PASSAGES

Magyarország és Egyiptom története az Orient-Projekt honlapján szereplő egyéb területekhez képest viszonylag kevesebb ponton kapcsolódik egymáshoz. Mégis, valószínűleg nincs olyan magyar ember, akinek nincs markáns képe erről az országról. A Nílus-völgyi civilizáció már az ókori görögöket is lenyűgözte, és ez a civilizáció számos ösvényen keresztül talált utat mai világunkba. Az egyiptomi motívumokat ott találjuk építészetünkben, művészetünkben, szellemi örökségünkben, és persze a popkultúrában. Áttekintő esszénkben időrendben haladva soroljuk fel a téma főbb csomópontjait, további tájékoztató irodalmi hivatkozásokkal. Az első szakaszban meghatározzuk Egyiptom helyét a Közel-Keleten. Ezt követően a római kori Pannonia egyiptomi emlékeiről beszélünk, majd a középkor és a török kor írásos forrásaiban megjelenő Egyiptom-képpel foglalkozunk. Az esszé második felében az intenzívebbé váló kapcsolatok nyomában járunk, főleg a 19. század második felében és a 20. század békés évtizedeiben. Röviden kitérünk a magyarábok kérdésére, a cigányság feltételezett egyiptomi eredetére, a magyarországi ortodox kopt keresztényekre és az egyiptomi Remete Szent Pál rendjére.

A magyarországi egyiptológia oktatása 124 éves múltra tekint vissza – Mahler Ede 1898-ban kapta kinevezését a Budapest Tudományegyetemen, mint az egyiptológia és assziriológia magántanára. Ma a hazai egyiptológusok immáron negyedik-ötödik generációja adja tovább tudását. Mahler az 1930-as évekig volt aktív, tanítványai, Dobrovits Aladár és Wessetzky Vilmos háború, rendszerváltás, szellemi és szervezeti átalakulások között navigálva vezették a képzést az 1960-as évekbe. Ekkor adták át az egyetemi stafétát Kákosy Lászlónak, aki a 20. század hátralévő évtizedeiben fáradhatatlan munkával építette ki a több lábon álló, modern képzés kereteit. Az ő kollégái és utódai, Török László, Gaál Ernő, Luft Ulrich, majd Bács Tamás egy, az elszigeteltségből kilépő, nemzetközi standardokhoz igazodó intézmény vízióját valósították meg. Az ötödik generáció „ifjai” ezt az örökséget ápolják tovább az ELTE Múzeum körúti épületében, egyiptomi ásatásokon, nemzetközi konferenciákon és a világhálón.

Ebben a tanulmányban a magyar–indiai kulturális kapcsolatok különböző történelmi korszakainak áttekintését és elemzését tűztem ki célul. Amikor egy ilyen feladatra vállalkoztam, tisztában voltam azzal, hogy ennek a nagy múltra visszatekintő és gazdag örökségnek akár csak vázlatos ismertetése is meghaladja ennek az írásnak a kereteit. Így a rendelkezésre álló terjedelemben csupán a kulturális kapcsolatok egyes korszakainak a legfőbb jellemzőire mutathatok rá, csak a legkiemelkedőbb szereplőinek munkásságát és legfontosabb intézményi kereteit, eseményeit ismertethetem.

Magyarország és Kína kapcsolatai a földrajzi távolság miatt történelmileg sosem voltak különösebben szorosak, az érintkezés a 20. századig igen nehézkes volt. Az első magyar utazók a 14. században jártak Kínában, s Kínáról hiteles információk csak a 18. században jutottak el Magyarországra, nyugati közvetítéssel. A 19. században már komoly tudományos felkészültséggel rendelkező magyar tudósok is ellátogattak a Középső Birodalomba, a 20. század elején osztrák–magyar koncessziós negyed jött létre Tiencsinben, az 1920-as években pedig számottevő magyar kolónia Sanghajban. Államközi kapcsolatok akkor létesültek, amikor a Kínai Császárság és az Osztrák–Magyar Monarchia 1869-ben kereskedelmi és hajózási egyezményt kötött. A két világháború között a két állam nem érintkezett közvetlenül. 1949-ben kezdődött új korszak, amikor a Magyar Népköztársaság az elsők között ismerte el a Kínai Népköztársaságot, s a két szocialista ország között megindultak a kereskedelmi, tudományos, oktatási és kulturális kapcsolatok. Kína jelentősége Magyarország számára az 1990-es években csökkent, de a 2000-es évektől újra egyre nagyobb érdeklődéssel fordulunk a távol-keleti óriás felé, s a 2010-es évek a kétoldalú kapcsolatok virágkorát hozták.

A magyarok és mongolok egykori nomád életmódjából fakadó közös kulturális gyökerek mind a mai napig fontos hivatkozási pontot jelentenek a két ország kapcsolatában. Az ebből fakadó kölcsönös szimpátia és érdeklődés már – az egyébként meglehetősen későn, csak a 20. század közepén létrejött – diplomáciai kapcsolatfelvétel előtt is tetten érhető volt. Ugyanakkor azt is érdemes itt megemlíteni, hogy nem számítva a Nagy Mongol Birodalom kiépítésének időszakában lezajlott, és a Magyar Királyság szempontjából meglehetősen tragikus következményekkel járó első kapcsolatfelvételt, a tatárjárást, a későbbiekben, főleg a reformkortól kezdődően megélénkülő érdeklődést elsősorban a magyarok tudományos kíváncsisága táplálta. A kétoldalú politikai, gazdasági kapcsolatok, az oktatási, tudományos intézményrendszerek közötti együttműködések a 20. század második felében épültek ki. A magyarok tudományos érdeklődése nemzetközi hírű mongolisztikai műhelyeket hozott létre itthon, és ezek sok esetben a kétoldalú kapcsolatok fontos hivatkozási pontjaivá is váltak. Kijelenthető, hogy amennyiben Magyarország ázsiai kapcsolatait történeti távlatokban – és nem csak a jelenlegi gazdasági együttműködések volumenét tekintve – vizsgáljuk, akkor a magyar–mongol kapcsolat hazánk legfontosabb ázsiai relációi között említhető.