A cikk eredeti változatának forrása: Szokol Réka – Szőnyi Szilárd (szerk.): Jezsuiták Magyarországon- A kezdetektől napjainkig (454-471. oldalak). Jezsuita Kiadó, Budapest, 2021 https://jezsuitakiado.hu/termek/jezsuitak-magyarorszagon/
A magyar jezsuiták egyetlen külmissziója a kínai Támingban és környékén működött. 1924–1954 között 40 jezsuita tevékenykedett a területen, amely 1936-tól 1958-ig tartozott a magyar rendtartományhoz. A misszió észak–déli kiterjedése 150, kelet–nyugati kiterjedése 50 kilométer – területe közel akkora, mint Bács–Kiskun–Szolnok megye. A döntően földművelésből élő helyi népesség száma az 1930-as években meghaladta a kétmilliót.
A misszió központja: a „nagyhírű város”
A Pekingtől közel 500 kilométerre délre található „nagyhírű város’’ (a Táming szó jelentése: nagy hírnév) a császárkorban fontos közigazgatási központ volt. Az 1920-as években 60 000 lakosa lehetett.
„A város felé közeledve már messziről látni a nyolc-tíz méter magas, hatalmas, kőből készült városfalat, mely négyszög alakban az egész várost körülveszi. A fal belülről földdel van feltöltve. A városfal közelében, a városon kívül legalább tízezren húzzák meg magukat szürke, alacsony sárkunyhóikban.” Katolikus Missziók, 4/1, 2-4. p
A falakon belül észak–déli és kelet–nyugati irányban egymást derékszögben metsző, kövezetlen, közvilágítás nélküli utcák húzódtak, amelyek mentén egy- vagy kétszintes épületek álltak, a földszinten az üzlettel, az emeleten a tulajdonos család lakásával.
A missziós telep a város Keleti főutcájának két oldalán terült el. Az utca északi oldalán volt a rendház, a műhelyek, a gazdasági udvar, az orvosi rendelő, és itt helyezkedtek el a misszió iskolaépületei, valamint a bentlakó diákok kollégiumai. A déli oldalon magasodott az első világháború után emelt neogótikus templom, amely a lourdes-i barlang templomának mintájára épült.
Mellette állt a magyar jezsuiták munkáját 1926 óta segítő kalocsai nővérek városi telepe és zárdája. A nővérek Támingban leányiskolát, betegkezelőt, árvaházat és idősek otthonát is működtettek.
A városfalon kívül volt a villa: egy konyhakert gazdasági épületekkel. A villa általában a rezidenciától,a településtől távolabb levő egyszerű épület és kert, ahol a rendtagok pihenhetnek, felüdülhetnek. Az apácáknak a villa területén is volt zárdájuk.
A kínai misszió előzményei
A Jézus Társaságának tagjai a kezdetektől célul tűzték ki a kínaiak közötti térítő munkát. Xavéri Szent Ferenc Kínába indult, de „csak” Japánba jutott el. Matteo Ricci volt az első jezsuita, aki kínai földön letelepedhetett, sőt 1601-től Pekingben, a császári palota közelében élhetett. Ricci módszere a kínai nyelv elsajátítása, a hagyományos kultúra megismerése és a keresztény tanítás kínai interpretálása – modern szóval az inkulturáció – volt. A jezsuiták később is Ricci módszerét alkalmazva terjesztették a katolikus hitet: megtanultak kínaiul, és többségük vidéki misszionáriusként kínai életet élt.
Az első „támingi” magyarok
Támingban elsőként francia jezsuiták hoztak létre missziót még a 19. században. Mivel a papok és a segítőtestvérek megöregedtek, és utánpótlásra nem számítottak, a terület francia elöljárója az általános rendfőnök egyetértésével úgy határozott, hogy a területet átadják a magyaroknak.
Az első „támingi” magyar, Szarvas Miklós 1922. szeptember 22-én érkezett Kínába. Az első évet a nyelv tanulásával töltötte, egy újabb évig pedig egy tapasztalt francia hittérítő mellett segédkezett, így csak 1924 júniusában jutott el Támingba.
