OP nagyinterjú Dr. Toperczer István orvossal.
OP: Kérlek mesélj a repüléshez való vonzódásod kezdeteiről.
T. I.: Gimnáziumba én 77 és 81 között jártam, onnan ered az érdeklődés a repülés iránt. A nagybátyám egyik kosárlabdás társa repülőműszaki főiskolára jelentkezett és nála találkoztam repülés témájú folyóiratokkal. Illetve kaposvári szülött vagyok, mellette van Taszár, és amikor a nagymamáméknál voltam tavaszi meg nyári szünetben ott mindig röpködtek a város környékén a vadászgépek, nézegette az ember gyerekként, így megvolt a valós élmény is a repülésről. Ez az érdeklődés odáig fajult, hogy elkezdtem élethű repülőgépmaketteket összerakni. Hogy minél élethűbb legyen a makett, újságokat, könyveket vásároltam, amik akkoriban elérhetők voltak Magyarországon. Például Pécsen, a gimnáziumtól nem messze volt egy idegen nyelvű könyvesbolt, és ott lehetett hozzájutni idegen nyelvű újságokhoz, könyvekhez, ami a repülés témájával foglalkozott. A családban apámnak a testvére külföldön élt, általa a maketteket később már külföldről is be tudtam szerezni.
A folyamat odáig fajult, hogy egyre több könyvem és makettem lett, főleg amerikaiak. A legtöbb makettet olyan festéssel és matricával adták ki, amik a vietnámi, a koreai háborúhoz vagy híres pilótákhoz kapcsolódtak. Később jött az Öböl háború és egyéb konfliktusok. A makettgyártók próbálnak ezzel lépést tartani, mindig valami exkluzív, érdekes gépnek a makettjét adják ki.
OP: Hány éves korodig maradt meg ez a szenvedély?
T. I.: Hát, még mostanában is veszek makettet. Ha van időm foglalkozom vele. Ez a manuális precíziós munka jó a kéznek, egy sebésznek főleg nagyon hasznos. Precizitást, pontosságot kíván, ne remegjen a kezed.
A könyvek gyűltek, és feltűnt, hogy a vietnámi konfliktus kapcsán egyoldalúan az amerikai oldalt mutatják be, a másik oldalról, egy-két fotón kívül, abszolút nem volt semmi információ. Például az amerikai pilótákkal ellentétben nem voltak odaírva a nevek, hogy ki mikor hol volt, mit csinált. A vietnámi oldalakon sokszor nem is vietnámi gépek fotóját tették be, hanem orosz felségjelű, orosz típusú vadászgépeket, vagy azoknak a kínai gyártású licencét.
OP: Jól értem, hogy ezzel párhuzamosan alakul ki a Kelet iránti vonzalmad is? Vagy volt előzmény?
T. I.: Igazából ez szülte meg a Kelet iránti vonzódást. Tudni kell, hogy 1986-tól volt Vietnámban a fokozatos politikai és gazdasági nyitás, az úgynevezett Doi Moi-ig (Nyitott Kapu). 1993-ig még tulajdonképpen megközelíthetetlen volt egy ilyen témában az ország. A nyitás kellett hozzá, hogy szóba jöhessen terepmunka. Hamar jött az ötlet, hogy mi lenne, ha kiutaznék? Hozzá kell tenni, hogy nagyon sok vietnámi diák – a háború idején, de később is – magyarországi egyetemre járt. Tehát nagyon jól beszéltek magyarul, volt élő kapcsolat a két ország között. Sokan miután végzettek az egyetemen, a külügyi szolgálatba kerültek, ők dolgoztak a nagykövetségeken is. Jeleztem az itteni követségnek, hogy kimennék Vietnámba kutatási céllal, majd fogadott a titkár, akinek elmondtam az elképzelésemet.
OP: Ekkor már aktív orvos voltál. 1991-ben Magyarországról kimennek a szovjetek. Utána Magyarországnak és Vietnámnak a kapcsolata döntően nem változott, függetlenül attól, hogy mi már nem a kommunista oldalhoz tartoztunk?
