Az 1911-es koronázó darbár Delhiben – magyar szemmel

A cikk eredeti változatának forrása: Nagy Elek (szerk.): Passages 2024. Neumann János Egyetem, Eurázsia Központ– Orient Projekt, Budapest

Fotók forrása: © Royal Collection Trust

Viktória királynő 1858. november 1-jén egy kiáltványt bocsátott ki arról, hogy India kormányzását a Kelet-indiai Társaság feloszlatását követően az uralkodó veszi át. Ennek eredményeként sikerült a felkelés elhagyására késztetnie az 1857-ben kitört britellenes, szipáhílázadásban¹Angolosan sepoy. A sepoy/szipoj a lovaskatona jelentésű perzsa–urdu szipáhí szó torzított változata. részt vevő indiai hűbérurakat, akiket tulajdonjogaik tiszteletben tartásáról biztosított. A gyarmati adminisztráció a brit parlament és a kormány ellenőrzése alá került, külön minisztérium, az India Office egyidejű felállításával. Indiában az angol főkormányzó alkirályi rangban képviselte az uralkodót. A magyar származású Leitner Gottlieb Vilmos, a Punjab University megalapítója tett javaslatot egy memorandum formájában Viktória királynőnek – illetve a brit–indiai kormányzatnak – arra vonatkozóan, hogy milyen címet vegyen fel indiai uralkodóként.²Leitner 1876. Ő az „India császára” (Kaisar-i-Hind) címet tartotta megfelelőnek, mert ezzel egyrészt a brit uralmat le lehet választani, meg lehet különböztetni az azt megelőző dinasztiáktól, másrészt az indiaiak a császár vagy cézár elnevezést a római, a német vagy a török birodalom esetében használták, míg például a sah, padisah, sahinsah címek már jóval általánosabb, tágabb értelműek voltak. Az angol parlamentben hosszan tartó vita bontakozott ki a cím elfogadásáról, amelyről a magyar lapok is beszámoltak. A Politikai Ujdonságokban India császárnéja címmel adtak közre egy rövid összefoglalást, amelyben nemcsak a vitáról esett szó, hanem arról is, hogy mi indokolta az új titulus felvételét.

„A királynő uj czime ez: »Viktória, isten kegyelméből Nagy-Brittania és Irország egyesült királyságának királynője, a hit védője és India császárnéja«. Ez uj czimmel az angolok az indiai lakosságra kivánnak hatni; az önállóság bizonyos czimét adván meg csaknem 200 millió lakóval biró roppant birodalomnak, azt ez által még szorosabb kapcsolattal akarják a brit királysághoz kötni. Általában Anglia, mióta Oroszországot félelmes vetélytársának tekinti ázsiai birtokaira nézve, nem bánik többé ugy Indiával, mint a mely pusztán kizsákmányolás tárgyául szolgál, hanem az angol politika oda irányul, hogy minél jobban biztositsa magának a jövőre is a világ ez egyik leggazdagabb országát.”³India császárnéja, 1876. Az idézeteket mindenkor betűhíven, stilisztikai változtatások nélkül közlöm.

Elsősorban Disraeli angol miniszterelnök kardoskodott amellett, hogy a cím elfogadásával Oroszország India felé nyomuló hatalmát is megakadályozhatják, ezt így indokolta: „Mindamellett tudom, hogy birodalmak csak éberség, szilárdság, bátorsággal tarthatók fen. A vasutak 1858 óta egészen megváltoztatták India népeit. Ha ő felsége proklamáczióban tudatja India népével, hogy felvette a »császárnő« czimet, ez bizalmat fog bele önteni s azt fogja jelenteni, hogy az angol parlament az indiai birodalom fentartását határozatilag kimondotta.”⁴A királynő uj czime, 1876. Az angol parlament végül megegyezett a cím elfogadásáról, ezt 1877. január 1-jén hirdették ki Delhiben egy nagy ünnepélyes gyűlésen, a darbáron. A darbár⁵A darbár szót a napilapok rendszerint az angol formában „durbar”-nak írják, de tanul­mányomban a magyar kiejtés szerinti írásmódot használom. szó ünnepi fogadtatást vagy hódolatbemutatást jelent, ezzel a ceremóniával a britek az indiai mahárádzsák ünnepi darbárjaira kívántak utalni, amelyek mindig fényes külsőségek közepette folytak le. A hódolatbemutatásra külön darbárcsarnokot építettek az indiai rádzsák, ezt természetesen India alkirályai is követték. Az ünnepséget gondosan megtervezték, hogy az külsőségeiben is párja lehessen, megfeleljen a pompához szokott indiaiak elvárásának. A Politikai Ujdonságokban erről az eseményről is részletes tudósítást kaphattak az olvasók.

„Az indiai császári czim kihirdetése jan. 1-én történt meg Delhiben, egy nagy »császári gyülésen«, melyet lord Lytton, indiai alkirály hivott össze. Az ünnepélyen jelen voltak a kormányzók, alkormányzók, állami főhivatalnokok és 63 uralkodó fejedelem. Ezek kiséretükkel a trón előtt voltak felállitva, a trón mögött téres amphitheatrum emelkedett a külföldi követségek, a benszülött nemesség és főrend számára. Ezek mögött foglalt helyet a roppant néptömeg, mely a szertartás tanujául jelent meg. Az ünnepély hallatlan pompával és fénynyel folyt le. A téren 15.000 főnyi katonaság volt felállitva, ezek közt a madrasi, bombayi és pendzsabi csapatok; ezektől külön állottak az alárendeltebb főnökök csapataik és kiséretükkel. Az alkirály 1 órakor jött az ünnepélyre, s elfoglalta a trónt. Jöttére zene harsant meg, s az angol néphymnus eljátszása után Barnes őrnagy felolvasta a proclamátiót, s ezután a császári zászló kitüzetett. A proclamátió felolvasását 101 ágyulövés követte s a gyalogság üdvlövései, s a zenekarok ujból a néphymnust játszták. Az alkirály ezután beszédet tartott a jelen voltakhoz. Elmondá, hogy a császári czim India fejedelmei és népei egységének jelvényeül szolgálni van hivatva, s a császári hatalom a részrehajlatlan igazságszolgáltatás záloga. Üdvözölte a fejedelmeket, kiknek az ünnepélyen megjelenése hűségükről tanuskodik. Az invazió lehetőségére vonatkozólag megjegyzé az alkirály, hogy semmiféle ellenség nem támadhatja meg az indiai birodalmat a nélkül, hogy az egész birodalmat meg ne sértse, s hogy a szövetkezettek hűsége kielégitő eszközt nyújt ő felségének a támadókat visszaverni és megfenyiteni. Végül Viktória királynőnek egy táviratát olvasta föl, melyben ő britt felsége indiai alattvalóit legőszintébb és legjobb indulatáról biztositja.”⁶Az indiai császári czim kihirdetése, 1877.