Bővebben: https://orient-projekt.hu/eletrajzi-adatlapok/szarvas-miklos-sj
A következő években sorra érkeztek a rendtársak. Az elöljárók főleg fiatalokat küldtek, akik könnyebben tanulták meg a nyelvet, és a környezethez is jobban tudtak alkalmazkodni.
Ahhoz, hogy a misszió intézményi hátterét is megteremthessék, templomokat, iskolákat, orvosi rendelőket építsenek és fizessék a kínai hitoktatókat, sok pénzre volt szükség. A misszionáriusok ezért levelezést és népszerűsítő tevékenységet folytattak mind Magyarországon, mind Kínában, hogy felkeltsék, fenntartsák és növeljék a misszió iránti érdeklődést és támogatási kedvet. Táming környékén az 1920–1930-as években több templom épült a magyar jótevők adományaiból. A jezsuiták beszámolói pedig rendszeresen megjelentek a Katolikus Missziók című folyóiratban.
Az önállósodás útján
Az önállósítás első lépéseként 1935 tavaszán XI. Piusz pápa apostoli elöljáróság (praefectura) rangjára emelte Támingot, majd a misszió 1935. július 1-től pénzügyileg is függetlenné vált a champagne-i provinciától (apostoli elöljáróság: az egyházszervezet egyik kezdeti megjelenési formája missziós területeken. Vezetője az apostoli kormányzó. Később egyházmegyévé fejlődhet).
Az önálló magyar misszió létrejöttét 1936. január 31-től számítjuk, amikor a Szentszék Szarvas Miklóst Táming apostoli elöljárójává (praefectus apostolicus de Taming) nevezte ki. Ezzel egyidőben a rendfőnök Támingot a magyar rendtartomány kezelésére bízta, és Szarvas Miklóst kinevezte rendi elöljáróvá (superior regularis). A misszió déli központjában, Pujangban a rendház 1936. augusztus 1-től volt residentia, s élére Lischerong Gáspár superior került. A támingi apostoli elöljáróság 1947. július 10-től emelkedett egyházmegyei rangra. Az elöljáró Lischerong Gáspár lett, aki az Administrator Apostolicus de Taming címet Kínából való kiűzetése után Tajvanon is viselte, egészen 1972-es haláláig.
A misszionáriusi életmód
A jezsuiták egy része a misszió központjában élt, mások a környéken laktak, vagy a falvakat járták, de rendszeresen bementek Támingba. A „paraszt-misszionáriusok” életkörülményei alig különböztek a kínai életformától. Kínai ruhát viseltek, és ugyanazt ették, mint a helyiek. Az egyetlen különbség az volt, hogy a pátereknek jutott európai evőeszköz, a kínaiak viszont evőpálcikával csippentették föl az ételt. Egy jezsuita misszionárius átlagos vacsorája köleslevesből, sózott répaszeletekből, gőzgombócból és káposztából állt. Hús évente 3–4 esetben került az asztalra.
Az étkezéssel kapcsolatos megpróbáltatások miatt néha még a fegyelmezett jezsuiták is kifakadtak. Koch István rögtön az első levelében széntablettát kért, mert mint írta:
„A kínai konyha … tetszik tudni olyanféle szárazföldi tengeribetegség és […] a verejték is kiüt, ha arra gondolok, hogy az étterem felé szólít a csengő…” Koch István levele Reisz Elemérnek, Táming, 1934. október 22.
Kochhal együtt érkezett Kínába Kollár Zoltán szakács testvér is, de nem tehették meg rögtön séfnek, mert az idős francia páterek nem szerették a zsíros, paprikás, magyar ételeket. Kollár azért így is részt vállalt a konyhai feladatokból. Libát, kacsát és disznót nevelt, a hízott állatokat levágta, füstölt szalonnát, kolbászt, oldalast, sonkát készített, a misszió gazdaságában termett zöldségeket pedig eltette savanyúságnak.
