PASSAGES

Az MTA Könyvtár Keleti Gyűjteménye 1951 óta a magyar keletkutatás alapkönyvtára. Ez a dátum azonban csak az önálló különgyűjteményként való működésnek a kezdete, mert a kéziratok, könyvek, folyóiratok gyűjtése közel kétszáz évre tekint vissza. A 2025-ben bicentenáriumát ünneplő Akadémia megalapítását egy évvel követte a könyvtár létrehozása, és ez éppen abban az időben történt, amikor a magyarság őshazája, a nép és a nyelv eredetének tisztázása központi kérdés volt. E témakörök kutatói, a keleti országokat felkereső utazók és tudósok gyűjtései, valamint saját kézirataik az ország első tudományos testületének a könyvtárába kerültek. A könyvtártörténeti tanulmány bemutatja a fő gyűjteményi egységeket és azt a sokoldalú tevékenységet, amelyet a Keleti Gyűjtemény a szakma dokumentum- és információellátása, illetve a Kelettel kapcsolatos ismeretek széles körű megismertetése érdekében végez.

A tanulmány Sass Brunner Erzsébet (1889–1950) és leánya, Brunner Erzsébet (1910–2001) festőművészek munkásságán keresztül, konkrét példákon mutatja be a kultúrák közötti kommunikáció lehetőségeit és csapdáit. A két magyar művész 1929-ben vágott neki a világnak, hogy Itálián, Líbián és Egyiptomon át eljussanak Indiába. Innen 1935-ben indultak tovább Japánba, az Egyesült Államokba, majd Angliába. 1938-ban rövid időre hazautaztak Magyarországra, de hamarosan visszatértek Indiába, és végleg ott telepedtek le. Művészetük ott teljesedett ki igazán, bámulatos azonosulási képességgel szívták magukba az ország kultúráját, szellemi örökségét. Az Európából hozott festészeti látásmód és India ősi szellemisége sajátos szintézisre lépett művészetükben. A Brunnerek kultúrák közötti közvetítő szerepe, illetve hazai és külföldi recepciójuk számos következtetés levonására alkalmas a kultúrák közötti kommunikáció kérdéseinek a vizsgálatában.

Vay Péter élete és munkássága szinte teljesen eltűnt a magyar történettudományi korpuszból. Eredményeit máig döntően keletkutatási szempontból vizsgálták, amelyben nem jelent meg kellő hangsúllyal a püspök, a pápai küldött, a missziós, a magyarság és a kivándorlók, valamint általában a szegények lelkipásztora. Vay Péter, megtérését és katolizálását követően, XIII. Leó pápa közeli munkatársa, a Pápai Ház tagja, szentszéki diplomata lett. Éveket töltött Európa és Amerika között menekülthajókon, és látogatta a külföldre szakadt honfitársait, majd pápai küldöttként ázsiai missziókba ment. Eközben folyamatosan írt, festett, előadott. A korabeli királyi családokkal rokonságban álló gróf élete a magyar történelem feltárásra váró része. Jelen rövid írás a szentszéki diplomata, műgyűjtő és lelkipásztor életének főbb elemeit mutatja be röviden.

A három „koronázó”-darbár (1877, 1903, 1911) közül csak az utolsó, 1911-es ünneps­égen jelent meg személyesen is az uralkodó, az első kettőn az alkirályok, lord Lytton, illetve lord Curzon képviselték őt, de mindháromra Delhiben és nem Kalkuttában, az alkirály indiai székhelyén került sor. Ennek az volt a jelentősége, hogy a brit uralkodó India császáraként a nagymogulok utódjának tekintette magát, akiknek Delhiben volt a székhelyük. Delhit azonban csak 1911-ben V. György tette meg az Indiai Császárság fővárosává. A magyar napilapok mindhárom eseményről beszámoltak, de az 1911-es darbárról szóló tudósításoknak azért volt különleges jelentősége, mert akkor Ferenczy Árpád a helyszínről küldött részletes cikkeit olvashatta a Budapesti Hírlap közönsége. Az események és a helyszín bemutatásán kívül Ferenczy találkozott a Delhiben élő magyarokkal is. Tanulmányomban bemutatom Ferenczy Árpád kalandokban gazdag életét és műveit is.

