OP nagyinterjú Nacsinák Gergely Andrással
A Konstantinápolyi Patriarchátus magyarországi jelenlétéről, az egyház terveiről és a magyarországi ortodox keresztények helyzetéről beszélgettünk Nacsinák Gergely Andrással (ortodox pap, író-fordító, vallástörténész), a budapesti Szent István és Szent Hierotheosz Ortodox Egyházközség parókusával.
O. P.: Kezdjük talán ott, hogy hogyan jött létre a budapesti Váci utcában egy magyar ortodox egyházközség, Konstantinápoly fősége alatt?
N. G.: A hektikus előzményektől eltekintve a rendszerváltás után alakulhatott meg Magyarországon hivatalosan is a Konstantinápolyi Patriarchátus Magyarországi Ortodox Exarchátusa, amelynek kormányzó főpapja Bécsben az ausztriai mertopolita, aki az „Ausztria metropolitája, Magyarország és Közép-Európa exarchája”-címet viseli. Az exarcha, és az exarchátus az olyan egyház-igazgatási területet jelent, amelynek a főpapja, az elöljáró püspöke nem abban az adott országban tartózkodik.
A ’90-es évek elején Kalota József atya – aki görögül is jól tudott, mert a leningrádi teológiai akadémián végzett tanulmányai után Görögországban kezdett tanulni, de aztán végül itt Magyarországon a bolgár egyház szentelte pappá – jelentkezett az akkori ausztriai püspöknél, Mihail Sztaikosz metropolitánál azzal, hogy ő tud görögül, és hogy Beloianniszban él számos, egyházi gondoskodás nélkül maradt görög nemzetiségű hívő, vagy legalábbis potenciális keresztény. Ekkor került sor magyarországi exarchátus beindítására, s innentől a „Magyarország exarchája” már nem csak ausztriai metropolita címzetes titulusa volt, hanem valóban volt itt egy papja. Ez az első időkben (ez nagyjából az első tíz évet jelenti) az említett Kalota József volt, aki a beloianniszi templom 1996-os felszenteléséig – Beloiannisz egyébként egy görög falu, Budapesttől kb. 60 km-re délre található, Dunaújváros közelében – rendszeresen lejárt hétvégénként és ünnepnapokon, és liturgikus szolgálatot végzett, ahol csak lehetett (úgy mint iskolában, magánházaknál, kultúrházban). Zacskóban vitte magával a liturgikus felszereléseket és elkezdte a pasztorációs munkát. Mihail metropolita is sokszor fordult meg ott a faluban. Volt, hogy egy nap több tucatnyian keresztelkedtek meg, több esküvőt is tartottak. ’96-tól pedig ott volt az újonnan épült templom is.
Budapesten kicsit bonyolultabb volt a helyzet. Itt is lettek volna – elsősorban magyar ajkú – hívek, de nem volt olyan tér, ahol az ő liturgikus igényeiket ki lehetett volna szolgálni, mert a görög közösség által épített történelmi templom, az Istenszülő Elszenderedése – vagy ahogy mindenki ismeri, a Petőfi téri templom – a rendszerváltás után is megmaradt a Moszkvai Patriarchátus felügyelete alatt, az összes többi, egykor görög egyházközségek által épített történelmi templommal együtt, amelyek az 50-es évek óta az orosz egyházhoz tartoztak (nyilván önként és dalolva). Sokáig az volt a nagy reménye Kalota Józsefnek, hogy majd valahogy sikerül megszerezni a Petőfi téri templomot a Moszkvai Patriarchátustól; de ez aktuálpolitikai megfontolások miatt természetesen nem lehetetlennek bizonyult. 2000-ben aztán sikerült valahogy, ha nem is egy templomot, de legalább egy lakást szerezni a Váci utca 55-ös szám alatt, ami lényegében két szobából, egy konyhából, egy fürdőszobából és egy kisebb helyiségből áll. A két szoba egyikében fölállítottak egy ideiglenes kápolnát egy oltárasztalnak kinevezett komóddal, egy előkészületi asztalnak kinevezett kisszekrénnyel és kettő darab ikonnal. Itt kezdődtek meg a liturgikus szolgálatok. Ez a kápolna vált aztán az állandó kápolnájává a Konstantinápolyi Patriarchátus budapesti egyházközségének, és gyakorlatilag ebből a két liturgikus térből, vagy helyiségből sikerült mára egy kicsit tovább fejlődni, így az exarchátus visszakapott három történelmi görög templomot: Kecskemétet, Szentest és Karcagot. Ezen kívül pedig alakultak új egyházközségek is, például Szigetszentmiklóson egy kápolna, a Szent György-hegyen egy remeteség és templom. Ezekben összesen hét pap teljesít most szolgálatot.
