Orient Projekt nagyinterjú Dr. Gyarmati Jánossal a Néprajzi Múzeum régész-főmuzeológusával Xántus János különleges pályafutásáról és a Xántus-kutatásról.
Vissza az interjú első részére
Hazatérés Amerikából, Állatkert
O. P.: És akkor hazatért Amerikából …
Gy. J.: Igen. Hazatér Amerikából 1864-ben. Már amerikai tartózkodása alatt foglalkozik az Állatkert megalapításával. 1849-ben kétszer is megszabadul az osztrák fogságból, és végül 1851 novemberében Londonban köt ki, gyakorlatilag akkor, amikor megnyílik az első világkiállítás Londonban. Ő ezt látja, egy óriási élmény. A világkiállításnak van olyan része is, ami egy hatalmas akvárium, vagy látja az éppen akkor megnyíló Állatkertet, és látja, hogy micsoda óriási szenzáció ez. Özönlik a tömeg, nagy népszerűségnek örvend, és nagyon jó gazdasági vállalkozás. Meglátja azt a két dolgot benne, hogy óriási közönségigény van rá, és rentábilis. Nagyon komolyan foglalkozik ezzel, és amikor végleg hazajön 1864-ben, akkor már zajlanak a Pesti Állatkert előkészületei. Akkor végig látogatja a németalföldi városokat. Részben azért áll meg Leidenben, hogy megnézze az ottani nagy természetrajzi múzeumot, de azért is, hogy főleg Hollandiában és Belgiumban végig nézze az állatkerteket. A hazai sajtóban cikkeket publikál, ahol hosszú adatsorokat közöl, hogy mennyi tőkét fektettek be, mikor kezdett ez megtérülni, melyik évben mennyi látogató volt, mennyi haszon volt… stb. Az egészből azt vezeti le, hogy Pesten is kell egy ilyet alapítani, és hogy ez óriási üzlet lesz. Nem lesz igaz, de mindegy… Tehát ő már korábban foglalkozik az állatkert alapításával. És van egy nagyon érdekes epizód, ami megint rávilágít az ő személyiségének a kettős voltára. Egyrészt, a legképtelenebb módon képes hazudni saját magáról, hogy ő amerikai haditengerészeti tiszt, meg expedíciókat vezet, hét hajó van a parancsnoksága alatt, stb, stb, stb… A másik oldalon meg valami hihetetlen módon kényes a renoméjára. Ugyanis az történik, hogy még nem ér haza, de felkérik arra, hogy legyen a leendő állatkertnek az igazgatója. Erre válaszol, és azt írja, hogy nagyon megtisztelő a felkérés, de Magyarországon vagyunk, és abban a pillanatban, ha ő ezt az állást elfogadná pénzért, tehát havi fizetésért, akkor Magyarországon, ami az irigység hazája, azonnal azzal vádolnák, hogy ő ezt az egészet azért csinálta, hogy ő ebből gazdagodjon. Ez az ő becsületével nem fér össze. Ezért visszautasítja a felkérést.
Amint írta, büszkén tekint a felkérésre, és be is tudná tölteni a posztot, ám „…egy körülmény van, melyet ignorálnom nem lehet, annál inkább, mert szerencsétlenségemre pár év óta hazánk nyilvános személyiségei közé tartozom. Minden el nem fogult ember tudhatja, hogy a világon sehol sincsen – hasonló nagyságu területen – annyi irigység összehalmozva, mint hazánkban, sehol nincsen annyi gyanusitás, ócsárlás és rágalmazás. Az állatkert eszméjét én hoztam életbe, mint tudjuk én indítványoztam a társulat megalapítását, s én elnököltem az alakitó gyülésen. Ha tehát most az igazgatói állást elfogadnám, melylyel fizetés és anyagi érdek van összekötve, igen természetesen nagyon sokan azt hinnék és képzelnék, hogy az állatkertet magam számára és anyagi érdekből inditványoztam. Kik személyesen ismernek, természetesen tudják, mily egyáltalán absurd ily vélemény felőlem; de a nyilvánosság embere lévén, jövőre ugy kell elhelyeznem magam körül a torlaszokat, hogy a marakodó és rágodó elem rajta rést sehol se találhasson, melyen hozzám férhetne és szennyével bepiszkolhatna. Ezen indokbol hálásan megköszönve a választmány bennem helyzetet bizalmát; azt kénytelen vagyok el nem fogadni; de bármit tehetek a társulat érdekében, fizetés nélkül és ingyen megtenni mindenkor kedves kötelességemnek fogom tartani.”
O. P.: Az alapján, amit mondasz ez két különböző személyiségnek tűnik néha annyira összetett.
Gy. J.: Hát igen. Amikor hazalátogat, akkor persze nagy sajtója van. Megjelennek róla cikkek, leírják, hogy ő milyen nagy felfedező, amerikai katona, stb, stb, amit ő nem cáfol. Nem ő írja ezeket a cikkeket, róla írják, de szó nélkül hagyja. És ahogy mondtam, Újbudán összekülönbözik más magyarokkal különböző földvitákban, meg ki tudja miben, és ott valakinek nagyon böki a csőrét a dolog, és ír egy újságcikket valamikor 1862-ben haza, és leírja, hogy írt az amerikai hadügyminisztériumnak, meg a tengerészeti minisztériumnak, és megkérdezte, hogy van-e Xántus nevű hadnagy, kapitány…. És azt a választ kapta, hogy nem ismernek ilyet. Erre Xántus ír egy választ, és zseniálisan kivágja magát. Nem tudja cáfolni ezeket az állításokat, nagyon elegánsan válaszol, de elhárítja azzal, hogy rossz helyre fordult, merthogy a partkutató szolgálat vezetőjének is volt joga tiszti rangot adni, és ott kellett volna talán megkérdezni… tehát eltereli. Az illető igazat ír, Xántus hazudott ezekben a dolgokban, de nagyon ügyesen kivágja magát ebből, kimagyarázza ezt a dolgot, és nagyjából ennyiben is marad, tehát úgymond megússza.
