Orient Projekt interjú Farkas Pállal és Veszprémi Krisztinával, a Baktay-hagyaték kezelőivel.
O.P.: Akkor vágjunk bele. Milyen szálak kötnek Benneteket a Gottesmann családhoz? Miért éppen ti foglalkoztatok a hagyatékkal?
F. P.: Sokan foglalkoztak vele. Mi is egy kicsit.
V. K.: Az első kérdésedre válaszolva. minket semmilyen szál nem köt közvetlenül a családhoz. Nem köt rokonság sem a Baktay oldalról, sem Aditi oldaláról, Palival viszont rokonok vagyunk. Aditihez egymástól teljesen függetlenül kerültünk, mindketten egy könyvprojekt révén. Az én szálam: a Jóga – India világa című kiadvány, amely az Ursus Libris gondozásában jelent meg, három számot élt meg, és amelyet én szerkesztettem. Az első szám 2006 októberében jelent meg. Előtte egy nagyon érdekes anyagot kaptam, amit egy jógás barátom adott a kezembe, hogy érdemes lenne megnézni. Egy kiadatlan Baktay könyvnek a kézirata volt, a Bhagavad Gítá fordítása, amely azóta a Filosz kiadónál meg is jelent. Én ennek kapcsán kerültem el Aditihez. Amíg ő élt, nála volt a könyvek jogdíja, el kellett hozzá menni, és engedélyt kérni, hogy egy bevezető, és néhány részlet megjelenhessen belőle. A kiadványban az írás címe Baktay Ervin mindeddig kiadatlan Bhagavad Gítá fordítása lett. Ennek kapcsán kerültünk mi kapcsolatba. Ez olyan 2005 vége felé lehetett. Aditi akkor már több, mint 90 éves volt. 1914-ben született. Egy nagyon elegáns hölggyel találkoztam. Kelényi Bélával mindig megállapítottuk, hogy ő volt az utolsó budai úrinő. Hihetetlen volt az egész légkör abban a lakásban, meg az, ahogy ő a hagyatékot kezelte.
Amikor Baktay Ervin 1963-ban meghalt, Aditi lemondott a könyvek jogdíjáról, tehát az átszállt a magyar államra. Ezen felül leltárba vetette a Baktayhoz fűződő tárgyakat, a könyveket, mindent, és fontos volt neki, hogy ha ő meghal, akkor minden a helyére kerüljön. De közben nagyon nehéz volt neki a megélhetés, és egyszer csak rájött, hogy amíg ő él – nem tudta, hogy ez ilyen elképesztő hosszú idő lesz –, addig mégiscsak szeretné, ha ezek a jogdíjak nála lennének. Mert hát minden kiadás után kapott egy összeget. Személyesen kért időpontot Aczél Györgytől, aki ennek akkor a felelőse volt. Nagyon szépen felöltözött, elment hozzá. Aczél György azt mondta, hogy rendben van, visszakapja a könyvek jogdíját, és a halála után az visszaszáll a magyar államra.
O.P.: Ha jól értem, akkor Kriszta is és Te is könyvkiadás kapcsán kerültetek kapcsolatba Aditivel.
F. P.: Én a kiskönyvek, a mesék kapcsán, Kriszta pedig a jóga kapcsán. Csak ő egy vagy két évvel előbb. Az véletlenül derült ki egy családi összejövetelen, hogy mindketten ismerjük Aditit. Onnantól kezdve jó néhányszor együtt is meglátogattuk őt.
Olyan 2004-2005 körül lehetett, amikor én Aditit megkerestem a mesék kapcsán. Ebből a sorozatból lett végül A Hajnal Leánya, ami 2008-ban jelent meg.