Ennek az első koronázódarbárnak ‒ habár csak közvetetten ‒ egy magyar „szemtanúja” is volt, az éppen világ körüli úton lévő Cziriák Károly szabómester, aki a Fővárosi Lapoknak több tudósítást is küldött utazásáról. Allahabad felé menet az egyik állomáson észrevett egy cifra karavánt négy elefánttal, amelyeknek a hátára szőnyegeket terítettek, a legnagyobbra pedig még egy vörös karosszéket is tettek, és az állatok körül mintegy száz ember heverészett. Megkérdezte útitársaitól, hogy kik lehetnek ezek az emberek, és megtudta, hogy a karaván „egy féligmeddig független indus törzs királynője volt kiséretével, ki az uj év napján Delhiben tartott nagy ünnepélyre utazott, eddig elefánton, innen odáig pedig vasuton, természetesen az angolok költségén, mivel őneki magának aligha volt tizenkét annája.⁷Indiai pénzegység, értéke 1/16 rúpia. Ilyenféle királyi ingyenélők sokan voltak akkor Delhiben, hüségüket az ott akkor ünnepélyesen kikiáltott India császárnője (Viktoria angol királynő) iránt bebizonyitandók.”⁸Cziriák 1877.

A három koronázódarbár (1877, 1903, 1911) közül csak az utolsó, 1911-es ünnepségen jelent meg személyesen is az uralkodó, az első kettőn az al­királyok, lord Lytton, illetve lord Curzon képviselték őt, de mindháromra Delhiben és nem Kalkuttában, az alkirály indiai székhelyén került sor. Ennek az volt a jelentősége, hogy a brit uralkodó India császáraként a nagymogulok utódjának tekintette magát, akiknek Delhiben volt a székhelyük. Delhit azonban csak 1911-ben V. György tette meg az Indiai Császárság fővárosává. Viktória királynő soha nem járt Indiában, de VII. Edvárd igen, még walesi hercegként 1875-ben, viszont 1903-ban már nem jelent meg a koronázódarbáron. Indiai útja nem volt élvezetes számára, ahogyan ezt harminc évvel később, az akkori walesi herceg, a későbbi V. György látogatása kapcsán a Hazánk című lap megírta.⁹A walesi hercegi pár Indiában, 1905. Így tehát a darbáron lord Curzon mellett a connaughti hercegi pár képviselte az uralkodót. Lord Curzon nyilvánvalóan még színpompásabb ünnepséget kívánt rendezni, mint elődje, lord Lytton, habár az ő mintáját vette alapul, de ahol mégis változtatott, ott részletesen megindokolta, hogy azt miért tette. Majdnem hat hónapot töltött az ünnepség előkészületeivel, amelyet igyekezett még „indiaibbá” tenni, így az indoszaracén motívumot domborította ki a viktoriánus-feudálissal szemben. És még aktívabb szerepet szánt az indiai fejedelmeknek abban, hogy közvetlenül mutassák be hódolatukat a császár iránt.¹⁰Cohn 1983: 208. A darbár megrendezése természetesen rengeteg pénzbe került, ami meglehetősen visszás volt az akkor nagy éhínséggel küzdő Indiában. A hosszú évek óta Indiában élő Telléry János már 1900-ban több javaslatot is kidolgozott a kormány számára az éhínség enyhítésére az indiai háziipar fellendítése révén.¹¹Egy hazánkfia India iparáért, 1900.

Az 1903-as darbárról kisebb-nagyobb terjedelemben a magyar napi­lapok is beszámoltak. A Budapesti Hirlap így írt az ünnepélyes bevonulásról:

„A bevonulás pompás látványt nyujtott. Az udvari elefántokat ezüsttel kivert óriás csipkeháló borította, ezen megint számtalan mindenféle színes, villogó, drága keleti szőnyeg, a hátukon rézből készült tornyocskákon számtalan ezüstcsengő. A mint ez a színes, ragyogó és csilingelő tömeg végigvonult az utcákon, mintha egy selyemtenger kiáradt hullámai boritották volna el a várost. A szem belekáprázott a hömpölygő fényesség nézésébe. A sok udvari elefántot még kétszáztiz egyszerü, polgári sorban élő elefánt követte, valamivel szerényebb, de azért nagyon mutatós diszben. Szigoruan megtiltották, hogy a bevonulás napján bárki is fegyvert elsütni merészeljen. 1877-ben nem gondoltak erre, mikor azt a durbart nyitották meg, a mely Viktória királynőt India császárnőjévé kiáltotta ki. Akkor üdvlövéseket tettek, a mi az elefántokat megvaditotta, ugy hogy majdnem katasztrófa lett belőle.”¹²A durbár, 1902.

Három nappal később a darbáron történtekből az alkirály beszédét emelték ki a lapban.

„Az alkirály azután beszédet intézett a gyülekezethez, a melyben azt mondta, hogy a durbáron az egész emberiségnek majdnem ötödrésze van képviselve és mindnyájan egy trón előtt hajolnak meg. Ilyen uralmat megszerezni nagy munka volt, de ezt az uralmat egységes egészszé összeforrasztani a legnagyobb munka. Az alkirály fölolvasta azután Edvárd király üzenetét, a melyben a király India iránt érzett jóindulatának, az indiai csapatok szolgálataiért való elismerésének és annak a reményének ad kifejezést, hogy a velszi herceg és neje nemsokára meg fogják látogatni Indiát. A király, mondja azután az üzenet, szivesen jött volna el maga Indiába, ha lehetséges lett volna. De elküldte maga helyett testvérét. Végül ujra biztositja valamennyi indiai vazallusát és alattvalóját, hogy szabadságaikat és jogaikat tisztelni fogja és jólétüket szivén viseli. Az üzenet fölolvasása után az alkirály kihirdette, hogy a kormány három évre nem követel kamatokat azokért a kölcsönökért, a melyeket az angol kormány az éhinség enyhitésére Indiának adott.”¹³Az indiai császár-koronázás, 1903.

