Vámbéry Ármin (született Herman Wamberger) fiatalon árván maradt, mivel apja, egy Pozsony környéki (Szentgyörgy) rabbi, a születése évében (1832) meghalt a nagy kolerajárvány idején.

A család Dunaszerdahelyre költözött, és Vámbéry anyja férjhez ment egy ottani szatócshoz. A fiú gyermekkorában csípőficam miatt sánta lett, és a betegség élete végéig elkísérte. Az elemi iskola után anyja piarista gimnáziumba íratta, ahol világi nevelést kapott. Érettségi után házitanítóként dolgozott, és már akkor hét nyelven beszélt (német, magyar, latin, héber, francia, angol, olasz). Bécsben, Budapesten, majd Kecskeméten élt.

Kőrösi Csoma Sándor tibeti utazásai nyomán (1820–1842) a magyar tudomány az őshazakutatás hevében élt. Vámbéry is megismerkedett Reguly Antallal (1819–1858), a híres utazóval, aki az Urálon túli obi-ugorok (hanti és manysi) nyelveit kutatta. Vámbéry mégis a magyarság türk eredetét kívánta bizonyítani. Nyelvtudásával sokakat elkápráztatott a Tudományos Akadémián, és Eötvös József támogatásával 1857-től összesen négy évet tölthetett az Oszmán Birodalom fővárosában, Isztambulban, ahol törökül, arabul és perzsául is megtanult. Itt ismerkedett meg az iszlám hittel is.

Célja azonban az volt, hogy eljusson Közép- és Belső-Ázsiába, ahol nézete szerint a magyarhoz hasonló nyelvet beszélő türk törzseket akart felkeresni. Tervében nemcsak a Magyar Tudományos Akadémia támogatta, de az oszmán szultán körei is mellé álltak. 1862-ban Isztambulból Teheránba utazott, ahol az Oszmán Birodalom nagykövetének, Hajdar efendinek a vendége volt.

1863-ban olyan mekkai zarándokokkal (hádzsik) ismerkedett meg, akik Fergánából (ma Özbekisztán) és a Tárim-medencéből (ma Hszincsiang, Kína) származtak. Akkortájt Turkesztánt, azaz Közép-Ázsia türkök lakta részét mindenféle törzsi vezetők uralták, bár az oroszok és a kínaiak már elkezdték a vidék gyarmatosítását. A gyanakvó muzulmán uralkodók a legtöbb idegent kivégeztették. Vámbéry előtt jó néhány brit utazó lelte így halálát. Nagy volt a kockázat, ezért a magyar tudós úgy döntött, hogy magát kisázsiai török (rúmi) szúfi szerzetesnek (dervisnek) adja ki. Resid efendi álnéven néven vágott neki a fárasztó és veszélyes útnak, és csatlakozott közép-ázsiai Hívába tartó karavánhoz.

Ahhoz, hogy megőrizze inkognitóját, tökéletesen kellett ismernie az iszlám szokásait, a török, arab és perzsa nyelvet. Emellett több ezer kilométert kellett megtennie teveháton vagy szamárháton Közép-Ázsia úttalan útjain. Vámbéry rátermettsége révén épségben megúszta a 10 hónapos utazást ezeken a veszélyes vidékeken.

Heteket töltött az Etrek folyó menti jomut-türkmenek szállásán a karavánra várva. Tevekaravánjuk a Kaszpi-tenger partvidéken jutott el az Hívai Özbek kánságba, ahol Vámbéryt maga a kongrat kán, Szeid-Mohamed (1856–1864) is fogadta. Itt ismerkedett meg későbbi hűséges útitársával és barátjával, a Hívában élő Iszhák mollával (muszlim tanító).

Hívai tartózkodása alatt az Amu-darján tett kisebb hajókirándulást. Iszhák mollával Kongrat városába utazott, mert a molla el akart búcsúzni rokonaitól, mielőtt mekkai zarándoklatra indul a dervis álruhában utazó tudóssal.

A karaván az Amu-darja mentén indult tovább a Buharai Emírség felé a Kizil-kum sivatagon keresztül. Vámbéry itt látott először kazak nomádokat, akiket az ősmagyarokkal rokonított. A vad teke-türkmén törzsek miatt az Amu-darját elkerülve a sivatagon keltek át, ahol majdnem szomjan haltak, mire elérték Buharát, az ősi várost.

Innen Szamarkandba mentek, ahol Vámbéry találkozott a buharai mangit emírrel, Muzaffarral (1860–1885). Mivel az emír körei gyanakodtak rá, hamarosan el kellett hagynia a várost. Zarándok útitársai magukkal akarták vinni őt szülőföldjükre, Fergánába és a Tárim-medencébe, de a vidéket már az orosz cári csapatok és a mandzsu–kínai seregek fenyegették. Ezért Vámbéry úgy döntött, hogy Horaszánba (ma Afganisztán) indul, ahol közben véget ért az afgán–özbek háború (1843–1863). A magyar tudós addig ismeretlen törzsekről szerzett tudomást (hazára, csár-ajmak). Innen Horaszán központjába, a híres Herát városába utazott, ahol már az afgánok uralkodtak. Végül decemberben ért vissza Iránba, 10 hónap alatt olyan utazást vitt végbe, amely még egyetlen európai utazónak sem sikerült korábban.

