Tömöry Edith 1905. július 24-én született Budapesten, egy jómódú polgári családban. Dédapja, Schopper Jenő Ágoston, aki sikeres bankár és kereskedő volt, 1872-ben nemesi címet kapott, akkor vette fel a Tömöry nevet. Édesapja, ifj. Tömöry Károly az első világháborúban hősi halált halt. Édesanyja, Maroscsügedi Papp Edith 1919-ben újra férjhez ment, második férje Rajnai Gábor ismert színművész lett.

Tömöry Edith középiskolai tanulmányait az Angolkisasszonyok Budapesti Gimnáziumában végezte, 1923-ban érettségizett. Egyetemi tanulmányait 1924-ben kezdte meg a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, művészettörténet és francia nyelv szakon. Az 1925/26-os tanévben Belgiumban a Louvain-i Egyetemet látogatta. 1926-tól 1929-ig újra Budapesten, a Pázmány Péter Egyetemen folytatta tanulmányait. 1929-ben ösztöndíjat kapott a nyári nyelv kurzusra Olaszországban, a Perugia Universita per Stranieri Egyetemen. 1929-ben a párizsi Sorbonne-on tanult, majd Aachenben folytatott diploma utáni tanulmányokat. Az egyetemi doktori címet az 1930/31-es tanévben szerezte meg Az aacheni magyar kápolna története című disszertációjával. Munkája 1931-ben magyar nyelven könyv alakban is megjelent a Németh József Technikai Könyvkiadó Vállalatnál. A disszertáció német nyelvű fordítását az Ungarische Jahrbücher közölte 1932-ben. Tanári vizsgáit művészettörténetből, francia nyelvből és történelemből tette le.

Tömöry Edith mélyen vallásos volt. 1926-ban, amikor ismét Pesten volt, a Pázmány Péter Egyetemen, Ferences Év volt. Akkorra már sokat tanulmányozta Assisi Szent Ferenc életének a művészetre gyakorolt hatását. Lelkében ekkor érlelődött meg végleg szerzetesi hivatása, amely Szent Ferenchez irányította. Megszívlelve a brugges-i Anonci kanonok és a ferences Schrotty Pál tanácsait, a Ferences Mária Misszionárius Nővérek rendjét választotta. Először Grottaferratába került, ahol posztulánsként fogadták el. Ott töltötte a noviciátusi időt is. 1931. szeptember 17-én lépett be a rendbe, ekkor Rómába, a nővérek Via Giusti-n lévő kolostorába költözött. 1931-től 1948-ig tartózkodott a római anyaházban. 1934-ben a Vatikán Általános Titkárságán osztották be munkára. Ebben az időben a háborúban eltűnt hozzátartozók felkutatásával foglalkozott.

A háború után, 1948-ban elöljárói missziós munkára küldték ki Indiába. Ezt nagy örömmel fogadta, mert lehetőséget kapott arra, hogy megismerje az ország gazdag művészetét. Akkor már több mint másfél évtizede a missziós rend tagja volt, és alig adódott lehetősége rá, hogy a művészettörténettel foglalkozzon. 1948 márciusában érkezett Bombaybe, onnan pedig egyenesen Madrászba, a mai Csennaiba ment.

Indiában a Ferences Mária Misszionárius Nővérek oktatással, elsősorban leányneveléssel foglalkoznak. Tömöry Edith a Madrászi Egyetemen, a Stella Maris College-ban kezdett el tanítani. A Madrászi Egyetem az ország egyik legpatinásabb és legjobb egyeteme, az angolok alapították 1857-ben, amikor Tömöry Edith odaérkezett, már több mint 90 éves volt. A Stella Maris College viszont teljesen új volt, a Ferences Mária Misszionárius Nővérek éppen az előző évben alapították. Ez volt az akkor függetlenné váló India egyik legelső női felsőoktatási intézménye.