A walesi hercegi pár látogatására két évvel később, 1905-ben került sor. A Budapesti Napló a darbár méreteinek ismertetésével kápráztatta el olvasóit.

„A tábor körülbelül harmincöt angol mérföld területet foglal el. A sátrak száma 92.000, a résztvevőké körülbelül negyedmillió. A kirendelt helyőrség és diszőrség 45.000 európai és indiai katona. Az egész tábort villamos világitással és óriási telegráffölszereléssel látták el. A tábort 12 mérföldnyi hosszuságban – vasút szeli át, amelynek tiz állomása van. A durbár résztvevői, személyzete, továbbá a 2000 teve számára óriási sátrakba 30.000 tonna eleséget hordtak össze, de négyezer ökrösszekér még azután is hozta az élelmiszert és takarmányt. A hirszolgálat teljesitésére 400 távirótisztet és 50 kerékpáros katonát dirigáltak a táborba. Az amfiteátrumba, amelyben a proklamációt fölolvasták, tizenötezer ember fér. Az épület, egy indiai müvész alkotása, szaracén stilusban épült, gyönyörü aranydiszes tornyok, kupolák és boltivek ékesitik Valósággal káprázatos látnivaló a bennszülött fejedelmek, hercegek sátrainak négy mértföld [sic!] hosszu sora. A sátrakat drága, aranyos, ezüstös himzések és csillogó selyemszőnyegek boritják.”¹⁴A durbár, 1903.

V. György, elődeivel ellentétben, nemcsak walesi hercegként látogatott Indiába, hanem koronás uralkodóként is megjelent 1911-ben a darbáron. Ebben a tekintetben a Budapesti Hirlap határkőnek ítélte India történetében a látogatást.¹⁵A durbár, 1905. Az uralkodó nagy meglepetést keltett beszédével a parlamentben, amelyben bejelentette, hogy úgy döntött, személyesen vesz részt a darbáron, mert erről előzőleg nem konzultált a kormánnyal. Sőt azt is elutasította, hogy hitvese, Mária királyné addig régensként Londonban maradjon, amíg ő Indiában tartózkodik, így végül együtt utaztak el.¹⁶Raman, Agarwal 2011: 24 ff. 1911. december 2-án érkeztek meg Bombayba. A magyar lapokban számos érdekességet osztottak meg az olvasókkal az eseményről. A Délmagyarország egy olyan ősi indiai szokásról számolt be, amelyet az indiai uralkodók a koronázáskor szoktak tenni. „Ősi szokás Indiában, hogy a koronázáskor lemérik az uj császárt aranypénzzel, s amennyit nyom, annyi aranyat dobálnak a durbar nézőközönsége közé. Most van Delhiben a koronázás s ezuttal 83 kilogramm aranypénzt fognak a viaskodó indusok közé hajigálni, mert ennyi a sulya György királynak.”¹⁷Az angol király sulya, 1911. A Pesti Naplóban nemcsak arról olvashattak, hogy milyen ruhát viseltek a megérkezésükkor ‒ V. György király tengernagyi egyenruhát, mellén az indiai csillaggal, míg Mária királyné vörös bársonyruhát szürke díszítéssel ‒, hanem arról is, hogy az uralkodó fontosnak tartotta megemlíteni, hogy 1905-ben már járt Indiában.¹⁸Az angol királyi pár Indiában, 1911. A darbárról is részletesen beszámolt a lap, és az elhangzott proklamációból kiemelte, hogy a császár Kalkuttából Delhibe helyezte át India fővárosát

„A főváros áthelyezése még legalább három-négy évig fog tartani, mert Delhiben megfelelő középületeket kell emelni. Ez a legnagyobb változás, mióta az indiai mohamedán tartományokat a brit királyi ház jogara alá vette. Kalkuttát, mely 150 évig volt az angol-indiai birodalom fővárosa, 1686-ban India más városaiból elüzött angol kereskedők alapitották. Külvárosaival együtt több mint egy millió lakosa van és Bombay után nagy kereskedelmével India második legnagyobb városa. Eddig székhelye volt az indiai alkirálynak, a hadsereg főparancsnokainak, a közigazgatási hatóságoknak és a legfőbb bíróságoknak. Delhinek alig egy negyedmillió lakosa van, de stratégiai szempontból fontosabb, mint Kalkutta.”¹⁹A delhi-i durbár, 1911.

A Pesti Napló a darbárt követő eseményekről is tájékoztatta olvasóit: míg Mária királyné az indiai hölgyeket fogadta, akikkel a nők helyzetében bekövetkezett pozitív fejleményekről beszélt,²⁰Az angol királyné az indiai nőkhöz, 1911. és később Agrába látogatott, addig V. György király vadászni indult Nepálba.²¹Indiai királyvadászatok, 1912. Az Ujság koronázási beszámolójában olvashattak a királyné darbáron viselt vörös és violaszínű rózsákkal hímzett nehéz indiai selyem díszruhájáról, amelyet később, az indiai fejedelmek hódolásának fogadására fehér brokátruhára cserélt, és az angol térdszalagrend jelvényeit viselte. Bár az indiai fejedelmeket pazar, káprázatos ruháikban nehéz volt túlszárnyalni, festői látványt keltettek.²²Az indiai koronázás, 1911. Ugyancsak Az Ujság írt arról, hogy a koronázásra az uralkodó külön koronát készíttetett, amelynek karimájába 6170 drágakövet foglaltak. Egy londoni ékszerész kapta a megbízást, aki hat hónap alatt készült el a remekművel, amelynek a tervezésében a király és a királyné is részt vett. „A korona abroncsán két sor gyémánt van. Ezek közé tizennyolcz nagy drágakő van erősitve és pedig négy smaragd, négy zafir és nyolcz nagy briliáns. A nagy drágakövek között üresen maradt tért is drágakövek töltik ki és pedig kicsi gyémántok, a melyek lombalakban összerakottak. A korona elülső középfelületét különösen pompás, indiai smaragd disziti, a mely 34 karát sulyu és alkalmasint páratlan a maga nemében. Ám a többi drágakő is méltó arra, hogy helyet foglaljon a koronán, mert akármelyik is fölér egy vagyonnal.”²³György király indiai koronája, 1911. Ha valakinek ez a beszámoló nem csigázta fel a kíváncsiságát, az Ország-­Világban,²⁴Ország-Világ 1912. a Tolnai Világlapjában²⁵Tolnai Világlapja 1912a; 1912b. vagy a Vasárnapi Ujságban²⁶A Vasárnapi Ujság 1911/50. számában (1010‒1011) az előző darbárról készült képeket adták közre, de a felirat téves, mert az a darbár nem 1906-ban, hanem 1903-ban volt, és azon nem vett részt a walesi herceg. képes híradásokat is talált a koronáról és a darbárról. 1912. március 12-én mutatták be és játszották hetekig nagy sikerrel az Uránia Magyar Tudományos Színházban Tóth Jenő, Indiában élő festőművész Mesés India című darabját, amelynek mozgóképei között V. György koronázása is szerepelt.²⁷„Mesés India”, 1912.