O. P.: És a budapesti hívek hogyan kerültek kapcsolatba az egyházzal? Hogy jött létre ez a mostani, kb. 40-50 fős váci utcai közösség?
N. G.: Ez azért nagyon optimista becslés volt… Ez valójában inkább kb. 30-35 fő. Amiről eddig beszéltünk, az a görög diaszpóra és annak a lelki ellátása volt. De közben a 20. században az ortodox kereszténység, az ortodox spiritualitás népszerű lett nyugaton is, és ez természetesen Magyarországra is begyűrűzött a szokásos 40-50 éves fáziskéséssel. Ami mondjuk Párizsban vagy Angliában elsősorban az orosz, aztán a görög diaszpórának köszönhetően teológiai inspirációt jelentett az 1920-as ’30-as évektől kezdve, az nálunk a ’70-es évektől kezdett megjelenni, és akkor következett be az is – ami nyugaton már megszokott volt, – hogy útkereső értelmiségiek teológiai vagy filozófiai érdeklődéssel, egyházi háttérrel vagy anélkül, elkezdenek (szó szerint is) orientálódni a keleti kereszténység felé.
így 70-es, 80-as években kialakult itt is egy szellemi „kemény magja” ennek a fajta kádárkori marginális, alternatív (sokszor poszt-hippi) értelmiségnek, akik sehova nem illettek be, de intellektuálisan vagy művészileg határozottan jó színvonalat képviseltek, és intenzíven érdeklődtek az ortodoxia iránt is. Így alakult meg a Hajó-nak nevezett képződmény, ami a budai hegyekben „felejtett” uszályból kialakított műterem-lakásban gyülekező, magukat lényegében őskeresztény közösségnek valló kis kommuna volt, akiknek a nagy része ortodox keresztény lett. Hárman közülük szerzetesnek is álltak, a többiek pedig, miután megkeresztelkedtek, sokáig a Petőfi téren, vagy a szerbeknél próbáltak gyökeret ereszteni, de miután megalakult a budapesti kápolna, szép lassan ezek a magyar nyelvű – főleg egyetemi tanárokból, filozófia-történészekből, képzőművészekből és vallástudomány iránt érdeklődőkből verbuválódott – hívek is megtalálták maguknak a Váci utcát, és úgy tűnik, hogy egyelőre itt eresztettek gyökeret.
O. P.: És te hogyan lettél papja – és parókusa – ennek a közösségnek? Te sem ortodox családból származol…
N. G.: Hát; leginkább „ha nincs ló, jó a szamár is” alapon lettem én a parókusa ennek a közösségnek, ennek a kápolnának… Valóban nem vallásos családból jövök. Gyakorlatilag ennek a fent vázolt marginális értelmiségi útnak az utolsó nyúlványa ért el. Aki a Kádár korszak legvégét még gyerekként vagy fiatalként megélte, az találkozhatott ezzel a generációval; és akkoriban, a 90-es évektől, kezdtek magyarul is megjelenni keleti teológiával foglalkozó könyvek. Ilyen volt – első fecskeként – az Atlantisz Kiadónál napvilágot látott „Az isteni és az emberi természetről” c. görög egyházatyáktól készült válogatás, vagy a Jézus-imáról szóló kis könyvek.
Nekem is ezek révén – a vallástörténeti tanulmányaim során (eredetileg a Tan Kapuja Buddhista Főiskolán végeztem) – fordult az érdeklődésem az ikonok világa, a keresztény egyház hagyományos ikonográfiája felé. És rájöttem hogy ha meg szeretném érteni az ikonokat, ahhoz valamennyire ismerni kell a teológiát, a liturgikus életet, és a filozófiai hátterét is annak a közegnek ahonnan az ikonok származnak. Így lépésről lépésre közeledtem az ortodoxiához, és miután 2001-ben a már sokat emlegetett Kalota József atya megkeresztelt, már gondviselésszerű véletlenek sorozatán át kötöttem ki ott ahol most vagyok.
O. P: De közben elég intenzív kapcsolatod van a kortárs görög kultúrával, illetve az újgörög nyelvvel is, pl. nyelvtanítással is foglalkozol. Ez is az ortodoxia hatására, ezzel párhuzamosan alakult ki?
N. G.: Azért kezdtem el újgörögül tanulni, hogy görög munkákat is el tudjak olvasni az ikonokról. Magyarul akkoriban nem nagyon volt semmi, angolul már tudtam, gondoltam, hogy valamilyen „ortodox nyelvet” nem árt hozzácsapni. És később így nyílt alkalmam, hogy 2004-2005-ben közel egy évet egy görögországi teológiai iskolában töltsek el, pont mielőtt felszenteltek volna. És így végezhettem el később a Thesszaloniki Egyetem pasztorális teológia fakultását is.