O. P.: Szenvedélyes gyűjtő volt, de mellette jó tudós is?
Gy. J.: Nem. Szenvedélyes, és nagyon-nagyon jó gyűjtő volt, és e tekintetben a teljesítménye egészen hihetetlen. Említettem azt, hogy a kelet-ázsiai expedíciónál összeveszik Karl Scherzerel, és feljelent mindenkit a magyar kormánynál. Azzal vádolja, hogy nem engedi gyűjteni, meg megalázzák a magyarokat az osztrák tisztek, lázítanak az új magyar kormány ellen, stb… Ebből akkora skandalum lesz, hogy a magyar kormány továbbítja a feljelentést Bécsbe. Tehát Eötvös és a kereskedelmi miniszter Gorove István vizsgálják ki, továbbá a bécsi hadügyminisztérium tanúvallomásra kötelezi a még úton levő osztrák résztvevőket, és születnek a tanúvallomások Guatemalában, meg Salvadorban, meg ilyen helyeken, ahol éppen állomásozik a hajó, amikor érkeznek ezek a felszólítások. Szerintem hazudnak ők is, de mindegy, sorra születnek a vallomások, hogy Xántus nem mondott igazat, ilyen nem történt. De, ami ebből a szempontból nagyon érdekes az az, hogy ez a Scherzer megkérdezi azt az egykori kutatótársát, akivel New Orleansban volt, és akivel felfogadták Xántust, és ez az illető, aki egy kívülálló, egy német ember – aki egyébként a müncheni néprajzi múzeumnak alapítója, egy földrajztudós, néprajztudós – ő ír Scherzer mellett egy tanúvallomást, hogy Xántus ugyan kifogástalan úriember, de alkalmatlan volt a feladatra 1854-ben. Azt tehát elismerik, hogy Xántus nagyon jó gyűjtő, de nem tudós. Ez derül ki az amerikai tevékenységéből is, hiszen az általa gyűjtött óriási mennyiségű természetrajzi anyagból gyakorlatilag szinte semmit nem dolgozott fel. Összeszámoltam, hogy hány oldal publikáció jelenik meg az ő szerzősége alatt Amerikában abból a sok százezer gyűjtött állatból. Az összes publikációja együtt nincs 10 oldal. A tudományos publikációkról beszélek, tehát nem az útleírásokról, meg a hírlapi cikkekről, hanem ami, mondjuk a Smithsonian Intézet évkönyvében jelenik meg. Két kedvence volt, a madarak, meg a csillagállatok, utóbbiról írt egy cikket, ami összesen fél oldal, amiben van egy leírás, hogy öt lába van, meg piros…, tehát nem egy nagyon mélyenszántó feldolgozás, csak egy leírás. Ha az ilyeneket mind összetolom, akkor nem jön ki 10 oldal tudományos publikáció. Azt lehet mondani, hogy ott volt Fort Riley-ban, meg teljesen egyedül egy sátorban a dél-kaliforniai félszigeten. De hogy tudott volna publikációkat írni? Versengeni azokkal, akik a Harvardon ültek már akkor is? Nem fért hozzá a gyűjteményéhez, amikor hazajött Magyarországra akkor már főleg nem. Lehet ilyeneket mondani, az félig-meddig meg is áll. De ugyanez történik a kelet-ázsiai gyűjteményével is. Hazajön 1870-ben, meghal 1894-ben, és a majdnem negyedszázad alatt ugyan publikál leírásokat, de soha nem dolgozza fel a gyűjteményeit. Megmaradt a Néprajzi Múzeum adattárában egy néhány oldalas vázlat, egy három kötetes műről, ami egy tartalomjegyzék arról, hogy a kelet-ázsiai expedíció egyes állomásait, hogy fogja feldolgozni. Arról semmit nem tudunk, hogy ebből bármi megszületett volna. Karl Scherzer, aki részt vett már az 1857-59-ben az úgynevezett Novara-expedícióban is, 20 kötetes művet szerkesztett róla. A kelet-ázsiai expedícióról hasonló, ha nem is 20 kötetes, de háromkötetes nagy művet írt.
Kelet-ázsiai expedíció előzményei, és maga az expedíció
O. P.: Azt még röviden összefoglalnád, hogy milyen út vezet a kelet-ázsiai expedícióig onnan, hogy hazatért az Egyesült Államokból?