A Budapesti Hirlap abban a szerencsés helyzetben volt, hogy nem a londoni lapok hírei alapján, hanem saját tudósítója által tájékoztathatta az olvasóit. Ez a tudósító Ferenczy Árpád volt, akit a következő szavakkal mutattak be a sorozat bevezetőjében: „Ferenczy Árpád jogakadémiai professzor, a ki tanulmány céljából huzamosabb idő óta Londonban él s a Budapesti Hirlap egyik régi levelezője, Indiába utazván, vállalkozott arra, hogy lapunkat a durbar minden részletéről tudósitani fogja.”²⁸India és a Durbar, 1911. Összesen tizenkilenc cikke jelent meg Ferenczynek a lapban India és a Durbar címmel, de csak ebből az első közlésből derült ki, hogy ki a szerzője a tudósításoknak, mert a következő tizennyolc cikknél nem tüntették fel a nevét.

Ferenczy Árpád (1877‒1927) kiváló jogász volt, aki mielőtt Londonba utazott volna, 1902-től a Sárospataki Református Kollégium jogakadémiáján tanított, majd a kolozsvári, és a budapesti tudományegyetemen. A nemzetközi jog területén számos jogi cikket publikált, Londonban az angol parlamenti szólásjog és fegyelem kérdését tanulmányozta, és jó kapcsolatokat szerzett, ennek köszönhetően kapott meghívást 1911-ben Indiába a koronázódarbárra. Indiából előbb Sárospatakra tért vissza, majd onnan újra Londonba ment, ekkor már ‒ a Budapesti Hirlap tájékoztatása szerint ‒ Tisza István felkérésére tanulmányozta az angol alsóház naplóit, különös tekintettel a fegyelmi szabályozásra, míg Zichy János megbízásából az angol jog- és államtudományi vizsgarendszert vizsgálta meg.²⁹Ferenczy Árpád dr. Angliában, 1913. Az első világháború kitörése is itt érte, de sikerült hazajutnia, a londoni osztrák‒magyar követségnek felajánlott hajóval Genovába, onnan pedig vonaton Budapestre.³⁰Londonból Budapestig, 1914. A háború alatt jelent meg indiai tárgyú regénye A Nirvána felé címmel,³¹Ferenczy 1917. amelyről többek között a Magyar Figyelő is közölt kritikát, amelyben a recenzens (f. gy.) némiképpen kétségbe vonta a regény alapját képező tamil kézirat létét.³²Magyar Figyelő 1917. A regény bevezetőjében azt írta a szerző, hogy a kéziratot Madraszban vásárolta egy régiségboltban, amikor néhány évvel azelőtt Indiában utazgatott. (Ez nyilván akkor történt, amikor a darbárra látogatott, bár azt itt konkrétan nem említette.) Ez a történet kissé hasonlít az Angliában akkoriban nagyon népszerű F. W. Bain hindu meséinek kerettörténetéhez, amelyekben Bain már a címben is jelezte, hogy műveit szanszkrit kézirat nyomán írta, ezekről azonban kiderült, hogy nem is léteztek.³³Lásd például Bain 1916: 21 ff. Ferenczy szépíróként is sikeres lett, de a legnagyobb elismerést nem ezzel a művével, hanem az 1925-ben Londonban napvilágot látott The Ants of Timothy Thümmel című regényével aratta. A mű angliai visszhangjáról Rohoska József írt hosszabb ismertetést a Világ című lapban.³⁴Rohoska 1925. Írásában idéz egy részletet a Now and Then című irodalmi folyóiratban megjelent cikkből, amelyben a szerző a National Liberal Clubban beszélgetett Ferenczyvel, aki magáról a következőket mondta neki: „Magyar ember vagyok. 46 éves. Magántanár a budapesti egyetemen. Legelőször 1909-ben jöttem Angliába, mint bécsi és budapesti ujságok tudósitója s itt különösen politikai és társadalmi tanulmányokkal foglalkoztam. Felvettek a National Liberal Club-ba s aztán elhatároztam, hogy nem hagyom el többé Angliát. 1911-ben résztvettem az indiai durbar-ban s már folyamatban volt angol állampolgárrá való naturalizálásom, mikor kitört a háború s nekem vissza kellett térnem Magyarországba. Most ismét Angliában vagyok, tanulok és irok.” Rohoska recenziója élénk tiltakozást váltott ki egy magyar íróból, Palágyi Lajosból, aki magának tulajdonította a regény alapötletét, és azt nemcsak a magyar újságoknak írta meg, és kérte írása közzétételét, hanem az angol lapoknak is elküldte a levelét. Bár hangsúlyozta, hogy nem plágiummal vádolja Ferenczyt, hiszen művét nem is olvasta, csak pusztán a maga írói reputációja érdekében jelentette ki ‒ amelyre bizonyítékot is mellékelt, a Kisfaludy Társaság pályázatára benyújtott könyvét ‒, hogy a téma alapötlete, gondolatának elsősége az övé.³⁵Palágyi 1925a, 1925b. Ferenczy életéről a halálakor írt nekrológokból tudhatunk meg további részleteket. A Pesti Naplóban Ferenczy Árpád professzor vérhasban meghalt Ceylon szigetén címmel írtak a haláláról, részletesen beszámolva különös életútjáról is.³⁶Ferenczy Árpád professzor vérhasban meghalt Ceylon szigetén, 1927. Nyughatatlan életmódja ellenére családot is alapított. Az Indiában szerzett tamil kézirat elolvasásához Londonban keresett szótárt és nyelvtant, és ekkor ismerkedett meg egy magyar leánnyal, akit feleségül vett, házasságukból egy gyermek született. De nemsokára elhagyta családját – megélhetésükre csak egy szőlőbirtokot hagyva hátra a Hegyalján, amely semmit nem jövedelmezett ‒, és Svácjba ment, ahol a Neue Zürcher Zeitung haditudósítója lett. Ezt követően Berlinben élt, és itt kezdte el írni a The Ants of Timothy Thümmel című regényét, amelyet később Londonban fejezett be. Ezután még egy hindu mesegyűjteményt is kiadott Kunala, an Indian Fantasy címmel.³⁷Ferenczy 1925. Londonban találkozott egy Monsika nevű hindu orvossal, akinek a fivére Ceylonban egy buddhista kolostor vezetője volt. Az ő meghívására ment Ferenczy Ceylonba, és ott is halt meg 1927-ben. Kandybe való megérkezéséről levelet írt egy pesti barátjának, amelyet a cikk névtelen szerzője is olvasott. A kolostorban megtanult tamilul és szanszkritul is, és angol nyelvet és irodalmat tanított a fiataloknak. Haláláról özvegye egy Londonból küldött táviratból szerzett tudomást. A Prágai Magyar Hírlap hasonló tartalmú cikke Egy kalandos életü magyar pusztulása Ceylon szigetén címmel jelent meg.³⁸Egy kalandos életü magyar pusztulása Ceylon szigetén, 1927. Ceylonban nemsokkal a halála előtt találkozott az éppen arra utazó Erdősi Károllyal, aki a Pesti Naplóban³⁹Erdősi Károly pápai prelátus elmondja találkozását Ferenczy professzorral Ceylon-szigetén, 1927. számolt be a látogatásról, és erről később a Napsütéses Indiában című könyvében is említést tett.⁴⁰Erdősi 1928: 63‒65. A Pesti Napló hosszabban idézett Ferenczy utolsó leveléből, amelyben terveiről is írt pesti ismerősének. Egy buddhista propagandakörútra készült, többek között Kínába, Koreába, Mongóliába, Tibetbe, emellett megemlítette, hogy szigorú böjtöt tart, talán ez is hozzájárulhatott korai halálához. Egy évvel később a Keleti Ujság⁴¹A tiz év előtt eltünt Ferenczy Árpád életjelt adott magáról, 1928. arról számolt be, hogy Ferenczy életjelet adott magáról, de ez a hír nyilvánvalóan téves volt. A Budapesti Hirlapban 1929-ben emlékeztek meg róla annak kapcsán, hogy az akkoriban Indiában kutatóúton lévő Ország Oszkár orvos megpróbálta felkutatni Ferenczy nyomait Kandyban, és ott tudta meg, hogy elhamvasztották, és hamvait elmosta az eső.⁴²Diószeghy 1929a. Ugyanezt a hírt a Prágai Magyar Hirlap is közölte.⁴³Diószeghy 1929b. Pár hónappal később egy Dzsingisz kánról írt regénye ürügyén bukkant fel ismét Ferenczy neve. A Magyarország című lap tudósítója az özvegyét kereste fel ebben az ügyben. A cikk arról számolt be, hogy Pudovkin Dzsingisz kánról szóló filmje valószínűleg Ferenczy azonos témájú regényén alapulhatott. Az özvegy ennek készült utánajárni, feltételezve, hogy a kézirat másolatát férje titkárnője, vélhetően az az orosz hölgy, akit Ferenczy Svájcban ismert meg, vitte magával Oroszországba. „Müvészi körökben érdeklődéssel várják, küld-e választ Pudovkin, és bebizonyul-e, hogy magyar iró regényéből készitette el a filmet az orosz szovjet” ‒ zárta cikkét a szerző.⁴⁴Magyar iró kiadatlan regényéből csinálták a szovjet „Dsingis kán” filmjét?, 1929. A történet végét nem tudjuk, mindenesetre a helyzet hasonlít a The Ants of Timothy Thümmel című regény sorsához, csak éppen most fordítva: az ő alapötletét használta fel más.

