A Néprajzi Múzeum ázsiai gyűjteményei

Tudatos gyűjtőként azonban elsősorban Reguly Antalt emelhetjük ki (Jankó 1902a:337; Balassa 1954:47), aki északkelet-európai és nyugat-szibériai finnugor, azaz rokon nyelvű népek körében gyűjtött nyelvi és kisebb mértékben néprajzi tárgyi anyagot a magyar nyelv és történelem kutatásához. Az általa 1844-ben megszerzett gyűjtemény ugyan kicsi volt, összesen 91 darab, melyeket részben a szibériai obi-ugoroktól (46 darabot), részben az északkelet-európai cseremiszektől, mordvinoktól, illetve a lappoktól gyűjtött, ezzel kapcsolatban azonban hangsúlyozni kell, hogy a távoli népek tanulmányozása során ez volt az első eset Magyarországon, hogy néprajzi tárgyak nyertek tudományos szerepet (a gyűjtemény feldolgozását lásd Kodolányi 1959:283). Ezt a gyűjtést 1847-ben bemutatták a Magyar Tudományos Akadémia ülésén, majd az anyag a Magyar Nemzeti Múzeumhoz került, ahol gazdátlanul hányódott évtizedekig, míg Xántus János 1874-ben, azaz a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Tárának megalakulása után a megmaradt darabokat, 58 tárgyat be nem leltározott közülük.

Nem szabad elfelejteni ugyanakkor, hogy mind a nemzetközi, mind a magyarországi néprajz kialakulásának első évtizedeiben a fizikai antropológia még a legszorosabban kapcsolódott a néprajzhoz. A gyűjtési tervekben, a tudományos programokban, elméletekben a fizikai antropológia szervesen jelen volt, és a korabeli tudományos gondolkodásban nélkülözhetetlen részét alkotta a néprajzi elméleti rekonstrukciós kísérleteknek. Ennek következtében az első világháborúig a néprajzi anyagot gyűjtők a legtermészetesebb módon gyűjtöttek például koponyákat a felkeresett területek lakói között, és készítettek a fizikai antropológia szempontjából felhasználható fényképeket. Ha a korabeli néprajz ezen ágát is figyelembe vesszük, akkor a néprajzi gyűjtemény előzményei között számon kell tartanunk a budapesti egyetem Török Aurél által létrehozott antropológiai gyűjteménye (Magyarországi Néprajzi Társaság Múzeumi Bizottsága 1890:97).

A budapesti Állatkert megalakulása után évtizedekig tárolt, illetve mutatott be időnként néprajzi tárgyakat, ezen belül egzotikus darabokat. Önálló halászati gyűjteménye volt, ahová a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Tárának megnyitása után is kerültek ilyen jellegű tárgyak (NMI 4/1888; 11/1888; Herman Ottó miniszteri megbízásra norvégiai és svédországi lapp tárgyakat gyűjt a néprajzi tár részére, a 74 tárgy azonban azután az Állatkertbe került).

Az Állatkert és a néprajzi gyűjtemény, néprajzi kiállítás kapcsolata természetesen nem volt egyedi Budapesten, e két intézmény fejlődése több szempontból összefügg. A legkorábbi állatkertek (a bécsi schönbruni, 1752-ben nyilvánossá váló, a madridi vagy az 1828-ban létrehozott londoni Regent’s Park óta) elsősorban szórakoztató és nevelő szerepet igyekeztek betölteni, a megőrzés fontossága csak a 19. század második felében vált hangsúlyossá. A 19. század során ráadásul a természettudományi érdeklődés eleinte egészen tág és általános volt, magában foglalva mindenfajta élő és élettelen jelenséget, mely tudományos magyarázatra szorult. Ebből az általános keretből csak fokozatosan vált önállóvá, saját koncepcióval és intézményekkel rendelkező tudománnyá az etnológia a 19. század második felében. Az önálló etnológiai múzeumok megalakulása előtti korszakban tehát – illetve mint láttuk, ez után is néhány évtizedig – a néprajzi tárgyak egy nem elhanyagolható mennyiségű része vagy a természettudományi múzeumokba vagy az állatkertekbe kerültek.

