Nagy Kornél történész- armenológussal a magyar-örmény kapcsolatok történetéről, és a magyarországi örményekről, illetve az erdélyi örménység múltjáról beszélgettünk.
Vissza az interjú első részére
O. P.: Kicsit talán tekintsünk vissza a történet kezdeteire is. Mikor és hogyan jelennek meg az örmények Magyarországon? Mi a teljes íve a magyar-örmény kapcsolattörténetnek?
N. K.: Ha a Magyar Királyság és az örmények kapcsolatainak kézzelfogható kezdeteit keressük, akkor mindenképpen II. András (1205-1235) király keresztes hadjáratáig (1216) kell visszamennünk az időben. Ő ennek során ugyanis Kilikiában is megfordult, az ottani örmény állam területén. Ekkor még egy házassági szerződés is köttetett az uralkodóházak között (I. Leo király lányával, Izabellával kapcsolatban), amiből végül házasság nem lett, viszont sok örmény telepedett meg ennek köszönhetően Esztergom mellett. Ezt mi sem bizonyítja, minthogy létezett is ott egy Villa Armenorum nevű terület vagy település. S az Árpád-korra vonatkozó levéltári forrásokból tudjuk, hogy kereskedelmi kiváltságokat is biztosított nekik az udvar, városfalon kívül. Ezt azonban az 1241-es mongol (tatár) hadjárat elsöpörte. Mindenesetre ez volt az első magyarországi örmény kolónia, amiről konkrét tudomásunk van.
A másik területen viszont folyamatos a jelenlétük ez pedig Erdély, de nem teljesen az az Erdély, amiről eddig beszéltünk. A középkor folyamán Nagyszebenben, és Brassóban (amelyek alapvetően szász lakossággal bíró városok voltak) a városfalakon kívül léteztek örmény közösségek is.
Ezek eredetileg a Balkánon keresztül felöl érkező örmény kereskedők voltak, de házaik és templomuk is volt, ami a király engedélyével épült. Szabadon gyakorolhatták a vallásukat, és szabadon kereskedhettek is. De a szászokkal mégis többször is összerúgták a port, épp a kereskedelemmel kapcsolatban. 1381-ben a brassói örmények és a szászok között I. (Anjou) Nagy Lajos (1342-1382) király is próbált igazságot tenni, de ezt nem tudta végigvinni, mert közben eltávozott az élők sorából.
Itt viszont folyamatos volt a jelenlétük. Nem azt mondom, hogy olyan nagy közösség volt, de állandó jelenléttel bírt. Ők amúgy az anyaországi területekről és Kilikiából érkeztek, és a Boszporuszon át kerültek Erdély területére. Ez a betelepülés 14. század közepén kezdődött, és egészen a 20. századig ott éltek a leszármazottaik. Ők viszont soha nem katolizáltak, végig keletiek maradnak. Tehát ennyiben elkülönülnek a később érkezőktől.
O. P.: Akik pedig Moldva felől érkeztek Erdélybe Minasz püspök vezetésével…
N. K.: A kutatásokból tudjuk, hogy ekkoriban két betelepülési hullám is volt. 1668-ban ugyanis III. György (Gheorghe Duca) (1665-1666, 1668-1672, 1674-1678) moldvai vajda egy nagyon szigorú adópolitikát vezetett be, ami ellen föl is lázadt a lakosság, különösen az örmények, mert őket nagyon érzékenyen érintette. A vajda pedig ezt nagyon keményen megtorolta, és kiváltképpen az örményeken igyekezett példát statuálni. Ezért a moldvai örmények, Minasz Alexanjan Tokhateci püspökkel együtt Erdélybe menekültek.
De 1672 is egy nagyon fontos időpont volt. Ekkor az oszmán-törökök elfoglalták a Lengyel-Litván Unió (ma Ukrajna) területén fekvő Kamenyec Podolszkij (lengyel nevén Kamieniec- Podolski) városát, Podólia székvárosát, ahonnan szintén sok örmény menekült Erdélybe.