1911-ben Ferenczy Árpád Londonból kelt útra, hogy részt vegyen a delhi darbáron. A Budapesti Hirlap tizenkilenc részben közölte tudósításait, amelyekben nemcsak magáról az eseményről, hanem az odáig tartó utazáson szerzett benyomásairól is beszámolt. A Dunottar Castle nevű hajóval kelt útra, amelynek utasai már a hajóút során megismerkedhettek Indiával vetített képes előadások formájában, és a hajón rendelkezésükre álló több ezer kötetes könyvtár segítségével. A darbárról előzetesen megtudhatták, hogy fényben és pompában messze felül fogja múlni a westminsteri koronázó-ünnepségeket. S minthogy az eseményen több százezernyi európai és indiai fog részt venni, elhelyezésükre hatalmas sátrakat állítanak fel. A sajtó képviselőit külön táborban, a Presscampben fogják elszállásolni, a császári sátor közelében. Delhiről, mint a koronázás helyszínéről, azt írta Ferenczy, hogy talán helyesebb lett volna erre a célra Kalkuttát vagy Bombayt választani. „De Delhi, mint India egykori fővárosa, a hol a nagymogulok évszázadokon át székeltek, oly varázst gyakorol még ma is a benszülött népességre, hogy józan politikából Delhit kellett a koronázás céljára kiszemelni, ezzel mintegy jelezvén, hogy az angol király jogszerü utódja India régi császárjainak.”⁴⁵Budapesti Hirlap 1911. A Dunottar Castle november 30-án kötött ki Bombayban. A városban a legmeglepőbb benyomást az autók hiánya és az ökrös szekerek látványa tette Ferenczyre, de a brit uralom javára írta, hogy nem próbáltak Bombayból egy újabb európai jellegű nagyvárost csinálni, hanem arra törekedtek, hogy a belföldi építészeti jellegzetességek megtartásával fejlődjön tovább a város. Ami a lakosságot illeti, a legfeltűnőbb volt számára, hogy az emberek mezítláb járnak, nem hordanak cipőt. Kivéve a párszikat, akiknek a viselete kissé hasonlított az európaiakéra. A további utazáshoz, mint minden európainak, neki is fel kellett szerelnie magát ágyneművel a vonatra, és fel kellett fogadnia egy angolul beszélő szolgát, aki vele utazott mint a tolmácsa. Narszu kalauzolásával olyan helyekre is eljutott, ahová európaiak ritkán, például villamosra szálltak, és elmentek egy hindu színházba. Bombayi tudósításából nem hiányozhatott a királyi pár partra szállásáról való beszámoló sem. Ezzel kapcsolatban azt jegyezte meg, hogy az uralkodó és hitvese egyszerű, divatos öltözékben szállt partra, míg a bennszülött fejedelmek és a katonaság színgazdag, pompás ruhákat viseltek. Az újságírók között is vitatkoztak arról, hogy vajon miért nem volt fényesebb az uralkodó és felesége öltözete, de végül egyetértettek abban, hogy az Indiában élő angolok iránti tiszteletet fokozni fogja, hogy megjelenésében az uralkodó sem nagyon különbözik tőlük. A következő részekben Ferenczy a Delhiig tartó út során érintett főbb látnivalók közül felkereste az Abu hegyén lévő dzsaina templomokat, amelyeknek márványcsodái nagy hatással voltak rá. Ahmedabad­ot az egyik legszebb indiai városnak tartotta, épületei a tevék látványával együtt az ezeregyéjszaka meséinek a hangulatát idézték. Ádzsmirral kapcsolatban azt emelte ki, hogy bár a városban számos európai lakott, keleties jellege mégis érintetlenül maradt. Angol ismerőse révén bepillantást nyerhetett az angol tisztviselők indiai életébe is, amely kívülről igen kényelmesnek tűnt számára a nagy házzal és a szolgahaddal, de szinte minden angol arra panaszkodott, hogy legszebb éveit kénytelen hivatali szolgálatban tölteni, és ezért csak csekély kárpótlást jelent a fényűző életmód. A város közelében található a Puskár-tó, amely Brahmá tiszteletének egyetlen központja Indiában. Dzsaipurban felkereste a helyi múzeumot, ahol különösen az igazságszolgáltatás eszközei vonták magukra a figyelmét.