A két intézménytípus viszonyát az a párhuzamos törekvés is erősítette, hogy mind az állatkertek, mind a múzeumok az egzotikus jelenségeket a 19. század utolsó negyedétől kezdve „természetes közegükben” mutassák be a közönségnek. Az állatkertek esetében az irányzat legismertebb képviselőjének és kezdeményezőjének a hamburgi állatkereskedő, cirkuszigazgató Carl Hagenbeck, a modern állatkert úttörője számított. Ő volt egyúttal az úgynevezett „ethnoshow”, néprajzi mutatványok, bemutatók szülőatyja is, aki különböző egzotikus népek képviselőit utaztatta és mutatta be állatkertekben, elsősorban azzal a céllal, hogy ezeknek az intézményeknek a látogatottságát növelje. Hagenbeck a budapesti Állatkertbe is szervezett hasonló karavánokat, először 1884-ben, mikor szingaléz csoportot mutatott be, a későbbiekben lappok, észak-amerikai indiánok fordultak meg ugyanitt. A múzeumok sok esetben ezeket a bemutatókat tárgygyarapítási lehetőségként is értelmezték. 1894-ben a budapesti Állatkertben szereplő lapp karavántól a Nemzeti Múzeum Néprajzi Tára – kihasználva az alkalmat – 38 tárgyat vásárolt.

AZ ELSŐ NÉPRAJZI GYŰJTÉS

Ezeknek az intézményeknek a szoros kapcsolata alapján nem véletlen tehát, hogy az első nagyszabású etnológiai gyűjtés megvalósítására 1869-ben azt a Xántus Jánost (1825–1894) bízta meg az akkori magyar vallás- és közoktatási miniszter, Eötvös József. Xántus az 1850-es évektől kezdve 13 évet töltött az Egyesült Államokban, és kartográfusként, felfedezőként, valamint természettudósként több ezer, részben addig ismeretlen állatot és növényt fedezett fel és gyűjtött össze, és az egyesült államokbeli a Smithsonian Institution számára 1856–1858 között nagyszabású és módszeres természettudományi gyűjtéseket végzett, emellett a Magyar Nemzeti Múzeumnak is küldött anyagot. Számos publikációja jelent meg e téren, ennek elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. Ezeknek a tapasztalatoknak és érdemeknek a birtokában válhatott az 1864-ben végleg Magyarországra visszaköltöző Xántus a budapesti Állatkert igazgatójává 1866-ban, az intézmény megnyitásakor. Ugyancsak ezek hatására adott ki Xántus 1862-ben magyar nyelvű tájékoztató kötetet természetrajzi tárgyak gyűjtésére (Xántus 1862). A megszólított olvasótábor a külföldöt járó magyar utazók, akik magukkal tudnának hozni ilyen jellegű tárgyakat a Nemzeti Múzeum számára, illetve a külföldön élő magyarok, akik adományaikkal szintén támogatni tudnák a múzeumot (Xántus 1862:1). Gyűjtési tapasztalatai elismerésére 1865-ben Xántust még a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatói állására jelölték, ám ezt a posztot végül Kubinyi Ágoston után 1869-ben Pulszky Ferenc töltötte be (Halász 1937:100; FOND VIII/1177). A kelet-ázsiai gyűjtései miatt 1872-ben a Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának őrévé, 1893-ban igazgató-őrévé nevezték ki.

Az Osztrák–Magyar Kelet-Ázsiai Expedíció (1868–1870), melynek a keretében Xántus János az első magyarországi szervezett néprajzi gyűjtést végezte, a lehető legszorosabban fűződött az Osztrák–Magyar Monarchia tudományos törekvéseihez és lehetőségeihez, valamint világpolitikai, gazdasági, kereskedelmi helyzetéhez és szerepéhez.

