A japán gyűjtemény

A japán gyűjtemény öt jelentősebb részből tevődik össze, ezek mindegyike a második világháború előtt érkezett meg. Ezek közül kettőt kifejezetten a múzeum számára gyűjtötték, kettőt magángyűjtőktől szerzett meg a múzeum, egy pedig egy önálló, a múzeumtól független kiállítás révén állt össze. Ezek mellett a jelentősebb anyagok mellett három kisebb gyűjteményt érdemes még megemlíteni; kettőt műtárgykereskedőktől vásárolt a múzeum, egy pedig magángyűjtőé volt eredetileg. Közülük egyik sem szakosodott japán tárgyak gyűjtésére, a tárgyakhoz véletlenszerűen, esetlegesen jutottak. A gyűjtemény maradék része teljesen esetleges került a múzeumba összesen húsz műtárgykereskedőtől, illetve magángyűjtőtől, elsősorban a második világháború előtt, és csak elvétve 1945 után.

A tárgyak típusa szerint kitüntetett szerepet kaptak a fegyverek, számszerűen ezek képezik a legnagyobb csoportot, meg kell azonban említeni a kerámiát, necukéket, cubákat, tárgymodelleket, babákat, papírmunkákat és a háztartás legkülönbözőbb tárgyait, elsősorban konyhaeszközöket és étkezési darabokat. Az ezekbe a kategóriákba tartozó tárgyakat az esetek többségében eleve sorozatszerűen gyűjtötték. A tárgyak döntő többségéről rendkívül kevés információt tudunk, még a múzeum számára végzett gyűjtéskor is nagyon kevés adatot jegyeztek fel a tárgyak használatáról vagy készítéséről.

A japán gyűjtemény legelső és egyben legnagyobb részgyűjteményét Xántus János gyűjtőtevékenységének köszönheti, aki 1869-ben 663 tárgyat vásárolt Japánban, azaz a teljes néprajzi gyűjtésének egynegyedét itt állította össze. Ekkor köti meg az Osztrák-Magyat Monarchia az első hivatalos kapcsolatot Japánnal. Korábban első magyarként Jelki András járt Japánban Hollandia követeként, őt követően pedig Benyovszky Móric, ezzel szemben más európai országokból a 16. századtól kezdve látogatták az országot utazók és tudósok.

Mindezt igen rövid idő – kevesebb, mint két hónap – alatt valósította meg. Feljegyzései szerint Japánból összesen 30 ládát küldött Magyarországra, mely egyaránt tartalmazott természettudományi és néprajzi anyagot, az előzőből jóval többet. Xántus szerint az utóbbi – néprajzi – gyűjteménye „teljes és tökéletes”, mindenfajta hétköznapi használati tárgyból, ezen belül is főképp a porcelán, a bronz és a papírmunkákból igyekezett teljes sorozatokat összeállítani (FOND 67/120).

Xántus János a tudományos bizottságot szállító Friedrich hadihajó fedélzetén 1869. szeptember 6-án érkezett Japánba. Nagasakiból indulva a hajó Hiradót, Osakát, Hiogót érintve Yokohamában ért végcéljához. Xántus ezeken a városokon kívül Kobéba is ellátogatott. Ha figyelembe vesszük, hogy a hajóút a Japánban töltött időnek legalább felét felemésztette, Xántusnak alig néhány nap állt rendelkezésére az egyes városokban való tárgygyűjtésre.

A japán kultúrán belül Xántust elsősorban az ipari termékek és a hétköznapi élet míves vagy egyszerűbb kidolgozású használati tárgyai érdekelték, sokkal inkább, mint a klasszikus művészetek közé sorolható darabok. Kitüntetett figyelmet szentelt a papírmunkáknak, a porcelán és bronz tárgyaknak, valamint a selyemszálból készített termékeknek, melyeket az általa felkeresett városok piacain és üzleteiben vásárolt meg. A két leghangsúlyosabb tárgytípus Xántus gyűjtésén belül a fa- és bambuszedények és a papírminták.