A sorozat VIII. részében⁴⁶Budapesti Hirlap 1912a. írta le a császár bevonulását Delhibe, amelyre december 7-én került sor. Ekkor Ferenczy már a sajtótábor sátrainak egyikében lakott. Az egész tábor méreteinek érzékeltetésére számos adatot osztott meg az olvasókkal. A Presscamp csak egyike volt a száz meg száz sátortelepnek, amelyek Delhi falain kívül helyezkedtek el. A sajtótábor a térkép szerint a maga kb. 150 sátrával az egész területnek alig kétszázad részét foglalta el. A Presscamp összes lakója cselédséggel, kiszolgáló és hivatalos személlyel együtt mintegy 500 ember volt. Az egész darbár népessége a kb. 60 ezer főnyi katonasággal együtt hozzávetőleg 200 ezer főből állt. Az egész terület kb. akkora lehetett, mint Pest, és Delhi falaitól a tábor végéig eljutni egy órába telt. Hatalmas munka lehetett a terület fölszerelése villannyal, vízzel, táv­íróval, széles utak kialakításával. Maga a sajtótábor két telepből állt, mert külön részben voltak elhelyezve az európaiak, akikhez az Indiában kiadott angol vagy más európai nyelven megjelenő újságok tudósítói is tartoztak, és külön szállásolták el az indiaiakat. Ez Ferenczynek kissé furcsának tűnt, és csak a darbár végén volt lehetősége arra, hogy az indiai újságírókkal eszmét cserél­hessen India helyzetéről. Ami a sajtómunkások kényelmét illeti, minden tudósító mellé két bennszülött szolgát osztottak be, mindenkinek saját tongája (kétfogatú kocsija) volt, valamint két másik kollégával közös auto­mobilja. A sátrak egyenként egy kis pitvarból, egy vagy két tágas lakószobából, valamint fürdőszobából álltak, a magánszolgák pedig e mögött laktak külön hálósátorban. A közös étkezés céljára egy hatalmas sátrat állítottak fel, amelyhez dohányzó- és kártyaszoba, valamint egy szalon is tartozott. Utóbbit nemcsak pompás indiai tárgyak díszítették, hanem zongora is állt benne.

A december 7-én tartott ünnepi bevonulást Ferenczy a tribünről kísérte figyelemmel, amelyet örökké emlékezetes, történeti nevezetességű látványként írt le, bár a bevonulásról legnagyobb sajnálatára hiányoztak az elefántok. A császár tábornokai között lóháton vett részt a menetben, emiatt alig volt megkülönböztethető a kíséretétől. A mintegy három órán keresztül tartó menetben az indiai fejedelmek látványa csodálatos ruháikban egészen rendkívüli, szemkápráztató volt. A császárné hintója után közvetlenül a leghatalmasabb indiai fejedelem, a hájderábádi nizám és kísérete sorakozott fel. Az ő öltözete meglepte Ferenczyt, mert egyszerű, európaias jellegű fekete ruhában, dísz nélküli fehér turbánban vonult fényes öltözetű katonasága kíséretében. Az indiai fejedelmek politikai függését jelezte, hogy valamennyiük kocsijában ott ült egy-egy, némelykor egészen fiatal európai úr, a melléjük rendelt brit rezidens. A nizám esetében a rezidensnek nem volt rendelkezési joga, csak „tanácsokkal” látta el a fejedelmet, aki ugyan nem volt köteles megfogadni ezeket, de uralma fennmaradása érdekében nem is ellenkezett velük. Külpolitikai tekintetben azonban a Brit Rádzsnak⁴⁷India közvetlen brit kormányzása. volt alárendelve. Mint minden indiai fejedelemnek, úgy neki is ügyelnie kellett arra, hogy alattvalói felett ne zsarnokoskodjon. Az indiai kormányzat egyik legnehezebb feladata volt az indiai fejedelmek rangállásának a megállapítása. A rangsor egyébként nem a fejedelmek címében, hanem az őket megillető tiszteleti ágyúlövések számában jutott kifejezésre. A birodalomnak nyújtott érdemeik és kipróbált hűségük növelhette az ágyúlövések számát, de egyikük sem kaphatott többet, mint 21 lövést. A darbár kitűnő alkalom volt arra, hogy előbbre lépjenek a ranglistán. Vagy hátra, erről a Tolnai Világlapja számolt be, mert Ferenczynek úgy látszik, nem tűnt fel a „botrányos” eset.