Az expedíció egyrészt szorosan beleilleszkedett a monarchia tengeri flottájának rendszeres világ körüli útjai sorába, mely a 19. század során részben a hadihajók legénységének kiképzéséhez tartozott, részben azonban tudományos gyűjtésekre és kereskedelmi kapcsolatok kiépítésére használták fel őket. Ezek a 19. század folyamán fokozott jelentőséget kaptak, mivel a Monarchia nem folytatott gyarmatosító politikát, és így diplomáciai szerepét, gazdasági befolyását – főképp Ázsiában és a Csendes-óceán térségében – csupán a tengereken való jelenlétének rendszeres demonstrálásával tudta érvényesíteni. Az Osztrák–Magyar Monarchia hadiflottája 86 Európán kívüli expedíciót szervezett, térképészeti, geológiai, természettudományos célokkal, ezek egy részén magyarok is részt vettek, noha nem kutatóként, így például a Novara-expedíció 1857–1859 közötti útján, az 1872–1874-es Osztrák-Magyar Északi-sarki Expedíción, a Kaiserin Elisabeth 1892–1893-as föld körüli útján. A tudományos expedíciók elsősorban földrajzi vagy természettudományi jellegűek voltak, a kifejezetten diplomáciai utak esetében is történt azonban általában gyűjtés. Bár a néprajzi célú gyarapítás egyik esetében sem volt elsődleges cél, hiszen ebben a korszakban a néprajz nem létezett önálló diszciplínaként, hanem csak egy általánosabb természettudomány részeként, ilyen típusú tárgyakat a legtöbb alkalommal magukkal hoztak az expedíciók vagy utak tagjai.

Magyar szempontból az 1868–1870-es Osztrák–Magyar Kelet-Ázsiai Expedíció számított igazán jelentősnek, mivel ezen először szakemberekkel vett részt a magyar fél, határozott tudományos céllal és önálló költségvetéssel. Itt érdemes megemlíteni, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Tárának 1872. évi megalakulása után csupán 1897-től tudott újból élni a magyarországi néprajzi muzeológia ezzel a gyűjtési lehetőséggel, ha nem is szakemberek küldésével. A múzeum akkori igazgatója, Szalay Imre személyesen kezdeményezte megint, hogy a múzeum részéről a hadihajóknak juttatott lista és pénzkeret segítségével néprajzi tárgyakat vásároljanak a budapesti gyűjtemény számára. 1897-ben a bécsi múzeum részéről biztosított összeggel azonos nagyságú pénzt adott a Magyar Nemzeti Múzeum az éppen indulásra készülő Zrínyi hadihajónak (Semayer 1897:411).

Az expedíció terve már az 1850-es években felvetődött Bécsben, és a Novara hadihajó 1857 és 1859 közötti föld körüli útja, mely az Európán kívül eső lehetséges piacokat igyekezett felmérni, számos tapasztalat fogalmazott meg ezzel kapcsolatban. Az expedíció természettudományos munkáját a bécsi Tudományos Akadémia irányadásával végezték. Másrészt az 1860-as évekre a Monarchia politikai és gazdasági helyzete stabilizálódott az 1867-es magyar–osztrák kiegyezés következtében. Ezzel a biztos háttérrel Ausztria külpolitikája nyitottabbá válhatott az Európán kívüli világra is, a gazdasági, diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok kiépítésének az igényével. A Szuezi-csatorna tizenkét évi munka utáni 1869-es megnyitásával a Csendes-óceán térségének a szerepe jelentősen felértékelődött.

Az 1868–1870-es expedíció konkrét célja a délkelet- és kelet-ázsiai országok: Sziám, Kína és Japán felkeresése, velük való diplomáciai szerződések megkötése, konzulátusok nyitása valamint az út során meglátogatott területekről kereskedelmi információk összegyűjtése volt. Az expedíció tudományos vezetőjének azt a Karl Scherzert (1821–1903) nevezték ki, aki korábban több osztrák tudományos expedíciót vezetett már (így a Novara hadihajó 1857–1859-es föld körüli útját), és akit Xántus János még amerikai tartózkodása idejéből személyesen is ismert. Kapcsolatuk az első találkozás óta messze nem volt felhőtlen.