T. I.: Nem volt ezzel semmi gond. Annyi változott mindössze, hogy a Doi Moi miatt már nem volt nagy az elzárkózás. A nagykövetség az anyagiakon kívül mindenben támogatott.
OP: Ez egy rendkívül kényes téma. Az egész megközelítésed nagyon bátor. Simán támogattak?
T. I.: Igen, én nem a jelent, hanem a múltat akartam kutatni, a vietnámi légiháború az 1964-től 1973-ig, kicsit kibővítve a háború végéig, 75-ig tartó időszakát. Észak-Vietnámban volt kommunista a rendszer, Dél-Vietnámban pedig kapitalista, Amerika barát. Dél-Vietnámban az amerikaiak és a dél-vietnámi hadsereg harcolt a Vietkong ellen, akik északról szivárogtak le. Északon viszont nem volt szárazföldi háború, semmi más nem történt, mint thaiföldi, csendes-óceáni, meg dél-vietnámi támaszpontokról kiindulva amerikai gépek jártak föl északra bombázni a különböző városokat, létfontosságú létesítményeket, hőerőműveket, hidakat. Az volt ezzel a céljuk, hogy egyrészt Észak-Vietnámot térdre kényszerítsék, másrészt, hogy északról ne tudjanak csapatokat, támogatást küldeni délre. Észak-Vietnám és Dél-Vietnám között demarkációs vonal volt, amit nem lehetett átlépni.
OP: Hol volt ez a vonal? Középen?
T. I.: Igen, a 17. északi szélességi foknál. Ott nem volt mozgás, teljesen le volt zárva. Emiatt született meg a Ho Chi Minh-ösvény. Mivel a demarkációs vonalon nem mehettek át az észak-vietnámiak, így átmentek az ösvényen a baráti Laoszba, meg Kambodzsába, majd onnan beszivárogtak a déli részre. Egy amolyan megkerülő út, orvosi nyelven anasztomózis. Nem a rendes úton megyünk, hanem megkerüljük és máshol jutunk be. Az amerikaiak az ösvény kiépülése után nem csak az északi városok, meg létesítmények ellen hajtottak végre támadásokat, hanem az utánpótlási útvonalak ellen is. Így egyre tágult a háború, nem csak Vietnám, hanem Laosz meg Kambodzsa is belekeveredett.
Én a háborúnak azt a részét kutattam, ami Észak-Vietnám fölött zajlott. Ez nagyon érdekes dolog, mert az amerikaiak ott nem is találkoztak másként az ellenséggel, csak a levegőben. Berepültek a légtérbe, a levegőben találkoztak az észak-vietnámi vadászgépekkel és légiharc alakult ki. Vagy lelőtték egymást, vagy megúszták és visszatért mindenki a bázisára. Szóval itt face-to-face háború nem zajlott, nem találkozott ember az emberrel, csak repülő a repülővel a levegőben. Míg a déli részen, ahol földi harcok voltak, ott volt személyes kapcsolat az ellenséggel. Furcsa kifejezéssel élve, délen „emberközelibb” volt ez az egész.
OP: Ezt látjuk viszont a filmekben, igaz?
T. I.: Szinte mind Dél-Vietnámban játszódik. 2019-ben viszont megjelent Vietnámban egy animációs film, amit média szakos egyetemista hallgatók készítettek és bemutatja az első légi csatát, amit a vietnámiak vívtak az amerikaiak ellen. Egy francia oktató segítette őket a Da Nang-i egyetemről, illetve engem is felkértek szakértőnek.
OP: Értem, hogy az ember elkezd makettezni, elkezd olvasni a légiháborúk történetéről, nézi a szép gépeket… De ebből még nem egy lépcsőfok az, hogy ki akar menni Vietnámba kutatni.
T. I.: Nekem ez egyből jött. Kipattant ez az ötlet, aztán nagy erővel dolgoztam rajta. Le kellett tennem a követség felé egy részletes tervet, hogy mit akarok megnézni, hova akarok menni… Az volt az elképzelésem, hogy északról elindulok, a jelentősebb helyszíneket bejárom, múzeumokat megnézem, találkozom pilótákkal, szépen haladok dél felé Hanoiból Saigonba. 1994 év elején lett meg a szándéknyilatkozat hogy fogadnak, az út pedig novemberben lebonyolódott.