Ugyanakkor ez a két örmény csoport nyelvileg is jelentően elkülönült egymástól. Az utóbbi, a Podóliából 1672-ben betelepült/bemenekült örmények, ugyanis armeno-kipcsak nyelven beszélt. Azaz egy örmény-tatár nyelvet használtak, amit örmény írásjegyekkel írtak le. Ugyanis felmenőik a Krímből származtak a 15. századból. Ezt onnan is tudjuk, hogy amikor elkezdték őket egyházi unióra bírni a 17. század végén, Giuseppe Bonalini (1650-1704) Erdélyben tevékenykedő olasz theatinus szerzetes-misszionárius (aki folyékonyan beszült törökül, perzsául és örményül) azt írta, hogy ezeket az erdélyi örményeket tatár nyelven kell téríteni, mert csak úgy lehet velük szót érteni, örmény nyelven csupán a papjaik tudnak…
O. P.: Itt álljunk meg egy pillanatra. Akkor ez azt jelenti, hogy ők a Krím vidéke felől érkeztek…
N. K.: Lengyelországba (a későbbi Lengyel-Litván Unióba) az anyaország és Krím felől is folyamatos az örmények betelepülése, de az utóbbiak kerültek túlsúlyba, főleg miután 1475-ben az Oszmán Birodalom politikailag befolyása alá vonta a Krími Kánságot, az Aranyhorda utódállamát.
O. P.: És korábban valamennyire keveredtek is a krími tatár csoportokkal?
N. K.: Nem keveredtek, csak a nyelvüket vették át. Mivel a tatárok muszlimok, ők meg keresztények voltak, így keveredésre nem volt mód. Tehát a keresztény hitük megmaradt, és a papjaik beszélték is az örmény nyelvet (őket azonban általában az anyaországban képezték).
Lengyelországban már a 14. századtól kezdve nagyon komoly örmény közösség volt, lembergi központtal (örményül a várost Ilovnak, vagy Levonopolnak nevezték). És amikor az oszmán törökök 1475-ben befolyásuk alá vonták a Krími Kánságot, akkor nagyon sok örmény menekült a lengyel területekre. Olyan sok, hogy az ottani korábbi örmény közösség is átvette az újonnan jöttek nyelvét. Lényegében nyelvcsere zajlott le köreikben, pedig – érthető okok miatt – csak örmények és örmények közötti keveredés történik.
Moldvában ez egy kicsit másképp zajlott. Ott is folyamatos volt az örmények utánpótlása az anyaországi területekről. De tudjuk például, hogy az erdélyi örmény nevek többsége is lényegében moldvai román ragadványnevet viselt, mint pl. Kovrig, Kapdebó vagy Roska. Megvoltak a régi örmény eredeti családneveik, viszont, mint Schütz Ödön filológiai és történeti kutatásaiból kiderült, hogy a Moldvából Erdélybe menekült örményeknek a felmenői anatóliai származásúak, akik nagyrészt a mai Tokat városából (amit görögül Eudokiának hívtak), illetve annak a környékéről jöttek. Így ők a nyugat-örmény dialektust beszélték egészen a 19. századig; és Schütz Ödön tehát nagyon szépen levezette, hogy ez tulajdonképp egy anatóliai nyelvjárás egyenesági változata. Tehát tényleg örményül beszéltek, nyelvileg is örmény kultúrájuk volt.
O. P.: És milyen hosszú folyamat volt, míg ezek a különböző örmény csoportok végül megérkeztek Magyarországra?
N. K.: Ez több évszázadig tartott, ami valamikor a mongol uralom alatt kezdődött. Az örmények – kisebb konfliktusokat leszámítva – aránylag békésen hódoltak be a mongoloknak 1239-ben, amit az új urak is „értékeltek”, ezért nem alkalmazták ellenük a felperzselt föld taktikáját. Akkor kezdődött a baj, amikor összekapott a két dzsingisz-káni utódállam, az Aranyhorda és az Ilkhanida Birodalom, és a hadműveletek a történelmi örmény területeken zajlottak. Ezért akkoriban az örmények folyamatosan, tömegével menekültek el onnan.