O. P.: És ennek hatására Észak-Görögországban is elég szoros kapcsolataid alakultak ki.
N. G.: Igen. És így szerencsére Áthosz hegyén is, ahova rendszeresen – egy évben legalább egyszer – vissza szoktam kerülni. Nem tudatosan visszajárni, hanem csak valahogy mindig így alakul az élet… így az Áthosz-heggyel, és az észak-görögországi papsággal is van élő kapcsolatom. A diaszpórában élő ortodoxok keresztények számára szerintem egyébként létfontosságú, hogy legyen személyes viszonyuk valamilyen élő hagyományhoz is. És a papi szolgálat mellett folytatom a fordítást: a görög teológiai munkák, az általam hasznosnak ítélt, vagy nekem tetsző, engem inspiráló teológiai írások magyarítását is.
O.P.: Az ortodoxiának elsőre is nyilvánvaló a szerzetesi lelkiség meghatározó szerepe. Említetted, hogy a mostani közösség előzményét jelentő „ős-kommunából”, a Hajóról hárman is szerzetesek lettek. Kicsi és aránylag távoli közösség létére azért az itteni egyházközségnek is viszonylag szoros kapcsolata van az Áthosz-heggyel, és nem csak a te személyeden keresztül… Az említett három szerzetes közül az egyik jelenleg is a Szimonosz Petrasz monostorban él. De még a kápolna egyik legfontosabb ikonja is onnan érkezett.
Mit Áthosz az ortodoxia számára, és mit jelent az itteni magyar közösség számára?
N. G.: Amíg a ma Bizánci Birodalomnak nevezett Keletrómai Birodalom akár milyen kis mértékben, de jelen volt a Közel-Keleten, addig számos szent hegy létezett. Ezek olyan területek voltak, amiket az épeszű ember akkoriban messze elkerült, mert se szántani, se vetni, se utazni nem lehetett ott, és pont ezért keresték meg az ilyen járhatatlan vidékeket a szerzetesek: ide húzódtak vissza az Isten közelséget, a belső csöndességet kereső aszkéták. A Birodalom bukásával mára már ezen hegyek közül egyedül Áthosz maradt fenn, ami mindmáig gyújtópontja az ortodox lelkiségnek. A világ minden sarkáról érkező férfi szerzetesek gyűlnek itt össze, hogy az áthosz-hegyi lelkiséget és az ősi monasztikus hagyományt kövessék. És ahogy Áthosz be is gyűjt, ugyanúgy ki is sugároz szerzeteseket. Például a Filotheou apátja először Arizónában alapított egy monostort, de mára már sok észak-amerikai monostor tartozik ehhez az Áthosz-hegyről kiindult szerzetesi lelkiséghez. Innen nézvést természetes, hogy mi is, akik diaszpórában vagyunk, valamilyen lelki köteléket ápolunk, illetve időnkénti zarándoklat formájában akár konkrét kapcsolatot is tartunk a Heggyel. És nálunk is van a Hegynek bizonyos kisugárzása: ha nem is több tucat amerikai monostor, de legalább a Szent György-hegyi remetelak mindenképpen ide sorolható.
O. P.: A Bizánci Birodalomnak – és a Konstantinápolyi Patriarchátusnak – a magyarországi kapcsolatait Baán István atyával folytatott beszélgetésünkben Konstantinápoly bukásáig már átbeszéltük. Az azóta eltelt fél évezredben mik azok a fontosabb pontok, amik ezekben a (Konstantinápoly számára meglehetősen viharos) évszázadokban fontos kapcsolati pontokként kiemelhetőek?
N. G.: Ilyenkor mindig Steven Runciman könyvének a címe jut eszembe: „The Great Church in Captivity”, tehát „A nagy egyház fogságban”… 1453-tól a Konstantinápolyi Patriarchátus tulajdonképpen egy állam nélkül maradt egyházként az Oszmán Birodalomban a keresztény (értsd ezalatt leginkább a görög ajkú) népesség felelőse volt a kormányzat felé is. Ebből a szempontból tehát világi funkciót is betöltött. Ha a keresztények, vagy konkrétan a görögök lázadozni kezdtek, akkor elsőnek a pátriárkát vették elő. Ahogy 1821-ben is, amikor kirobbant a görög szabadságharc, a felkelés a török ellen, rögtön fel is akasztották szépen az akkor regnáló pátriárkát a patriarchátus kapujára.