OP: Ekkor már fotóztál?
T. I.: 94 előtt még nem nagyon fotóztam. Az édesapám a Pécsi Fényképész Szövetkezetnél dogozott, ő foglalkozott fotózással (még emlékszem, hogy a fürdőszobában hívta elő a diákat) tehát volt valamennyi input, hogy mi az a fotózás, de én magam nem csináltam. Amikor realizálódott, hogy lesz ez az út, elmentem és vettem magamnak egy fényképezőgépet. Aztán ahogy kint teltek a napok, végigutaztunk az országon és mindent dokumentáltam. Mégiscsak egy nagyon egzotikus környezetbe kerültem.
OP: Első ázsiai impulzusnak Vietnám nagyon erős. Egy ilyen kutatásból ki tud alakulni szerelem.
T. I.: Mivel a repülős téma miatt az egész országot végig kellett járni, nyilvánvaló volt, hogy meg kell néznem mindent, amit lehet. Ázsiában valahogy kitágul az idő. 24 órába nagyon sok minden belefér, ott nem rohan az élet.
Én akkor, harminc évesen kikerültem egy teljesen új környezetbe egy hónapra, 10.000 km-re az otthonomtól. Nem azt mondom hogy merészség volt, csak nem volt meg minden információ ahhoz, hogy azt tudjam mondani: tudom mire megyek ki. Ezt ott tapasztaltam meg. Kiérkeztem, biztosítottak autót, volt kísérőm. A Magyar Nagykövetség révén kapcsolatba kerültem Tran Dinh Kiem nevű barátommal, aki annak idején a Népszabadságnak volt a vietnámi tudósítója. Ő is Magyarországon tanult, a Műszaki Egyetemen, és tökéletesen beszélt magyarul. A családjával jelenleg itt él Magyarországon, megkapta a magyar állampolgárságot, és tanított vietnámi nyelvet, illetve nyelvi előkészítést tartott az ELTE-n olyanoknak, akik ösztöndíjjal mennek ki Vietnámba. Készített egy magyar-vietnámi nagyszótárt is, saját erőből, majd Petőfi verseit lefordította vietnámira. Ő és egy kollégája segítettek nekem a tolmácsolásban. A magyarok irányába nagyon pozitív attitűdjük volt, mindenben segítettek.
Még egy érdekesség, hogy a magyar nagykövet Bohár Ernő volt, akivel a pécsi Nagy Lajos Gimnáziumba egy időben jártunk. A nagykövetségtől az út alatt sok segítséget kaptam.
OP: Szerencsés csillagzat alatt voltál, de meg szeretném kérdezni, volt veled szemben valami elvárás, hogy ezt az elég kényes témát ne objektíven kezeld? Volt valami nyomás, hogy ki volt a jó és ki a rossz a háborúban?
T. I.: Nem volt nyomás. Hozzáteszem, hogy amihez akkor hozzáférhettem az nyilvános volt.
Hanoiban volt például a légierő múzeuma. Oda be lehetett menni (turistával akkor még nem nagyon találkoztak) a kertben lévő repülőgépeket körbe lehetett fotózni, ezek voltak az első fotós próbálkozásaim. Épp felújítás volt a múzeumban, de be tudtam menni. Éppen azt válogatták, hogy milyen képeket fognak kirakni a falra, tehát sokkal több anyaghoz jutottam hozzá, mint ha már csak a kész berendezett kiállításra mentem volna. Azt is elmondták, hogy a Doi Moi után írtak egy ilyen összefoglaló történeti könyvet a vietnámi légierő megalakulásától egészen a háború végéig. Felajánlották, hogy készítenek belőle egy fénymásolatot, a tolmács barátaim pedig megígérték, hogy le fogják fordítani nekem magyarra. Pár év múlva, amikor realizálódott, hogy írok egy könyvet, akkor mindez meg is történt.
OP: Ez nekik nagyon szimpatikus lehetett, hogy te a vietnámi oldalt akarod megmutatni, nem?