A Néprajzi Múzeumban maradt gyűjteményében feltűnő a tárgysorozatok nagy száma, ilyenekkel találkozunk a papírminták, kosarak, tálcák, lakkedények, porcelánok, legyezők, lámpások, pipereeszközök, seprűk, faiparosok szerszámai között egyaránt. Az egyedi tárgyak vagy tárgyegyüttesek tartoznak valójában a ritkaságok közé, például íróeszközkészlet vagy esernyő. A sorozatokat az esetek többségében az alapanyag vagy a készítési technika alapján válogatta össze, így külön sorozatot alkotnak a lakkozott és a berakott edények, a rizsszalmából készített saruk, a papírlegyezők, a papírlámpások, a rotáng- és a bambuszkosarak, a bambusztárcák. Sokkal ritkábban válogatott össze tárgyakat funkcionális szempont szerint. Ilyen kivételnek számítanak a pipereeszközök (fésűk, kefék, illatosítótartók), a hangszerek (bambuszfuvolák, húros hangszerek), buddhista szobrok, fegyverek, ház- és csónakmodellek, háztartási eszközök, ám ezeknél is jól látható, hogy elsődleges volt Xántusnak az alapanyag vagy a technika iránti érdeklődése, csupán később, utólagosan álltak össze az ilyen típusú sorozatokból – véletlenszerűen – funkcionális egységek. Külön kis sorozatokba rendeződnek tehát a sásból, kókuszból vagy éppen cirokból készített seprűk. Jellemző az alapanyagsorozatok hangsúlyos voltára, hogy csak papírmintából 120 darab szerepel a gyűjteményben, ebből 108 darab egyetlen sorozat részeként (lásd még Xántus 1874a).

A gyűjtemény összetétele szempontjából teljesen lényegtelen az az egy tárgy, melyet Czapkay József orvos ajándékaként került a Xántus-gyűjtemény közé. Nagasakiból való halászház-modellről van szó. Itt valójában a gyűjtő személye érdekes. Czapkay az 1848-as magyar szabadságharc főorvosa volt. A szabadságharc elvesztésével sok más társához hasonlóan emigrálni kényszerült, Törökországon keresztül menekült el Magyarországról, majd az Egyesült Államokba vándorolt ki, melynek bukaresti követeként működött 1862 és 1870 között. A múzeum kezdeti korszakára rányomta a bélyegét az emigrációban élő vagy onnan hazatérő volt szabadságharcosok adományai, nem utolsó sorban Xántus ismeretsége révén.

Xántus János által megkezdett tudatos gyűjtésnek alig akadt folytatása a következő évszázadban. A későbbi, nem nagy számú japán gyűjtemények döntően véletlenszerűen álltak össze és kerültek a múzeumba.

A tudatosan összeválogatott gyűjtemények két személyhez köthetők. Egyikük, Flesch Aladár évekig szolgált Jokohamában, mint osztrák-magyar császári és királyi főkonzul, és ez idő alatt több ezer japán műtárgyat vásárolt meg. Gyűjteményének egy részét a Néprajzi Tárnak ajándékozta, egy másik része az Iparművészeti Múzeumba, majd a Hopp Ferenc Keletázsiai Művészeti Múzeumba került át. A „néprajzi” anyag három részletben érkezett a Néprajzi Tárba, 1897-ben, 1900-ban és 1907-ben, összesen 560 darab. Jelentős része kerámia és fegyver, a többi tárgytípus háztartási eszközöket, viseletdarabokat és babákat tartalmazott.

Flesch magángyűjteménye hosszú évek válogatása során jött létre, és több valóban értékes darabot foglalt magába. Baráthosi Balogh Benedek ehhez képest jóval rövidebb idő alatt, alig egy év során állította össze tárgygyűjteményét, mely összetétele alapján sokkal inkább hasonlítható a Xántus által vásárolt anyaghoz, mint Flesch gyűjteményéhez.