Az ilyen konfliktusok idején az anyaország folyamatosan pumpálta ki az örményeket, és ők menekültek minden irányába. Ez az egyik nagy hátránya volt annak, hogy az örmény anyaterület mindig is egyfajta ütközőzóna volt.
O. P.: Említetted, hogy több nyelvcsere is volt ennek a vándorlásnak a történetében, politikai önállóságuk a kivándoroltaknak nem lesz, a legkülönfélébb államok területén élnek… Tehát az örmény identitás alapját – kizárásos alapon – leginkább az örmény egyházhoz tartozás jelenti majd?
N. K.: Abszolút. Az Örmény Apostoli Egyház az, ami ebben kiemelt szerepet játszik. Ebben az esetben egy nagyon korai nemzeti egyházról beszélünk, ezt nem szabad elfelejteni. Ahol a liturgikus nyelv sem latin, nem ógörög, nem szír, hanem örmény (pontosabban óörmény vagy másik nevén grabar). És ez nagyon meghatározó.
Az örmények ezért is mindig tartottak nagyon az egyházi uniós kísérletektől. Már a bizánciak is a vallási egyesüléssel integrációra (vagy más szóval „hellenizációra”) akarták kényszeríteni őket, az örmények azonban az egyházi önállóságban látták a nemzeti megmaradásukat, különállásukat. Akadtak olyan Bizánci Birodalomban élő örmény csoportok, akik áttértek, de ezek többségükben szinte pillanatok alatt elgörögösödtek. Ugyan akadtak olyan kisebb, elszigetelt csoportok 1915-ig is, akik elfogadták az ortodox hitet, de megtartották az örmény identitást, de nem ez volt az általános. Az áttért örmény arisztokrácia elég hamar asszimilálódott. Amikor Bizánc 1045-ben katonai erővel elfoglalta a középkori örmény államot, akkor „zsíros” birtokadományokkal magához kötötte az örmény főnemességet is; így közülük nagyon sokan áttértek. Ők egy emberöltő alatt elgörögösödtek. Csak nevükben őrizték meg az örmény eredetüket.
O. P.: És koraújkorban Erdélybe betelepülő csoportok még az apostoli örmény egyházhoz tartoztak, és a katolikus egyházzal való uniójuk már itt ment végbe. Meddig tudták megőrizni a különállásukat Rómától és hogyan indultak el ezek a vallási uniós törekvések?
N. K.: Tulajdonképpen I. Apafi Mihály fejedelem hatalmának a meggyengülésével kezdődtek el az örmények között meginduló katolikus missziók. Az örményeket már Szebellébi Bertalan (1631-1707) Erdély katolikus püspöki vikáriusa 1678 körül már megpróbálja áttéríteni, de nem sok sikerrel.
Igazából az 1680-as években kezdődött el ennek a missziónak a komolyabb előkészítése. Mint korábban mondtam, Lemberg és Róma, azon belül is a Hitterjesztés Szent Kongregációja (Sacra Congregatio de Propaganda Fide), az Apostoli Szentszék missziós szerve kezdeményezte.
Egy katolizált örmény egyházi emberben, Oxendio Stefanowicz Virzirescóban (1654-1715) találták meg a megfelelő személyt a körükben megszervezendő misszió vezetésére. Ő Lembergben, az Örmény Kollégiumban, valamint Rómában a Collegium Urbanumban, a Hitterjesztés Szent Kongregációjának a szemináriumában tanult. Oxendio Virziresco egyébiránt Moldvából származott el, és voltak lengyelországi örmény kötődései is, ezért van a Stefanowicz (az örmény Sztepanjan lengyel változata) névforma is. Több nyelven is kiválóan beszélt, és részben Erdélyben is nevelkedett. Lemberg kérésére Róma őt küldi Erdélybe 1685-ben. De az ő számára csak akkor nyílt meg az út, amikor 1686-ban meghalt Minasz Alexanjan Tokhateci püspök, aki mindvégig ellenezte az uniót.