Gy. J.: Ugye azt a bizonyos levelet úgy fejezi be, hogy pénzért nem vállalja el az állatkerti igazgatóságot, de ingyen szívesen segít. És valóban segít. Részt vesz az Állatkert megalapításában. Pályázat útján keresnek igazgatót, és egy osztrák zoológust választanak, aki el se foglalja a székét, tehát meg sem nyitja az állatkertet, és akkor belép Xántus, így lesz ő az úgymond „első” igazgató, mert az osztrák, akit először kineveztek, még a megnyitó előtt eltűnt, visszalépett. Gyorsan kellett valakit keríteni, és a megnyitót már Xántus celebrálja. Így lesz ő az Állatkert igazgatója. Ezt abszolút komolyan csinálja. Elmegy az Al-Dunához gyűjtőexpedícióra, hogy onnan hozzon állatokat. Vagy eljár az ügyben, hogy a bécsi császári menazsériából zsiráfot szerezzen. Komolyan csinálja ezt a dolgot, mint üzleti vállalkozást, meg tudományos, vagy népszórakoztató dolgot, viszont 1868-ban megtalálja az a felkérés Eötvös részéről, hogy vállalja el ezt a megbízást, amiről ő mindig úgy nyilatkozik, hogy nagyon vonakodva vállalta el, hiszen egyrészt volt egy nagyon jó állása, másrészt pedig, ahogy ő mondta, a kezdetektől világos volt előtte, hogy ebben a felállásban nem vezethet sikerhez ez az expedíció. Hiszen az osztrákok számára ez egy kereskedelmi és diplomáciai expedíció, ahol esetleg valami kis gyűjtés is lesz, de az egy teljesen mellékes dolog. A magyarok számára meg alapvetően egy tudományos gyűjtőexpedíció. És még erre rakódik rá az, hogy nem régiben történt meg a kiegyezés, még egyik fél sem fogadja el, mindkettő utálja a másikat. Az egyik azért, hogy miért kellett a magyarokkal kiegyezni, a másik, hogy miért engedtünk a 48-ból. Tehát eleve kódolva volt, hogy nagyon komoly problémák lesznek, és Xántus nem akart ebbe beszállni, de Eötvös kiharcolja ezt, minden oldallal megmérkőzve. Az ő személyét szerintem nem lehet túlértékelni. Megharcol a hazai politikával, megharcol a bécsi politikával (az a legnehezebb valószínűleg), pénzt szerez erre az egész dologra, és aztán a Xántust is ráveszi, hogy vállalja el a feladatot. Így történik meg az, hogy az expedíció elindul 1868 novemberében, és Xántus még sehol nincs, hiszen utána nevezik ki, valamikor decemberben, és végül a Szuezi-csatornán keresztül indul, az expedíció után.
O. P.: Őt elsősorban mint gyűjtőt szólították meg? Ő azért volt fontos?
Gy. J.: Abszolút. Ebben az egész expedícióban az osztrák felfogás szerint két típusú személyzet vett részt. Az egyik a diplomaták, tehát akiknek az a feladata, hogy Kínával, Japánnal és Sziámmal olyan kereskedelmi szerződést kössünk (az Osztrák-Magyar Monarchia), ami legalább olyan jó, mint amilyet az angolok, meg a franciák, meg az amerikaiak ki tudtak maguknak kényszeríteni.
O. P.: A diplomaták között csak osztrákok voltak?
Gy. J.: Nem, nem. Le volt fektetve a kiegyezésben, hogy minden közös vállalkozásnak a költségéből 30%-ot Magyarország áll. Tehát ebbe be kellett szállni Magyarországnak 30%-kal. Ilyen módon (természetesen arányosan) magyar személyzetnek is részt kellett venni. Volt azt hiszem egy vagy két magyar diplomata a diplomaták között. Ez volt az egyik csoportja a szakembereknek. Voltak természetesen tengerészek, haditengerészek, a két hajó személyzete, ezen kívül voltak a diplomaták, és voltak az ún. kereskedelmi tudósítók, akik között szintén volt három magyar. Nekik szét volt osztva a feladat. Volt, akinek a selyemhernyó tenyésztést kellett tanulmányozni, a másiknak a mezőgazdaságot, a harmadiknak a bányászatot… Azt kellett felmérniük, hogy mit vehetünk meg mi Kínában, és mit adhatunk el. Ebből a szempontból Xántus egy jó választás lehetett volna – gyűjtéstől függetlenül – hiszen ő volt amerikai konzul Mexikóban, mindig is foglalkozott gazdasági kérdésekkel. Amikor hazajön Amerikából, akkor a győri gabonatőzsdének vásárol hajókat az Al-Dunánál. Győr nagyon felfejlődött a gabonaexport miatt, ezért létre akartak hozni egy külön gőzhajózási társaságot Pest mellett, és Xántust kérték meg, hogy ő, mint az amerikai gőzhajózás imádója, ismerője (oda volt érte, részletesen leírja a hajókat, hosszú cikksorozata van erről a Győri Közlönyben) megkérik, hogy menedzselje az üzletet. Tehát ilyen szempontból Xántus kézenfekvő választás lett volna, amikor kereskedelmi tudósítót kerestek. Sok nyelven beszél, a magyaron kívül beszél németül, franciául, angolul, spanyolul, portugálul, és állítólag latinul is tudott, mert amikor elkerül Dél-Kaliforniába, akkor mindenféle ajánlóleveleket szerez még Washingtonban, és az ottani püspökkel állítólag latinul beszélt, aki persze ettől elolvadt. Tulajdonképpen predesztinálva volt arra, hogy alkalmas legyen a feladatra. Ennek ellenére az ő fő, és kizárólagos feladata – ezt szerződésben rögzíti Eötvössel –a gyűjtés. És ez lesz a fő konfliktus, mert Scherzer állandóan azt akarja, hogy gazdasági jelentéseket írjon. Aztán ír is Xántus egy tíz oldalas angol (szándékosan nem német) nyelvű jelentést a kínai mezőgazdaságról. Nagyon érdekes. Több példányban megmaradt, az egyik a Természettudományi Múzeumban van, a másik az Országos Levéltárban, és oda lyukad ki, hogy ha mi ennyire értenénk hozzá akkor virágzó ország lennénk. Tehát Scherzer kikényszeríti, hogy csináljon kereskedelmi jelentéseket is, és a béke kedvéért Xántus belemegy, a bécsi állatkert számára még élő állatokat is beszerez, csak hogy a konfliktusokat valahogy tompítsa. Ám alapvetően gyűjtőként lett odaküldve, amihez ehhez végig ragaszkodik is, arra hivatkozva, hogy azt kizárólag magyar pénzből végzi. Ezért nem is hajlandó megosztani a saját gyűjteményét az osztrákokkal. Scherzer ugyanis azt szeretné a régi rend szerint, hogy Xántus gyűjtsön, aztán elküldik Bécsbe, és onnan majd átadnak valamit. Xántus pedig azt mondja, hogy ez magyar pénz, hajlandó megosztani a gyűjteményeket, ha ez kölcsönös, és az osztrák gyűjteményeket is megosztják vele.
