1862-ben ment férjhez Mocsáry Béla földbirtokoshoz. aki a katonai pályáját főhadnagyként befejezte, és szüleitől örökölt birtokán gazdálkodott. A birtok Nógrád megyében, a Losonc közelében lévő Ipolynagyfaluban volt. Ott telepedtek le, ahol Mocsáryné főleg kertészkedéssel töltötte az idejét. Mocsárynéban azonban folyamatosan erősödött a vágy, hogy időről időre kitörjön a vidéki kúria korlátai közül. A házaspár sokat utazott Európa-szerte, többször ellátogattak Svájcba, Olaszországba, de jártak Párizsban, Londonban, Ostendében és Berlinben is.

Mocsáry Béla 1890-ben meghalt. Gyermekük nem született, és az özvegy a rászakadt magányt egyre nehezebben viselte. A birtok igazgatása és a korábban olyannyira kedvelt kertészkedés már nem kötötte le. Elhatározta, hogy a birtokait bérbe adja, és az utazásokban talál vigasztalást. Először bejárta a Tátrát, Erdélyt, a nevezetesebb fürdőhelyeket, azután Európa világvárosait, felkereste a kontinens legszebb vidékeit, a Riviérát, az északi tájakat. Egyre inkább érezte azonban, hogy Európa már szűk neki. Más tájakra vágyott. Távoli földrészeket és kultúrákat szeretett volna meglátogatni.

Elhatározta, hogy végleg megválik az otthonától, és az utazásoknak szenteli az életét. Budapestre költözött, de ott nem vágyott állandó otthonra. Hosszú évekig a Pannonia szálló egyik emeleti szobájában lakott. Onnan távozott el rövidebb-hosszabb időre, majd oda tért vissza megpihenni, elrendezni az úti emlékeit, jegyzeteit, megírni az útleírásokat és új úti terveket szőni. A távoli földrészekre tartó utazásokra tudatosan készült. Erős akarattal, két és fél hónap alatt megtanult angolul. Ez a nyelvtudás és a földjeiből származó jövedelmek már biztos kapaszkodót nyújtottak ahhoz, hogy a távoli civilizációk iránti kíváncsiságát kielégítse.

Első Európán kívüli útjára húgát is magával vitte. 1893 januárjában Triesztből hajóval indultak el a közel-keleti útra. Először Egyiptomba utaztak. Alexandriából vonattal jutottak el Kairóba. Megnézték a város iszlám épületeit, Ó-Kairóban a kopt keresztény templomokat, Gizában a piramisokat és a szfinxet. A Níluson felfelé hajózva ellátogattak Karnakba, Luxorba és Asszuánba. Visszaútjukon elzarándokoltak a Szentföldre, majd Görögországot és Törökországot is megnézték.

Az utazás alatt tovább tökéletesítette angol tudását. Hazatérésüket követően 1893. november 30-án már egyedül vágott neki Ázsiának. Az úti cél gyermekkori vágya, India és Ceylon (mai nevén Srí Lanka) szigete volt.

A felkészülés erre az útra nem volt olyan könnyű, mint az előzőekre. Addig az utazás előtt összegyűjtött és elolvasott mindent, ami a meglátogatandó helyekről elérhető volt, és ha bédekkert is talált, azt az útjaira is magával vitte. Indiáról szóló útleírást azonban akkor még hiába keresett, és más, hasznos olvasmányokat sem talált a budapesti könyvkereskedőknél. Indulása előtt azonban segítséget, friss és hasznos információkat kapott egyik Angliában élő rokonától, Henry Raymondtól.

A Cook vállalat hajóján, Brindisiből indult a tengeri útra. A Szuezi-csatornán át Ádenig utazott, majd onnan hajót váltva jutott el Bombayig. Három hónapig tartózkodott Indiában, vonattal bejárta az ország nevezetesebb városait és látnivalóit. Bombayban különösen a Malabár-hegy nyűgözte le. Megismerte a zoroasztriánus vallású párszikat és temetkezési szokásaikat. Részletesen beszámol a „csendes tornyokról”, ahová a halottaikat kiteszik a keselyűk martalékául. „A párszik előtt ugyanis a halott szenny; a föld, tűz, víz pedig szent dolgok, melyeket a halottal beszennyezni nem lehet” – írta. Felkereste Telléry János régiségüzletét is. Telléry magyar volt, aki Indiában telepedett le, és ott régiségboltok egész láncolatát működtette. Bombay mellett megnézte az Elephanta-szigetet és az ott található Siva-barlangot, annak faragványaival együtt, amelyek közül a leghíresebb a háromarcú Trimúrti. Bombayből Khandalába utazott, ott töltötte a karácsonyt. Megnézte és részletesen leírta a híres kárlái buddhista barlangot. Ez után Ahmadábádba, majd Dzsaipurba utazott, megcsodálta rózsaszín házait. Dzsaipurból Delhibe ment tovább. Itt is egyik első dolga volt Telléry üzletét felkeresni, melyet egyik fivére vezetett. Telléryék segítségével végiglátogatta Delhi muszlim hódítók által emelt műemlékeit. A következő állomás Ágrá volt, ahol megnézte a Tádzs Mahalt. Ez volt indiai útja legnagyobb élménye. Ágrából Lakhnaúba, majd onnan Benáreszbe ment tovább. A város a hinduk szent helye. Az ottani szokásokról, a hívek folyóban történő megmártózásáról és a temetkezési rítusokról is részletesen beszámolt.

