Művészi hajlama korán megnyilvánult. Kilenc éves korára már rendszeresen festett. Édesapja abban a reményben taníttatta, hogy megszokott szakmát választ. Óvónőképző intézetbe iratkozott be, ahol 1907-ben szerzett oklevelet. Lázadó természete azonban, amely nem tűrt korlátokat, a művészetet részesítette előnyben.

1908-ban beiratkozott Sass Ferenc (eredeti nevén Brunner Ferenc) Nagykanizsán akkor megnyílt festőiskolájába. Sass, aki Ferenczyt, Hollósyt és – ahogyan ő maga fogalmazott – „a Természetet” tartotta mesterének. Farkas Erzsébet a legtehetségesebb tanítványának bizonyult, akis elsősorban a plein air festészet technikáját tanulta meg mesterétől.

Farkas Erzsébet és Brunner Ferenc 1909-ben összeházasodott. Ettől kezdve Sassné Farkas Böske (SFB) néven jegyezte a képeit, külföldön pedig az Elizabeth Sass Brunner nevet használta. Egyetlen gyermekük, Brunner Erzsébet, aki később szintén neves festőművész lett, 1910-ben született.

Sass és Sassné 1909-től 1914-ig több dunántúli városban, majd Budapesten mutatkozott be sikeres kiállításokon. Rendszeresen ellátogattak Münchenbe, Hollósy Simon műhelyébe. München mellett kiállítottak még Fiumében (jelenleg Rijeka, Horvátország) is.

Sassnét elsősorban a természet részletes megfigyelése és a természeti jelenségek pontos kifejezése foglalkoztatta, a Balaton környéki tájat, a víz és az ég ezernyi arcát ábrázolta. Festészetét leginkább a nagybányai iskola művészeti eszményei befolyásolták.

Az első világháború borzalmai alkotói és magánéleti válságba sodorták a házaspárt. Sass Ferenc reményvesztett emberré vált, művészi ambícióit feladta, csak nagyon ritkán nyúlt az ecsethez. Sassnét is mélyen érintette ez a válság, évekig ő sem tudott festeni. Ugyanakkor arra sem volt képes, hogy feladja a hivatását. Elhatározta, hogy vagy leküzdi a válságot, vagy elpusztítja önmagát. Mivel a házaspárt a közös művészi célok tartották össze, alkotói meghasonlásuk egyben magánéleti elkülönülésükhöz is vezetett. Sassné 1923-ban Budapestre költözött, férje Nagykanizsán maradt. 1925-ben lánya, Erzsébet is követte a fővárosba.

Sassné önkínzó útkeresésbe kezdett, felvette a harcot művészete megújulásáért. Kétségbeesésében egy veszélyes kísérletbe kezdett, amely teljesen megváltoztatta az életét. 1925-ben böjtölni kezdett, és 28 napig minden ételt megtagadott magától. A koplalás után személyisége a spiritualitás iránt vált fogékonnyá. Életkedve visszatért és azonnal aktív munkába kezdett. Új kompozíciói a legkevésbé sem hasonlítottak a korábbi festményeire. Vásznai látomásait, misztikus élményeit tükrözték. Radikálisan megváltoztatta szokásait is. Vegetáriánus lett, Bicsérdy Béla, az akkor rendkívül népszerű életreformer követője, aki kizárólag nyers ételek fogyasztását hirdette.

A vegetáriánus körrel rendszeresen járta a természetet, főleg a Balaton tájait. Egy idő után azonban inkább a magányt kereste. 1928 nyarát Tihanyban, az Akasztóhegy alatt egy sátorban töltötte. Teljes harmóniában élt az érintetlen természettel, hajnalban kelt, majd a felkelő napba nézett, egészen addig, amíg a szeme el tudta viselni a sugarakat. Utána rituális fürdőt vett a Balatonban. Ösztönösen bár, de ezzel tulajdonképpen ősi buddhista meditációs gyakorlatokat követett.

Sassné új festményeivel nagy sikert aratott a Nemzeti Szalonban, az akkori legrangosabb magyarországi kiállítóhelyen. Különösen nagy visszhangot váltott ki A szeretet napja című nagyméretű képe, amelyet 1928-ban, a Nemzeti Szalon Nagy Tavaszi kiállításán mutatott be. Egyre nyilvánvalóbbá vált azonban számára, hogy művészi elképzeléseinek kiteljesítéséhez új környezetre van szüksége, ezért úgy döntött, hogy elhagyja Magyarországot.