A Hajnal Leánya kiadásának előzményei
F. P.: 1991-ben kezdődött a Buddhista Főiskola, 91 és 93 között voltam én dékán, és 93-tól 2001-ig voltam rektor, két ciklusban. Nagyrészt én foglalkoztam a könyvkiadással is, Dobosy Anti barátommal együtt, s miután ezek a mesekönyvek újra meg újra a kezembe kerültek, nagyon megtetszettek, és arra gondoltam, hogy össze kellene őket gyűjteni. Hozzátéve, hogy akkor még fogalmam sem volt, hogy ehhez Baktaynak köze van. Nem volt egyértelmű, hogy ki is az a bizonyos F. W. Bain. Ez vajon egy élő személy, vagy pedig nem? Elkezdtem én is nyomozni. Mert ugye úgy van, hogy „Fordította: Baktay Ervin”. Ez egy keresési lehetőség volt, hogy próbáljunk meg keresni valami ismeretséget a Baktay családhoz. Innen indult a történet. Az igazat megvallva nem tudnám megmondani, de valószínűleg Bethlenfalvy Géza volt az összekötő. Ő mondta, hogy a Baktaynak él a felesége, miért nem keresem meg. A 11. kerületben lakott az Eszék utcában. Meg voltam rökönyödve, mert azt gondoltam, hogy már bizonyára nem él ilyen közvetlen családtag. Géza kapcsolatban is volt Aditivel. Jól ismerték egymást.
Aditi az utolsó magyar úrinők egyike volt.
Elmentem hozzá, udvariasan bemutatkoztam, és elmeséltem, hogy mit is szeretnénk. És Aditi végighallgatott türelmesen, de közben igen bizalmatlan volt. Én azt gondolom, hogy őt sokan megpróbálták már átverni, megszerezni különböző jogokat, s szerintem gondolta, hogy eggyel több vagy kevesebb már mindegy. Figyelt is. Elmondtam neki, hogy szeretnénk ezeket a könyveket összegyűjteni és egyben kiadni az egészet.
Korábban már kiadtunk két kis könyvet, de az az igazság, hogy nem sikerült igazán jól a tervezése. Túl vastag papírt választottunk, és nagyon esetlen könyv lett belőle, illetve ha valaki rendesen ki akarta nyitni, akkor erőltetni kellett, és egy idő múlva szétesett. Ezen én felmérgesedtem, és azt mondtam, összeszedjük mindet és szerzünk annyi pénzt, hogy egyben ki tudjuk adni. Ez lett A Hajnal Leánya. Tizenkét könyvet sikerült összegyűjteni. Valószínűleg nincs is több. Akkoriban én viszonylag jó ismeretségben voltam Boldizsár Ildikóval, aki a Magvetőnek volt a szerkesztője. Morcsányi Géza volt a Magvető vezetője, és vele lehetett nagyvonalú terveket szőni. Elvitt hozzá Ildikó, átgondoltuk a tervet, és mondta, hogy jó, ha össze tudjuk gyűjteni a meséket, adjunk ki együtt egy nagy könyvet. Ez történt meg 2008-ban, mikor nagy nehezen Aditi is beadta a derekát. Közben elég sokszor voltam nála, meg beszélgettünk sok mindenről, és rájött, hogy nem csak ő egy úrinő, hanem én is egy úrifiú vagyok, és megnyugodott. Azt lehet mondani, hogy tényleg elég jóban lettünk egy idő múlva. Bethlenfalvy Géza – aki nem csak élt Indiában, hanem tényleg Indiának szerelmese volt, ráadásul személyesen is ismerte Baktayt – nagyon sokat segített. Összegyűjtöttük a tizenkét könyvet, de mivel ezek meglehetősen hosszú időtávon belül születtek, Baktay véleménye is változott közben sok mindenről. Még a helyesírás is, ezért nagyon nehéz volt egységesítenünk a könyveket.
O.P.: Kérhetek egy kis pontosítást? Ez a tizenkét könyv mikor jelent meg? Mind a tizenkét könyvet ti jelentettétek meg?