Van egy olyan mítosz, hogy a Minasz püspök közvetlenül a halála előtt Lembergben katolikus hitvallást tett és egyházi unióra lépett Rómával, de ez egyáltalán nem igaz. Megmaradtak a források, pont a római anyagokból tudjuk, hogy nem tette le a katolikus hitvallást, és nem is mondta ki a vallási uniót Rómával. Kezdettől fogva kifogásolta Oxendio misszióját, akiről a forrásokból kiderült, hogy kémkedett gróf Federico Veteraninak (1653-1696), Erdély olasz származású és egyúttal a bécsi udvar szolgálatában álló katonai parancsnokának, és ezáltal természetesen a bécsi udvarnak. Ebből majdnem nagy baj lett, emiatt Oxendiót a keleti örmények fizikálisan is bántalmazták, és I. Apafi Mihály fejedelemnél a keleti hitű örmények Minasz püspök vezetésével ki akarták járni, hogy űzzék el Erdélyből. Azonban akkor már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy Erdély előbb-utóbb Habsburg befolyás alá kerül, akkor felerősödött a misszió is. Viszont Minasz püspöknek az 1686-ban bekövetkezett halálával ex- lex helyzet alakult ki: nem volt vezetője az erdélyi örmény (keleti, apostoli rítusú) egyháznak. Voltak persze más egyháziak, de azok nem tudtak dűlőre jutni a püspökségről, és Oxendio Virziresco jól kihasználta az ebben kínálkozó alkalmat. Végül sikerült meggyőznie az örmény közösség világi vezetőit, illetve az örmény apostoli klérust, hogy lépjenek egyházi unióra Rómával.
Így 1689 februárjának végén egy elég népes delegáció érkezett Lembergbe, és ott kimondták Vardan Hunanjan (1644-1715) örménykatolikus (unitus) érsek előtt a vallási uniót. Csakhogy ez az egyházi egyesülés unió közel sem volt tökéletes. Mert csak a pápa főségét mondták ki, a többi, egyházi szempontból kiemelten fontos kérdést (a naptár és a liturgia kérdései, nyelvhasználat, a vallási uniót elfogadó papok státusza – mert sok nős is volt közöttük) nem tisztázták. Nem állapodtak meg a hitvallást illetően (Filioque kérdése), nem volt tisztázva hogy mi legyen a keletiektől eltérő teológiai kérdésekkel (az örmények a purgatóriumnak a fogalmát sem ismerték). És ebből Oxendionak, aki – az egyházi unió tető alá hozásában elért érdemeire tekintettel – 1690-től püspöke is lett erdélyi örményeknek, nagyon sok problémája lett. Mert ő alapvetően latinizálni akarta az örményeket. Latin rítusban nevelkedett, abban szentelték pappá, tudta a nyelvet, azt a rítust ismerte. Ám az ő makacssága majdnem tönkre is tette a vallási uniót. Hatalmas konfliktusai voltak, főleg az erdélyi áttért örmény klérussal kapcsolatban; ezek a konfliktusok meg is töltötték a szentszéki levéltárak iratanyagát. Ezt a kellemetlen helyzetet Oxendio eleinte az Apostoli Szentszékkel és magyar katolikus egyházzal a háta mögött nagy nehezen még tudta kezelni, de azt követően ő is rájött arra, hogy ezzel számtalan kárt okozott, mert emiatt az erdélyi örmények közül sokan elkezdték visszamondani az egyházi uniót és nagy számban visszatértek Moldvába.