Az elhatározás, hogy Indiába megy, fokozatosan érett meg benne és számos tényező befolyásolta. Münchenben, Hollósy Simon híres művészkörében, amelyet férjével látogatott, sokat hallott Indiáról, több magyar orientalistával is találkozott. Rajtuk keresztül ismerte meg az indiai filozófia és vallások tanait. Ott, Németországban hallott először az óperzsa eredetű Mazdaznan-eszmékről is, amelyek szintén nagy hatással voltak rá. A 20. század első évtizedeiben az indiai kultúra, elsősorban Rabindranáth Tagór Nobel-díjas indiai költő rendkívül népszerűvé vált Magyarországon. Tagór 1926-ban Magyarországra is ellátogatott. Könyveit Sassné is előszeretettel forgatta. Megismerte Baktay Ervin Indiáról szóló munkáit, olvasta Mahátmá Gándhí írásait. Nagy hatással volt rá Kőrösi Csoma Sándor példája, aki sok magyart inspirált keleti utazásra. A döntő lökést azonban alighanem az adta meg, hogy 1928-ban, húsvét körül, amikor éppen elkészült egy misztikus képsorozatával, látomásban volt része, amely során egy hang így szólt hozzá: „Amit a hazádban elérhettél, azt már elérted, amit keresel, azt csak Indiában találhatod meg!”

Sassné az 1928-as év vége felé fedte fel lánya, Erzsébet előtt, hogy Indiába megy. Erzsébet akkor a Képzőművészeti Főiskolán a híres szobrász, Kisfaludi Stróbl Zsigmond növendéke volt. Azonban ragaszkodott hozzá, hogy az anyjával ő is Indiába menjen, és család tiltakozása ellenére megszakította tanulmányait. Általános megdöbbentést keltett, hogy két egyedülálló nő, helyi kapcsolatok, elegendő pénzügyi támogatás és idegen nyelvek ismerete nélkül nekivágjon a világnak.

Anya és lánya 1929. május 29-én úgy hagyta el Magyarországot, mint két zarándok, mezítláb és egyszerű, háziszőttesből készült, zsákszerű fehér ruhában, amelyet a derekukon kötéllel kötöttek meg, mint a ferences szerzetesek.

Fiumén, Velencén, Firenzén, Bolognán, Rómán, Nápolyon, Sorrentón és Caprin át utaztak. Sassné az út során néhány fő motívumra koncentrált, például a Colosseumra, a római katakombákra, a Vezúvra, Capri kék barlangjára, Nápoly és Sorrento hangulatos utcai jeleneteire. Ezek mellett a természeti jelenségek mögött rejlő hatalmas szellemi erőket szimbolizáló hegyek és a tenger vált folyamatosan visszatérő témájává.

Június végén megérkeztek Szicíliába. Palermótól egy nyugodt tengerparti faluba, Santa Agatába költöztek, ahol ideális feltételeket találtak művészi tevékenységükhöz. Sassné szinte minden napját a tengerparton töltötte, papírra vetette és lefestette gyermekkori emlékeit, meditációit, az idilli táj inspirációit. Itt, Szicíliában Sassné új művészeti stílusra talált. A vonalak és színek ritmusából szinte absztrakt tájképeket fejlesztett ki.

Szicíliában leánya, Erzsébet azt álmodta, hogy egy fehér szakállú öregember mécsest nyújtott át neki, a következő szavakkal: „Vidd ezt a fényt a világ minden szegletébe és sarkába!” Sassné az álomból Rabindranáth Tagórra ismert, és jeladásként értelmezte. Rögtön magyar nyelvű levelet írt Tagórnak, kérve, hogy fogadja őket Sántinikétanban. A levélhez csatolt néhány fotót a festményeikről. Nem tudva a költő címét, a borítékra ezt írta: „Rabindranáth Tagór, India”. Csodával határos, hogy a költő a levelet mégis megkapta, és az éppen Sántinikétanban tartózkodó magyar professzor, Germanus Gyula lefordította neki. Tagór válaszolt, és bár sajnálatát fejezte ki, hogy nem tud segíteni nekik abban, hogy Indiába utazzanak, kifejezte a reményét, hogy az álmaik valóra válnak. Sassné meghívásként értette a biztató szavakat, és úgy döntött, hogy azonnal elindulnak Indiába.

Csak annyi pénzt tudtak összegyűjteni, hogy a legközelebbi afrikai kikötőbe, Tripoliba menjenek. Ott nagy érdeklődéssel figyelték meg és dokumentálták rajzokon, festményeken, versekben az arab város életét, a kávéházak, utcák különös világát. A család és a barátok segítségével még sikerült eljutniuk Egyiptomba, de addigra már minden pénzük elfogyott, és reménytelennek tűnt, hogy folytassák az útjukat a tengeren. Amíg Kairóban tartózkodtak, ellátogatták a piramisokhoz, és elbűvölte őket a szfinx. Mind az anya, mind a lánya vázlatokat készített a titokzatos műemlékről. Alexandriában az utazásuk hirtelen szerencsés fordulatot vett. Találkoztak egy magyar üzletemberrel, aki, amikor értesült a pénzügyi nehézségeikről, felajánlotta, hogy kifizetni az indiai hajóút árát.