Ugyanakkor aktuálisan azon görögajkú kereskedők, akik a Duna mentén beutazták a Balkánt és Magyarországot, fel egészen Bécsig és időnként még egy kicsikét tovább is, már gyakorlatilag, a szultanátuson kívül kerülvén nem tartoztak a Konstantinápolyi Patriarchátus aktuális egyházi joghatósága alá.
Ezért a diaszpórában úgy alakult, hogy a görög és szerb kereskedők elindultak Észak-Görögországból, és ahol kereskedelmi lehetőséget láttak ott kompániákat ( kereskedőegyleteket) alapítottak. Boltokat létesítettek, templomot és a templommal együtt szegényházat vagy iskolát vagy öregek otthonát (tehát valamilyen filantróp tevékenységet is folytattak). Így tettek szinte minden nagyobb településen Magyarországon is: Egerben, Miskolcon, Tokajban, Kecskeméten, Karcagon, Pesten, Győrött … stb.
Mindenütt voltak tehát legalább kápolnák, de inkább templomok és hozzájuk tartozó görög közösségek, ám mivel ezek nem tarthattak fönn az Oszmán Birodalommal hivatalos egyházi kapcsolatokat, ezért önszerveződő önálló egyházközségeket, úgynevezett kinótitákat alapítottak. A papjaikat Görögországból, nem ritkán az Áthosz-hegyről hívták: Kecskemétnek is volt két papja Áthoszról, az Eszfigmenu Monostorból. Viszont mindig a helyi szinten elérhető egyházi kormányzatokat keresik meg. Tehát például amikor a pesti görög templom felszentelésre kerül, akkor értelemszerűen a legközelebb eső, akkori budai szerb egyházhoz tartozó püspököt kérik fel a felszentelésre, aki egyébként görög – Papaiannouszisznak hívják, szerbül Popovicsként emlegetik. Ezért Konstantinápollyal egészen a 20. század közepéig igazából jurisdikciós kapcsolat nincs, csak egy informális, lelki-tradicionális odatartozás van, amit dokumentumokkal nem lehet igazolni.
O. P.: És mikor fordul át ez az informális kapcsolat hivatalossá?
N. G.: A II. világháború előtt (és alatt) ezek a görög közösségek, illetve azoknak az elmagyarosodott maradványai már hivatalosan is keresték a kapcsolatot a Konstantinápolyi Patriarchátussal, de egy egészen rövid időszaktól eltekintve (ami a II. világháború alatt néhány évig tartott) ezek a két háború között jórészt diplomáciai kudarcokba fulladnak, és csak a II. világháború után volt pár év – amíg a baráti szovjet egyház be nem integrálta ezeket az egyházközségeket – amikor ez valamilyen mértékben formálódni kezdett…
O. P.: És akkor Kalota József atya munkássága volt az, ami a ’90-es években megteremtette az aktív kapcsolatot is – Bécsen keresztül – Konstantinápollyal.
N. G.: Így van. És mostanra azért pár jelenleg is működő egyházközség is ki tudott termelődni… Ezt a szervezőmunkát folytatja – Mihail metropolita halála után – a mostani püspök, Arszeniosz metropolita, talán még sokkal intenzívebben.
O. P.: Az olvasók kedvéért ezen a ponton alighanem érdemes – ezt az elsőre kicsit bonyolultnak tűnő problémát, – a különböző ortodox egyházak, pátriárkák, nemzeti egyházak, és joghatóságok kérdését is egy kicsit a helyére tenni.
N. G.: Nos, az ortodox egyház – a nyugati kereszténységtől eltérően – megőrizte, és továbbfejlesztette az apostoli kornak az úgynevezett szinodális egyházrendszerét. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az ókeresztény korban az egyház kicsit úgy működött mint a mai terrorista sejtek. Nem volt egy központ, ahonnan kiadták az utasításokat, hanem több – ugyanazon teológiai és egyházszervezeti elveket követő – lokális központ, helyi egyházközség működött. Ezért nem is lehetett lefejezni az egyházat, akárhány püspököt is vetettek az oroszlánok elé. Hiszen az Egyház feje nem a földön található, hanem a mennyben, és ahogy Aranyszájú Szent János mondja, „ha a fő és a test között a legkisebb távolság is lenne, az a halálunkat jelentené”. Tehát Krisztus, az egyház feje és főpapja a mennyben van, a helyi egyházközségek pedig nagyjából egyenlő jogosítványokkal bírnak itt, a földön.