T. I.: Persze. Én kihangsúlyoztam, hogy ez abszolút nem az amerikaiakról szól. Akkor még a pilóták közül sokakkal nem lehetett találkozni, mert voltak köztük aktívak, de mégis sikerült néhány interjút készíteni. Volt egy egészen különleges találkozásom is. Találkoztam Pham Tuan-al, aki Farkas Bertalannal egy időben volt űrhajós kiképzésen az akkori Szovjetunióban. Még itt Magyarországon, a repülős ismerősökön keresztül kaptam egy ajánlólevelet Farkas Bercitől, hogy a vietnámi pilóta egyáltalán szóba álljon velem, ha netán sikerülne találkozni. Sikerült.
OP: Írásos interjúk készültek, vagy filmeztél?
T. I.: Vittem magammal diktafont, a pilóták vietnámiul beszéltek, és hallatszik ahogy a tolmács lefordítja magyarra. Ezt később a könyvekben fel tudtam használni. Egy hónapra kimentem 80 tekercs diával, ez 80×36 kocka. Ezt be kellett osztani. Vettem egy kemping hűtőládát, és abban vittem a filmeket. Tudtam, hogy Ázsiában pára lesz, meg meleg, abban hordtuk, hogy nehogy megolvadjanak. Volt jégakku is, ha volt valahol hűtő, azt is betettem a diák mellé.
OP: Akkor már megvolt a fejedben hogy ebből könyvet írsz?
T. I.: Volt abban lutri, hogy sikerül-e annyi információt összeszedni, hogy ebből valami komolyabb dolgot lehessen csinálni. Elkezdtem rendszerezni az anyagot, ami végül elégnek bizonyult. Illetve egyre több repülős folyóirat is volt már akkor itthon, azokban is megjelentek publikációim.
Valamikor 96 táján írtam több külföldi, katonai könyvkiadónak. Végül egy amerikai cég, a Squadron Signal küldött pozitív választ.
OP: Nem merült fel hogy itthon keress kiadót?
T. I.: Azért nem akartam itthon kiadni, mert itthon elenyésző azok száma, akiket érdekel ez a téma. Akiket viszont igen, azok általában angol nyelven veszik meg ezeket a könyveket.
Mindent egybevetve, Kiem barátom hatékony fordítói segítségével is négy év kellett az anyag rendszerezéséhez, előkészítéséhez. 97-ben kiküldtem az anyagot az USA-ba és 98-ban jelent meg a könyv.
Ezután jött a Vietnámi-Magyar Baráti Társaság és a második út (1998)
Amikor 94-ben kint voltam, a kinti magyar nagykövetségen tudtam meg, hogy itthon van egy Vietnámi-Magyar Baráti Társaság. Ezt főleg a Magyarországon tanuló vietnámiak, illetve olyan magyarok alapították, akik annak idején az ICCS-ben (International Commission of Control and Supervision) delegáltak voltak. Tehát magyar katonák, és egyéb szakemberek, akik a háború után a fogolycseréket, meg a békét felügyelték. A résztvevő nemzeti csoportokban kanadaiakkal, indonézekkel és lengyelekkel együtt magyarok is voltak. Felvettem a kapcsolatot a baráti társasággal, elmondtam mit csinálok és fölvettek tagnak. 1998-ban a Társaság szervezett egy utat Vietnámba és saját költségre én is csatlakozhattam. A megjelent könyvemmel a poggyászomban útnak indultam. Akkor már láttam, hogy ebben az anyagban több lehetőség van, folytatni kell a kutatást.