Baráthosi Baloghnak a Népraji Tár számára eladott anyaga valamivel több mint 500 darabot foglalt magába. Ezeket 1903 és 1904 során vásárolta meg egy nagy ívű kutatási és gyűjtési koncepció első lépéseként. Baráthosi Balogh középiskolai tanár volt, ám Kőrösi Csoma Sándor, a világhírű Tibet-kutató munkásságának hatására a magyarok feltételezett ázsiai őshazájának kutatására szentelte életét. Elképzelése szerint a magyarok honfoglalás előtti történelmének rekonstrukcióját csak a velük rokon népek kultúrájának, nyelvének, történetének a tanulmányozása révén végezhetjük el. Az volt a szándéka, hogy ezek valamennyi csoportját felkeresi és néprajzi, nyelvészeti, történeti szempontból kutatja. Baráthosi Balogh a magyarok rokonai közé sorolta a japánokat is, és gyűjtését keletről nyugatra haladva itt kezdte meg. A Japánban végzendő munkára öt évet tervezett, az orosz-japán háború azonban közbeszólt, így a vidéki kutatásait meg sem tudta kezdeni. A Tokióban vásárolt tárgyai között egyaránt találunk lakktárgyakat, házi oltárokat, háztartási eszközöket, babákat.

Baráthosi Balogh gyűjteményének 1996-os első átfogó kiállítása kapcsán világossá vált, hogy gyűjtő az általa japán összeállított anyagnak csak egy részét adta el a múzeumnak 1904-ben és 1905-ben. Örökösei birtokában csaknem száz, ugyanebből a korszakból való tárgy maradt, mely – elsősorban kerámia és rituális darabok – 1996-ban a Néprajzi Múzeum tulajdonába került.

Ezeken a szerzeményeken kívül a múzeum japán gyűjteményének az összes többi részgyűjteménye véletlenszerűen került a múzeumhoz, és vagy véletlenszerűen állt össze, vagy nagyobb, átfogóbb magángyűjtemények, illetve műtárgykereskedők készletének részeként jött létre.

Ezek közül az úgynevezett Néprajzi Missio anyaga a legegyedibb keletkezésű a Néprajzi Múzeum egészét nézve. Ez a gyűjtemény a föld legkülönbözőbb pontján működő misszionáriusok alkalmi gyűjtéseként állt össze, akik egy budapesti plébános, Ribényi Antal felhívására küldtek Budapestre néprajzi tárgyakat egy, a honfoglalás ezer éves ünnepére tervezett és megvalósított, 1896-os kiállítás számára. Ezt a típusában és földrajzilag is rendkívül heterogén anyagot adta el azután Ribényi a Néprajzi Tárnak 1898-ban, hogy a befolyt pénzből egy templomot állítsanak helyre. Az anyagot Hopp Ferenc, a világutazó és magángyűjtő mágnással becsültették fel. Japánból összesen 200 tárgy gyűlt össze, típusuk szerint a korábbi anyagnak megfelelő kerámia, fegyver, háztartási eszközök, edény, illetve különböző nagyobb eszközök modelljei.

Bár Európán belül a misszionáriusok gyűjtéseiből létrejövő múzeumi anyagok igen gyakoriak, hiszen a 19. század második felében és a 20. század elején az egzotikus néprajzi tárgyak egy jelentős részét ők gyűjtötték össze, és ily módon a kereskedők, kalandorok, katonák, diplomaták mellett a gyűjtők egyik jellegzetes típusát képviselték, a magyarországi anyag nem egy ilyen tudatos, rendszeres, hosszabb távú gyűjtés eredménye. Ellenkezőleg: ez a tekintélyes gyűjtemény egy egyszeri, alkalmi célú szervezés következtében alakult ki, és sem korábban, sem később misszionáriusok gyűjteménye nem került magyarországi múzeumba.

A Néprajzi Múzeumba kerülő japán gyűjtemények közül tudomásom szerint egyetlen egynek sem került valamilyen része más, nem magyar múzeumba. A fordított esetre is csupán két példa létezik, azaz a gyűjtők közé összesen két külföldi került csupán. 1903-ban egyikük, egy Párizsban élő, belga származású magángyűjtő, F. Steenackers ajándékozott 70 darab kőfalloszt a Néprajzi Tárnak, ha nem számoljuk Eugene de Ransonnet báró ajándékát, mely egy tételként szerepel a múzeumi nyilvántartásban, és amely különböző papírmintákat tartalmaz. Ez az egy tétel Xántus János gyűjteménye részeként került a múzeumba, és az Osztrák-Magyar Kelet-ázsiai Expedíció során vásárolta meg Ransonnet, az a belga, később Bécsbe költöző festő és utazó, aki az út során rajzokkal és festményekkel dokumentálta a meglátogatott vidékeke flóráját, faunáját és népeit, és emellett természettudományi tanulmányokat folytatott az expedíció osztrák részének, hiszen Scherzer a kereskedelmi adatok összegyűjtésével volt elfoglalva (Xántus 1876:280). Ransonnet 1864 és 1865 között már néhány hónapot eltöltött Ceylonon. Az ott készített, részben a tenger alatti korallpartokat bemutató vázlatait 1867-ben Bécsben jelentette meg (Ransonnet 1992 [1868]).