Persze azért, amikor elkövetkezett az egyház békéje (először nem-üldöztetés, majd a római állammal való kiegyezés, és végül hivatalos vallássá emelés következtében), akkor elkezdődött egyfajta hierarchikus finomodás, disztingválás, ami aztán magával hozta azt, hogy viszonylag sok elnevezés létezik ma a püspökre. Úgy mint: pátriárka, metropolita, érsek, de ezek – ha szentségi szempontból nézzük – mind ugyanúgy „csak” püspökök. Különbség csupán abban van, hogy mekkora egyházkerület fölött diszponál az illető. Tehát míg a pátriárka egy viszonylag nagy terület fölött bírt befolyással, addig a metropolita eredetileg egy metropolisznak (nagyobb városnak) volt a püspöke, míg a körülötte lévő falvakban pedig horepiszkoposzok, vagyis falusi püspökök szolgáltak (ez a cím mára kikopott).
A későantikvitás vége felé kialakult az öt nagy patriarchátus (Jeruzsálem, Róma, Konstantinápoly, Antiókhia és Alexandria), és velük a pentarchiának („ötös uralom”) a rendszere. Ez később, a történelmi változásokkal – mint például a közel-keleti a muszlim invázió (ami Jeruzsálemnek, Antiochiának, és Alexandriának egyházkormányzati szempontból a kimúlását jelentette), majd az oszmán hódítás, illetve még ez utóbbi előtt a kelet és nyugat közötti szakadás, amikor Róma és a keleti egyházak közt állt be éles törés, stb. – tovább tagozódott. így a szláv nép megtérítésével, és a szláv ajkú kereszténység megjelenésével további önálló egyházak és patriarchátusok is születtek, úgy, mint a Bolgár- vagy a Szerb Patriarchátus, a Kijevi Egyházból kiformálódó Moszkvai Patriarchátus.
Emellett pedig megjelentek a nemzeti, az úgynevezett autokefál egyházak is, mint például a modern görögországi, ami lelkileg és történetileg ugyan Konstantinápoly alá tartozik, de mivel Konstantinápoly Isztambul néven mind a mai napig török kézen maradt, és nem lenne szerencsés, hogy az önálló ország egyházi belügyeit egy másik országból kormányozzák, így amikor Görögország 1824-től 1920-ig fokozatosan felszabadult a török uralom alól, létrejött egy önálló, „saját főségű” görög nemzeti egyház, athéni érsekséggel.
Ez mind szép, de ez a tarka mozaik természetesen még összetettebb azokon a területeken, amelyek ortodox szempontból a diaszpóra körébe tartoznak. És ugye ilyen Magyarország is, ami sok szempontból határterület. Mivel itt azért többnyire elsősorban nemzetiségeken keresztül volt jelen az ortodoxia, ezért több nemzeti egyház, több patriarchátus is tart fenn egy-egy képviseletet. Nálunk, Magyarországon – mintegy az ortodoxia partjaira vetetten – öt ortodox egyház is működik. Jelen vannak a szerbek, románok és a bolgárok, illetve jelen van a Moszkvai- és a Konstantinápolyi Patriarchátus is. Ennek köszönhető ez a mozaikosság.
O. P.: Ugyanakkor – és itt ismét az István atyával való beszélgetésre utalnék vissza – a magyarságnak mintegy ezeréves kapcsolata van az ortodoxiával, ami még az államalapítás előtti időkre nyúlik vissza. Szép számmal vannak például az ortodoxia által is elismert magyar szentek is. A legfontosabbakat még nem is említettük: az itteni, Váci utcai egyházközség is Szent István és Szent Hierotheosz nevét viseli. De számosan vannak még ezen kívül is. A kápolna két legújabb ikonja is magyarországi illetve pannóniai területről származó szenteket ábrázol…
N. G.: Igen. Még válogatni is kellett, hogy végül tizenkét pannóniai, és további tizenkettő, már a magyar államiság korából származó helyi szent legyen látható az ikonokon.
O. P.: És hogyan lett például Szent István – akit 20. századi történetírás ugye a római orientáció mintaképeként tartott számon – ortodoxként is elismert szent?
N. G.: Nyilván ebben van nagy adag egyházi diplomácia is, ugyanakkor valahol magától értetődő is volt a kápolna névadó szentjeinek, Szent Istvánnak és Szent Hierotheosznak a Konstantinápolyi Patriarchátus általi hivatalos elismerése. Nálunk nem beszélünk szentté avatásról, sem szentek sorába iktatásról, sem semmi ilyesmiről. A keleti egyház ehelyett mindig – más szentek esetében is – egy létező gyakorlatot ismer el. Tehát először a helyi egyház kezd el szentként tisztelni valakit, és utána erre csak a hivatalos pecsétet üti rá az adott püspökség, patriarchátus, vagy érsekség. Itt sem történt más, csak ez a hivatalos elismerés nem 50-100 évvel, hanem 1000 évvel később történt. De a folyamat maga ugyanaz. Egy létező gyakorlatra, a szentek megalapozott tiszteletére mondta azt a helyi kormányzó főpap, hogy hivatalosan is folytatható, és ezért lett a budapesti kápolna is Szent Istvánnak – aki bárhonnan is nézzük az egyházszakadást, de egyházszakadás előtti szent – és Szent Hierotheosznak szentelve. Ő egyébként Magyarország első missziós püspöke volt, akit Konstantinápolyból küldött ide az akkor regnáló Theofilosz pátriárka, és aki többek között Gyulát, és István édesanyját, Saroltot is megkeresztelte. Följegyezték, hogy sok templomot és monostort alapított, esősorban a történelmi Magyarország délkeleti területein.