Fábri Károly Lajos régész, művészettörténész, múzeumi kurátor, professzor, India első művészetkritikusa volt. India iránti érdeklődését többek között Umrao Singh Sher-Gil ösztönözte, és Stein Aurél segítette leginkább, aki meghívta őt első iráni expedíciójára. Miután a budapesti egyetemen nem tudott elhelyezkedni, Stein Aurél támogatásával Indiában kezdett el tanítani, majd muzeológusként dolgozott. India függetlenné válásakor hagyta el Lahórt, és Delhiben telepedett le, ahol művészetkritikusként számtalan cikket írt, tanított, és jelentős hatással volt több művész pályájára. Nevéhez fűződik az odisszi tánc újrafelfedezése is.

Georgette Coty (1922–2005) holokauszt-túlélőként, a kommunizmus elől emigrált Ausztráliába, majd onnan a spirituális útkeresés vitte Indiába. Pondicherryben a Srí Aurobindó Ásramba költözött, és ott folytatta alkotó tevékenységét íróként, költőként, esszéistaként. Könyvet jelentetett meg magyar nyelven Srí Aurobindó életéről, és magyarra fordította a Mester Az Anya című munkáját.

Ghós Eta (Boglár Etelka) (1911–1963) Kánti Csandra Ghós neves bengáli költőhöz ment férjhez, és Rabindranáth Tagór közvetlen közelében élt Sántinikétanban. Sikeresen beilleszkedett új környezetébe, gyakorlatilag indiaivá vált. Férje halála után is Indiában maradt, könyvtárosként dolgozott Sántinikétanban. Elévülhetetlen érdeme, hogy az első volt, aki Rabindranáth Tagór magyar kapcsolatait kutatta, és ismereteinket a költő magyarországi tartózkodásáról fontos dokumentumokkal gazdagította.

A 20. század elején a magyar építészek körében is egyre népszerűbb vállalkozássá vált a keleti tájak megismerésére indított utazás. Amíg mások – például Medgyaszay István – egyetlen országba, Indiába látogatott el, addig Kertész Károly Róbert világ körüli útra ment friss házas emberként. Hazaérkezve 1906-ban megjelent Képek Ázsia Keletéről – Pillanatfelvételek egy világ körüli sétáról címmel megjelent könyvében betekintést nyújt a keleti országok mindennapi életébe és építészetébe.

Leitner Gottlieb Vilmos (1840–1899) alapítója és első igazgatója volt a láhóri Government College-nak. Fontos szerepet játszott az Oriental College létrehozásában is és abban, hogy ezeket az intézményeket 1882-ben sikerült egyetemi rangra emelni, és ezzel megszületett a mai napig fennálló Pandzsábi Egyetem. Emellett még számos iskolát, irodalmi egyesületet, közkönyvtárat és tudományos folyóiratot is alapított. Antropológiai kutatásai során ellátogatott Kasmírba, Ladákhba és Dardisztánba. Phuktalban meglátogatta a kolostort, ahol Csoma tibeti nyelvet tanult. Ő volt az első, aki felfigyelt Gandhára művészetére, és használta a „görög–indiai művészet” kifejezést.

