bukharából – most már üzbég ruhába öltözve – indult tovább, egy üzbég hímzett nyereggel és szerszámmal ellátott gyönyörű lovon, melyet a bukharai piacon vásárolt és az osztrák császárnak szánt ajándékba.

Átkelt a Kizil-kum sivatagon, a Szir-darján, a Kara-kum sivatagon, majd kb. 1600 kilométeres utazás után (melynek során térképe szerint 35 alkalommal szállt meg) megérkezett az Urál folyó partán fekvő Orenburgba. Útja később Szentpétervárra vezetett, mivel látni szerette volna a szülővárosa német nevét viselő, Nagy Péter cár által emelt kronstadti erődítményt. Szentpéterváron találkozott Jelena Pavlova (1807–1873) württembergi hercegnővel, Romanov orosz nagyherceg feleségével. A hercegnő Victor Jacquemont felől érdeklődött, mivel nemrég olvasta a francia tudós Párizsban kiadott levelezéseit, és tudomása volt róla, hogy Honigberger Lahorban találkozott vele.

Csak ezután fordult Erdély felé. A Kijevet, Bukovinát, a Borgói-hágót és Besztercét érintő útvonalon 1834 karácsonyán érkezett szülővárosába. Útjáról, hazatéréséről több erdélyi folyóirat is tudósított (Jelenkor, Nemzeti Társalkodó, Rajzolatok).

MÁSODIK UTAZÁS (1835–1836)

Két hónap múlva már újból úton volt, Bécsbe utazott, ahol az Afganisztánban gyűjtött növényeket átadta a bécsi egyetem botanika professzorának, báró Joseph F. von Jacquinnak (1766–1839). Az anyag egy részét Stephan L. Endlicher és Eduard Fenzel (1808–1879) dolgozta fel, 1836-ban Sertum Cabulicum címmel jelentették meg. Észak-Olaszországon, majd a francia Riviérán keresztül Bordeaux-ba érkezett, ahol átvette Allardtól a Kabulban rábízott csomagjait. Párizsban az Ázsiai Társaság tiszteletbeli tagjává választották. A Társaságnak elajándékozta numizmatikai gyűjteménye egy részét, köztük a gandharai görög buddhista művészet ritka darabjait. Ekkor ismerkedett meg Samuel Hahnemannal (1755–1843), a homeopátia megalkotójával. Honigberger pályafutása során sikeresen alkalmazta a homeopatikus szereket az általa mediális rendszernek nevezett eljárás során, együtt a hagyományos tüneti kezelést alkalmazó gyógymódokkal. Párizsból Londonba utazott, ahol értékesítette gyűjteményének további részeit. A British Múzeumban ma is láthatók az általa gyűjtött baktriai, kusán érmék. Londonból Berlin és Bécs érintésével érkezett haza. Körútján keleties öltözetével és kimagasló nyelvtudásával (14 nyelven beszélt) nagy sikert aratott.

HARMADIK UTAZÁS (1836–1851)