O. P.: Jogosnak tűnik az érvelés. Hol csatlakozott ő az expedícióhoz?
Gy. J.: Szingapúrban. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy Triesztből együtt utazott Scherzerrel, aki szintén nem szállt föl az expedíciós hajókra. Együtt utaztak át Alexandriába, és már ott összevesztek. Épült a Szuezi-csatorna, és mind a ketten meglátogatták. Az egész expedíciónak az elméleti motorja részben Scherzer volt, aki azt az ideát találta ki, hogy a Szuezi-csatorna lehetővé teszi, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia leelőzze kereskedelemben és gazdaságban az angolokat, merthogy közelebb kerülünk a Kelethez. Tehát Triesztből olcsóbban, könnyebben lehet a Szuezi-csatornán keresztül termékeket eljuttatni Indiába, meg Japánba, mint Londonból. Ez persze merő ábránd. Ezért Scherzernek nagyon fontos a Szuezi-csatorna, és leírást is készít róla, ugyanakkor a szintén ottlevő Xántus is készít egy jelentést, ami haza akar küldeni Gorove István kereskedelmi miniszternek. Erre mondja azt Scherzer, hogy csak neki van joga leírást készíteni, ami elmegy Bécsbe, és aztán majd kapnak belőle a magyarok is. Tehát már itt összetűznek. Aztán kettéválnak, mert Scherzer elmegy Indiába az ottani osztrák kereskedelmet kitapogatni, Xántus pedig Ceylonba. Ott három hetet tölt gyűjtéssel, de vannak gazdasági jellegű leírásai is.
O. P.: Tehát akkor levált az expedícióról, aztán visszacsatlakozott?
Gy. J.: Ceylonból ment Szingapúrba, ahol három hónapot várt az expedícióra, ugyanis az expedíció, ami hónapokkal korábban elindult (ez két hajót jelentett, a Friedrich és a Donau nevű hadihajókat), megkerülte a Jóreménység-fokát, plusz állandóan késett. Ezek ugyanis vitorláshajók voltak, amelyeket gőzgépekkel szereltek fel, amelyek azonban gyengék voltak a hajók méretéhez képest. Bernáth Géza, a hajókon utazó egyik magyar diplomata azt írta, még szerencse, hogy ellenszélben nem hátrafelé mentek. Nem is szólva a meghibásodásokról. Tehát annak ellenére, hogy hónapokkal előbb indultak, három hónappal később érkeztek meg Szingapúrba, mint Xántus, aki a Szuezi-csatornán, Ceylonon keresztül érkezett oda, és két-három hónapon keresztül gyűjtött Szingapúrban. Ott egy ideig együtt voltak a hajók (Xántusnak volt saját kabinja a Friedrichen), de kiszámolgattam, hogy mindössze néhány hónapot töltött ténylegesen az expedícióval. Elindul 1869 január 1-én, és visszaérkezik 1870 november 5-én, tehát szűk két évet van távol, és ebből, ha három hónapot tölt az expedícióval. Szingapúrból Sziámba is előbb megy el, de ott megint találkozik a hajókkal, onnan átmennek Kínába. Shanghaiban és környékén ismét hónapokat tölt, mivel a diplomaták Pekingbe utaztak, ahol hónapokig húzódott a szerződés aláírása, majdnem kútba esett, mert a kínaiak minden módon szabotálták. Ilyenekbe kapaszkodtak bele, hogy olyan nincs, hogy valaki egyszerre király és császár. Mert Ferenc József császár is volt meg király is. „Döntsétek el, hogy melyik. Nem tudjátok? Menjetek haza…” Ez volt a pekingi hozzáállás. Végül is az történt, hogy az angol nagykövet odacsapott az asztalra, és gyakorlatilag ő járta ki, hogy megkössék ezt a szerződést, aminek nagyon egyszerű oka volt. Ezek ugyanis mind előnytelen, kikényszerített szerződések voltak, amiket először az angolok meg az amerikaiak kényszerítettek rá Kínára meg Japánra, hogy megnyissák a piacokat. Aztán jöttek a belgák, dánok, stb… De a nagyhatalmak azt is elérték, hogy ha az utoljára megkötött szerződés előnyösebb volt nekik, akkor automatikusan számukra is érvénybe lépett. Tehát ha az osztrákok egy Európa számára előnyösebb szerződést kötnek, mint amit az angolok két évvel korábban, akkor az a szerződés az angolok számára is érvényes lesz. Ezért az angol nagykövet érdekelt volt abban, hogy egy konkurens nagyhatalom szintén szerződni tudjon. Így az angol nagykövet közbenjárására több hónap után a kínaiak aláírták a szerződést. Ez alatt Xántus egyedül utazgatott Kelet-Kína különböző részein.