Umrao Singh Sher-Gil of Majithia tekintélyes szikh családból származott, öt nyelven beszélt, filozófiával, vallástörténettel foglalkozott, amatőr szinten jártas volt az asztronómiában, szenvedélyesen érdekelte a fényképezés. Számos fordítása jelent meg az East and West magazinban, amelynek szerkesztőivel mély baráti kapcsolatban állt. Második felesége Marie-Antoinette Gottesmann, Baktay Ervin nővére volt, akivel nyolc évig Budapesten éltek. Itt születtek meg leányaik, a festőművészként híressé vált Amrita Sher-Gil és húga, Indira. Umrao Singh Budapesten is kereste a kapcsolatot azokkal a tudósokkal, írókkal, művészekkel, akik a Kelettel, kiváltképpen Indiával foglalkoztak, és jelentős hatással volt sógora, Baktay Ervin India iránti elköteleződésére. Magyarul is megtanult, Jászai Mari hatására Petőfi korai költeményeiből fordításai jelentek meg az East and West magazinban. Emellett Omar Khayyam, Háfiz, Nárada, Bhartri Hari, Muhammad Iqbal verseit fordította a magazin számára.

Gubányi Károly, az ismert vasútépítő mérnök és ausztráliai farmer már életében legendás személyiséggé vált. Ezt részben az általa bejárt távoli, egzotikus vidékeknek köszönhette, másrészt viszont szerény és visszahúzódó jellemének, hiszen mindvégig kerülte a felhajtást, és tudatosan elutasította a pozíciókat, illetve elismeréseket. Könyvei, mindenekelőtt az Ausztrália révén az utókor sohasem felejtette el, de évtizedeken keresztül adós maradt a részletes életrajzával és tudományos hagyatékának a feldolgozásával. Ez a munka 2022-ben, az Ausztrália új, magyar–angol nyelvű változatának megjelenésével vette kezdetét. Jelen tanulmány e kutatáshoz kapcsolódva mutatja be a tudós mérnök életét és működését.

Kontinenseken keresztül vezető életútja Erdélyből indult. Budapesten végezte iskoláit, építészeknél dolgozott, de érdeklődése a szociofotózás felé fordult, és csatlakozott a Munka-kör mozgalomhoz. Kivételes a fényképkészítési látásmódja, született fotóstehetség volt. Letette a mestervizsgát, és megnyitotta első fotóműtermét. 1934-ben megnősült, felesége Pápa Irén volt. Pályázatokon indult, és díjakat nyert. A Műcsarnokban rendezett Magyar nemzeti nyomtatványkiállítás teljes fotóanyagát felesége közreműködésével készítette el. Ennek köszönhetően hírnevet szerzett Európában is. Két díjnyertes felvételét kiállították az 1937-es párizsi világkiállításon. Párizsba beleszeretve költöztek ki a fények városába, ahonnan életútja Japánon át, az Egyesült Államok sziget­államáig, egészen Hawaiiig vezetett. Hatalmas út volt ez a Munka-körtől a zen buddhizmusig. 1981-es budapesti útján így nyilatkozott: „Magyarország a származást, az emberré nevelkedést s a véremmé vált kulturális tradíciót jelenti nekem még ma is. […] Akárhol voltam a világon, mindenhol igyekeztem tenni valamit a magyar kultúráért.”

A váci, Pápa Irén néven született Haár Irénnek különleges, kontinenseken átívelő sors jutott. Fényképész férjével, Haár Ferenccel 1937-ben indultak útnak Magyar­országról, és két évet töltöttek Párizsban, ahol férje előkelő helyen, az operaház közelében fotóstúdiót működtetett. Férje Párizsban igazi baráti kapcsolatba került a jó nevű Hirosi Kavazoe japán filmforgalmazóval, aki 1939-ben hazatértükkor felajánlotta, hogy tartsanak vele Japánba. Örömmel elfogadták a meghívást. A Japán Alapítvány ösztöndíjat adott férje számára azzal a feladattal, hogy Japán történelmi helyeit és látványosságait saját, azaz Haár-stílusban felvételeken rögzítse. Néhány sikeres év után a várható háborús események miatt, a legtöbb más külföldi lakoshoz hasonlóan őket is kitelepítették egy hegyvidéki régióba. Japán megszállása alatt Irén három kisgyermekének nevelése mellett sokat segített a laborálási munkákban. Kitűnő szakács volt, vendégei biztatására világhírt nyert éttermet nyitott Tokió belvárosában, a Ginzán. A Haár család 1959-ben vándorolt ki Honoluluba.