O. P.: Az 1646. évi ungvári unió nem szolgált valamilyen mintaként számukra? Az ott unióra lépő (és ezzel görögkatolikussá váló) egykori ortodoxoknak – ehhez képest – elég jelentős kedvezményeket adott Róma az egyházfegyelmet illetően…
N. K.: Az 1596. évi breszti uniót próbálták mintának tekinteni, de azt sem igazából. Leginkább az 1439. évi firenzei uniós zsinat téziseit vették alapul. Ott volt ugyanis egy nagyon komoly örmény uniós kísérlet is a bizánci (görög) rítusú ortodoxokkal együtt; csak ott az történt, hogy VI. Konstantin (1429-1439) örmény egyházfő (katholikosz), aki mellszélességgel támogatta a vallási egyesülést Rómával, közben elhunyt, és az Örmény Apostoli Egyházban megindult a hatalmi harc az utódlásáért, és ez a viszály gyakorlatilag semmissé tette az egyházi unió lehetőségét. Utána pedig, egészen a 17. század elejéig a vallási egyesülés lekerült a napirendről. Szóval nem igazán volt követhető minta előttük.
Végül, ahogy a korábban is röviden említést tettem, Oxendio püspök is belátta a tévedését, de csak az élete végén. 1711-ben nem sokkal Rákóczi szabadságharcot követően ő maga is rájött arra, hogy az erdélyi örményeket két dologgal lehet megtartani, mint etnikumot. Egyrészt az önálló örmény unitus rítus meglétével, és egy címzetes (in partibus infidelium) püspök kinevezésével, aki közvetlenül az Apostoli Szentszéknek van alárendelve. Ezt az elképzelést viszont nem tudta keresztül vinni, mert 1715-ben Bécsben a tárgyalások lés egyeztetések kellős közepén elhunyt.
A 18. században helyben viszont egyfelől volt egy egyházi joghatósági kérdés is, mert Rómának nem tetszett az, hogy az újjáalakuló erdélyi püspökség magának akarta fenntartani az egyházi joghatóság gyakorlását, másfelől szentszéki hatóságoknak az sem tetszett, hogy a püspökség részéről az az örmény unitusokat másodrangú katolikusokként kezelték, harmadrészt viszont az erdélyi püspökségnek elemi érdeke volt, hogy ne legyen egy újabb katolikus püspök Erdélyben. (Nem elég, hogy ott voltak a román görögkatolikusok, akikkel nagyon meggyűlt a bajuk, hiszen 1721-ben Nemes Pataki János püspök vezetésével sikeresen kiharcolták a bécsi udvarnál és az Apostoli Szentszéknél az önálló egyházmegye felállítását Fogaras központtal.)
Így egy elég komoly konfliktushelyzet alakult ki a 18. században. És ez egészen II. József (1765-1790) korszakáig így is maradt. Sőt, még egy nemzetközi botrány is terebélyesedett belőle a 18. század utolsó évtizedeiben. Ennek a forrásait még nem ismerjük teljes mértékben, csak annyit tudunk, hogy Lemberg, amikor Lengyelország első felosztását 1772. évi követően a Habsburg Monarchiához került, az akkori Jakub Walerian Tumanonowicz (1714-1798) lembergi örmény unitus érsek ki akarta használni ezt a helyzetet, és az erdélyi örmények felett is vissza akarta szerezni az egyházi joghatóságot. Ami viszont Batthyány Ignácnak (1741-1798), az akkori erdélyi püspöknek nem tetszett (ő kifejezetten nem kedvelte sem a görögkatolikusokat, sem pedig az örménykatolikusokat is). Ebben igazából II. József döntött: egy „nevezetes” tollvonással megszüntette a lembergi Örmény Kollégiumot, illetve kimondta, hogy nem lehet betölteni Erdélyben az örmény unitus püspöki hivatalt. Ugyanakkor az erdélyi örmények továbbra is Róma fennhatósága alatt maradnak, de nem lehet önálló püspökségük.