Vámbéry egy csapásra világhírű lett, a magyar tudóst meghívták a brit fővárosba, ahol ünnepelve várták Doverban, és még a királynő is fogadta. 1864-ben aztán Londonban angol nyelven jelentette meg híres művét: Travels in Central Asia (Közép-ázsiai utazás), amelyet sok nyelvre le is fordítottak (1865-ben oroszra is). Pár év múlva az orosz csapatok elfoglalták Nyugat-Turkesztánt, a kínaiak pedig a Tárim-medencét. Vámbéry könyvének példányaival kezükben mentek az orosz gyarmatosítók Buharába és más közép-ázsiai városokba.

Vámbéry Magyarországon egyetemi tanár lett, és megalapította a török filológiát, amikor 1870-ben egyetemi tanári kinevezést kapott. Közép-ázsiai útjáról számos helyi türk nyelven írt kézirattal tért vissza, az egyik Maghrúfi által lejegyzett Juszúf és Ahmed története, amelyet később német nyelven publikált is (1911).

Bár a század végére kiderült, hogy a magyar nyelv nem a türk, hanem az obi-ugor nyelvekkel áll rokonságban, Vámbéry haláláig vallotta a magyar nyelv türk eredetét.

Öregkorában angolul megírta önéletrajzi művét: The Story of my Struggles (Küzdelmeim), amely szintén bestseller volt Angliában. Vámbéry egyes tudományos nézetei felett eljárt az idő, de néprajzi és antropológiai megfigyelései ma is egyedülállóak.

Ugor-török Háború

Vámbéry Árminnak 1882-ben jelent meg A magyarok eredete című műve, amelyben a magyar nyelv és nép türk eredete mellett érvelt. Egykori jó barátja és kollégája, Budenz József azonban hevesen cáfolta Vámbéry téziseit és etimológiáit, és ez a barátságuknak is véget vetett. A tudományos vita megosztotta a tudományos közvéleményt, és sokan Vámbéry védelmére keltek. A Magyar Tudományos Akadémia azonban egyértelműen Budenz ugorelmélete mellett tört lándzsát. Később Vámbéry is visszakozott, és már csak a magyar nép türk eredetét próbálta bizonyítani, nézetét úgy módosította, hogy a magyar nyelv kevert türk–ugor eredetű. 1914-es, a A magyarság bölcsőjénél című munkájában is amellett érvelt, hogy a magyarok Attila hun népe, avarok és Árpád magyarjai révén a Kárpát-medencébe betelepült ugor és türk népek keveredéséből keletkezett. László Gyulához hasonlóan ő is a „kettős honfoglalás” mellett érvelt.

Ibráhim-oglu Iszhák (Csagatáj Izsák vagy Molla Szádik, 1836-1892)

Hívában találkozott össze Vámbéry, azaz Resíd efendi egy Kongrat városából (Aral-tó vidéke) való Iszák mollával, aki a helyi medreszében (muszlim vallási iskola) dolgozott. Iszhák végül úgy határozott, csatlakozik Resíd efendihez, aki a Buhara közelében eltemetett híres szúfi szent (evlija) Beháeddín Naksbendí sírjához tartott. Iszhák (magyarosan Izsák) a nagy út előtt még hazatért szülővárosába, Kongratba, hogy rokonaitól elbúcsúzzon. Erre az útra Vámbéry is elkísérte. Vámbéry az Amu-darján hajózva járta be a Karakalpakok földjét egészen Kongrat városáig, a Horezmi (Hívai) Kánság legészakibb pontjáig. Onnan lóháton tértek vissza Hívába.

Ezután indultak tovább Buharába átkelve a Kizil-kum sivatagon. Közben a Buharai Emírség és a Kokáni Kánság közt háború tört ki, így Vámbéry úgy döntött, nem utazik Kasgárba (Tárim-medence), hanem Szamarkandból visszatér Isztambulba.

Iszhák vállalkozott, hogy Iránig elkíséri. Meshedben (Horaszán központja, Irán) azonban megdöbbenve látta, hogy Resíd efendi angolul beszélget egy brit tiszttel (korábban egy afgán elöljáró Mohamed Jakúb kán Herát városában már meggyanúsította Vámbéryt, hogy angol). Teheránban aztán úgy döntött, hogy tovább utazik Vámbéryval Isztambulba, de mikor kiderült, hogy ő valójában Európába (Ferengisztán) készül, és nem oszmán-török, hanem magyar, fölébredt benne a kíváncsiság a magyarok és a nyugati kultúra iránt.

Mikor később Vámbéryt Londonba hívták, Szilády Áron és Budenz József barátaira bízta Izsákot, akik a Tudományos Akadémia könyvtárában alkalmazták (ott is kapott szállást). Mire Vámbéry hónapok múlva visszatért Londonból, Iszhák molla már folyékonyan beszélt magyarul, és európai öltözékben járt. Később közép-ázsiai türk (özbek és karakalpak) meséket fordított magyarra, és anyanyelvére is lefordította Arany János Rege a Csodaszarvasró" című művét (Adzsáib szujgunnung hikájeti).

Csagatáj Izsák később megnősült, de arról nem tudunk semmi bizonyosat, hogy lettek-e volna gyermekei ¹Péry Benedek turkológus kutatásai alapján egy Géza nevű fia született, aki talán anyja után a Laskovics családnevet viselte. A család valószínűleg Nagykanizsáról származott (Péry 2021: 133).². Idősebb korában tüdőbetegséget kapott, ezért felesége szülőfalujába, Velence községbe költözött, ahol 56 éves korában hunyt el (tüdőnagyobbodásban). A helyi református temető szélén temették el, sírját nemrég fel is újította a Lakitelek Alapítvány. Sírja már kultikus hely lett, ahova a közép-ázsiai vendégek ellátogatnak.