Scherzer konkrét feladatául ezen az úton azonban a kereskedelmi érdekek képviseletét jelölték meg, és ezért ilyen jellegű adatokat gyűjtött az út során. Természettudományi tanulmányokat osztrák részről Eugene de Ransonnet, belga származású, majd főképp Bécsben élő festőművész végzett (Xántus 1876:279). Ezzel szemben a magyar közoktatási miniszter és egyben a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Eötvös József Xántust személyesen tudományos céllal, természettudományi, iparművészeti és etnográfiai gyűjtemények szerzésével bízta meg a „magyar tudományos intézetek”, azaz a Magyar Nemzeti Múzeum, a Tudományos Akadémia és az egyetem számára, és ehhez önálló pénzforrással látta el (FOND 67/120).

A közös osztrák-magyar expedíció tagjainak kiválasztásakor a magyar kereskedelmi miniszter, Gorove István – az út kereskedelmi jellegére való tekintettel – három közgazdászt, egyben újságírót nevezett ki, Kaas Ivort, Cserei Manót és Székács Józsefet ragaszkodva az expedíció gazdasági céljaihoz. Több magyar intézmény, így a Magyar Nemzeti Múzeum és a Tudományos Akadémia, valamint neves tudósok, köztük Szabó József geológus ugyanakkor 1868 júliusában írásban felvetette (Sándor 1970:189–190), hogy a csapat tagjai között legyen magyar természettudós is Xántus János és egy preparátor személyében, azaz hogy a magyarországi természettudományos kutatások és gyűjtések ne mulasszák a Magyarország számára első ilyen alkalmat. Szabó hangsúlyozta ennek során, hogy itt nem elsősorban nem a távoli vidékek szokásos természettudományi leírása az igazi feladat, hanem a hazai múzeumok anyagának a bővítése. A magyar érdekek érvényesítése önálló hangsúlyt kap, hiszen a Novara-expedíció jelentősen gyarapította természettudományi anyaggal a bécsi múzeumok gyűjteményeit, noha az az út is a Monarchia költségén valósult meg, tehát Magyarország finanszírozásában is.

A magyar tudományos és az intézményi önállósodás tudatos felvetése Szabó József írásában jól tetten érhető. Ennek megfogalmazása pedig óhatatlanul egy szűkebb regionális keretben történt meg, a Monarchia kontextusában, Ausztriával szemben.

A választás nem véletlenül a természettudományos gyűjtésben tapasztalt és az Állatkert igazgatói tisztét betöltő, idegen nyelvekben és diplomáciai ügyekben jártas Xántusra esett, aki pedig kezdetben nem akarta elvállalni a tagságot, és ellenezte az utat. Mivel azonban Székács József a maga részéről lemondta az utat, és így megüresedett egy hely a hajón, a földművelés-, ipar és kereskedelmi miniszter Xántust nevezte ki kutatóként. Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter közbenjárására és külön szerződése révén Xántus János szabad kezet kapott a gyűjtésben, és így némi késéssel ugyan, de 1868. december 31-án útnak indult, lemondva az Állatkert igazgatói posztjáról, és 1869-ben Singapore-ban csatlakozott az expedícióhoz. Xántus egy segédet is magával szeretett volna vinni, elsősorban a gyűjtött természettudományi anyag preparálása céljából, erre azonban nem volt lehetőség.

Xántus János az útja során, amíg az expedíció keretében dolgozott, állandóan panaszkodott levelezésében a résztvevők között tapasztalható osztrák–magyar ellentétre. Ez nemcsak politikai gesztusok hiányában nyilvánult meg, hanem abban az (írásba is adott) igényben is Scherzer részéről, hogy Xántus ne csak a „Pesti Múzeumnak”, hanem a „bécsi intézeteknek is gyűjtsön” néprajzi vagy iparművészeti tárgyakat (a Császári Ipar és Művészeti Múzeum, illetve a Földművelési Minisztérium Gazdászati Múzeum számára), valamint hogy a konzulátusoktól kapott tárgyakat az osztrákok mind a bécsi gyűjteményeknek küldjék el (FOND VIII/1177; 67/120).