F. P.: A tizenkét könyv egyben, egy kötetben jelent meg a Magvetőnél, és A Hajnal Lánya címet kapta. Boldizsár Ildikó volt a felelős szerkesztő, szakmailag pedig Körtvélyesi Tibor kollégám ellenőrizte. Mert voltak benne szanszkrit feliratok, illetve sok latin szó. Mivel Körtvélyesi olyan szerencsés figura, aki szanszkrit-latint végzett az egyetemen, így aztán mind a kettőt rá lehetett bízni. Még görög betűs átírások is voltak benne, ezek mind ki lettek javítva, hogy hibátlanok legyenek. Egy picit korrigáltunk egyes szavakat is, például olyanokat, amiket másképp írt korábban, mint később. Elsősorban a vesszőhasználata volt érdekes, nem egészen szabályos. Az egybe vagy különírását is egységesítettük.
O.P.: Tehát Aditinek a jóváhagyása, illetve hozzájárulása kellett, hogy megszülethessen a könyv?
F. P.: Nyilván. Benne is van, hogy Baktay Ervin jogutódja.
Szerkesztői szempontból egy elég nehéz történet volt. Először is sorba raktuk a könyveket. Volt jó néhány előszó, ami nagyon költői volt, amiket szintén a Baktay írt, de ma már politikailag nem nagyon lenne kedvelt. Ezért azt gondoltuk, hogy az előszavakat nem fogjuk beletenni. Ráadásul nem is lehetett volna igazán jól elhelyezni, mert szétválasztotta volna a könyveket, ezért aztán az lett a kompromisszum, hogy ezek az előszavak (egy kivételével) kimaradtak. Én írtam egy előszót Baktay saját szövegeinek a felhasználásával úgy, hogy egy szót sem írtam át, csak imitt-amott kihagytam dolgokat.
O.P.: Ezek az előszók milyen területen jelentettek volna problémát?
F. P.: Olyasféle dolgok, amelyekről ma már nem illik beszélni. Azt mondanák, hogy ez faji megkülönböztetés stb. Én egyszerűen röhejesnek tartom, amikor mai szemmel próbálunk megvizsgálni régi dolgokat, mert az a maga idejében teljesen elfogadott volt. Tökéletesen fölösleges ítéletet mondani fölötte a mai tudásunk vagy a mai szokások alapján. Ez különösen érdekes akkor, amikor mondjuk a modern szerzetességben színes viták vannak például arról, hogy a Buddha nőgyűlölő volt-e vagy nem. Ezeket a dolgokat messze elkerülném. Nyilván itt is szerettük volna azt elkerülni, hogy egyszer csak kiderül Baktayról, hogy fasiszta, vagy nőgyűlölő, vagy mit tudom én micsoda, miközben olyan szavakat írt csak le, amik a saját korában teljesen rendben voltak. Én azt mondanám, a Baktayról mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy nőgyűlölő. A könyvhöz Bethlenfalvy Géza írt egy bevezetőt F. W. Bain hindu meséi címmel. Elég részletesen leírja, hogy valójában Baktay fordítója-e vagy nem fordítója a műveknek, hogy ez a bizonyos Bain ez Baktayt magát jelenti-e. Leírja, hogy derült ki számára, hogy F. W. Bain egy tényleg létező személy volt, egy angol ember, aki kiment Indiába, beleszeretett az indiai kultúrába, Punában az egyetemen évtizedekig tanított. Tehát tényleg Bain írta ezeket a meséket, aki annyira ismerte az indiai mitológiát és irodalmat, hogy egy indiai ember sem tudta volna jobban őket megírni. Ez abból is kiderül, hogy a meséit hindi nyelvre is lefordították és Indiában is kiadták.
O.P.: Őt személyesen ismerhette Baktay?
F. P.: Nem tudom. Ismerni ismerhette, mert 40-ben halt meg Bain. Kiderült, hogy Baktay csakugyan angolból fordította a műveket. Persze, hogy ezek annyira szép és ihletett fordítások (tényleg olyanok, mint az igazi indiai mesék), ez egyrészt magának Bainnek köszönhető, aki hihetetlenül benne volt az indiai kultúrában, másrészt pedig Baktaynak, akinek ugyanolyan kiváló és költői volt a nyelvezete.