Aztán a két hajó megint együtt ment Japánba, Xántus a Friedrichel, ami mindig leelőzte a másikat mert jobb volt a gőzgépe. Xántus ott vált ki az expedícióból. Azt szokták mondani, annyira összevesztek, hogy Xántus kiszállt, ez azonban nem igaz. Őt már nem akarták tovább vinni. Ugyanis eleve az volt a terv, hogy Japánban kettéválik a két hajó, a Friedrich ott marad a kelet-ázsiai vizeken, ugyanúgy, mint a nyugati nagyhatalmaknak a hadihajói, ha esetleg a kínaiak vagy a japánok rosszul viselkednek, kicsit megrendszabályozza őket. A Donau pedig elmegy Dél-Amerikába, és ugyanígy szerződéseket köt Peruban, Chilében, Argentínában és Uruguayban. Viszont az egyetlen hajón már kevés volt a hely, és közölték a Xántussal, hogy neki nincs helye. Mert ő nem állt be a sorba. Egy másik magyart akartak elvinni, aki a tervek szerint a chilei gyapjútermesztésről gyűjt adatokat, és jobban beleillett az osztrák szándékokba, míg Xántus külön utat járt, és nem volt hajlandó másra, csak gyűjteni. Ugyan Eötvös nyomást gyakorolt a bécsi udvarra, a külügyminiszterre, aki írt egy levelet az expedíció parancsnokának, Petz admirálisnak, hogy figyeljen oda Xántusra, és ő ezt meg is próbálta érvényesíteni, de itt, ebben a helyzetben már muszáj volt dönteni, ezért azt mondta Xántusnak, hogy sajnos csak egy olyan kabint tud felajánlani, aminek nincs ablaka, a vízvonal alatt van. Xántus erre azt válaszolta, hogy sajnos ezt nem tudja elfogadni, mert az ő ládáinak hely kell, és sokat kell írnia, amihez itt sötét van. Tehát sok minden más mellett igazából az volt a leglényegesebb, hogy az osztrákok már nem akarták elvinni. A sok-sok felhalmozódott sérelem miatt végül fel is jelentette az osztrákokat a magyar kormánynál.
O. P.: A magyar szereplőkről lehet tudni, hogy kik voltak?
Gy. J.: Persze. Bernáth Géza követségi attasé és Hengelmüller László konzulátusi kancellár mellett
Cserei Manó és Kaas Ivor utazott az expedícióval kereskedelmi tudósítóként, míg Székács Gyula az utolsó pillanatban visszalépett. Az ő helyére került Xántus.
O. P.: De egyiküknek sem volt olyan színes a története, mint Xántusnak?
Gy. J.: Nem, nem. Bernáth Géza ugyan írt egy könyvet az útról, de csak Pekingig, a magyar diplomatákat ugyanis onnan hazaküldték. Tehát ők már nem is vehettek részt a Japánban folytatott tárgyalásokon. Ez is egy nagyon problémás dolog volt. Állítólag párbaj szintjéig menő ellentétek voltak. Nem csak a Xántus körül, hanem a magyarok és az osztrákok között.
O. P.: Azt jól érzékeltem, hogy a természetrajzi gyűjtésekről átkerült kicsit a fókusz a néprajz irányába? Vagy ez csak azért éreztem így mert nálatok csak a néprajzi gyűjtései vannak?
Gy. J.: Abszolút. Annál is inkább, mert Amerikában gyakorlatilag nem gyűjtött semmi mást, csak természetrajzot.
O. P.: Tehát indiánokkal nem foglalkozott.
Gy. J.: Nem. És ennek is nagyon érdekes oka van. Amikor én ezt a kutatást elkezdtem akkor az egyik kérdésem az volt, hogy lehet az, hogy valaki egy évtizedig az USA-ban, ráadásul a határvidéken, az indiánok közelében él, és mégis alig gyűjtött néprajzi tárgyakat. A Xántussal kapcsolatos forrásokban erre nem találtam magyarázatot, de szerencsére rábukkantam egy könyvre a Smithsonian Intézet történetéről, ami nagyon egyszerűen megmagyarázza. Az amerikai polgárháború végéig a Smithsonian nem gyűjtött néprajzot. Alapvetően természetrajzi anyagot gyűjtött, ami örvén persze bekerültek néprajzi tárgyak, régészeti leletek is, de nem volt tudatos a gyűjtés. Hogy miért, most abba nem érdemes belemenni. Ez a helyzet változik meg a polgárháború után (ennek megint csak megvan az oka) és óriási mennyiségben kezd el a Smithsonian észak-amerikai néprajzi anyagot gyűjteni, csak akkor Xántus már nincs ott. Tehát ő azt gyűjtötte, amire a megbízása szólt, vagy amiről azt feltételezte, hogy pénzzé tudja tenni. Az érdeklődése a természetrajz. Amikor ez kialakul, megszilárdul benne, az abszolút természetrajz, merthogy akkor még nem gyűjtenek néprajzot. A Nemzeti Múzeum sem gyűjt magyar néprajzot. Xántus egyébként ajándékozott római pénzeket 1847-ben (akkor 22 éves volt) a Nemzeti Múzeumnak. Tehát benne meglehetett már ez az érdeklődés a gyűjtés, a gyűjtemények iránt, de azt gyűjtötte, amit abban az időben az emberek gyűjtésre érdemesnek tartottak.