Harmadik útjára 1836-ban indult el. A Konstantinápolyban töltött két év praktizálás alatt, az ott uralkodó pestisjárvány sikeres gyógymódjával nagy hírre tett szert. J. C. B. Ventura (1794–1858) hívására Alexandrián, Bombayen keresztül 1839-ben Pandzsábba érkezett. Utazása során bubópestissel fertőződött meg, de homeopátiás szereivel sikeresen meggyógyította magát. Érkezése után még sikerült átmeneti javulást elérnie Randzsit Szingh uralkodónál, de a helyi orvosok féltékeny magatartása miatt a kezelést megszakították, és a maharadzsa elhunyt. Könyvében részletesen írt a „szikh oroszlán” néven ismert uralkodóról. Művének egyik legmegrázóbb része a maharadzsa temetésekor lezajlott „özvegyégetés” (száti) leírása, amikor 4 feleség és 7 rabszolga hölgy önként követte a fejedelmet a halálba. Honigberger tíz évig maradt a lahori szikh udvarban, tanúja volt a Randzsit Szingh halálát követő káosznak, a véres trónviszályoknak. 1841-ben fogadta Schoefft Ágoston (1809–1888) pesti festőt, aki Kalkuttából érkezett oda és Honigberger közbenjárására a szikh udvar festője lett. Monumentális Lahori udvar című festményén szerepel Honigberger, Allard és Ventura. Honigberger lahori tartózkodása alatt a gazdagok és szegények orvosa is volt, házában kórházat működtetett. 1849-ben elhagyta Pandzsábot, Kalkuttába utazott, majd a tengeren Afrikát megkerülve London–Párizs–Bécs útvonalon 1851-ben érkezett Brassóba. Erdélybe visszaérkezve elkészült addigi utazásainak, kalandjainak, gyógyításainak leírása „Früchte aus dem Morgenlande” címmel. A könyv 1851-ben jelent meg Bécsben, majd 1852-ben angol nyelven Londonban. A könyveiből befolyó hasznot az erdélyi szász iskolák és egyéb közhasznú célok támogatására fordította.

NEGYEDIK UTAZÁS (1852–1861)

Hazaérkezése után alig hat hónap múlva, környezetének nagy megdöbbenésére, Gulab Szingh (1792–1857) szikh maharadzsa hívására újból nekivágott a 6000 km-es útnak. Három évig sikeresen gyógyított, mellette répacukorgyárat létesített, de miután az uralkodó olyan csodaszert rendelt tőle, amivel alattvalóit meggyógyíthatja, eltávozott Kalkuttába. Azt hitte, hogy felfedezte a kolera elleni orvosságot, amelyet Quassia-oltásnak nevezett el. Egy, a Budapesti Hírlapban (1855. december 24.) megjelent tudósítás szerint közel 600 kolerás beteget gyógyított meg, ezért „cholera doctornak” nevezték. Három év kalkuttai praktizálás után Párizsba érkezett találmányával, ahol keserűen vette tudomásul, hogy kudarcot vallott. Csalódottságát újabb utazásokkal próbálta gyógyítani: Algírból két éven át keresztül-kasul bebarangolta Észak-Afrikát, végül a Földközi-tengeren át tért vissza Olaszországba, majd pedig Bécsbe. Onnan azonban nem hazafelé vette az útját, hanem Szentpétervárra utazott, ahonnan Koppenhága felé tért vissza Európába.

ÖTÖDIK UTAZÁS (1861–1865)

1861-ben Marseille-ben hajóra szállt és negyedszerre is nekivágott Indiának. Bombayben kolerajárvány tört ki, ismét próbálkozott az oltás alkalmazásával, de be kellett látnia, hogy tévedett, a Quassin hatástalan. Átutazta Indiát, Kalkuttába ment, ahol unokaöccsével, Honigberger Vilmossal együtt dolgozott. Később Vilmos Allahabadba költözött, nyomdát alapított és újságkiadásba kezdett. Honigberger folytatta orvosi praxisát. Egy rövid olasz és svájci látogatást, illetve egy pireneusi vízkúrát követően 1865-ben visszaérkezett Angliába.

HATODIK UTAZÁS (1865–1869)

1865-ben utoljára kelt útra, a Himalája lábainál fekvő Nainatalba utazott, felesége birtokára, akinek halála után végleg visszatért szülőföldjére, a Barcaságba. 1869. december 18-án, 73 éves korában Brassóban hunyt el, két nap múlva temették el a helyi evangélikus temetőben. Sírján – a román homeopátiás társaság által elhelyezett emléktáblán – ez a felirat áll: „Nulla re homo proprius accredit ad Deum quam salute hominibus danda.” („Semmi sem hozza közelebb az embert Istenhez, mint az embertársai számára az egészség helyreállításában nyújtott segítség.”)