A végére pedig egy pár sorban leírtam, mikkel küzdöttünk, amikor megpróbáltuk a műveket összegezni. Nem nagyon részleteztem, miért mondtunk le a bevezetőkről. Meghagytuk viszont az eredeti jegyzetanyagot, kisebb kiegészítésekkel azokon a helyeken, ahol úgy gondoltam, Baktay nem magyaráz meg bizonyos szanszkrit szavakat vagy istenség neveket, mert neki az nyilvánvaló.
Aditi élete, találkozása és házassága Baktayval
O.P.: Aditit azon túl, hogy hűséges feleség volt, foglalkoztatták valamilyen keleti témák?
F. P.: Nem. Egy olyan feleség volt, aki tökéletesen támogatja a férjét mindenben. Ő nagyon nagyra értékelte és pontosan átlátta, hogy ki Baktay, s az életét arra tette fel, hogy ezt az embert bármilyen módon segítse.
O.P.: Honnan van az Aditi név?
F. P.: Aditi a hindu mitológiában az ősanya figura, aki a múlt és a jövő, a föld és az ég, mindennek az istennője. Tulajdonképpen egy nagy univerzális ősanya. Ezt a nevet Baktay adta neki.
V. K.: Igen, Baktay adta neki a nevet, és azt a jelentést tette hozzá, hogy „az istenek anyja”. Aditi nem használta az eredeti nevét, ő Aditi volt, a sírjára is ez került. Az eredeti neve onnan derült ki, hogy egyszer felköszöntöttem Edit napon. És akkor mondta, hogy „Fiam, én nem vagyok Edit!” Kérdeztem, hogy akkor mi? Mondta, hogy Demeter Mária Terézia. Ezen a néven született. Edit a bérmaneve volt, de végül a család is Aditiként ismerte.
Ők 53-ban találkoztak, addigra Baktay egy komoly név volt. Megjelent rengeteg könyve és Aditi imádta ezeket a könyveket. Baktay – aki nagyon szerette a hölgyeket – nem nősült meg soha. Amikor Aditivel találkozott, már hatvanon túl volt, és valamiért mégis beadta a derekát. De ez egy késői házasság volt. Baktay oldaláról is, és Aditi is negyven körül volt már akkoriban. Aditinek nagyon tragikus előélete volt, az apukája meghalt az első világháborúban, nem is találkozott vele. Édesanyja rokoni segítséggel nevelte őt fel, mindig volt egy olyan érzése, hogy egy kis cseléd abban a családban. Szerintem innen is jött neki az úrinő attitűd. Egész fiatalon megnyert egy szépségversenyt, és elkezdtek legyeskedni körülötte a férfiak. Nagyon szép, mutatós, magas nő volt. De jött a következő tragédia. Volt egy nemesi származású katonatiszt vőlegénye. Már ki volt tűzve az esküvő, megvolt a ruhája, tényleg a célegyenesben voltak, mikor a vőlegény a második világháborúban, az utolsó bevetésén meghalt.
O.P.: És Aditi mivel foglalkozott?
V. K.: Egy hivatalban dolgozott először, tisztviselő volt, majd később elvégzett egy kozmetikus iskolát. Az Eszék-utcai lakásban kezelt, ott még meg is volt a régi kozmetikusszéke. Szóval ilyen előtörténete volt.
Lemondott már férjről, családról, tehát nem efelé orientálódott. Baktay se tűnt úgy, mint aki feleséget keres, de egy társaságban egyszer csak meglátták egymást. Azt mesélte Aditi, hogy Baktay éppen indult el, már állt föl, amikor ő megérkezett. És akkor visszaült, hogy még marad. Ez lett a „veszte”. Tíz évet tudtak együtt tölteni. Abból sem éltek végig együtt, mert Baktay lakása a Bogyó utcában nagyon kicsi volt és Aditinak is nagyon csöpp lakása volt. Tehát kellett egy kis idő, mire ők ezt az Eszék utcai lakást össze tudták valahogy szedni a másik kettőből.
Aditi nagyon szeretett mesélni, és az egyik fő témája az 56-os indiai út volt, ami egyrészt állt abból, hogy Baktayt meghívták a Buddha halálának 2500. évfordulója alkalmából megrendezett Buddha Jayanti kongresszusra, ahová ő is elkísérhette, és egy különvonattal végigvitték őket a fő buddhista helyeken.