Sassné és leánya 1930. február 17-én érkezett meg Indiába. Mivel háziszőttes ruhában voltak, a brit hatóságok tévesen azt hitték, hogy Gándhí követői, és majdnem visszaküldték őket. Indiában ugyanis akkor zajlott az angol textiláruk bojkottja, és Gándhí felhívására a követői mind háziszőttesbe, khádíba öltöztek, amely nagyon hasonlított a Brunnerek ruhájára. Volt azonban az utasok között egy szikh úriember, aki pártfogásába vette őket, felelősséget vállalt értük, és segített nekik felvenni a kapcsolatot Ludwig Jenővel, a magyar konzullal. A konzul néhány napig vendégül látta őket, majd megvette nekik a vonatjegyet Kalkuttába, ahonnan Sántinikétanba folytatták útjukat, hogy találkozzanak Tagórral. Sajnos az érkezésükkor derült ki, hogy a költő éppen elutazott, így vissza kellett térniük Kalkuttába, hogy találkozzanak vele. Neményi László magyar közgazdász segítségével végül sikerült felkeresniük Tagórt, aki minden támogatást felajánlott nekik.

Az első utazásuk Indiában Dárdzsilingbe vezetett, Kőrösi Csoma Sándor sírjához. Anya és lánya számára ez volt az első találkozás a Himálajával. A hatalmas hegyek Sassné művészetének fontos ihletőivé váltak. A Kancsendzönga előtt készült kettős portréjuk, a Két zarándok, amelyet több változatban is megfestett, Sassné egész életművének egyik legfontosabb alkotása.

A Sántinikétanban eltöltött első két év alatt a Brunnerek művészete kivirágzott. Ott megtalálták azt a nyugalmat és inspirációt, amire vágyakoztak. Sántinikétan egy új felfedezőút kezdete volt, amelynek során megtanulták és megtapasztalták India ősi hagyományait, eszmeiségét. A Brunnerek az indiai életbe könnyen beilleszkedtek, az első perctől természetesnek tekintették, hogy úgy éljenek, mint a többi indiai. Nem ettek húst, nyers gyümölcsökön éltek, amit maguk termeltek a lakásuk melletti kertben, nem viseltek bőrből készült ruhát, cipőt. Gondolkodásuk meghatározó eleme volt az élet tisztelete, az ahimszá (nem-ártás), ami az indiai vallások: a hinduizmus, a buddhizmus és a dzsainizmus egyik legfontosabb tétele.

Az első Sántinikétanban töltött évben Sassné alig festett, idejét jobbára meditációval és naplóírással töltötte. Később már lázasan dolgozott, főleg a táj és a monszunfelhők változásai ejtették rabul. Több képet is festett Tagórról, ezek azonban nem hagyományos portrék, hanem a költő szellemiségét megidéző szimbolikus festmények, mint például Az erdőben, A kertész és A vihar című alkotások.

1930 áprilisában meghívást kaptak Cshatarpur mahárádzsájától. Meglátogatták a közeli Khadzsuráhó híres templomait, és rajzsorozatot készítettek a templomszobrokról. December végén és január elején Rádzsgirbe és Nálandába látogattak. 1931 végén Kalkuttában nagy sikerű kiállításokon mutatták be az első indiai évek termését.

A Sántinikétanban töltött két évet folyamatos utazások követték Indiában. 1932-ben több indiai uralkodótól kaptak meghívást. Először Dzshálávár mahárádzsájának vendégei voltak, majd meghívta őket a patiálai mahárádzsa is. 1933 februárjában a nizám, a világ egyik leggazdagabb uralkodója meghívására Haidarábádba utaztak. Végigjárták India jelentős részét. Mindezek a helyek mély benyomást tettek rájuk, ezeken keresztül szívták magukba India szellemét. Lefestették a tájakat, az embereket, a szent helyeket és a műemlékeket. Az új alkotásokból sok kiállítást rendeztek, amelyek mind a műkritikusok, mind a nagyközönség körében sikert arattak.

Időközben a két magyar festő sikere Magyarországon is ismertté vált. Lelkes újságcikkek számoltak be a kalandjaikról, és Indiából hazaküldött festményeiket egyre több kiállításon mutatták be.