O. P.: Ő akkor észak-amerikai, meg mexikói indiánokkal nem is került kapcsolatba? Vagy csak kicsi mértékben?
Gy. J.: De, az az érdekes, hogy nagyon is kapcsolatba került. Ez a döbbenetes, hogy ő ott él New Budán, ezen a magyar településen és leírja, hogy a település határában ott állomásozik 300 indián, akik bőrökkel üzletelnek. Ez 1855, a határvidék, ahol sokezer indián zsúfolódott össze a terjeszkedő telepesek és az Egyesült Államok nyomása alatt.
O. P.: De akkor lehet mondani, hogy hidegen hagyták?
Gy. J.: Vannak rajzai, meg ír az anyjának, de leveleiben homályosan fogalmaz, nem egyértelmű, hogy tárgyakat gyűjtött, vagy tárgyak rajzait készítette el, és azokat küldi haza. De akárhogy is, ezek csak szuvenírek, emléktárgyak magának, a családnak. Érezhetően ez, és nem olyan, amit egy közgyűjteménynek szán. Ez maximum néhány tucat tárgy. Ez változik meg a kelet-ázsiai expedíciónál, mégpedig akkor, amikor kiderül az itthoni, magyar tudományos élet, a Tudományos Akadémia számára, hogy Magyarország részt fog venni ebben az expedícióban (1868 elején, januárban van először minisztertanácsi ülés erről, és valamikor áprilisban az akadémia természettudományi osztálya tárgyal a kérdésről), és ők azt mondják, hogy ennek semmi értelme, mert Magyarország ebből gazdaságilag nem fog profitálni. Mert felkészületlenek vagyunk. Teljesen igazuk van. Gabonát, bort, ilyesmit tudunk szállítani, de nem tudunk bort eladni Kínában vitorláshajókkal szállítva. Egyébként ezzel kapcsolatban is van nagyon érdekes cikke Xántusnak, amiben azt elemzi, hogy miért nem lehet magyar bort exportálni Kaliforniába. Mert túlmessze van. Tokaji aszút lehet, de abból nem lehet nagy pénzt csinálni. Maga a bor az nagyon jó, meg értékes, de 20 litert lehet belőle eladni. Ennek a gazdaságtalan mivoltát szépen levezeti. Tehát az Akadémia ellene van ennek, szerintük kár ebben részt venni, mert ez csak ráfizetés, gazdasági haszna nem lesz, de ha már expedíció megy, akkor küldjünk ki természetrajzi gyűjtőt. Ezt olyanok mondják, akik itthon a Nemzeti Múzeum természettudományi osztályát vezetik. Ez két rokon, Frivaldszky János és Frivaldszky Imre, ők akadémikusok is, meg a Nemzeti Múzeum Természetrajzi Osztályának a vezetői. Ráéreznek a dologra, hogy itt van a lehetőség egy nagy természetrajzi gyűjtemény létrehozására, és hihetetlen érdekes az érvelésük: azt mondják, azért, mert amíg a könyv az közbirtok (azaz egy magyar szerző által írott könyv mindenki számára használható, egy francia számára is) a gyűjtemény az magyar. Tehát az a Nemzeti Múzeum rangját emeli, hogy itt nyolc orángután csontváz lesz, amikor Xántus hazajön Borneóból. Egész Európában van egy, itt meg lesz nyolc. Részben ezzel érvelnek. Meg persze azzal, hogy lesznek a mezőgazdaság számára hasznos növények, stb. Tehát menjen ki természetrajzi gyűjtő. Ezt a javaslatot visszautasítják, de szerencsére Eötvös, aki egy személyben kultuszminiszter és az Akadémia elnöke, állhatatosan kiáll mellette, és kiharcolja Béccsel szemben Xántus részvételét. Amit azonban nem tudunk, mert hiányoznak az erre vonatkozó források – a kultuszminisztérium korabeli anyaga sajnos elégett az Országos Levéltárban –, hogy a természetrajzi gyűjtés mellé, hogy került az ún. népismei gyűjtés. (A népisme a legtágabban értelmezett néprajz, iparművészettel együtt.) Minden érdekes volt, ami a keleti élettel kapcsolatos. Ez lehet paraszti eszközkészlet, meg a császári testőrség fegyvere is. Eötvös azzal bízta meg Xántust, hogy gyűjtsön természetrajzot, numizmatikát, könyveket, és népismei információkat és tárgyakat. Tehát túllép azon, amit az Akadémia