De utána Aditi számára egy nehezebb időszak következett, mert Baktay lement Dél-Indiába. Akkor dolgozott a nagy alakú India művészete könyvén, és ahhoz kellettek még neki fotók. Azt mondta Aditinek, hogy „Drágám, te ebbe bele fogsz halni”, úgyhogy őt „leparkolta” az egyik családtagjánál. Merthogy Baktaynak két testvére is indiai kötődésű. Az egyikük Marie-Antoinette, aki a Sher-Gil család tagja lett, a másikuk pedig Amrita Sher-Gil férjének, Egan Viktornak az édesanyja. Ők mindketten Baktay édestestvérei, s ebből következően Amrita meg a férje első unokatestvérek voltak.
O.P.: Aditit Simlában hagyta?
V. K.: Nem, az a vonal akkor már nem élt. Amrita elég hamar, 1941-ben meghalt, rá nemsokára meghalt az édesanyja, Marie Antoinette, és 56-ban már nem élt az édesapja, Umrao Sher-Gil sem. Viszont volt Amritának egy testvére, Indira, aki Delhiben élt a családjával. Baktay Aditit először levitte Viktorhoz és az édesanyjához, valahol Benáresz közelébe, Gorakhpur külvárosába, ahol korábban Amrita is élt a férjével. Viktornak akkor már új családja volt. De Aditi nem szeretett ott lenni, fogta magát és átment Delhibe, és Indiránál és az ő családjánál töltött hosszabb időt. Végül Baktay oda ment el érte, és úgy jöttek haza.
F. P.: Igen, de akkor már nagyon leromlott az egészsége, mert nem tudott semmit enni.
V. K.: Nem tudott enni, borzasztó beteg lett. Neki India nagyon nagy megpróbáltatás volt. Baktay imádta Indiát, de ő majdnem belehalt.
F. P.: Ráadásul utána, ha jól emlékszem hajóval jöttek haza heteken keresztül.
V. K.: Igen. Kifelé a repülőn Baktay kapott – ha jól emlékszem – egy kisebb szívrohamot, és azt mondták neki, hogy nem repülhet többet. Ezért hajóval kellett hazajönniük. Valahol Keralában kellett fölszállniuk, hetekig hajóztak, rettenetesen rosszul voltak a tengeribetegségtől.
F. P.: Aditi mire visszaért már félhalott volt. De mondom, ő egy ideális feleség volt, és inkább olyan volt, mintha az anyja lett volna Baktaynak, olyan mértékben védte és óvta. Egy nagy szerelmek sorozatba ezt nyugodtan be lehetne tenni. Nagyon szép, regényes szerelem volt.
A Baktay hagyaték sorsa
F. P.: Egy idő után már nem feltétlenül volt gyakorlati célja a látogatásainknak, már csak beszélgetések voltak, mikor nagyon jó sztorikat mondott el a saját életükből.
O.P.: Ez azt jelenti azért, hogy évekig együtt jártatok hozzá?
V. K.: Igen, tulajdonképpen a haláláig, de nem mindig együtt mentünk.
F. P.: Néha együtt, néha meg külön-külön. Mindketten fenntartottuk a kapcsolatot.
O.P.: Azt szeretném most megkérdezni, hogy maga a hagyaték hová került?
F. P.: Nem tudom pontosan, hová került. Ezt Béla és Fajcsák Györgyi tudja megmondani, mert ők intézték ezt a részét a dolognak. Tehát ami az orientalisztika szempontjából értékes volt, azt ők elvitték a Hopp Ferenc Múzeumba.
O.P.: Még Aditi életében?
