Az ugyanebben az évben megnyílt kalkuttai iparművészeti kiállításon pedig az akkor Európában nagy divatnak örvendő, festett és nyomott mintás szöveteket (chintz, kreton) Telléry mutatta be, de gránátkő-kollekciója révén a drágaköveket bemutató szekciónak is fontos szereplője volt. 1885-ben a Magyar Nemzeti Múzeum számára hozott, főként dzsajpuri iparművészeti tárgyakat tartalmazó adományáról a magyar lapok adtak hírt.

1888-ban Telléry Delhibe költözött, hogy Dzsajpurban betöltött állami tisztségét a magánkereskedelemmel cserélje fel. Ekkor alapította meg az indiai manufaktúrák termékeit forgalmazó empóriumát, melynek üzletei Delhiben, Kalkuttában, Bombayben és Simlában voltak. Nemsokára szőnyeggyárat is létesített Delhiben, legfontosabb árucikkévé a szőnyeg vált. A Telléry által újjáélesztett hagyományos iparágak újra munkát adtak az indiai kézműveseknek, és újraformálták az addig olcsó angol áruval elárasztott indiai piaci viszonyokat is. Működésének nagy szerepe volt abban, hogy őt bízták meg az 1893-ban megrendezett Chicagói Világkiállítás (The World’s Fair: Columbian Exposition) indiai szekciójának megrendezésével. Telléry bemutatójának színhelye a Kelet-indiai Pavilon volt, melyet a neves chicagói építész, Henry Ives Cobb a mughal paloták és síremlékek, többek között a világhírű agrái Tádzs Mahal jellegzetességeinek mintájára épített. A kiállítás alkalmából Telléry egy külön kiadványt is publikált, amelyben összefoglalta addigi munkásságát, s az indiai iparművészet különböző területeit, mint az ezüst-, fém- és textilművesség, gyapjú- és pamutszőnyegszövés, famunkák, elefántcsont faragás, agyagszobrászat, zománcművesség, stb. A Világkiállítás után Telléry New Yorkban, 1898-ban pedig Ceylon szigetén, Colombóban is fióküzleteket hozott létre. 1895-ben elvállalta a Magyar Kereskedelmi Múzeum képviseletét is, hogy magyar cégek részére indiai üzleti lehetőségeket biztosítson, illetve hogy indiai termékeket közvetlenül juttasson Magyarországra, ám nem járt sok sikerrel. Ekkor lett alkalmazottja a később nagy műkereskedői karriert befutott, szegedi származású Schwaiger Imre.

Sikerei csúcspontján Telléry két szőnyeggyár és egy bútorgyár tulajdonosa volt, Ceylonban teaültetvénye, az indiai nagyvárosokban (Delhi, Bombay, Simla, Kalkutta) és New Yorkban indiai iparművészetet árusító áruházai voltak, de tulajdonában maradt az indiai gránátkőbányák koncessziója is. Vállalkozásai egészen addig prosperáltak, amíg a patjálái és dhólpuri mahárádzsa hirtelen halála folytán a nekik hitelezett nagy összegű pénzt nem tudta visszakapni, így 1902-ben csődbe jutott. 1903-ban fizetésképtelenség miatt petíciót nyújtott be az angol bíróságnak, hogy adóssága és a követelések tekintetében mentesítsék minden felelősségvállalástól. Az angol kormánnyal való pereskedése folytán végkielégítésben részesült, így újra kereskedni próbált, ám üzletei és szőnyeggyára megszűntek, Delhiben pedig Schwaiger Imre vállalkozása lett egyre jelentékenyebb. Telléry Jánost végül 1912-ben, Bombayben halt meg, felesége négy gyermekével Budapesten maradt, és angol nyelvtanításból tengette életét. Jóval később, 1931-ben derült csak ki, hogy Benáresztől nem messze, Telléry János öccse, Antal és annak fiai egy több ezer szőnyegszövő munkást foglalkoztató ipartelepet alapítottak. Legidősebb fia, Telléry Ottó Lajos (1889–1971) az All India Carpet Manufacturers Association egyik alapító tagja, majd a szervezet első elnöke lett.