O. P.: De a szláv hagyományú ortodoxia is adott magyar szenteket…
N. G.: Így van! Ilyen a három szent ifjú: Efrém, Mózes és György. Ők a Kijevi Ruszban teljesítetek udvari szolgálatot, és – meglehetősen különböző, de tiszteletreméltó életútjuk miatt – ma már ortodox szentként tiszteljük őket. Aztán meg kell említeni Árpádházi Szent Piroskát, aki nem kevésbé előkelő helyen, mint a konstantinápolyi Hagia Szophiaban van ábrázolva (felmozaikozva), és aki korának egyik legnagyobb egészségügyi és filantróp komplexumát hozta létre Konstantinápolyban, mielőtt élete végén maga is apáca lett. A korábbi, pannóniai szentek közül pedig meg lehet említeni Szent Szinerótaszt, vagy szintén pannóniai kötődésű Szent Demetert, akinek a kultusza nagy valószínűséggel innen, a szerémségi Szávaszentdemeterből került át Thesszalonikibe, ahol azóta is a legnagyobb helyi szentként tisztelik…
O. P.: És itt vannak még az alig ismert helyi aszkéták is. Sokan meglepődve láttuk pl. a két – sosem hallott – zobor-hegyi szentet is ezeken ikonokon.
N. G.: Igen, a történelmi Magyarország területén azért – Hierotheosz munkája nyomán és azt követően is – jó pár keleti keresztény monostor és remeteség létesült. Így voltak keleti szerzetesek Tihanyban, és ott volt a Veszprém-völgyi apácák (görög nyelvű) monostora is. De éppígy Visegrádon, Zobor-hegyen, a régi Dunapentelén, a Duna szigetén is. Mondhatjuk, hogy számottevő keleti keresztény jelenlét volt az Árpád-korban Magyarországon, amihez magyar ajkú ortodoxokként a 21. században mi is, legalább lelkileg igyekszünk utat találni, ha már régészetileg alig-alig lehet.
O. P.: Említetted még, hogy a papi szolgálat mellett fordítással is foglalkozol. Milyen kortárs görög teológusok inspirálnak, akiknek a műveit magyarra fordítod?
N. G.: Jóval több inspirál mint amennyi időm van fordítani, de az elmúlt évek egyik nagy felfedezése például Hrisztosz Jannarasz, aki a 20. század legnagyobb görög filozófus-teológusainak egyike, és megkockáztatnám, hogy a nemzetközi mezőnyben is a legjobb ötben vagy tízben szintén benne van.
Igazából mindig a probléma-centrikus teológia érdekel, az amely – ahogy Georges Florovszkij nevezte – nem az ismétlés teológiája, hanem a mi kérdéseinkre igyekszik egyszerre eleven és ugyanakkor hagyományos válaszokat adni. Az a teológiai gondolat, ami az atyák teológiájából indul ki, de nem egyszerűen megismétli a hagyomány állításait, hanem fogja, és belehelyezi azokat a mai élet kereteibe, a mai valóság kérdőjelei közé. Jannarasz mellett ilyen például még Nikolaosz Ludovikosz, az áthoszi Emiliánosz archimandrita, vagy Haralambosz Papadopulosz is.
De ebben nem csak az én érdeklődésem a fontos, hanem az is hogy miről gondolom azt, hogy örülnének neki az itteniek, hogy mi segíthetne azoknak, akik itt vannak és még annyira sem értik a görög szöveget mint adott esetben én.
O.P.: Lehet, hogy messzire vezető kérdés, de mondanál egy konkrét példát is arra, hogy mit értesz az egyházatyák teológiájának kortárs kontextusba helyezése alatt?
N. G.: Persze. Például ha azt nézzük hogy a 20. század nagyon sok szempontból a személy fogalmának az elfeledéséről szól: a totalitárius rendszerek akár a Szovjetunióban, akár a náci Németországban, a fasizmus Olaszországában, vagy a szocializmusban. Ezek mind megkérdőjelezik a személy rangját, helyét, és egyáltalán a személyfogalom értelmét. Aztán a 20. század második felében már tömegkultúra az, ami hajlamos elmosni a személyt, hogy azt a személyiség külsődleges jelszavával helyettesítse.