szeretne. Itt az is különösen fontos, hogy korábban volt már népismei ismeretgyűjtés, hiszen népleírásokat már évtizedek óta csináltak a világ minden részéről, de itt bejön még az a dolog is, hogy ezt illusztráló tárgyakat is gyűjtsünk. Ennek pedig az az oka, hogy előtte van 1868-ban a következő párizsi világkiállítás. Az első olyan világkiállítás, ahol Magyarország önállóan vesz részt. Rómer Flóris viszi a Nemzeti Múzeum ötvös remekeiből kiválasztott gyűjteményt, ő csinálja a kiállítást, és persze megnézi az összes ország pavilonját. Hazajön és elkeseredve írja le, hogy mi teljesen el vagyunk maradva. Akkor tudunk felzárkózni, ha az iparunkat fel tudjuk zárkóztatni. Ezt pedig úgy lehet, ha tanulunk. Ez esetben kelettől. Itt jöhetett be a népismei információ- és tárgygyűjtés, az, hogy ezt hozzácsatolják a korábban bevett gyakorlatnak tekintett természetrajzi gyűjtésekhez. Ez az, amire rábeszéli Eötvös Xántust. Ezért gyűjt ő kb. 3000 népismei tárgyat. Ami hihetetlen feladat, mert eredetileg Xántus is meg az akadémia is azt akarta, hogy vihessen magával egy segédet, aki alapvetően preparátor lett volna, hogy ne Xántusnak kelljen a madarakat megnyúzni, meg a százezer rovart borszeszben tartósítani, hanem legyen valaki, aki ezt csinálja. Kiment Bécsbe, Scherzerrel is tárgyalt, de eredménytelenül, tehát ezt mind egyedül kell csinálnia. Elejteni az állatot, tartósítani, ládát szerezni, a poggyászfeladást intézni, és mellette még gyűjtsön numizmatikai anyagot, szerezzen könyvet, csináljon népleírásokat, és még gyűjtsön népismei tárgyakat. És mindezt úgy, hogy sosem tudja, mennyi ideje van minderre. Nem tudja, hogy a hajók mikor érkeznek meg, ha megérkeznek, akkor meddig maradnak. Ehhez jön az ellenséges közeg, a személyes meg politikai ellentétek… Tehát hihetetlen teljesítmény, amit felmutat. Aki végig a háta mögött van, az Eötvös, aki mindig küld pénzt amikor kell. Előzetesen kap pénzt az expedícióra, de amikor kiválik az expedícióból és egyedül marad Borneón és Jáván, akkor Eötvös kétszer is küld neki 400 vagy 500 fontot alkalmanként.
Az expedíció vége, Xántus egyedül folytatja útját Borneóra, Jávára
O. P.: Tehát ha jól értem ő korábban érkezett Ázsiába, később csatlakozott az expedícióhoz, majd ment ez az ambivalens viszony egészen Japánig, ugye oda is átjutott, ott is készített anyagokat, meg onnan is van egy komoly gyűjtemény, és onnan nem ment tovább Latin-Amerika felé.
Gy. J.: Igen. A Japánnal kötött szerződést 1869. október 18-án, napra pontosan az expedíció elindulása után egy évvel írták alá. Az expedíció tehát ekkor fejezi be hivatalos feladatát Kelet-Ázsiában. A Friedrich még a kelet-ázsiai vizeken maradt, majd Szuezen keresztül tért haza, a Donau pedig tovább indult Dél-Amerikába. Tehát az expedíció ketté vált, és akik nem férnek fel a Donaura, azokat hazaküldik. A magyarokat, de osztrák részről is küldtek haza embereket. Xántus hazajöhetett volna, ha akart volna, de nem akart, még gyűjteni akart, és erre meg is kapta az engedélyt (igaz csak hónapokkal később kapta meg a levelet). Tehát ott maradt, a Donau meg elment Amerikába.
O. P.: Ez Japánban a Meidzsi-korszak, ugye, jól emlékszem?
Gy. J.: Igen. Meidzsi akkoriban, 1867-ben kerül trónra. Japánnal viszonylag könnyen megkötik a szerződést. Nagyon érdekes, hogy ugyanaz az angol követ, aki Pekingben nyomást gyakorolt, megy velük, mert ő van kinevezve Japánba is.
Szóval megkötik a szerződést, a Friedrich jön haza, a Donau elmegy Amerikába, Xántus pedig felszáll egy utasszállító hajóra, és majdnem elsüllyed. Olyan tájfunba kerülnek, hogy hajszállon múlott, hogy nem süllyedt el a hajó.