A misszionáriusok számára a helyi közlekedési lehetőségekhez való alkalmazkodás volt a legnehezebb.
„A kínai bicikliút nem rosszabb, mint egy baranyai agyagos dűlőút erősen felázva, szekerek által néhány araszonként felvágva és hirtelen keményre száradva. A különbség csak az, hogy otthon a kutyának se jut az eszébe ezen biciklizni.” Koch István levele Reisz Elemérnek, Táming, 1934. október 22.
A misszionárius mégis útra kelt, hogy ellátogasson a keresztény közösségekbe.
„Kínai utakon erős ellenszélben járni-kelni, alig hogy megérkezett, sárból épített, földes kis szobácskában, lécekre terített gyékényen aludni, kínai koszton élni, e mellett egész nap prédikálni, gyóntatni, ügyeket intézni stb. Amikor hazaért, jön egy ember […], hogy egy haldokló […] fáradtan újra biciklire és azután vissza, mert másnap már várják egy másik községben, ahol ki van hirdetve a »misszió«…” Zsámár Jenő levele Papilla Lajosnak, Táming, 1935. március 17.
A gyógyítás szerepe a misszióban
A hithirdetés mellett a missziós munka fontos része volt az oktatás és a gyógyítás. Utóbbira különösen azokon a vidékeken volt szükség, ahol sem a központi kormányzat, sem a helyi elöljárók nem gondoskodtak orvosi ellátásról. Képzett, nyugati orvoslást tanult szakamberek alig voltak. Ahol a misszionáriusok megjelentek, ott hamarosan betegkezelőket, rendelőintézeteket vagy kórházakat hoztak létre. Noha ezen intézmények többsége nem rendelkezett modern felszereléssel, az orvos-misszionáriusok kínai viszonyok között még mindig messze a legjobb feltételeket tudták biztosítani.
Támingban rendelőintézet működött a kalocsai nővérek vezetésével. A betegkezelőben néhány egyszerűbb orvosi műszer volt. Az orvosságok többségét külföldről kapták, egy részét pedig a misszióban állították elő. A tisztaság, a nyugati gyógyszerek és gyógymódok sokszor gyors és látványos javulást hoztak. A kezelés módja eltért a kínai orvoslási módszerektől, és sokszor igen hatásos volt. A kínaiak, kíváncsiságtól hajtva, hogy közelről is láthassanak külföldit, valamint a gyors gyógyulás reményében nagy számban keresték fel a misszionáriusok orvosi központjait. Mindez segített csökkenteni a kereszténységgel szembeni előítéleteket, és a helyiek nagyobb bizalommal fordultak az idegenek tanintézményei felé is.
Oktatás minden társadalmi rétegnek
Kínában az 1920-as évek végéig nem volt általános tankötelezettség, a vidékiek nagy része írástudatlan volt. A keresztény egyházaknak elévülhetetlen szerepük volt a modern kínai iskolarendszer megteremtésében. Az egyházi oktatási intézményekben magas színvonalon folyt a természettudományos és technikai ismeretek oktatása, hangsúlyt kapott a nyelvoktatás, és először itt vált a tananyag részévé Kínában a modern zenei képzés és a testnevelés. Talán a legfontosabb eredmény mégis az volt, hogy ezek az intézmények a társadalom minden rétege számára lehetővé tették a tanulást, és a nőket sem zárta ki az oktatásból. 1949 előtt Kínában a katolikus egyház az oktatás–nevelés terén két feladatot tűzött ki maga elé: alsó szinten az alapvető vallási tanok megismertetését, a hit elmélyítését, felsőbb szinteken pedig az elitképzést.
A támingi misszióban az elmaradott vidéki környezetből adódóan az alsó szintű oktatás volt a meghatározó. A legtöbb olyan faluban, ahol éltek keresztények, csupán alapvető vallási képzést nyújtó imaiskola, ritkábban elemi iskola működött. Támingban a misszió fiúk és lányok számára egyaránt megszervezte az oktatást. A jezsuiták nevelték a fiúkat, a leányiskolákban pedig a kalocsai nővérek tanítottak. A városban ima-, elemi, középiskola, hitoktatóképző, valamint egy francia tannyelvű középiskola is létezett, utóbbi francia irányítással. 1936-ban kisszeminárium is indult. A misszió egész területéről, a 13 nagyobb településről és közel hétszáz kisebb keresztény közösségből ide gyűjtötték össze a jobb képességű tanulókat és a jövendő papnövendékeket.