1934-ben, Bangalórban sikerült találkozniuk Mahátmá Gándhíval. Sassné akkor festette egyik leghíresebb képét, az Esti ima Gándhídzsíval címűt. A Brunnerek Kúnúrban találkoztak ismét Gándhíval. Visszatérve Bangalórba, Sassné egy sor misztikus képet készített, amelynek leghíresebb darabjai a Buddha megvilágosodását ábrázoló képsorozata, valamint a Szivárvány vágyakozás, A hold négy aspektusa, Az éjszaka világossága, a Krisztus, a Siva és a Trimúrti című szimbolikus vásznai. Ezek a festményei mintegy transzban, elmélyült meditáció eredményeként születtek. Ilyenkor olyannyira a festésre összpontosított, hogy azt sem vette észre, hogy a tető beázott, és bokáig érő vízben áll. Kísérletezett a „színjógával” is, hogy a különböző színeket különféle spirituális jelentésekkel azonosítsa, és a színek végső spirituális tartalmának megértése révén érje el a megvilágosulást.

Az állandó munka és India nehéz éghajlata aláásta Sassné egészségét. Éppen Bombayben tartottak kiállítást, amikor elkapta az úgynevezett „bombayi lázat”. Az orvosok tanácstalanok voltak, és azonnali klímaváltozást javasoltak. A két magyar művész 1935. május végén hagyta el Bombayt, és Japánba utazott. 1935-36-ban végiglátogattak egy sor japán várost, kolostort és templomot. Tokióban felkérték őket, hogy egy kiállításra készítsenek festményeket és rajzokat magyar történelmi és népi karakterekről. Illusztrációkat készítettek Petőfi Sándor, a nagy magyar költő japán fordításban megjelent verseskötetéhez is. A Brunnerek itt jelentették meg Mystic India című albumukat, amely nemcsak hogy átfogóan bemutatta a művészetüket, de tartalmazta Rabindranáth Tagór és Mahátmá Gándhí ajánlásait is.

1937 szeptemberében folytatták világ körüli turnéjukat. Ellátogattak az USA-ba, és nagy sikerű kiállításokat rendeztek San Franciscóban, Los Angelesben és New Yorkban. 1938-ban visszatértek Európába, és kiállítást rendeztek Londonban. Ott találkoztak Dzsaváharlál Néhrúval, és lányával, Indirá Gándhíval.

Egy rövid magyarországi látogatás után végül visszatértek Indiába. Baródá mahárádzsája szerződést kötött a Brunnerekkel, hogy a Baródá Múzeum és Képtár számára egy külön gyűjtemény megalkotásán dolgozzanak. 1939 és 1942 között számos gyönyörű helyet látogattak meg Gudzsarátban és Rádzsaszthánban. 1939-ban ismét ellátogattak Sántinikétanba, ahol találkoztak Tagórral.

A nyarakra hűvösebb helyekre költöztek, és egy sor kiállítást szerveztek a Himalájában lévő hegyi állomásokon. Kasmírban zarándoklatot tettek az Amarnáth-barlanghoz. Ezen az úton készült Sassné híres Amarnáth-sorozata, amelynek legtöbb darabját később az indiai állam vásárolta meg.

1940-41-ben kiállították a Baródában készült nagyméretű festményeket, köztük Sassné palotákat, kerteket, udvari ceremóniákat, környező műemlékeket és változatos tájakat és megörökítő képeit. Ezeket a festményeket most a Baródá Múzeum és Képtárban őrzik.

A második világháború alatt Sassnét és lányát, akik magyar állampolgárok voltak, a brit hatóságok ellenségnek tekintették. 1942 áprilisában Nainítálba, majd a Purandhár-erődbe internálták őket. Internálásuk alatt el voltak vágva a világtól, de a nainítáli St. Clouds internálótáborból nagyszerű kilátás nyílt a Himalájára, megcsodálhatták onnan az örök hóval borított Trisúl és Nandá Dévi csúcsokat. Ebből az inspirációból keletkezett Sassné sok fontos képe. 1944 áprilisában szabadultak ki az internálásból. Úgy döntöttek, hogy Nainítálban maradnak és ott telepednek le. Sassné akkor is főleg tájképeket festett.

Sassné 1950 január elején erősen meghűlt és mellhártyagyulladást kapott. Amikor az állapota súlyosbodott, a barélí Clara Swain Kórházba szállították, ahol január 19-én elhunyt. Nainítálban, a Pusztai Szent János-templom sírkertjében temették el. Alkotóereje teljében, tele tervekkel és meg nem valósított projektekkel távozott. Örökségét lánya, Erzsébet folytatta.

Sass Brunner Erzsébet élete és művészete az illúzióvesztés, a fájdalmas belső keresés, a spirituális tökéletesség iránti vágy és a megtalált harmónia eksztatikus boldogsága útját járja végig. Nem csak nagy művész, de különleges lelki képességekkel megáldott alkotó volt, aki előtt megnyíltak India titkai. Életművének üzenete, hogy a spiritualitás fontos inspiráló erő egy művész számára, és a lelkiség iránt érzékeny művész olyan titkokat képes érzékelni és művészetével a többi ember számára közvetíteni, amely segít feltárni létünk rejtett dimenzióit is.