A másik külföldi magángyűjtő és műtárgykereskedő, Giovanni Bettanin 1899-ben és 1904-ben több mint ezer elsőrangú és ritka néprajzi tárggyal gyarapította a Néprajzi Tár ázsiai és óceániai anyagát. A múzeum ezt az anyagot a legértékesebbek között tartotta számon a kezdetektől fogva, és a világutazó, műgyűjtő Hopp Ferenc közvetítésével tudta megvásárolni. A két megvásárolt gyűjteményben összesen 76 darab japán tárgy szerepelt, 26 elefántcsont-faragás, 8 kerámia, egy könyv és egy tuskészlet, valamint 37 szobor, két maszk és egy napernyő.

Ha van olyan gyűjtő a múzeum gyarapítói között, akiről évek kutatása után sem tudtunk meg szinte semmit, azok között előkelő helyet foglal el Giovanni Bettanin. Olasz, vicenzai származású kereskedőként 25 évet töltött Singapore-ban az 1870-es évek elejétől, azaz majdnem a kelet-ázsiai expedíció utolsó évében költözött a városba. A kereskedés és a tárgygyűjtés mellett szenvedélyes világutazó, és minden bizonnyal egy ilyen út során találkozott Hopp Ferenccel. Mikor a 19. század legvégén Bettanin visszatelepült Európába, Olaszországba, megvételre kínálta fel néprajzi tárgygyűjteményét „legelső megállóhelyén”, Budapesten – minden bizonnyal a jó ismerős, Hopp Ferenc javaslatára – a Magyar Nemzeti Múzeum számára (Semayer 1897:411). A múzeum néprajzos szakemberei felértékelték a gyűjteményt, és viszonylag kedvezményes árban meg tudtak állapodni Bettaninnal. Még így is a Calderon cég tulajdonosának, a vagyonos Hopp Ferencnek kellett megelőlegezni a vételárat, is a múzeum évekig részletekben fizette neki vissza az összeget. A muzeológusok tisztában voltak vele, hogy a megvásárolt gyűjtemény minősége vetekszik bármely európai hasonló gyűjtemény anyagával, hiszen valamennyit jól ismerték személyesen. Hozzá kell tenni, hogy ez az értékelés a gyűjtemény döntő többségét kitevő óceániai, illetve kisebb részben indonéziai részére vonatkozott elsősorban. Ugyanakkor a jóval kisebb, esetleges japán anyag szintén tartalmaz néhány kiváló minőségű tárgyat.

Az első világháború előtt egy magyar magángyűjtő gyarapította még a Néprajzi Tár japán állományát. Karácson Árpád a kjúdó japán harcművészet, íjászat tárgyaiból ajándékozott hatvan darabot a múzeumnak 1903-ban, nyílvesszőket és különböző minőségű bambuszíjakat. Bár az általa adott anyag homogén sorozat, és nem túl nagy számú, Karácson csaknem ötszáz tárgyat ajándékozott még az indonéz szigetvilághoz tartozó területekről, Jáváról, Szumátráról és Borneóról a gyűjtemény számára. Feltehető, hogy Karácson Árpád hosszabb időt töltött el ezeken a vidékeken, mielőtt Magyarországra visszatért volna.

1914-ben Pázmán Ferenc 61 japán tárgyat adott el a múzeumnak. Pázmán Budapesten élő műtárgykereskedő volt, aki a világ minden részéről gyűjtött néprajzi és iparművészeti tárgyakat, és a múzeum különböző – Afrika-, Amerika-, Európa- – gyűjteményeibe több mint száz darab került ezek közül, természetesen az Ázsia-gyűjteményen kívül. A Japánból származó tárgyak között 18 míves necuke található kerámia, érme és szobrok mellett.