Japán megszállás alatt
1936-ban, a magyar misszió önállósításának évében a támingi telepen élők száma a misszionáriusokkal, a személyzettel, a bentlakó diákokkal, a betegekkel és a menedéket kérőkkel együtt közel ezer fő volt: a jezsuita kollégiumban több mint ötszáz, a kalocsai nővérek városi zárdájában háromszáz, a városon kívüli villán pedig százötven ember élt.
1937 nyarán Japán többszázezer katonával megtámadta Kínát. Támingot 1937. november 12-én foglalták el. Amint a japán főerő tovább folytatta a hadműveletet, a városban csupán egy ötszáz fős, jól felfegyverzett helyőrség maradt, és hamarosan helyreállt a béke. Az üzletek újra kinyitottak, az utcák megteltek járókelőkkel. A megszállók mindenütt megkímélték a missziós műveket és a misszionáriusokat, sőt nagyobb mennyiségű rizst adományoztak nekik. Decemberben a tanítás is folytatódhatott, és az apácák zárdáját éjjel-nappal őrség védte. A helyieknek sokszor már az is védelmet nyújtott, ha a nyakukba akasztottak valamilyen katolikus jelképet, keresztet vagy szentképet. A már-már baráti viszonynak politikai oka volt. A japán kormány 1936. november 25-én – egy hónappal a Berlin–Róma-tengely létrejötte után – aláírta Németországgal az Antikomintern Paktumot, s mivel Magyarország mindkét európai hatalommal jó kapcsolatot ápolt, a japánok a magyarokat nem tekintették ellenségnek. 39 607 keresztény élt a háború kirobbanása utáni évben a misszió területén; ez a szám 877-tel volt több, mint egy esztendővel korábban.
A növekedés elsősorban a misszió öt nagyobb városában és az olyan falvakban volt jelentős, ahol működött állandó missziós állomás és misszionárius. 1938 folyamán a magyarok 14 nagyobb településen hoztak létre menekülttábort, ahol 5660 embert láttak el élelmiszerrel és ruhával. A kis falvakban viszont, ahol nem voltak képesek fizetni a hitoktatókat és fenntartani az imaiskolákat, csökkent a keresztények száma.
A magyarok a negyvenes években a hadiállapot következtében nehezen tudták elhagyni a várost, sokszor még a külső missziós állomásokra sem jutottak ki. Magyarország és a kínai misszió között több mint három évre megszakadt a kapcsolat. A keresztények számáról szóló adat és a missziós munka részleteit tartalmazó kimutatás nem maradt fenn. Abból a néhány levélből, amelyek mégis eljutottak a magyarországi jezsuitákhoz, az derül ki, hogy a missziós munkához szinte sehol sem voltak meg a feltételek. A szegénység egyre súlyosbodott, az anyagi források elapadtak.
A misszió végnapjai
1945 nyarán Japán kapitulált. Kínában azonban ez nem jelentette a béke eljövetelét, mert kitört a polgárháború. Támingot a japán hadsereg kivonulása után szinte azonnal kommunisták foglalták el. A magyar jezsuiták nem foglalkoztak a távozás gondolatával, de mivel rendszeresen érkeztek a hírek a környékbeli plébániák kifosztásáról, a misszió értékesebb vagyontárgyait elrejtették vagy máshol helyezték biztonságba, az 1936-ban vásárolt autót pedig eladták.