Tömöry Edith azt a feladatot kapta, hogy vezessen be kifejezetten lányok számára alkalmas új tantárgyakat. Azonnal hozzálátott a művészeti és művészettörténeti oktatás megszervezéséhez. A dél-indiai városban addig csak az angol gyarmati időkben alapított Madras School of Arts and Crafts-ban (Madrászi Művészeti és Kézműipari Iskola) lehetett művészeti oktatásban részesülni. A magyar tudós elévülhetetlen érdeme, hogy 1948-ban az ő kezdeményezésre jött létre a Stella Maris College Művészeti Intézete, az első ottani egyetemi szintű művészetoktatási intézmény. Most hasznosíthatta hatalmas tudását és széleskörű nemzetközi tapasztalatait.

Tömöry Edith először elindított egy képzőművészeti kurzust, majd megalapította a History of Fine Arts, Drawing and Painting (Művészettörténet, rajz és festészet) Tanszéket. Magas színvonalú művészeti és művészettörténeti oktatást vezetett be az új tanszéken. Ő maga az elméletet, az indiai és az európai művészettörténetet tanította. „A művészet tanításával gondoskodunk arról, hogy előkészítsük az embereket az Istennel való találkozásra.” – nyilatkozta.

A tantárgy tanításához azonban tankönyvre volt szüksége. Akkoriban nem álltak rendelkezésre megfelelő könyvek a témában, ezért elhatározta, hogy ő maga ír meg egy összefoglaló művet, amelyet művészeti tankönyvként lehet használni. Mindennapi oktatómunkája mellett elkezdte tanulmányozni az indiai művészetet. Latinul, németül, franciául, magyarul és olaszul beszélt, azonban nagyon keményen meg kellett dolgoznia az angol nyelv elsajátításáért, hogy a tőle megszokott igényességgel elkészíthesse ezt a könyvet a hallgatók számára. Az Introduction to the History of Fine Arts in India and the West (Bevezetés az indiai és a nyugati művészet történetébe) c. munkája 1968-ban jelent meg. E könyv átdolgozott és kibővített változata 1982-ben látott napvilágot A History of Fine Arts in India and the West (Az indiai és a nyugati művészet története) címmel. Ebben a hatalmas, 532 oldalas kötetben 286 oldal foglalkozik az indiai művészettel, a könyvnek több mint fele. Ebben a munkájában is tetten érhető precizitása, alapossága, igényessége. A könyvet gazdagon illusztrálta térképekkel, alaprajzokkal, ábrákkal. Külön figyelmet fordított a szanszkrit építészeti kifejezések ismertetésére, összehasonlító táblázatban vetette össze a különféle építészeti stílusok fő jellemzőit. A mű első megjelenése óta húsz további kiadást ért meg, és a mai napig az egyik leggyakrabban használt művészettörténeti tankönyv és referencia-kézikönyv Indiában.

A monumentális munka készítése közben végig utazta egész Indiát, a helyszínen tanulmányozta a műemlékeket és a múzeumi gyűjteményeket. Több alkalommal tartott művészeti előadás-sorozatot Púné, Kótágiri és Bangalór városokban. Utazásai során sok művészi értéket képviselő darabot gyűjtött össze, és belőlük létrehozott egy kis múzeumot a Művészeti Tanszéken. A gyűjteményben magyar és más európai művészeti, népművészeti tárgyak is találhatók.

Tudományos és oktatómunkája mellett az intézmény vezetéséből is kivette a részét. Az Egyetemen a Board of Studies tagja és elnöke volt. 1955-ig, öt éven át a College igazgató-helyettese volt, és 1978-ig a Művészeti Intézetet vezette, nyugállományba vonulásáig pedig tanszékvezetői posztot töltött be. Nyugdíjasként is megmaradt az egyetem Professor Emeritusa, elsősorban mint doktori kurzusok vezetője. Munkabírása, pontossága és rendszeretete az adminisztratív munkában is megnyilvánult. Példásan vezette a College és a kolostor nyilvántartásait, archívumait, amelyek a mai napig az ő munkáját dicsérik.

Folyamatosan kapcsolatot tartott Magyarországgal. A rend szabályai szerint családjából csak édesanyjával levelezhetett, majd mikor ő meghalt, négy testvérének váltakozva küldte a családnak szóló leveleket. A távolból is odafigyelt a család ügyeire, lélekben csatlakozott a családi összejövetelekhez.