Weltmann Ferenc és Rózsa hegedűvirtuózok pályafutása Hubay Jenő zeneiskolájából Bécs, Párizs, Oostende, Róma, majd Berlin és London leghíresebb koncerttermein át Japánig ívelt, ahol zenei sikereik mellett a társasági élet és a magyar közösség elismert tagjai lettek.

Az első világháború alatt több ezer honfitársunk került Szibériának a leg­távolabbi csücskébe, a vlagyivosztoki lágerbe, a Pervaja Recskába. Ide került Sikos János, a zseniális magyar mechanikus, aki bármit meg tudott javítani, és újat is tudott építeni. Tehetségének köszönhetően sorsa nem hadifogolysors, hanem egy kreatív vállalkozóé, amely igazán Japánban teljesedett ki, mérnökként és családapaként.

Székács Imre élete és munkássága közgazdászként, külkereskedőként szorosan kötődik Kelet-, Délkelet-Ázsiához, de számos afrikai és közel-keleti országhoz is. Különösen fontos szerepet játszott életében Japán, ahol évekig dolgozott a Külkereskedelmi Minisztérium kiküldöttjeként. 1960-ban létrehozta Tokióban a Kereskedelmi Kirendeltséget, beindítva és megerősítve újra a két ország közötti áruforgalmat. A magyar–japán gazdasági, kereskedelmi kapcsolatok alakulását hazaérkezése után is figyelemmel kísérte, részt vett a vegyes bizottsági üléseken.

Az alábbi rövid tanulmány Frank László, a második világháború idején Sanghajban tevékenykedő magyar emigráns újságíró életét és munkásságát mutatja be Frank emlékirata, illetve a szerző saját levéltári és sajtókutatásai alapján. Középpontban Frank német nyelvű zsidó menekülteknek szóló lapokban végzett munkája, valamint a helyi magyar közösségben játszott szerepe áll. A sokoldalú és kalandos életút budapesti, bécsi, és berlini állomásait is felvillantja az írás.

Hudec (Hugyecz) László, akit ma a két világháború közötti Sanghaj egyik legjelesebb építészeként tartanak számon Kínában, 2008 után került Magyarországon a közönség érdeklődésének a középpontjába. Sanghaj építészetét vagy a kínai modernizmust bemutató kiadványokban kiemelkedő helyen szerepeltek legjelentősebb épületei (például Park Hotel, Grand Theatre, Green House), de a 2008-ban első alkalommal szervezett Hudec-emlékév nyomán a város újra felfedezte. Azóta is folyamatosan bővül a munkásságával foglalkozó kínai szakirodalom, és népszerűségét mutatja, hogy 2016-ban Sanghaj lakossága a város 100 legfontosabb személyisége közé is beválasztotta. Építészeti hagyatéka mind mennyiségében – közel 60 épülete közül 33 a város jegyezett kulturális öröksége –, mind sokszínűségében – tervezett gyárat, kórházat, templomot, iskolát, szállodát, bankot, színházat, klubházat, bérházat, magán villát – egyedülállóan gazdag.

Az alábbi rövid tanulmány Komor Pál jótékonykodó sanghaji magyar üzletember életét és munkásságát mutatja be a szerző doktori disszertációjához végzett kutatásai alapján. Középpontban Komor karitatív és közösségszervező tevékenysége áll, amelynek legfőbb állomásai az első világháborús szibériai osztrák–magyar hadifoglyoknak, a két háború közötti kínai magyar emigráns közösségnek, valamint a Sanghajban megszervezett közép-európai zsidó menekülteknek nyújtott sokoldalú segítség.