O. P.: És akkor ezzel sikerült elcsendesíteni a konfliktusokat?
N. K.: A konfliktus csupán látszólag oldódott meg. Úgy néz ki, hogy a 18. század vége felé egyre kevesebb lett az örmény unitus pap. A lembergi Örmény Kollégium megszüntetésével az egyik legfontosabb, hogy az unitus papság nagy utánpótlása szűnik meg az örményeknek. Sok örmény ifjú pedig latin rítusú szemináriumokban tanul, tehát nem örmény (unitus) rítusban. És a 18. század végén emiatt a rítusváltások is elkezdődnek. Azzal, hogy nem sikerül az önálló püspökséget felállítani, és az örmény rítust elismertetni lényegében kezdetét vette az erdélyi örmények asszimilációja, ami a reformkorra gyakorlatilag meg is történt.
O. P.: Ez egyszerre jelent nyelvi, kulturális, és vallási asszimilációt is?
N. K.: Alapvetően nyelvit kell itt ezalatt értenünk.
O. P.: Valamilyen formában ugyanakkor mégis fennmaradnak.
N. K.: Az örmény származás tudat fennmaradt, de ahogy mondtam, a nyelv, az élő, eleven örmény kultúra eltűnik. Ugyan az örmény unitus egyház is megmaradt, mert a mechitaristákhoz nem mertek hozzányúlni, ott maradtak továbbra is Erzsébetvárosban a 19. század végéig, de ők már nem nagyon tudták visszafordítani ezt a folyamatot. Az örmény imákat még tudják, eléneklik, de otthon már magyarul beszélnek. A reformkorra ez nagyjából végbemegy, de tudomásom szerint az utolsó olyan örmény, aki még beszélte az erdélyi örmény dialektust, az a személy a 20. század legelején halt meg. De már ő is inkább magyarajkú volt, ám tudott még ismerte azt az örmény nyelvet (nyelvjárást).
O. P.: Ha illusztrálni szeretnéd az örménység hozzájárulását a magyar – vagy speciálisan az erdélyi kultúrához, – miket, kiket emelnél ki?
N. K.: Itt is fontos a tudomány, a vezető értelmiség szerepe; és onnan nagyon sok van. Talán nem is kell hangsúlyozni, hogy milyen sok katonatisztet adtak a 48-as honvédségnek, vagy hogy az aradi vértanúk közül is kettő (név szerint Kiss Ernő és Lázár Vilmos) örmény származású volt… A monarchia vezető értelmiségben nagyon sok örmény származású intellektuel volt. Sőt azt követően is. Számos feltaláló, művészember is került ki az erdélyi örmény közösségből.
O. P.: Néhányat említenél név szerint?
N. K.: Inkább családneveket említek. Ázbej, Czárán, Issekucz, Kapdebo, Korbuly, Kovrig, Lukácsy, Merza, Pattantyús-Ábrahám, Patrubány, Roska, Szentpétery, Szongott, Urmánczy, Vákár, Verzár, Zárug, stb. Ezek az erdélyi örmény gyökerű famíliák számos nagyszerű közéleti szereplőt, magyar tudóst és művészt adtak világnak.
O. P.: A te kutatási területed alapvetően – ez alighanem az olvasók számára is kiderült, –elsősorban az erdélyi örménység. Mire ez az interjú olvasható lesz, már megjelenik Németországban az angol nyelvű monográfiád is az erdélyi örmény egyházi unió történetéről. Ugyanakkor ezek mellett az örményországi történelmi eseményekkel is foglalkozol. A nyelvismeret nyilván nagy segítségedre van örményországi kutatásaidhoz is, illetve a kaukázusi Albánia forrásfeldolgozásodhoz. Milyen területekkel foglalkozol még?
N. K.: Amikor elkezdtem Erdéllyel foglalkozni, az bizonyos szempontból egy kényszerpálya volt. A középkori és a koraújkori lengyelországi közösség múltjával szerettem volna foglalkozni, főleg a lembergiekkel. Amikor az akkori MTA Történelemtudományi Intézetébe kerültem, akkor jómagam elsősorban nem örmény, hanem magyar történeti szempontból kutattam ezt. S ez az az időszak volt, amikor néhai Tóth István György (1956-2005), Baán István, Kruppa Tamás, Molnár Antal, Tusor Péter és Véghseő Tamás már elkezdték új kutatási szempontok alapján már elkezdték feldolgozni a koraújkori szentszéki kapcsolatok, valamint magyarországi és erdélyi korújkori katolikus missziók történetét. Az ő tudományos vizsgálataik ösztönzőleg hatották rám.