Kint a Vietnámi-Magyar Baráti Társaság, a testvér szervezet is fogadott. Két professzor, akik szintén Magyarországon tanultak segítettek is nekem. Tai Nguyenben mondtam nekik, hogy volt itt egy nagy acélmű, amit az amerikaiak támadtak, s kérdeztem nincs-e véletlenül valami múzeum a háború emlékeivel. Mondták, hogy de van. A két professzor a kinti mezőgazdasági egyetemnek a rektora és a rektorhelyettese volt, folyékonyan beszéltek magyarul. A rektor vasárnap kinyittatott nekem egy katonai múzeumot. Ami még jobb, hogy ki volt állítva egy üveg vitrinben egy amerikai pilótának a felszerelése. Ott volt az azonosítókártya is, amit én le akartam fotózni. Mondtam, hogy nem nagyon lesz jó ez a fotó mert itt ez az üveg előtte, és tükröződik. Erre fogták a vitrint, leemelték, így le tudtam fotózni az ejtőernyőjét, a sisakját, az azonosítókártyáját, ott volt a thaiföldi bázisról még az étkezési kártyája is. Később az interneten megtaláltam ezt a férfit. Amerikában van a pilótáknak egy társasága, ott találtam egy mail-címet, elküldtem neki a fotókat. Kiderült, hogy annak idején lelőtték a gépét, katapultált, fogságba esett, és a képeken ott volt a felszerelése, amit ő azóta, 1967 óta nem látott.
OP: És hogy fogadta?
T. I.: Azt mondta, hogy ők mentek háborúzni, igazából nem találkoztak az ellenséggel, csak szórták a bombákat. Akkor találkozott az ellenséggel először, amikor fogságba esett. Amikor ismét meglátta a saját felszerelését felmerült benne, hogy vissza kéne látogatnia az országba, és meg kellene ismernie ezeket az embereket.
OP: Más volt az útvonal, meg a program az első úthoz képest?
T. I.: Ez az út csak kéthetes volt, Észak-Vietnámot és Saigont érintette. De sikerült újabb információkat szerezni, a múzeumokban is kicsit változott a kiállítási anyag, más múzeumba is elkerültem, tehát bővült a fotó-, meg az ismeretanyag is.
Még egy érdekes történet kötődik ehhez az úthoz. A háború alatt egy Pete Peterson nevű amerikai pilótát lelőttek. Hat és fél évet töltött a Hanoi Hiltonban (Hoa Lo, a város hírhedt börtöne). 31 évvel később, 1997-ban ő lett a háború utáni első amerikai nagykövet Vietnámban. Ismertem a történetet és a nagykövetségünkön mondtam a már ismerős dolgozóknak, hogy adnék neki egy dedikált példányt a könyvemből. És képzeld el, hogy felhívta a Magyar Nagykövetség az Amerikai Nagykövetséget, és amikor mondták hogy ki és mit akar adni a nagykövetnek, akkor ő mondta hogy már hallott rólam Amerikában, és nagyon szívesen lát engem, ha nekem megfelel, akkor ma van fél órája munkaidő után, tud fogadni. A Magyar Nagykövetség egyik titkára elkísért, találkoztam vele, átadtam a könyvet, mondta, hogy már csak azért is érdekes neki, mert az egyik fotón a barátjának a gépe látható, és ezt ő azért másképpen nézi. Azóta is megvan a kapcsolat.
Teltek múltak az évek, még két úton gyűjtöttem az anyagokat, majd megkerestem az angol Osprey hadtörténeti kiadót, hogy mi lenne, ha írnék náluk egy könyvet.
OP: Ugyanannak a könyvnek a második kiadását?
T. I.: Nem, mert más volt a megközelítés és jóval nagyobb az anyag. Én kiküldtem mit tudnék megjelentetni. Visszaírtak az angolok, hogy látják hogy milyen anyag, mit szólnék hozzá ha ezt két könyvben írnám meg. Beleegyeztem. 2001-ben, egy évben meg is jelent a két tematikus kötet.
OP: Volt egyszer egy alapkönyved, utána volt ez a dupla. Ezeknek a témája pontosan mi is volt? Elkezdted szisztematikusan feldolgozni az északi légiháborúk történetét?
T. I.: Az első könyv a Vietnámi Légierő megalakulásától 1975-ig, a háború végéig bemutatta a légierőt. Minden vonatkozásában. Típusokat, pilótákat, harcokat.
A másik két könyv három fő repülőgéptípusnak a háborús alkalmazását mutatta be, de voltak benne pilóták is.
OP: Utána szünet következett, a témát egy picit félretetted?