V. K.: Nem. Amikor meghalt Baktay, akkor Aditinak az volt a legfontosabb, hogy a teljes Baktay hagyaték maradjon együtt. Ne legyen széthordva. Van egy gimnázium Dunaharasztiban, ami Baktay nevét viseli. Aditi végig támogatta ezt a gimnáziumot, anyagilag is. A mögött is az volt, hogy Baktay neve fennmaradjon. Én akárhányszor odamentem az Eszék utcába, mindig az volt az érzésem, hogy Baktay szelleme még mindig ott van Aditi révén. Ahogy ő ott egybetartotta az egész életművet, az valami csodálatos volt. Úgy hívta Baktayt, hogy Édes Uram. Nagyon szép történeteket mesélt róla. Az utolsó percig szerelem volt benne.
F. P.: Igen, ez egy nagyon nagy szerelem lehetett, ami megmaradt Baktay halála után is.
V. K.: Kelényi Béla volt az, aki szintén járt fel Aditihez, és jó kapcsolatban volt vele. Amikor kórházba került, akkor mi ott találkoztunk Bélával legelőször. Bekerült Aditi a Szent Imrébe, én mentem látogatni, és Béla ott ált az ágya lábánál, így ismerkedtünk meg. Tehát nagyon jó kapcsolatot ápolt a Hopp múzeummal is, és amikor meghalt, akkor minden, ami azon a listán volt, azt a múzeum átvette.
F. P.: Tudom azt, hogy a végén nagyobb összeget hagyott Aditi a gimnáziumra, nagyon meg voltak tőle hatva.
O.P.: Dunaharasztiban kialakítottak egy emlékszobát is, igaz?
V. K.: Igen. És még kicsit pontosítanék a hagyatékkal kapcsolatban. Amikor megismert bennünket Aditi, akkor már érezte, hogy egyre nehezebben kezd lenni, teltek az évek, kilencven felett volt, és tulajdonképpen megkérdezett minket, segítenénk-e abban, hogy amikor ő elmegy, akkor ezek a hagyatéki dolgok rendezve legyenek. Tulajdonképpen bizalmat adott nekünk. Nem teljes bizalmat, nem azt mondta, hogy azt csináltok, amit akartok, hanem kijelölt minket: segítsünk, hogy minden oda kerüljön, ahova szeretné. A hagyaték nagy részéről volt egy listája. Az összes könyve be volt pecsételve: „Adomány Baktay Ervin Könyvtárából”, minden tárgya fel volt sorolva, de volt, amit elfelejtett. Ilyen volt például Baktay íróasztala. Az egy külön hajcihő volt, ugyanis amikor mindent átvett a múzeum, akkor derült ki, hogy a székeket odaadta nekik, de az íróasztalt nem. És ami nem volt a listán, az az állam tulajdona lett. Egy elég komoly menet volt, Györgyi meg Béla levelezett a minisztériummal, hogy az íróasztal ne kerüljön a szeméttelepre, hanem kapja meg a múzeum.
A kérdésedre válaszolva, végül az volt a cél, hogy valahol ki lehessen alakítani egy Baktay emlékszobát. Végül Dunaharasztiba (ahol Baktay született) került át az Indián Múzeum Kisorosziból és emellett ott van, egy külön kis szobában, az íróasztala a hozzá tartozó székkel. A végrendeletben Aditi Baktay ágyát az egyik segítőjére, Gizellára hagyta, és Gizella lemondott róla, hogy az is kerüljön inkább az emlékszobába. Tehát az ágy is ott van. Azóta Gizella még egy utazókoffert is az emlékszobának ajándékozott, amit Aditi még az ő férjének adott ajándékba. Baktay annak idején azzal járt Indiában.
O.P.: Ha nincs covid, akkor ez a szoba látogatható?
V. K.: Persze, ez egy látogatható múzeum, egy nagyon aranyos kis gyűjtemény. Érdemes elmenni megnézni.
O.P.: Tehát tulajdonképpen a ti szerepetek egy felügyeleti szerep volt.
F. P.: Valahogy mi lettünk az őrök. Ő mindig pontosan megmondta, hogy mit akar. Nem nekünk kellett kitalálni, hanem elmondta. Nagyon határozott ember volt.
O.P.: Igen, talán nem is volt mindig könnyű eset.