De általában is érdekel az örmények történelme, tudniillik rettentően nagy és óriási corpusokat hagyományoztak az utókorra. Az örménység nagyon „grafománnak” bizonyult. Mindig leírtak mindent; nem csak azt, ami a saját országukban történt, hanem azt is, ami azon kívül. És az örmény történetírásban már nagyon korán kialakult, hogy rendszerben gondolkodtak. Megnézik azt is, hogy milyen hatással volt egy-egy bizánci döntés az ő országukra; de azt is, hogy milyen hatása volt, amikor az oszmán-törökök a perzsákkal döntöttek az örmény földek hovatartozásáról, és hogy ennek milyen hatása volt az örmény népre. Tehát egy középkori bizánci-perzsa viszonylatban is vizsgálták a saját országuk, a saját népük sorsát. És nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a korabeli örmény elit erősen be volt tagozódva a Szaszanida Birodalomba, vagy azt követően az Arab Birodalomba, és hol be volt tagozódva, hol nem a Bizánci Birodalomba is. És itt egyfajta igazodás-politika is kialakult, ami bizonyos szempontból hasonlít a három részre szakadt Magyarországra.
Ami röviden a másik kutatási területeket illeti, kiemelten foglalkozom a steppei népekre vonatkozó örmény krónikairodalommal is. Nagy adósság ez a szakmánknak a magyar tudományosság, vagy történettudomány irányába is. A közeljövőben szerepel Szebeosz püspök és V. „Történetíró” János (897-925) örmény egyházfő/ katholikosz krónikáinak a magyar nyelvű fordítása is. Az előbbi a kazárokról, míg az utóbbi másik szavárd kérdés kapcsán őrzött meg fontos adatokat az utókor számára. Ezt különösen pikánssá teszi az a tény, hogy V. János örmény egyházfő VII. Bíborbanszületett Konstantin (908-959) császár „kortársa” is volt egyúttal.
O. P.: Tehát az örmény akkor ebből a szempontból nem csak egyháztörténeti szempontból fontos forrásnyelv, de általában történettudomány számára is.
N. K.: Például ha valaki a magyarországi hódoltság történetével foglalkozik, az örmény helyzet is egy nagyon jó példa lehet. Mert az oszmán-törökök az általuk elfoglalt örmény területeken sem tudtak harmonikusan berendezkedni, ugyanis az örmény területek az a Birodalom keleti végein helyezkedtek el, és azontúl pedig vetélytársuk a perzsa Szafavida Birodalom állt. Akik ugyanúgy vallási ellenfeleik voltak a szunnita oszmán-törökök számára, mint a keresztények, mert a perzsák az iszlám síita ágát követték. Ráadásul a perzsa martalócok rendszeresen betörtek, mint ahogy átcsaptak a hódoltsági magyar területekre a végvári katonák, csak ott nem magyar, hanem örmény területeket fosztogattak. Ez is ismerős. És ott van az a kérdés is, hogy akkor kinek fizessék be az adót? Mert az oszmánok és perzsák mellett megjelentek az örmény (apostoli) egyház képviselői is és ők is igen magas adókat követeltek a lakosságtól. Ott is kialakul egy ilyen kettős-hármas adóztatási rendszer, ami miatt számtalan örmény menekült el az anyaországi területekről.