T. I.: Igazából igen, félretettem, de újra voltam az országban, további anyagok gyűltek, bennem volt, hogy meglátjuk ez mire lehet jó. 2012-ben megkeresett egy francia kiadó, hogy ismerik a könyveimet, s hogy tudnék-e nekik is írni egy könyvet. Ők megmondták, hogy milyen szempontok szerint. Én mondtam, hogy rendben van, de ehhez kellene még anyagot kutatni. 2013 májusára szerveztem egy újabb kéthetes utat. Akkor már azok a pilóták, akik a háborúban részt vettek nyugdíjba mentek, így kereshettem őket.
Ezen az úton nagyon sok pilótával sikerült találkozni, illetve közben beindult egy olyan folyamat, hogy a vietnámi légierő elkezdett kiadni archív anyagokat. A 2000-es évek elejétől minden évben kiadtak valamit a vietnámi légierő valamelyik egységéről vagy valamelyik időszakáról. Ezekhez a könyvekhez hozzájutottam.
Kint Vietnámban is vannak makettező srácok, velük is felvettem a kapcsolatot. Hanoiban van egy makett klub, ahova meghívtak vacsorára. Ők szintén sokat tudtak segíteni.
Szimpatikus volt nekik is, hogy mindig próbáltam tárgyilagos lenni, kerültem a túlzásokat, igyekeztem csak a tényeket leírni, amiről volt adat. Egy ország háborús történeteit leírni nagy felelősség.
Amikor hazajöttem, újra elkezdtem dolgozni, összeállítottam a francia kiadónak az anyagot, és 2015-ben megjelent az új kötet. Ismét a légierő történettel foglalkozott, csak az addigiakhoz képest sokkal bőségesebb és informatívabb lett. A 2013-as út egyik fontos epizódja volt, amikor megtudtam, hogy voltak észak-koreai önkéntes pilóták a vietnámi háborúban, akiknek van egy temetőjük Észak-Vietnámban. A holttesteket, a maradványaikat már visszavitték Észak-Koreába, de a sírkert ott maradt, mint egy emlékhely. Én eljutottam erre a sírhelyre, és lefotóztam a sírköveket. Ott vannak a nevek, a születési és elhalálozási dátumok. Az elhalálozás dátuma az minden egyes pilótánál a lelövésüknek napja. Készítettem egy táblázatot, amiben összepárosítottam az amerikai győzelmi listát a vietnámi veszteséglistával, illetve a vietnámi győzelmi listát az amerikai veszteséglistával. A koreai pilóták lelövésének a dátumát is összenéztem az amerikai légigyőzelmes dátumokkal és így meg lehetett állapítani, hogy adott koreai pilótát a gépével együtt melyik amerikai lőtte le. Az amerikai csak azt tudta, hogy lelőtt egy vietnámi gépet, de nem tudta, hogy abban önkéntes koreai pilóta ült. Mikor ez később megjelent ebben a könyvben, elterjedt az információ és még a The Washington Post-ban is volt egy cikk erről az elemzésemről.
OP: Később újabb ötleted támadt.
T. I.: Igen. Amerikában van egy kiadó, a Schiffer, ahová bárki írhat, és ha a kiadó érdemesnek látja megjelentetik a könyvet. Honorárium nélkül, de kiadja.
Rengeteg pilótáról volt jó fotó- meg tényanyagom. Azokat a pilótákat, akik nagyon eredményesek a légiharcokban ászoknak hívják. Én írtam egy levelet a Schiffernek, hogy mi lenne ha publikálnék egy könyvet a vietnámi ászokról. Visszaírtak, hogy rendben. Így egyszerre két könyvbe fogtam bele, mind a kettő 2015-ben jelent meg. Az egyik a franciáknál, a másik teljesen más megközelítésből az amerikaiaknál.
OP: Az utóbbi riportkötet?