O. P.: Minden gyűjtésével együtt?
Gy. J.: Nem, nem. Rendszeresen küldte haza a gyűjtéseit kereskedelmi hajókkal. Összesen 200 ládát. Egy nagyon értékes gyűjtemény veszett oda, ami egy katasztrófa. Nagyon szerencsés módon vett egy kokinkínai gyűjteményt, valószínűleg Saigonban. Előtte a franciák vívtak háborút a helyiekkel, és a hadizsákmányt szétosztották a francia katonák között, abból vett meg Xántus egy anyagot, ami nagyon értékes történeti, régészeti gyűjtemény volt (nem néprajzi), de az a hajó elsüllyedt, amivel azt hazaküldte. Ő maga azt írja, hogy az volt a legszebb gyűjteménye. A többi hazaért. Mindig részletekben küldte haza, ha éppen volt ideje, meg talált hajót, ami jött Európába. Japánból úgy indult el, hogy már nem volt nála gyűjtemény. Egy napra megállt Formosán, majd visszament még Hongkongba. Van egy nagyon bizonytalan kirándulása a Fülöp-szigetekre. Itt gyanakodtam, hogy esetleg hazudik, de valószínűleg stimmel a dolog. Érdekes, hogy nagyon részletes leírása van Fülöp-szigetekről, meg nagyjából ki lehet sakkozni, hogy mikor mehetett oda, de nincsenek tárgyak. Leírja, hogy milyen vadászaton vett részt a Fülöp-szigeteken, melyik városban járt, nagyon részletes leírásai vannak, és nincsen gyűjteménye, rajza sem. Vannak fülöp-szigeteki tárgyak, de azokat Szingapúrban szerezte. Valószívűleg járt ott, csak szerintem egyszerűen nem volt ideje gyűjteni. Talán inkább ez lehetett. Az a probléma, hogy valószínűleg nagyon sok levelet írhatott Eötvösnek, vagy a kultuszminisztériumnak, de ezek elégtek. Sok forrás elpusztult. Olyasmikből kell összerakosgatni a képet, hogy van egy füzete, amibe felírta, hogy kinek honnan és mikor írt levelet. Nincs benne több, csak annyi, hogy „Anyámnak, Frivaldszkynak, Eötvösnek…” és a dátum. Ebből tudsz sakkozni, hogy mikor hol lehetett. Vagy például a szállodaszámlái, amik megmaradtak, de ott is sok bizonytalanság van. A lényeg, hogy visszamegy Szingapúrba, és ott felkészül a leghosszabb és legfontosabb expedícióra, Borneóra. Oda 1870 januárjában megy el, és ott van májusig.
O. P.: Egyedül?
Gy. J.: Igen. Szerez ajánlóleveleket. Sőt, Scherzer annyira korrekt, hogy ad neki ajánlóleveleket, még az angol hatóságokhoz is, hogy azok aztán majd adjanak további ajánlóleveleket mondjuk Borneóra. Tehát vannak komoly ajánlásai, tanul nyelvet, tájékozódik, elolvas hozzáférhető szakirodalmat, így megy el Borneóra, nyilvánvalóan azzal a vággyal, hogy lőjön egy orángutánt.
O. P.: Ott ütött bázist valahol?
Gy. J.: Igen, Sarawakban volt a bázisa, ott fogadták őt az ajánlólevelekkel, föl is ajánlottak neki valami lakóhelyet, csak az annyira tele volt hangyával, hogy az neki elfogadhatatlan volt, hiszen amit lő, megeszik a hangyák. Olyan esős évszakban volt, amikor gyakorlatilag folyamatosan zuhogott az eső. Gondolj bele, 1869-ben ilyen körülmények között vadászni és tartósítani szerves anyagot egyedül… Végül kivesz egy színt, ami talán szárazabb, és ott csinál bázist, de így is kell még várnia nem tudom hány hetet, mielőtt elindul a vadászatra, mert még külön felépíttet egy házat, ami hetekig tart, és csak, amikor az elkészül, akkor indul el. Hajókat vesz, kisebb, nagyobb hajókat, mert csak hajóval lehet közlekedni, szárazföldi úton egyáltalán nem. Amikor a ház elkészül, akkor indul csak el erre az orángutánvadász expedícióra. Közben máshol is jár, különböző helyeken Sarawak környékén.
O. P.: Ott viszont rengeteget rajzolt, meg gyűjtött is.
Gy. J.: Igen, talán ott rajzolt legtöbbet. Jobban volt ideje, mint mindenhol máshol. Szabadon tudott gazdálkodni az idejével és volt pénze is. Akkor kapott Eötvöstől.
O. P.: Ázsiában ez volt az utolsó állomása? Borneó után hazajött?
Gy. J.: Nem, még rinocéroszt is akart lőni, és lőtt is. Visszamegy Szingapúrba, az a fő bázisa, ott talál egy olyan osztrák konzult, aki nagyon segíti. A végrendeletét is ott tartja, a személyes dolgait, mindent. Rajta keresztül jut egy olyan szolgához, aki több nyelven beszél. Egy félvér. Beszél portugálul, helyi nyelveken, ő megy vele azt hiszem Borneóra is, meg mindenhová. Tehát visszamegy Szingapúrba, feladja a küldeményeket, és onnan megy el Jávára, és annak egy részét is beutazza, gyűjt, meg kap ajándékokat is, például ásványgyűjteményeket, elmegy a híres Buitenzorg botanikus kertbe. Megígéri valamelyik jávai rádzsának, hogy Ferenc József fog neki adni kitüntetést, és így szerez engedélyt, hogy rinocéroszra vadászhasson. Végül még egy csomó hajtót is ad mellé.
O. P.: Xántust egyáltalán nem fogta meg az ottani spirituális élet? A buddhista kultúra, vagy a jávai hindu kultúra?
Gy. J.: Erre neki nem volt ideje. Itt egy-két hónapról beszélünk, amiből heteket vitt el a rinocéroszvadászat. De Borobudurból szerzett tárgyakat, úgy, hogy holland telepesektől kapta. Ezek ma a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeumban találhatók.
O. P.: Három nyitott kérdés maradt még. Az egyik az a Xántus történet vége. Akkor Jáváról elindult hazafelé?
Gy. J.: Még Szumátrán volt talán, de az már nagyon kikövetkeztethetetlen, talán néhány nap. Azt hiszem talán négyszer volt összesen Szingapúrban, ez volt számára egy bázis, és onnan indult haza 1870. októberében, ha jól emlékszem, és november 4.-én, 5.-én érkezett meg Triesztbe. Szuezen keresztül jött vissza. Már akkor nemigen állt meg sehol, csak éppen átszállás erejéig.
Tovább az interjú harmadik részére