Az út során kiderült, hogy a két osztrák hajó Japánt elhagyva – az eredeti tervektől eltérően – Amerika felé vette az útját. Xántus ezt a döntést az elejétől fogva a leghatározottabban ellenezte. Több levelet küldött Eötvös József közoktatási miniszternek, melyben hangsúlyozta, hogy ő az ismert Amerika helyett a „csaknem ismeretlen” Fülöp-szigetek, Borneó, Szumátra irányába indulna el a gyűjtést folytatni, hiszen ezeken a helyeken „Marquis Dovia és néhány angol gyűjtött csak” addig (FOND 67/120). Singapore-ban érte utol a magyar miniszternek az útvonalat jóváhagyó levele (FOND VIII/1177).

Az expedíció 23 hónapja alatt Xántus János összesen 165 444 tárgyat gyűjtött, ezek többsége természettudományi állat, növény, ásvány volt (Sándor 1970:310). A néprajzi tárgyak közül összesen 2533 darab került Magyarországra, noha Xántus ennél többet gyűjtött, csak ezek egy része a szállítás során elveszett. Xántus 1870. január 29-i levelében tudatta, hogy az Indokínában gyűjtött anyag hat ládája a szállító hajóval együtt elsüllyedt (FOND VIII/1177). A gyűjteményt azután 1872-ben kiállításon mutatták be a nagyközönségnek a Magyar Nemzeti Múzeum természeti tárában Frivaldszky János rendezésében, valamennyi tárgyat tartalmazó vezetővel. A hazahozott néprajzi tárgyakból végül Xántus 2325 darabot leltározott be az újonnan megalakuló Néprajzi Táron belül (Xántus 1892:301).

A magyarországi néprajz történetében ez volt tehát az első olyan eset, amikor tervszerű néprajzi tárgygyűjtés folyt. A gyűjtés egyrészt szervezetileg szorosan illeszkedett a már korábban megkezdett osztrák gyűjtőexpedíciók sorába, másrészt a Nemzeti Vallás- és Közoktatási Minisztérium részéről mint tudatos gyarapodási igény Magyarországon előzmény nélkülinek számított. A gyűjtés elindulásakor még senki sem tervezte, hogy önálló – néprajzi – tárat hoznak majd létre számára, a létrejövő anyag helyét elsődlegesen a természet(tudomány)i táron belül képzelték el. Xántus János ugyanis még az expedíció során jelezte az 1869-ben frissen kinevezett Pulszky Ferenc igazgatónak, hogy hazatérte után szívesen elvállalna egy „őri tisztséget a természetrajzi tárban, legalább néhány évre” (FOND VIII/1177), mely időt nyilvánvalóan az általa összegyűjtött anyag feldolgozására szentelte volna. Xántus (1892:299) 22 évvel későbbi összefoglalójában ennek némileg ellentmondóan az expedíció egyik céljaként az „alakítandó ethnographiai osztály részére” való gyűjtést jelöli meg.

Xántus János a gyűjtőútról 1870. november 5-én érkezett vissza Európába. A néprajzi tárgyai a Magyar Nemzeti Múzeumba kerültek, ahol 1872-ben, majd 1874-ben kiállítás keretében mutatták be a nagyközönségnek. Mindkét kiállításnak óriási visszhangja volt mind a látogatók, mind a kultúra területén működő szakemberek körében. A közönség ekkor találkozhatott először e távoli kultúrákkal, hiszen addig csak felületesen információi lehettek a nehezen megközelíthető, sok esetben az európaiak elöl elzárt területekről. Xántus az első magyar kutató volt, aki például Japánba eljutott. Az anyag mennyisége, mely Kelet- és Délkelet-Ázsia csaknem valamennyi területét bemutatta, mai szemmel nézve is impozánsnak mondható mind mennyiségi, mind pedig minőségi szempontok alapján. Xántus a rendezés során egyaránt támaszkodott a korszak néprajzi muzeológiai bemutatásainak két fő vonalára. Első szinten területileg tagolta a gyűjteményt, az egyes térségeket azonban evolucionista szempontok szerint rendezte sorba, a „legfejlettebb” társadalomtól (azaz Japántól) elindulva a „legegyszerűbbig” (a borneói dajakokig). Mivel természettudományi gyűjtési tapasztalata nagymértékben befolyásolta a néprajzi tárgyak gyűjtésének stratégiáját is, Xántus külön figyelmet szentelt a sorozatoknak. A kiállításon belül ezek természetesen külön hangsúlyt kaptak.