1945 nyarán Japán kapitulált. Kínában azonban ez nem jelentette a béke eljövetelét, mert kitört a polgárháború. Támingot a japán hadsereg kivonulása után szinte azonnal kommunisták foglalták el. A magyar jezsuiták nem foglalkoztak a távozás gondolatával, de mivel rendszeresen érkeztek a hírek a környékbeli plébániák kifosztásáról, a misszió értékesebb vagyontárgyait elrejtették vagy máshol helyezték biztonságba, az 1936-ban vásárolt autót pedig eladták.
1946. szeptember 28-án éjjel a kommunisták házkutatást tartottak a misszióban. Szarvas Miklóst és Maron József ministert elvitték, másnap reggel pedig néptörvényszék elé állították. 19 vádpontot soroltak fel, közben Szarvast az ájulásig verték. Amint a páter magához tért, a vádak felsorolását tovább folytatták. Akkora kártérítést követeltek, hogy a cél, a misszió anyagi ellehetetlenítése, mindenki számára nyilvánvaló volt. Mivel Szarvasék a megjelölt összeget nem tudták előteremteni, fel kellett ajánlaniuk a misszió teljes vagyonát. A következő napokban egymást érték az egyre durvább hangnemben zajló bírálati gyűlések, míg végül október 9-én fosztogatók hatoltak be a misszióba, és minden mozdíthatót elvittek: a berendezéseket, a gabonát, az állatokat, a kerékpárokat, még a misszionáriusok bőrcipőjét és pótszemüvegét is. Támingban annyira kilátástalanná vált a helyzet, hogy Takács János rendi elöljáró 1946. október 5-én elrendelte a misszió kiürítését és a város elhagyását.
Eközben a központi kormány légierejének bevetésével igyekezett visszaszerezni a japánoktól megtisztított, de kommunista befolyás alá került városokat. Táming ellen 1946. november 4-én indult légitámadás. A kormányerők 11 bombázója a missziót is támadta, feltehetőleg mert úgy vélték, hogy a külföldiek épületei is a kommunisták kezére kerültek. Az első bombák a Keleti utca déli oldalán levő épületeket érték. A kalocsai nővérek városi háza és a betegkezelő súlyosan megrongálódott. Az apostoli elöljáróság („püspöki rezidencia”) és a kisszeminárium épületeiben is komoly károk keletkeztek. Koch István beszámolója szerint a még ott maradt néhány jezsuitát nem érte bántódás, de kisszeminárium udvarán levő pincében a romok több diákot maguk alá temettek.
Misszióból szétszóratásba
Hamarosan minden magyar a misszió központjának elhagyására kényszerült. Szarvas Miklós 1948-ban hazatért Magyarországra. Az egyetlen lelkipásztor, aki Támingban maradhatott, a Koch István szavaival „nagyon népies megjelenésű, egyáltalán nem papot rejtegető külsejű” Tien Szaniszló kínai világi pap volt, aki „ha feje köré kötötte a törölközőjét, ahogy a kommunisták szokták, mindenki kádernek gondolta”. A kommunista hatalomátvétel és a Kínai Népköztársaság kikiáltása után a külföldi misszionáriusokat néhány éven belül kiutasították az országból. A magyarok közül többen 1954-ig a misszió déli központjaiban, Csingfengben, Pujangban és Csangjüanban maradhattak. Császár György utolsó magyar jezsuitaként 1955-ben kényszerült Kína elhagyására.
A Táming pusztulását követő nyolc év a magyar jezsuiták kínai missziójának legzaklatottabb időszaka volt. A misszionáriusok egymástól elszakadva, különböző szerzetesi közösségekben vagy egyedül éltek. Mindennaposak voltak az inzultusok, folyamatos volt a létbizonytalanság. Az üldöztetés idején a magyarok helyzete annyiban volt különleges, hogy 1950 után a többi nemzet jezsuitáitól eltérően nem térhettek vissza a hazájukba sem. Többnyire más kínai missziókban folytatták a munkát, de voltak, akik az amerikai földrészre, Ausztráliába, a Fülöp-szigetekre, Japánba vagy Európába települtek át.