Stein Aurél (1862–1943) orientalista, régész-felfedező, a Selyemút-kutatás máig meghatározó alakja. 1900–1916 közötti három expedíciója során új megvilágításba helyezte Belső-Ázsiának az emberiség kultúrtörténetében elfoglalt szerepét, közel hat évtizedes pályafutása alatt az indológia és az iranisztika területén is jelentős eredményeket ért el. Jóllehet a budapesti születésű tudós szinte egész életét külföldön töltötte, tehetségét a Brit Birodalom szolgálatába állítva, de szülőhazájáról soha nem feledkezett meg. Szoros kapcsolatban állt a magyar szellemi élet képviselőivel, tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának, nyomtatott könyveit, valamint kéziratainak és expedíciós fotóinak egy részét az Akadémia könyvtárára hagyományozta.

A tanulmány bemutatja, hogy miként jelent meg Magyarországon a Koreai-­félsziget nyelve és kultúrája iránti érdeklődés, valamint – jelenlegi ismereteink szerint – ki volt az első magyar, aki kísérletet tett a koreai nyelv elsajátítására. Hazánkban a koreai kultúra elmélyültebb tanulmányozása az 1950-es évek elején kezdődött meg, ugyanakkor abban az időben ez – sajnálatos módon – nem járt együtt egy intézményesített szellemi műhely létrehozásával –, a szerző kutatásai során feltárta ennek okait is. Az intézményesített keretek csak a magyarországi rendszerváltozás idején kezdtek kialakulni. A tanulmány bemutatja a hazai Korea-kutatás úttörő személyiségeit is.

Baráthosi Balogh Benedek a hazai keletkutatás kevéssé ismert személyisége. Munkássága különösen izgalmas a Koreai-félsziget kulturális viszonyainak a tanulmányozása szempontjából, ugyanis a magyar néprajzkutató 1907-ben „fapados turistaként” keresztezte az akkor még egységes félszigetet. A tanulmány bemutatja Baráthosi életét, megfigyeléseit a Koreai-félszigeten, valamint 1929-ben megjelent Korea-monográfiáját is, amely hazánkban az első olyan önálló kiadvány, amely kizárólag a kelet-ázsiai ország viszonyaival foglalkozik.

Germanus Gyula (1884–1979) orientalista, író, nyelvész, irodalomtörténész, utazó, egyetemi tanár, országgyűlési képviselő (1958–1966) volt, aki az iszlám előírásait követve, első magyarként zarándokolt Mekkába 1935-ben. Jelen írás először az életpályát foglalja röviden össze, majd a szerző kutatásainak legfontosabb téziseit ismerteti, amely az Evangélikus Hittudományi Egyetemen 2023. április 17-én lezajlott habilitációs eljárás tudományos előadásának az alapja volt. Ezt követően Germanus legfontosabb útjainak térképét közi, illetve korabeli fotókat mellékel, továbbá közreadja a Germanus-művek válogatott bibliográfiáját is. Végezetül a Germanussal foglalkozó szakirodalom listája is megtalálható az életrajzban.

A tanulmányban röviden vázoljuk Almásy György életét és munkásságát, két közép-ázsiai utazásának rövid leírását (1900 és 1906). Almásy György Vámbéry Ármin nyomdokán indult el Közép-Ázsiába a 20. század elején. Akkora már az Orosz Birodalom gyarmatosította a térséget, és a vasútvonalak is kiépültek (Kaszpi-tenger és Taskent/­Andidzsán, Almati és Orenburg). Almásy nem álruhában, hanem a helyi cári közigazgatás vendégeként utazott. Rövid utazást tett Kazakföldön a Balkas-tóhóz, de igazán Kirgizföld és a Tiensan (Ala-tau) hegyei, az ott élő kirgiz nomádok érintették meg. Első útjáról (1900) egy 730 oldalas könyvben számolt be. Második expedíciójára (1906) Prinz Gyula geográfus is elkísérte, de útjaik hamar elváltak. Almásy rövid utazást tett Kínába (Hszincsiang tartomány, Tekesz völgye). Második útjáról egy kirgiz legénnyel tért haza. Turgan Berdike-úlu éveket élt Almásy családjával, ahol a kirgiz Manasz eposz részleteit fordították Almásyval. Végül csak egy 72 soros részlet jelent meg belőle, és Turgan is nyomtalanul eltűnt az Almásyak borostyánkői kastélyából.