„Az indus fejedelmek elég okosak voltak ahhoz, hogy az angol uralkodópár előtt hódolatukat félreérthetetlen alázatossággal mutassák be, mégis akadt köztük egy, a barodai gajkvár,⁴⁸A gaekvár nemcsak a címet, hanem egyúttal a barodai dinasztia nevét is jelzi. a ki – mint olvasóink emlékeznek – Budapesten is megfordult egyik, európai körutjában, s a ki az indiai császári trónon ülő uralkodópár előtt alig bicczentette meg a fejét és magasan hátra szegett fővel jött le a trón lépcsőjén. Az angolok nem csináltak a nyilvánosság előtt nagy kázust a dologból, ellenben a többi indus fejedelemben felülkerekedett az okosság, még aznap törvényt ültek a renitens gajkvár felett, a ki azzal védekezett, hogy nem ismerte a hódolati formákat. A fejedelemtársai azonban nem hittek neki és arra ítélték, hogy ezentul csak kilencz ágyulövés illeti meg és nem tizenkilencz.”⁴⁹Tolnai Világlapja 1912b, 204. Lásd még:Az áruló mozgófénykép 1912. A barodai gaekvár 1894-ben járt Budapesten. Lásd A barodai maharadzsa Budapesten, 1894.

A bevonulást követő napokban egymást érték az ünnepségek. December 8‒9-én a császár az indiai fejedelmek látogatását fogadta, pontosabban azokét, akik a tiszteleti ágyúlövés jogával rendelkeztek. 8-án VII. Edvárd császár szobrának az alapkőletételét is megünnepelték. Az ünnepségsorozat eseményei közé tartozott az európai közönség jelenlétében tartott tábori istentisztelet és a császár által az Indiában állomásozó ezredeknek ajándékozott zászlók felszentelése.

A koronázási ünnepségre december 12-én került sor. Ferenczy nemcsak a darbár jelentését („fejedelmi udvar”) világította meg olvasói előtt, hanem az indiai szokásról is írt.⁵⁰Budapesti Hirlap 1912b. A mogul uralkodók esetében nem a koronázásra, hanem a trón ünnepélyes elfoglalására hívták egybe az ország nagyjait, hűbéreseit és a népet, és ezt az asztrológus által megállapított kedvező időpontban tartották meg. A szertartáshoz tartozott az uralkodói cím kihirdetése mellett az uralkodó súlyával egyenlő, újonnan vert pénz szétszórása a nép között, továbbá a fejedelmi kegy megnyilvánulása a foglyok szabadon bocsátásában és az adók és vámok elengedésében. A jelenlegi darbár időpontját azonban már nem a csillagjósok határozták meg, és ajándékok sem zúdultak a résztvevőkre.

Az uralkodópár érkezése előtt a katonazenekar különböző nemzetek himnuszait játszotta el, köztük Ferenczy kellemesen meglepődve hallotta a Rákóczi-induló⁵¹Kölcsey Ferenc és Erkel Ferenc Himnuszát a rendszerváltásig semmilyen törvény nem tette kötelezővé, így ezt megelőzően az egyházi „néphimnuszok” mellett a Rákóczi-induló is a nemzeti induló szerepét töltötte be. Lásd: http://erkel.oszk.hu/tan/himnusz hangjait. „Egy nemzet sem tiszteli annyira Magyarország közjogi helyzetét, mint az angol; míg más országokban sajnos, igen gyakran egyedül Ausztriát említik Ausztria és Magyarország helyett, az angol még a zenében sem felejti el, hogy mi magyarok külön nemzet vagyunk, s hogy Ausztriával egyenlő rangunk van a nemzetek között.”⁵²Budapesti Hirlap 1912b: 2. A koronázási szertartás keretében koronával a fején, hermelinpalástban, oldalán a drága diadémot viselő császárnéval fogadta a császár az indiai fejedelmek hódolatát. Ferenczy ezzel kapcsolatban csak egy négyéves fiúcskát, egy dél-indiai fejedelemség uralkodóját említette meg, de azt a tényt nem, hogy a barodai gaekvár nem hajolt meg. A ceremónia estéjén a császári sátorban tartottak ünnepélyes fogadást, másnap pedig a várban, a régi mogul császárok palotájában és kertjében került sor garden partyra. Ezzel az aktussal azt kívánta demonstrálni az uralkodó, hogy a mogul császárok örökébe lépett.

„Ott ragyogott az egyedüli tanuja, ugy a mogul, mint a brit birodalom dicsőségének, a ragyogó tüzü Kohinór India császárnőjének, a magyar grófnő unokájának a homlokán. Oly rendkivül szép, bübájos volt mindez, hogy megvalósulni látszott a néhány lépésnyi távolságban levő sok százados császári palota fölé irt arabbetüs perzsa költemény:

»Agar Fardaus, bar rué ramin ast,
Hamin ast wa, hamin ast wa, hamin ast«
»Ha van e földön menny egyáltalán
Ugy itt van az, oh itt van az, csak itt. «”⁵³Budapesti Hirlap 1912b: 3.

Az ünnepségek folytatásaként a következő napokban a császár megszemlélte a brit és indiai csapatokat, kitüntetéseket osztott, és mindenek­előtt a birodalom fővárosává emelte Delhit. Ezzel kapcsolatban Ferenczy igen részletesen mesélt a város történelméről, amelyet csak az ünnepségek befejeztével sikerült megtekintenie újságíró kollégáival együtt. Ekkor volt alkalma találkozni az indiai lapok tudósítóival is, akik közül Denison Ross doktort, a Rangoon Times küldöttjét méltatta, akinek a neve a magyarok előtt sem volt ismeretlen Kőrösi Csoma Sándorra vonatkozó értékes kutatásai és tanulmányai miatt, amelyekért a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává is megválasztották. Ferenczy kereste az alkalmat, hogy indiai kollégáival vitathassa meg az indiai viszonyokat, és minél többet megtudhasson tőlük Indiáról, de sokáig leküzdhetetlen akadályokkal találta szemben magát, például a sajtótáborban az indiaiak nem étkezhettek együtt európai kollégáikkal.