Xántus mindkét kiállításhoz vezetőt állított össze, információt közölve az adott kiállítási egységekről, valamint felsorolva a bemutatott valamennyi tárgyat. Eredeti jegyzetei, melyek az összes természettudományi és néprajzi tárgyat a gyűjtés sorrendjében tartalmazzák a tárgyakhoz tartozó alapvető adatokkal együtt a Magyar Természettudományi Múzeumban találhatók meg.

A korabeli sajtó megemlíti, hogy e gyűjtési és bemutatási kezdeményezés nélkül „bizonyára még máig is Berlinbe vagy Münchenbe kellene utaznunk, hogy Kelet-Ázsia műtárgyait megismerhessük” (h. n., é. n.). Ez az az érv, mely Xántus az utazása közben a Magyar Nemzeti Múzeum 1869-ben kinevezett igazgatójával, Pulszky Ferenccel folytatott levelezésében szintén előfordult, és amelyet a későbbi évtizedekben a múzeum több igazgatója is hangsúlyozott (például Tylor 1898-as magyarországi látogatása során Jankó János [Sebestyén 1917:144]). Mind a sajtó, mind Xántus leveleiben megemlíti továbbá, hogy ez a tárgyi gyűjtemény „tervszerűsége” miatt kiemelkedik az európai múzeumi gyűjtemények közül. Xántus emellett hangsúlyozza, hogy a tárgyakhoz készített leírásai szintén értékessé teszik a gyűjteményt Európában (FOND VIII/1177). A Magyar Természettudományi Múzeumban őrzött eredeti jegyzék szerint Xántus módszeresen feljegyezte a természettudományi és néprajzi tárgyak megnevezését, a gyűjtés helyét, a darabszámát, a fizetett összeget, illetve helyenként megjegyzést fűzött a tárgyakhoz, például a helyi nevüket, használatukra utaló információkat.

Xántus 1869 augusztusában kelt levelében aggódva szólította fel a múzeumi vezetést, hogy hazatérte előtt semmiképp ne állítsák ki az anyagát, mivel ahhoz katalógust szándékozik készíteni. Másfelől amint hazaérkezik, késlekedés nélkül be kellene mutatni a gyűjteményt, mivel „sok újdonság van köztük”, és éppen ezért „leginkább félhetünk, hogy a Bécsiek megelőznek” (FOND VIII/1177).

Xántus János expedíciója tehát nemcsak a néprajzi múzeum, hanem ezen belül az ázsiai gyűjtemény alapját is megvetette. A kelet- és délkelet-ázsiai terület szempontjából olyan törzsanyag jött létre, melyet a későbbi gyűjtések legfeljebb kiegészíteni tudtak. Szerencsé körülménynek mondható, hogy Xántus olyan vidéken járt, melyek a későbbi gyűjtési politika szemében másodlagosakká váltak, mind a földrajzi, mind a történeti távolságuk miatt. Bár a gyarapodás ezeknek a területeknek az anyagából is folytatódott, a tudatos gyűjtés a következő évtizedekben áttevődött a „rokon” népek lakóterületeire.

A Xántus-féle gyűjtés után egy negyed százados szünet következett be a múzeum gyarapodásában, alapvetően pénzügyi okokból. A Néprajzi Tár nem kapott pénzt a további szerzeményezésre, a gyűjtemények bővítésére és az újabb területekről való gyűjtésre. A fordulópont az ázsiai anyag tekintetében 1897-ben és 1898-ban következett be. A két év során a gyűjtemény több mint négyezer tárggyal gyarapodott.