T. I: Történeteket mesélek a pilótákról, adatokkal, hogy a különböző eseményeket a pilóták miként élték meg. Ki vannak gyűjtve az ászok és minden adatuk. Mikor született, mikor sorozták be, hol képezték ki, hol szolgált, milyen gépen repült, rendfokozat, győzelmek, illetve ha sikerült beazonosítani, akkor egy oldalnézeti rajz is készült a gépéről. Ennek a könyvnek a végén is ott vannak a győzelmi eredmények, oda-vissza. De ez csak az ászokat tárgyalja. A másik könyvben a teljes lista megvan. Mindenki.
OP: Öt könyvnél tartunk, mi lett a folytatás?
T.I.: Megkeresett az Osprey. Kérdezték, hogy meg tudnám-e írni más formában náluk, ugyanúgy két részre bontva, az ászokról írt két könyvet. Igent mondtam, de újból ki kellett mennem újra Vietnámba, hogy még több anyagom legyen.
2016 elején megint kint voltam két hetet és ismét találkoztam pilótákkal. Ez annyiból volt jó, hogy akkor már tudtam vinni magammal a francia meg az amerikai könyvet, ez nagyon jó útlevél volt, hogy megnyíljanak. Vittem egy-egy példányt azoknak, akikkel 2013-ban találkoztam, megmutattam, hogy itt vannak benne a fotóik, illetve amikről beszéltünk. Tehát folytattam a kutatómunkát.
Az utolsó két könyv, sok munka után 2016 végén és 2017 elején jelent meg.
OP: Hogy kell elképzelni, milyen típusú emberek voltak?
T. I.: Akik a MiG 17-esen, 19-esen repültek, azok 1938 körüli születésűek, mint édesapám, akik pedig a MiG 21-esen repültek, ők 45 körül születtek. Átlag emberek, akiket annak idején kiválasztottak az iskolában és gyorsan elküldték őket vagy Kínába, vagy a Szovjetunióba kiképzésre. Később már Vietnámban is képeztek ki pilótákat. A MiG 17-esen legeredményesebb ász pilóta egy egyszerű parasztgyerek volt, aki a háború után visszament a falujába és folytatta a mezőgazdasági munkát. Vele találkoztam 2016-ban.
Személyes emlékem, hogy a 2015-ös amerikai kiadáshoz itthon terveztünk egy borítót.. A két legeredményesebb pilóta volt a képen, a gépükkel. Amikor 2016-ban kimentem, mindkét pilótának adtam egy filctollat, és aláírták. Most be van keretezve itthon nálam. Időközben az egyikük elhunyt. Mára felbecsülhetetlen érték lett a kép.
OP: A könyveidnek, bízzunk benne, lesz folytatása, de most egy kicsit másról is kérdeznélek zárásképpen. Hogy alakult a harcok lezárása óta a háború emlékezete?
T. I.: Ez egy érdekes dolog.
94-ben még sok helyen olyan érzésem volt mintha tegnap fejeződött volna be a háború. Ott voltak a kilőtt tankok, a háborús maradványok. 98-ban már nagyon ki volt pucolva az ország. Azt tudni kell, hogy rengeteg háborús fémhulladékot felvásároltak a japánok, és beolvasztották. Ez egy jó megélhetés is volt a helyieknek, összeszedni ezt a rengeteg roncsot, vasat. Így a háború szép lassan kikopott a hétköznapokból. Nyilván a veteránok, vagy a múzeumok fönntartják a háború emlékezetét, a nagy győzelem itt-ott visszaköszön még.
A makettes srácok, akik engem meghívtak egy teljesen más korosztály. Akik 75-ben születtek, fiatalok, azok 46 évesek most. Ennek a korosztálynak már semmiféle személyes emléke nincs a háborúról, hiszen akkor születtek. Viszont most vannak életük teljében… piacgazdaság van, több nyelven beszélnek (kínai, orosz, angol), logisztikai cégekben, külkereskedelemben dolgoznak, más világ. Akik a bőrükön érezték a háborút, azok lassan már nem élnek. Vietnám megfiatalodott ilyen szempontból.
OP: Tehát traumákat ilyen szempontból már nem hordoznak?