Ezek tükrében nagy szellemi és egzisztenciális tett az, ha valaki felmutatja személynek, a keresztény értelemben vett személynek és a személy maradandóságának a teológiáját és filozófiáját. Ha ki tudja rajzolni – vagy körül tudja karcolni – a különbségeket, amik a keresztény személyfogalmat elválasztják az individuum, az ego, a személyiség esetlegességeitől, és az ilyen konfúz társadalmi, kulturális és pszichológiai esetlegességek közepette is meg tudja alkotni a személy maradandó képét.
O. P.: Azt hiszem, ezzel a rövid gondolatmenettel rögtön érthetővé is tetted, hogy miért intenzív filozófiai érdeklődésű egyénekből kerül ki közösség tagjainak egy jelentős része, miért ebben a budapesti közösségben talán a legnagyobb az egy főre jutó professzionális filozófiatörténészek száma…
Hogyha a múltból a jelenre, a filozófiától pedig a mindennapibb kérdések fordulunk: infrastrukturálisan is nagy lépés előtt áll a Magyarországi Exarchátus élete. Mire ez a beszélgetés megjelenik, addigra már túl vagyunk az új templomnak az alapkőletételén, és mondhatjuk, hogy – isten segedelmével – egy határozottan komoly kulturális és lelkiségi központ terve kezd alakot ölteni a Múzeum utcában. Pár szó erejéig erre is érdemes lenne kitérnünk.
N. G.: Ez a terv a mostani kormányzó főpapunk, Arszeniosz metropolita víziójának és kitartásának köszönhető. Ő jó ötletnek tartotta azt, hogy a patriarchátus közép-európai központja (amilyen ugye nincs, vagy legalábbis eddig nem volt), ne Bécsben legyen, hanem Budapesten. Ehhez kijárta, hogy a magyar állam egy olyan belvárosi, – erőteljesen felújításra szoruló – épületet ajándékozzon az exarchátusnak, ami elég nagy ahhoz, hogy ott egy sokféle feladatot ellátó központ létesülhessen. Tehát ne csak egy templom és kápolna épüljön, hanem egy helyen lehessenek az exarchátus irodái, egy konferenciaközpont, egyházi művészeti gyűjtemény kiállítására alkalmas tér, valamint egy nyitott teológiai könyvtár, zarándokszállások és ikonfestő műhely is: tehát ahol az ortodoxiának szinte az összes aspektusa meg tud jelenni valamilyen szinten. Ezt az egészet elnevezte Dialógus Központnak, mert reményei szerint a keleti kereszténységgel folytatott dialógusnak, és termékeny kapcsolattartásnak lehet majd ez – ha elkészül egykor, – a színtere.
O. P.: És ugye az egyháznak van egy olyan múzeumi gyűjteménye is, ami majd itt, a Dialógus Központban fog végleges helyet kapni.
N. G.: Meg levéltári gyűjteménye is. Ez most mind Kecskeméten van, a múzeum szépen működik, de a levéltári része nagyon áldatlan körülmények között van, pedig 18-19. századi nyomtatványok, szerkönyvek, egyházi jellegű könyvek is vannak ott. Ezeket mind szeretnénk restaurálni és felhozni Budapestre, hogy elérhetőbbé tegyük. Ott van például egy Magyarországon élő görög, Jorgosz Zavirasz hatalmas könyvgyűjteményének egy része is. Ennek többi darabja szétszórva található Magyarországon: Nyíregyházán, a Moszkvai Patriarchátus kezelésében, és a Széchenyi Könyvtárban is van egy része, a harmadik darabja pedig itt. Nagyon jó lenne egyszer egyesíteni, de erre semmi remény nincs.
O. P.: Beszéltünk már a Hajóról, és az onnan érkező közösségről, te ortodox kereszténnyé és pappá válásod történetéről is. Hogyan látod a jelenét és a jövőjét az itteni közösségnek? Érkeznek-e újabb hívek?
N. G.: Lelki bevándorlás és gazdasági kivándorlás van. A közösségből az utóbbi években több család is elhagyta az országot, mert külföldön jobb munkalehetőség kínálkozott. Közben nagy tömegek azért nem lesznek manapság ortodoxszá, de azért csurran-cseppen, folydogál… Mindig van egy-két-három-négy érdeklődő, akik aztán maradnak, vagy épp tétováznak, lemorzsolódnak vagy visszajönnek. Tehát azért van egyfajta nyitott érdeklődés. A metropolitának ezért is volt fontos a Dialógus Központ ötlete, hogy legyen olyan tér, ahol meg lehet minket találni. Hogy ne csak egy pesti bérház első emeletén láthatatlanul meghúzódva próbáljuk közvetíteni a keleti kereszténység lelki, és liturgikus kincseit az esetleg arra tévelygőknek, akik azért ott elég nehezen vesznek észre minket. Ennél eggyel nyitottabb helyről álmodik, hogy aki nem tudja hogy mit keres, de keres valamit, és esetleg megszólítódik, az tudjon hova jönni.