A tanulmány röviden vázolja Vámbéry Ármin életét és munkásságát, valamint híres közép-ázsiai utazásának leírását: hogyan indult el álruhában, Resíd efendi kisázsiai (rúmi) dervisnek adva ki magát, hogyan kereste fel utazása során Közép-Ázsia (Horezm és Transzoxánia) két legfontosabb városállamát: Hívát és Buharát, és miként találkozott a városállamok uralkodóival (Kongrat Szeid-Mohamed kánnal és Manggit Muzaffar emírrel). Vámbéry utazásáról híres, Londonban megjelent könyvében (Travels in Central Asia) számolt be. Később Vámbéry a magyarok türk eredete mellett érvelt, ezért összetűzésbe került Budenz Józseffel, aki az ugor eredetet feltételezte nyelvészeti érvek alapján (ugor–török háború). Ugyancsak szó esik Vámbéry keleti barátjáról, Iszhák molláról (karakalpakföldi Kongratból), aki követte őt, és Magyarországon telepedett le.

Reguly Antal (1819–1858) utazó, a magyar tudomány jeles személyisége, aki elsősorban a finnugor népek körében végzett páratlanul gazdag nyelvészeti és néprajzi gyűjtőmunkájáról vált híressé. Mindemellett a földrajz és a térképészet területén is maradandót alkotott: 1846-ban Szentpéterváron – döntően a saját terepi vázlataira támaszkodva – elkészítette az Urál hegység északi vidékeinek első részletes térképét, amely még napjainkban is értékes forrásul szolgál több tudományterület kutatásaihoz. Reguly számos új információt hozott az európai ember számára addig jórészt ismeretlen észak-uráli területekről, továbbá elévülhetetlen érdemeket szerzett az obi-ugor nyelvek és kultúrák megismerésében.

Hetényi-Heidelberg Ernő (1912–1999) író, műfordító, orientalista, kezdetben újságíróként tevékenykedett, könyveket fordított, verseket írt. 1948-ban az állambiztonság ügynökként beszervezte. 1952-ben megalapította a Magyarországi Buddhista Missziót, amelyet az állam nem üldözött. Felvette a kapcsolatot a nyugat-berlini székhelyű Ārya Maitreya Maṇḍala renddel, majd számtalan buddhista közösséggel, az előbbibe 1953-ban megtörtént a felvétele. 1956-ban megalapította a Kőrösi Csoma Sándor Intézetet, amelynek célja a buddhista papképzés volt. Egy évvel később az állam hivatalosan elismerte a Missziót. Hetényi óriási szerepet játszott abban, hogy hazánkban meggyökeresedett a buddhizmus. 1989-ben elérte, hogy a Nemzetközi Buddhista Kongresszust Budapesten tartsák. Számtalan buddhista könyvet fordított és írt. Tudományos tevékenységéről több orientalista is, például Giuseppe Tucci, elismerőleg nyilatkozott.

A címben foglalt epitheton ornansokat az 1924 decemberében megjelent Világ című polgári radikális lap Halálozás rovatában, néhai Lénard Jenő személye kapcsán írták le, azt is megjegyezve, hogy az illető nemcsak a keleti bölcselet magyarországi megismertetésének tett „komoly és nagy szolgálatot”, hanem mint „nemzetgazdasági író is számottevő sikereket ért el”¹Halálozás: 1924. Ki volt valójában ez a meglehetősen korán, 46 éves korában Ausztriában elhunyt magyar üzletember és gondolkozó, akinek halálával kapcsolatban a Népszava még azt is lényegesnek tartotta megemlíteni, hogy „az alkoholellenes Forel-páholyon át, amelyet a szociáldemokraták alapítottak, a munkássággal is kapcsolatba került”?