F. P.: Hát egyáltalán nem volt könnyű eset, mert nagyon makacs volt, de ezt viszonylag jól tudtam kezelni. Meg nagyon szeretetreméltó lény volt. Tényleg úgy volt, ahogy Kriszta mondta, hogy odament az ember, és Baktay még ott volt a lakásban. A makacssága más szempontból szerencsétlensége is volt. A halála körüli időszak nem igazán sikerült jól. Egyik otthonból került a másikba, mert semmi sem volt neki jó, és a végén egyáltalán nem a legjobb helyen végezte be sajnos.
O.P.: Tehát idősek otthonában halt meg, és nem kórházban?
V. K.: A MAZSIHISZ Szeretetkórházában halt meg az Amerikai úton.
F. P.: Szerintem több sokkal jobb lehetőséget mulasztott el korábban. Először Györgyiék intéztek valamit, akkor az nem tetszett neki, egy idő után onnan eljött. Aztán mi intéztünk neki valamit a Villányi úton, de onnan is eljött, és a végén egyre nehezebb helyekre került. Nyilván a MAZSIHISZ-nél is mindent próbáltak, gondoskodtak róla, amennyire csak lehet, de ott rosszabbak voltak a lehetőségek, mint a korábbi helyeken. Így azt mondhatnám, hogy egy kicsit maga ellen is dolgozott, de az alaptermészete az megmaradt. Már alig bírt megmozdulni, meg beszélni, de még mindig igen határozott parancsokat hallatott, nem lehetett vele különösebben vitatkozni. Az utolsó egy év az már elég szerencsétlen volt. Fokozatosan elvesztette először a járóképességét, aztán a beszéde is egyre nehézkesebb lett, és egy idő múlva már nem nagyon tudott az ember kontaktusba kerülni vele. Legfeljebb azt látta, hogy talán megismeri.
O.P.: És ti vigyáztatok a lakásra?
F. P.: Mi is vigyáztunk a lakásra, meg hát azért volt rokonság is.
V. K.: Én megismertem Ronit, Hegymegi Kiss Áront, Baktay egyik unokaöccsét, amikor még élt Aditi. Egyszer valakik betörtek Aditihez. Minden héten járt fodrászhoz, és kifigyelték, hogy mikor nincsen otthon, és tudjátok, a bejárati ajtaján az a budapesti lakásokra jellemző kis ablak volt, és azt benyomták. Az ablakon volt egy nagyon keskeny rács, de azon egy nagyon kicsi ember be tudott mászni. Ahhoz nem értett, hogy mi az értékes, mert elvitt valamilyen értéktelen hülyeségeket. Pénzt keresett, az nem nagyon volt, vagy nem találta, de hát Aditi teljesen kikészült. Felhívott engem, és amikor odaértem, Roni éppen a vasalódeszkából csinált valamiféle ablakpótlékot, hogy ne féljen Aditi. De velük azért nem volt napi kapcsolata. Aditi körül voltak még olyan emberek, akik segítettek neki. Említettem ugye Gizellát, ő járt bevásárolni, de a házban is voltak szomszédok, akikkel jó viszonyt ápolt. Hát, mint egy idős hölgy. Nem igazán akarta ő Baktay családját, úgymond, terhelni. A hagyatéknál is – én azt gondolom – olyan embereket keresett, akik viszonylag tisztán, külső jelenléttel tudják ez az egészet „levezényelni”.
F. P.: Igen. Egy rendkívül méltóságteljes idős hölgy volt, és ezért bizonyos tisztelete volt a házban is. Ott is segített neki néhány ember. Én csak a halála után ismertem meg a családtagjait és egy viszonylag rövid kapcsolatban voltunk egymással. Nekünk inkább annyi volt a szerepünk, hogy mi voltunk, akik pontosan azt csinálják a hagyaték kapcsán, amit ő kér. Ez így is történt. Ott voltunk akkor, amikor jött a múzeum és elvitték a dolgokat. Ott voltunk, amikor a különböző dolgok elosztásra kerültek. De közben össze is barátkoztunk. Nagyon érdekes hölgy volt, nagyon jópofa történetei is voltak, azokat elmondta. Jól lehetett vele beszélgetni.
O.P.: Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést!