Naplójában és a hazaküldött leveleiben tárgyilagos, pontos leírást nyújt az utazás körülményeiről, a közlekedésről, a szállodákról, az útitársakról, a látottakról, a természetről, a műemlékekről, a társadalomról, a szokásokról és az emberekről. A stílusa objektív, szinte távolságtartó. Különös figyelemmel kísérte az indiai nők helyzetét. Elítélően szólt a gyermekházasságról és az özvegyek helyzetéről: „Természetes, hogy nagy a boldogtalanság ezen osztály asszonyai között, kik különben a legnagyobb tudatlanságban tengenek.” – írta.

Eljutott Dárdzsilingbe, felkereste Kőrösi Csoma Sándor sírját, és egy teavirágokból álló csokrot helyezett el rajta. Dárdzsilingben találkozott a tibeti buddhista vallással, amely szintén mély benyomást tett rá. Innen Kalkuttába ment, majd ezt követően hajóval átkelt Ceylon szigetére. Útitervében volt, hogy időz egy darabig Dél-Indiában is, de a hajó a Madrászban dühöngő kolerajárvány miatt nem kötött ki. Így a dél-indiai útnak el kellett maradnia, pedig úti jegye oda is szólt. Kalkuttából tehát egyenesen Colombóba ment, onnan pedig Kandybe, a buddhisták fontos zarándokhelyére. Ott megtekintette a buddhizmus egyik legfontosabb ereklyéjét, a Buddha fogát, amelyet a város főtemplomában őriznek. Kandyből kiindulva bebarangolta az ország központi hegyvidékét, mélyen behatolva a dzsungelekbe. Különösen nagy figyelmet szentelt a magyarországitól olyannyira eltérő természetnek. Egzotikus növényeket gyűjtött, amelyeket könyvek lapjai közé préselve szállított haza. A botanika iránti érdeklődése, jelentős ismeretei különösen szembeötlőek a Ceylonról szóló írásaiban. Itt igazi tudósnak mutatkozik, aki akármelyik korabeli botanikus férfi tudásával felvehetné a versenyt. A ceyloni utazás befejeztével Colombóból indult vissza hajóval Európába, ahová 1894. márciusában érkezett vissza.

Három évvel később elutazott az Egyesült Államokba is. Bejárta Alaszka jégmezőit, lenyűgözték a Yellowstone park természeti csodái és New York felhőkarcolói. 1905-ben világ körüli útra készült, de a japán-orosz háború miatt ebből csak egy észak-amerikai út valósult meg. Most azonban olyan helyekre jutott el, ahová előtte nem: Kubába, Mexikóba és Floridába.

Mocsáry Béláné az egyik legtöbbet utazó magyar nő volt, aki úti élményeit folyamatosan papírra vetette. Utazásai közben feljegyzéseket készített és sokat fényképezett, hogy az élményeiről szóló tudósításokat és könyveket ezekkel illusztrálhassa. Hazaérkezve hozzálátott az összegyűjtött anyag feldolgozásához. Utazásainak emlékét sok, olvasmányos, élénk megfigyelésről tanúskodó, fényképekkel gazdagon illusztrált cikkben, úti beszámolóban és könyvben örökítette meg.