Delhiben és környékén nemcsak a látnivalók megtekintésével töltötte az idejét, hanem Indiában élő magyarokkal is találkozott.

„Igen nagy örömet okozott Delhiben való tartózkodásom alatt több, Indiában élő hazámfiának a látogatása. Az egyik, Telléry ur, hatvan év körüli uriember, a ki több mint harminc év óta él Indiában s tekintélyes szőnyegkereskedő Bombayban; a másik Svájger Imre régiségkereskedő Delhiben, a legelőkelőbb üzletek egyikének tulajdonosa, a ki indiai műtárgyak terén elsőrendű szaktekintély. Az ő üzletében szives meghivása folytán, százezreket érő műkincsei között, az ő szakavatott fölvilágositásait hallgatva, kellemes órákat töltöttem. A császári sátor belsejében elhelyezett remek indiai régészeti műtárgyakat ő kölcsönözte a kormánynak; üzletét a császárné látogatásával tüntette ki, a ki ez alkalommal ezrekre menő bevásárlásokat tett. Svájger Imre szegedi származásu, magyar érzésü és gondolkodásu uriember, a kihez indiai utjában bátran és bizalommal fordulhat bármely hazánkfia.

Harmadik látogatóm egy derék magyar iparos volt, Iván József cipész­mester, a kinek Bombayban van virágzó üzlete. Igen meglepett, a mikor előadásából megtudtam, hogy a nála megrendelt jobbfajta cipőket – Magyarországon készítteti. Üzletfelei tulnyomórészt a felső osztályból kerülnek ki; ötven vagy hatvan rádzsának is dolgozik s Delhibe mint kitünő üzletember azért jött, hogy az összesereglett rádzsák és návabok között összeköttetéseit kibővitse; sikerült is neki, mint büszkén elbeszélte, ez alkalommal magát a Nizámot is, India első benszülött fejedelmét megnyernie.”⁵⁴Budapesti Hirlap 1912c.

Telléry János nemcsak szőnyegkereskedő volt, az indiai gránitbányák egyedüli monopóliumát élvezte, sokat tett az indiai kézművesipar fellendítéséért, olyannyira, hogy az 1893-as chicagói világkiállításra őt küldte ki az indiai kormány, és az ő gyáraiban készült iparművészeti remekeket állították ki nagy sikerrel. Schwaiger Imrét ő hívta ki Indiába, és bízta meg fióküzletei egyikének a vezetésével. De a tehetséges Schwaiger hamarosan önálló üzletet nyithatott Delhiben. A császári sátrat azért az ő tárgyaival rendezték be, mert az eredeti sátor a pazar berendezéssel együtt tűzvészben pusztult el, ahogyan erről annak idején a Budapesti Hirlap is hírt adott.⁵⁵A delhi sátor elpusztult, 1911. A császárné látogatása után a császár is fogadta Schwaigert, és emlékeztette rá, hogy amikor walesi hercegként 1905-ben Indiába látogatott, már járt az üzletében. A császári látogatásról a Délmagyarország is büszkén számolt be, mert a hír különösen nagy feltűnést keltett Szegeden, ahonnan Schwaiger Imre származott.⁵⁶Egy szegedi ember mükincsei, 1912; Egy szegedi mükereskedő és az angol királyi pár, 1912; Szegedi ember karrierje Indiában – Schwaiger Imre itthon, 1912. A „derék iparos” Iván József cipészmester nemcsak a mesterségét gyakorolta Indiában, hanem több levelet és cikket is küldött ‒ olykor Vándor Madár álnéven ‒ a Czipész-szaklap számára, amelyekben az indiai cipésziparról, a cipőviseletről írt, bár azt nem említette, hogy részt vett volna a darbáron.⁵⁷Magyar czipész levele Indiából, 1910; Vándor, 1911; Egy magyar mestertársunk indiai levele, 1912. Ugyanebben a lapban Maharadzsák pesti czipésze címmel jelent meg róla egy hosszabb méltatás Nádor Jenő tollából.⁵⁸Czipész-szaklap 1912: 340‒342. Iván József Ferenczyvel is megosztotta az indiai munkásviszonyokról szerzett tapasztalatát.

A darbár végén a Presscamp valamennyi tudósítója megkapta a koronázási érdemrend kitüntetést, amelyet a császár egyik tábornok hadsegéde osztott ki közöttük. Delhiből azonban még nem utaztak mind vissza Európába, hanem néhányan folytatták útjukat Amritszárba, Lahórba, majd Agrába és Benáreszbe. Ferenczy India és a Durbar című sorozata a benáreszi beszámolóval zárult a Budapesti Hirlapban, de ugyanitt rövidesen újabb cikkei láttak napvilágot. Elsőként A brit uralom Indiában címmel jelent meg két tanulmánya,⁵⁹Ferenczy 1912a, 1912b (a harmadik közlemény nem jelent meg); 1913, 1915a, 1915b. amelyek közül az elsőhöz írt bevezetőjében említette, hogy a koronázásról írt úti jegyzeteinek egy része korábban már megjelent a lapban. Ebből szerezhettek röviden tudomást a sorozatot figyelemmel kísérő olvasók arról is, hogyan folytatódott útja Benáreszből Kalkuttába, Madraszba, Rangunba, majd Ceylonba. Ugyanitt jelezte, hogy később majd ezeket az úti jegyzeteit is közölni fogja.

Indiai útja életreszóló, meghatározó élménye lett Ferenczy Árpádnak, a koronázásról való tudósítás csak lehetőséget adott számára az indiai vallásokban, különösen a buddhizmusban való elmélyülésére. Erről egy későbbi cikkében írta a következőket: „Néhány évvel ezelőtt tett indiai utam alkalmával a Budapesti Hirlap hasábjain egy levél-sorozatban a buddhista vallást személyes benyomások alapján akként jellemeztem, hogy ez a vallás a legnagyobb kuriózum az összes vallások között, annak a sajátságos körülménynek a következtében, hogy ez a vallás matematikai ridegséggel az isten fogalma nélkül van megkonstruálva s ennek ellenére képes az emberi lelket az élet küzdelmeire a leghatalmasabban fölvértezni s az emberi lélek számára a legstoikusabb nyugalmat biztositani.”⁶⁰Ferenczy 1915a: 3. De ezt a nyugalmat Ferenczy csak a ceyloni buddhista kolostorban lelhette meg – ha egyáltalán meglelte.