Az újrakezdés
Lischerong Gáspár támingi apostoli kormányzó (apostoli kormányzó: a pápa nevében kormányzó főpap). 1954. februári kiutasítása után először Hongkongban pihent, majd Makaón igyekezett rendezni az egyházmegyéjéhez tartozó papok sorsát. A visszatérés lehetőségében bízva 1955-ben a kínai egyházi hierarchia tagjaként magyar rendtársaival és kínai világi papjaival együtt Tajvanon Putze központtal önálló missziót alapított. A jezsuita rendfőnökség a magyar missziót 1958-ban ismerte el. Ugyanebben az évben hozták létre a Távol-keleti Provinciát, ahová a magyar rendtartományból 33 jezsuita – húsz pap, tíz segítőtestvér és három skolasztikus, összesen 21 magyar és 12 kínai – került át. Ismét volt tehát önálló magyar jezsuita misszió, amely azonban már nem az 1949-ben megalakult Kínai Népköztársaságban működött, és nem a magyarországi rendtartományhoz tartozott. Az utolsó két „kínai” magyar jezsuita, Jaschkó István és Maron József 2009-ben hunyt el Tajvanon.
| Inkulturáció: igazodni a helyi adottságokhoz Az inkulturáció fogalma azt az evangelizációs törekvést jelenti, hogy a misszionárius a keresztény tanítás és üzenet hirdetésekor építsen mindazon értékekre, amelyek jelen vannak egy nép kultúrájában. Ennek a szemléletnek az a meggyőződés az alapja, hogy az üdvözítő Isten már a misszionárius megérkezése előtt is titokzatos módon jelen volt, s – ahogy az egyházatyák fogalmaztak – „az ige magvai” (semina verbi) szét vannak szórva. A misszionárius dolga, hogy ezeket felfedezze, elkülönítse a tévedésektől, megtisztítsa, és rájuk építve bontsa ki a keresztény hit teljességét. Nem minden rossz és bűnös tehát egy nem keresztény kultúrában, hanem sok érték rejlik ott, amit integrálni lehet. A lelkigyakorlatok adaptációs módszerének lényege, hogy a lelkigyakorlatozó képességeihez, lehetőségeihez és motivációjához kell hozzáigazítani a lelkigyakorlat módját. A jezsuita misszionáriusok ezért is fektettek nagy hangsúlyt az inkulturációra, vagy ahogy akkoriban mondták akkomodációra, alkalmazkodásra. Első dolguk volt, hogy elsajátítsák az adott nép nyelvét, megismerjék vallását és kultúráját, igyekeztek elfogadni mindazt, amit a keresztény hittel összeegyeztethetőnek ítéltek. Emellett ruházatukban is alkalmazkodtak a helyi viszonyokhoz. Így például Kínában a konfuciánus filozófusok öltözékét viselték, Indiában pedig a hindu aszkéták ruháját. Az inkulturációs evangelizáció kiemelkedő jezsuita alakjai voltak Alesandro Valignano Japánban, Matteo Ricci Kínában, Roberto de Nobili Indiában. Módszereik komoly rítusvitákat is kiváltottak a katolikus egyházon belül. A később érkezett, a helyi viszonyokat kevésbé ismerő ferences és domonkos misszionáriusok pogánysággal való szinkretizmussal vádolták meg a jezsuitákat, mert megengedtek olyan szertartásokat – például a kínai keresztényeknek az ősök tiszteletét – melyeknek csak kulturális, és nem vallási jelentőséget tulajdonítottak. A pápák hol jóváhagyták, hol korlátozták vagy éppen betiltották a jezsuiták eljárásmódját. A II. vatikáni zsinat után aztán a katolikus egyház hivatalos irányvonalává vált az inkulturáció, XVI. Benedek pápa például Matteo Riccit a misszionáriusok példaképének nyilvánította. |
Az online változat a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya és az Orient Projekt együttműködési megállapodásának keretében készült el.
A szöveg szerzője: Vámos Péter
Az „Inkulturáció…” szerzője: Koronkai Zoltán SJ
Fotók forrása: JTMR Levéltár Fényképgyűjteménye
Térképek: Vámos Péter – Nagy Béla – Szabó Ferenc