Ötven esztendőt töltött Indiában. Ez idő alatt csupán kétszer látogatott haza. 1976-ban India művészete címmel tartott előadást Budapesten a Magyar Nemzeti Galériában. A Vatikáni Rádió magyar adása 1976. szeptember 16-án beszélgetést készített vele életútjáról. Ebben az interjúban elmondta, hogy új tanítási módszerként vezette be hallgatói számára a magyar népművészet tanulmányozását. 1976-os európai útja során Svájcban és Ausztriában is tartott előadásokat.

1982-ben újra Budapestre látogatott. A Corvina Kiadóval kötött szerződés alapján magyar nyelvű könyvet írt India építészete címmel. Ez alatt az újabb budapesti látogatása alatt rendezte, és a kiadó részére át is adta a könyv kéziratát. Sajnos, a mű a képi illusztrációkkal kapcsolatos problémák miatt végül nem jelent meg, ami annál is inkább sajnálatos, mert hasonló, hiánypótló mű magyar nyelven mind a mai napig nem látott napvilágot.

Magyarságát mindvégig megőrizte, ízes, szép magyar beszéde nem kopott meg az idegen környezetben. Boldog volt, ha magyar látogató kereste fel otthonában. A Magyarországról érkező híreket mindig nagy érdeklődéssel fogadta.

Tömöry Edithet a Stella Maris College-ban már életében nagy megbecsülés övezte. Érezhette diákjai rajongását, a tantestület csodálatát. Munkásságának elismeréseként a Bháratíja Vidjá Bhavan rangos kitüntetését, a Sztrí Ratná díjat adományozták neki. Ugyanebben az évben a művészettörténet területén végzett ötvenéves posztdoktori munkájáért 1982-ben megkapta az Aranydiplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetemtől, amelyet a nagykövetségen keresztül küldtek ki neki Madrászba.

Életének utolsó hónapjait súlyos betegen töltötte. Ötven Indiában töltött év után, egy gazdag, önfeláldozó életet beteljesítve, 1998. május 30-án hunyt el. Másnap a Stella Maris kápolnájában gyászmisét mondtak a lelki üdvéért, majd elkísérték utolsó útjára Madrász legszentebb pontjára, a Szent Tamás-hegyen lévő temetőbe, arra a helyre, ahol az apostol a hagyomány szerint mártírhalált halt.

Szilárdsága és szigorú megjelenése mögött együttérző személyiség rejtőzött, nagy szeretettel és aggodalommal fordult a leginkább rászorulók felé. Az indiai szegények felemelése mindig fő céljai közé tartozott. Úgy gondolta, hogy a szegénységen leginkább a maga eszközeivel, az oktatással tud segíteni – ha szociálisan érzékeny, jobbítani képes fiatalokat nevel. „Mindig arra törekedtem” – mondta – hogy a hallgatóimnak megadjam a lehetőséget, hogy a művészet és a szépség révén megtapasztalják Istent”.

Nagyon szerette Indiát, az embereket és az indiai kultúrát, és soha nem gondolt az Európába való visszatérésre. Nem voltak vallási vagy faji előítéletei. Tisztelte az indiaiakat. Egy alkalommal, amikor egyik unokaöccse megkérdezte tőle: „Edit néni, mi a különbség az indiai és a magyar ember között?”, a válasza rövid, tömör volt: „Az indiai mélyebb.” Minden embert egyforma mércével ítélt meg, legyen az hindú, muszlim, keresztény, vagy más vallású. Csak a jellemet, a tudást és az akaratot értékelte.

Hatalmas örökséget hagyott hátra. Emlékét tanítványai, pályatársai és az általa alapított Művészeti Tanszék ma is híven őrzik, és rendszeresen megemlékeznek róla. Rangos eseménnyé vált a Dr. (Sr.) Edith Tömöry Endowment Lecture előadássorozat, amelyre az egész országból a legkiválóbb művészettörténész szakemberek kapnak meghívást.

Tömöry Edith, küzdelmes és áldozatos életére visszatekintve így összegezte annak végső tanulságát: „Hálát adok az Úrnak, hogy vele jegyeztem el magam egy életre.” Rendkívüli tehetséget és szorgalmat kapott adományként, de mindezt nem a saját dicsősége, hanem a rend szolgálatába állította. Szent Pál apostollal együtt vallotta: „Az adományokat ki-ki azért kapja, hogy használjon vele.”