O. P.: És vannak-e magyar szempontból érdekes források Örményországban?
N. K.: Igen, például erdélyi anyag is került Jerevánba a 20. században. 1945 után az erdélyi unitus plébániák, levéltárak nagyon komoly károkat szenvedtek. Nagyon sok örökre az enyészeté lett, sokat pedig egy repatriált, bukaresti születésű örmény Szuren Kolandzsjan történész mentett ki. Az ő hagyatékát pedig ott őrzik Jerevánban, a Központi Levéltárban a Matenadaranban. Később egyébként Kolandzsjan professzor az Egyesült Államokban, a UCLA egyetemen is tanított, és tudomásom szerint ott is hunyt el Los Angelesben.
O. P.: Tehát lenne kutatómunka magyar történelem szempontjából is.
N. K.: Még sok feladat áll előttünk. Kérdés az, hogy lesz erre kellő időnk és erőnk ebben a rövid életben.
O. P.: Tehát egy több szempontból is fontos forrásnyelvről van szó, amit bár most már önálló tanszéken is tanítanak a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, azért még mindig nagyon kevesen vannak Magyarországon, akik tényleg ismerik.
N. K.: Valóban kevesen vagyunk az országban. De lelkesek.
O. P.: És milyennek látod a jövőt?
N. K.: Jelen pillanatban a magyar armenológia jövőjét biztosítottnak látom. Látom az utánpótlást, és úgy veszem észre, hogy komoly minőségi „anyag” van a folytatáshoz.
O. P.: Történettudományi oldalról, nyelvi oldalról, vagy mindkettő?
N. K.: Alapvetően az armenológia nem nyelvészet. Általában az orientalisztikát mindenki nyelvtudományokon keresztül közelíti meg. De az armenológia sok szempontból is kilóg a sorból. Ez egy történelemközpontú tudomány, ugyanis ismerni kell hozzá az örmények sorsát. Nem véletlen az sem, hogy a világon az armenológusok nagy többsége történész végzettséggel is rendelkezik. Mi is történelem-központú tudománynak tartjuk a mai napig is. Schütz Ödön nyelvész végzettségű volt, de mégis nagyon sokat foglalkozott az örmény történelemmel. Ő a nyelvészeten keresztül jutott el hozzá, de annak idején, amikor tanított minket, azt mondta, hogy ez elsősorban nem a nyelvészetről szól. A nyelv egy kiemelkedően fontos eszköz, hogy el tudjuk olvasni a karaktereket (és természetesen a kéziratos forrásokat), hogy megértsük, mi van odaírva.
O. P.: Kik jönnek, kik érdeklődnek a szak iránt?
N. K.: Bár én nem tanítok ott, ismereteim szerint alapvetően történelem szakos diákok jönnek, és akiket én ismerek, azok nem örmény származásúak. Ugyancsak vannak itt ösztöndíjjal tanuló örmény hallgatók, de, ismereteim szerint, ők is a történelemtudomány vonalán érkeznek.
O. P.: Tehát akkor az az érdeklődés, ami téged anno elvezetett ide az úgy látszik ma is felkelti az érdeklődést.
N. K.: A sokszínű, fordulatokban gazdag történelem mindig érdekes. Az armenológia Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban egyébként meglepően nagy tudományágnak számít. Komoly iskolák vannak, komoly mecenatúrával, komoly örmény alapítványi hátterekkel.
O. P.: Tehát akkor ezek szerint, amit Schütz Ödön elindított, az most érik be.
N. K.: Szervezetileg most érik be. Nagyon szimpatikus munkát végez az a lelkes csapat Kovács Bálint vezetésével a Pázmány Péter Egyetemen. Azonban ez nem volt egyszerű. Amikor én végeztem, egyrészt egy légüres térbe kerültem, mert éppen akkor távozott el az élők sorából Schütz Ödön professzor. A „hogyan továbbot” magam sem tudtam… Ott voltam egymagam 24-25 évesen egzisztenciális és intézeti háttér nélkül, és akkor még nem volt a kezemben tudományos fokozat sem, s nem is volt biztos, hogy megmaradok történész-armenológusnak. De most már az ELKH (korábban MTA) BTK Történettudományi Intézetének a tudományos főmunkatársaként dolgozom, és az erdélyi örménység koraújkori múltja a témám.