T. I.: A volt pilótákkal lehet beszélni erről, de igazából már ők sem traumaként élik meg. Van egy pilóta, akivel voltam a nyaralójában, és elvitt engem egy kis tavacskához a kert végében. Volt ott egy kis híd meg egy kis tetős leülős hely. Direkt olyan alaprajzot csináltatott neki, mint a Pentagoné. Ez egy apró kis fricska az amerikaik felé, van humorérzéke.
OP: Kambodzsában nagyon kézzelfogható a traumatizáltság, igaz sokkal durvább dolgok történtek, de ha jól értem ez Vietnámban nincs így.
T. I.: Vietnámban nincs. Ott a háborúval már csak múzeumokban találkozol. A lakosság már nem ebben él. Vietnámban még a pilóta is, akit lelőttek, meg katapultált, eszméletlen volt napokig, és kórházban mentették meg az életét, ő is Pentagon alaprajzú tavi teraszt tervezett, ezt nem igazán nevezném traumának. Nem ritkán ezek a pilóták amerikai pilótákkal szerveznek baráti találkozókat Hanoiban.
Valamennyi utóhatás amerikai oldalon is van. Például amikor a könyveket írtam, akkor megkértem amerikai pilótákat, hogy meséljenek a gépük lelövéséről. Volt, aki egy az egyben leírta mi történt, volt aki egyszerűen csak egy szóval elutasított. Ami megérintett, hogy volt olyan pilóta is, aki azt mondta szívesen elmesélné, de mivel abban a konfliktusban nem csak az ő gépét lőtték le, hanem más gépet, gépeket is, és mivel sajnos a másik gép pilótája meghalt, az ő családjára való tekintettel inkább ebben nem venne részt. Ha csak róla lett volna szó nem lett volna gond, de így nem akart fájdalmat okozni másnak.
OP: A nemzetközi hadtörténész körökben a könyveidet elismerik.
T. I.: Igen. Az amerikai szakkönyvtárakban is fellelhetők. De a bajtársiasság is jelen van. A legeredményesebb vietnámi ászokról szóló könyvem előszavát a Vietnámban lelőtt amerikai pilóta, a későbbi nagykövet írta. Egy olyan könyvhöz, ami a legeredményesebb vietnámi pilótákról szól, ahhoz egy olyan amerikai írja az előszót, akit lelőttek Vietnám fölött, majd hat és fél évet börtönben ült.
OP: Jókat írt a könyvről? Gondolom.
T. I.: Jókat. Leírta, hogy először ő nem tudta én ki vagyok, azt hitte, hogy csak valami érdeklődő. Azt hitte pilóta vagyok, aztán rájött, hogy nem, hanem orvos, aki mélyen beleásta magát a témába. Írja is, hogy mint korábbi amerikai pilótát, aki bevetéseken repült Észak-Vietnám felett, őt nagyon megkapta, hogy van egy könyv, ami bemutatja a történet másik oldalát is. Sokféleképpen elemezték a vietnámi háborút különböző emberek, rengeteg könyv megjelent, de ez egy nagyon jól dokumentált könyv, ami egy újfajta perspektívát ad a másik oldalról.
OP: Ehhez csak gratulálni tudok. Itt a kuriózum azért elsősorban ott van, hogy nyugati emberként a vietnámi oldalt mutatod be egy ilyen felkészültségi szinten. Azért gondolom ennek nem sok konkurenciája van a történészpiacon.
T. I.: Nem. A legfontosabb az, hogy ezt nem a karosszékben írt kutatás hanem a helyszínen gyűjtött információk hitelesítik. A mai internetes világban elvileg minden információt be tudsz szerezni mindenhonnan, de az 1994-től 2016-ig tartó időszak az helyszíni kutatás volt. Találkoztam velük, volt, aki megölelt, megvendégelt a házában, beszéltünk hétköznapi dolgokról is, nem csak arról, hogy mi volt a háborúban, tehát az emberi oldalát is megismertem. Mindenhol nagyon pozitív volt a hozzáállás. Aki ismeri az ázsiai embert az tudja jól hogy erőszakos mentalitással nem érsz el célt, meg kell várnod amíg bizalmába fogad. Ha viszont a bizalmába fogad, akkor nyílik a világ. Nekem ez nagyon tetszik.
Fotók: Dr. Toperczer István