A 19. század utolsó évtizedeiben Magyarországról még csak nagyon kevesen jutottak el a Közel-Keletre, Afrikába, Ázsiába, vagy Amerikába. Az érdeklődő közönség felfokozott izgalommal olvasta az utazók kalandjairól szóló beszámolókat, útleírásokat. Ezek a bátor kalandorok, akik sokszor az életüket kockáztatva sodródtak egyik veszélyből a másikba, szinte kivétel nélkül férfiak voltak. Nem kis feltűnést keltett hát, amikor Herczeg Ferenc lapja, az Új Idők folytatásokban közölte Mocsáry Béláné saját fényképeivel illusztrált útirajzait a Séták a nagyvilágban címet viselő rovatban. Az olvasók nem győztek csodálkozni a kertészkedő falusi asszony merészségén, kitartásán, hogy egyedül, vagy esetleg egy hölgytársával együtt vágott neki a nagyvilágnak. Több más képes magazin is közölte az írásait, mint például az Ország-Világ (Kalkuttából Derjelingbe, 1899) és a Magyar Szalon (Keleti utazásom emlékeiből, 1901).

A legnagyobb sikereit azonban a könyveivel aratta. India és Ceylon uti jegyzetek című művét 1899-ben Budapesten az Athenaeum R. Társulat könyvnyomdája adta ki. A könyvben 80 db a szerző által készített fotó található illusztrációként. Ennek a könyvnek egy bővített és önéletrajzi adalékokkal kiegészített változata, a Keleti utazás 1901-ben jelent meg. Ezt követte az Utazásom Éjszak-Amerika nyugati partvidékein című útleírás 1902-ben. Elsősorban ezeknek a könyveknek köszönheti, hogy a földrajztudomány is számon tartja.

Mocsárynét gyakran az első magyarországi női útleíróként emlegetik, ami semmiképpen sem állja meg a helyét. Még az Indiáról tudósító magyar (vagy férjük révén a korabeli közfelfogás szerint magyarnak tekintett) női szerzők között is legalább négyen megelőzték. Mégis egészen kivételes szerzőnek tekinthető, mind munkája tartalma, mind utazásának körülményei alapján. Bár társadalmi hátterét tekintve nem különbözött sokkal a korabeli utazó nőktől, hiszen ő is viszonylag kiváltságos társadalmi csoportba tartozott, és önként vállalkozott az utazásra, teljesítménye még kiemelkedőbb, ha meggondoljuk, hogy elődeivel ellentétben ő teljesen egyedül utazott, viszonylag idős korban, ötven éves kora felett. Írásainak finoman cizellált, ugyanakkor olvasmányos nyelvezete könnyen megtalálta az utat a kortárs olvasókhoz, de még ma is, több mint száz évvel a megírásuk után is érdemes kézbe venni azokat. Hiteles beszámolók ezek az írások a világ akkoriban még nehezen megközelíthető, egzotikus részeiről, pontos krónikái a korabeli viszonyoknak, egy-egy, sokszor már végérvényesen letűnt világnak. Hű lenyomatai ugyanakkor egy bátor női lélek rejtelmeinek is, többet tudunk meg belőlük a férfiakat megszégyenítő női képzelőerőről, akaratról, eltökéltségről, merészségről és kitartásról, mint a kortárs feminista irodalom erőszakosan egyenjogúságot követelő tirádáiból.

Annak ellenére, hogy Mocsáryné nem volt tudományosan képzett szakíró, sem földrajztudós, érdemeit a Magyar Földrajzi Társaság is elismerte, és a tagjai közé választotta. Útjairól Dr. Erdődy Béla, a Társaság elnöke felkérésre többször is tartott előadásokat a Társaságban. Azzal is kiérdemelte a népszerűséget, hogy könyvei jövedelmét is különféle nemes célok érdekében ajánlotta fel. Ezek bevételéből és birtokainak jövedelméből szegény gyerekek taníttatását finanszírozta, és több jótékonysági egyletet is támogatott.

Utazásaiból hazatérve, mozgalmas élete utolsó tíz évét feltehetően szülőfalujában, Pomázon töltötte. Pomáz református egyházközségét is alapítvánnyal segítette, amelyről az 1911. június 23-án kelt alapítványlevéllel rendelkezett. A református közösség máig számon tartott műtárgya egy indiai hímzésű úrasztali terítő, melyet 1894-ben ajándékozott a református egyháznak. 1917-ben hunyt el. Sírja a pomázi Wattay-sírkertben – a szerb temető sarkában – található.

Ha férfinek születik, talán híres felfedező vált volna belőle. De nőnek született, és így is többet látott, mint a legtöbb férfi kortársa. Egyik könyvének végén így összegezte utazásai tapasztalatát: „Hogy én az utazást megtettem, nem bántam meg. (…) Azóta, ha régi, szomorú múltamra gondolok – érzem, hogy utazásom alatt szerzett tapasztalataim, a sok felséges szép látvány – átalakították egész lényemet. Megnyugodtam: minden úgy van jól, ahogy az Isten rendelte!”