Ugyancsak több különböző földrajzi területről származó tárgyakat tartalmazott az eredetileg magánmúzeum létrehozásán fáradozó Zichy Jenő gróf 1920-as letéti anyaga. Ez a gyűjtemény több száz darabból állt, és ezek a tárgyak – Japán mellett – a Zichy és 1895-ös, 1896-os, valamint 1898-as expedíciói által több alkalommal felkeresett területekről – a Kaukázusból, Indiából, Kínából, Perzsiából, Arábiából – származtak. A japán rész csaknem háromszáz darabot számlált, és a fegyverek (kardok, dárdák és nyilak) mellett kerámiát, háztartási tárgyakat, valamint 34 értékes cubát foglalt magába.

A második világháború után alig történt érdemleges gyarapodás a gyűjteményben. Egy magángyűjtő 1968-ban ugyan csaknem 450 tárgyat adott el a múzeumnak, mely eredetileg 133 japán nyilat, 48 pár evőpálcikát és 47 cubát tartalmazott, ez utóbbiból azonban 36 darabot a múzeum 1973-ban elcserélt egy svájci magángyűjtővel és műtárgykereskedővel, Everett Rassigával.

1978-ban a tokiói Musashino Zeneakadémia öt japán hangszert ajándékozott a gyűjteménynek, 1984-ben pedig a szintén tokiói székhelyű Kimonó Intézet 117 babát, képet, makettet, textíliát adott csereként a múzeumnak.

Összesen négy tárgyat ajándékozott a Néprajzi Múzeumnak 1978-ban egy budapesti magángyűjtő, két lakkdobozt és két legyezőt. A tárgyakat azért érdemes megemlíteni, mivel a 19. század első felében készültek, tehát nem jelenkori gyűjtés, vásárlás után közvetlenül került a gyűjteménybe, hanem hosszú ideig magángyűjteményben lappangott.

Összefoglalásként meg lehet tehát állapítani, hogy a Néprajzi Múzeum japán gyűjteménye viszonylag kevés számú gyűjtő anyagából alakult ki, és ezek között a gyűjtők között valamennyi gyűjtőtípust megtaláljuk. Az egyes részgyűjtemények egymástól és az európai japán gyűjteményektől függetlenül jöttek létre. Bár néhány gyűjtés közülük, konkrétan a Xántus-féle és a missziós, szervesen beleilleszkedett a 19. század második felének és végének gyűjtési tendenciáiba és típusaiba, a kialakult gyűjtemény egészében egyedi és sajátos maradt.

A Xántus-féle gyűjtésen kívül semmilyen tudatos próbálkozás nem történt a japán gyűjtemény fejlesztésére annak ellenére, hogy megvolt a szándék a gyarapításra, hiszen emiatt fogadta el a múzeum a magángyűjtők vagy kereskedők által esetlegesen felajánlott tárgyakat. A japán részgyűjteményhez való ilyen jellegű viszony egy általánosabb szinten az európai néprajzi múzeumok japán részeire ugyanígy jellemzők voltak. A muzeológusok nem igazán tudták tisztázni a művészeti és a néprajzi tárgyak közötti különbséget, és ez az olyan komplexitású társadalom esetében, mint a japán, különösen megnehezítette bármilyen határozott gyűjtési stratégia kidolgozását vagy megfogalmazását.

A múzeum sajátos stratégiájához tartozott emellett, hogy gyarmatok, pénz, lehetőségek nélkül eleve lehetetlennek tűnt a világ össze kultúrájának a tárgyait beszerezni. Éppen ezért a gyűjtés fókuszába a nem magyar anyag gyarapításakor az úgynevezett rokon népek kerültek.

Xántus János esetében ugyanakkor ez a dilemma még nem jelentkezett tisztán. Mivel akkor még nem létezett néprajzi gyűjtemény Magyarországon, Xántus bármilyen nem művészi vagy nem természettudományos tárgy iránt érdeklődött, ha az különlegesnek számított a szemében a hasonló típusú európai tárgyakhoz képest. Ezek tehát a sajátos technikával készült keleti tárgyak közül kerültek ki.