O. P.: És a fiatalokkal kapcsolatban hogyan áll az itteni egyházközség? Magyar ortodoxszá ma is úgy lesznek emberek, hogy – formális, vagy épp autodidakta – filozófiai, vallástörténeti tanulmányaik során rátalálnak a késő antikvitás keresztény hagyományaira és aztán ortodoxiában kötnek ki, vagy a másik – talán sokak számára kézenfekvőbbnek tűnő mód – is működik, hogy már az anyatejjel szívják magukba, és a családi közeggel hozzák magukkal ezt az egyházi hagyományt?
N. G.: Nem nagyon. A magyar hívek között ez utóbbi érdekes módon nincs jelen, vagy legalábbis nem nagyon jellemző. Nem tudom, hogy más diaszpórákban van-e másod-, harmadgenerációs ortodox, aki tovább viszi a családi vallásos hagyományt. Hogy Magyarországon ez nem jellemző, annak nem tudom, hogy – többek közt – az egyház kicsinysége-e az oka; de tény, hogy a gyermekek és unokák felnőtté válva nem feltétlenül tartják meg azt a hagyományt, amiben jól-rosszul felnövekedtek. Én azt gyanítom, hogy nem is a sok kicsi, praktikus ok játszik ebben komoly szerepet (a kicsi közösségek, a diaszpóra-lét, a kevés és így nehezebben elérhető templom, stb.) hanem inkább arról van szó, hogy mivel az ortodoxia nálunk alapvetően szubkultúraként működik, ezért választás kérdése. Személyes választás kérdése marad akkor is, ha belenő. Vagy egy személyes „igen”, vagy egy személyes „nem”.
O. P.: Az ortodox ifjúsággal való foglalkozást alapvetően a Magyarországi Ortodox-keresztény Ifjúsági Szövetség (MORISZ) vállalta föl, ami ugyanakkor nem egy konkrét joghatósághoz kötődik, hanem hangsúlyosan összortodox jellegű. Ugyanakkor ennek a munkájában is aktívan részt vesznek a Konstantinápolyi Patriarchátus hívei.
N. G.: Igen, megalakulása óta főleg a hozzánk tartozó hívek és a – különböző helyi egyházakhoz tartozó – magyar papság látja el ennek a menedzselését. Ahogy említetted, a szervezet nem egy jurisdikció alá tartozik, mert amikor megalapítottuk, akkor pontosan azt szerettük volna elkerülni, hogy ha ez Konstantinápolyhoz tartozik akkor esetleg az oroszok azt mondják hogy mi is csinálunk egyet, és a románok is hogy mi is – nemzetiségi, joghatósági vagy nyelvi alapon… Szóval, hogy ne ez legyen, hanem a Magyarországon élő ortodox keresztények gyermekeinek és unokáinak mindegyike tudjon elvben utat találni ebbe, tehát ne a jurisdikciós sövények legyenek meghatározóak , hanem mindnyájan, akik itt élünk, és ilyen-olyan színezetű hagyományhoz tartozunk, közösen tudjunk jelen lenni. Hogy elsősorban mégiscsak az ortodoxia egysége győzedelmeskedjen. Amúgy konkrétan a Szent Jupát Étterem egyik asztalánál alapítottuk meg…
O. P.: Lezárásként: bár az előbb kicsit a szubkulturális jellegét emelted ki az itteni közösségnek, ugyanakkor azért fontos hangsúlyozni, hogy az érdeklődők előtt az egyházközség nyitott, a kápolna nyitott, és majd a Dialógus Központ is ugyanilyen nyitott lesz (csak könnyebben megtalálható). De most hol érhetik el a Konstantinápolyi Egyházat, akik érdeklődnének az ortodox hagyomány iránt?
N. G.: Interneten a https://www.patriarchatus.hu weboldalon minden pap telefonszáma és e-mail címe nyilvános, csakúgy, mint az iroda elérhetőségei – a legegyszerűbb tehát az interneten elindulni. Az egyházközségnek Szent Hierotheosz Kápolna néven van Facebook oldala (https://www.facebook.com/szenthierotheosz), Youtube csatornája (https://www.youtube.com/channel/UCZQKqiZMEfjO6LGAJ5NHXyA) és Instagram oldala (https://www.instagram.com/szenthierotheosz/) is. Akit pedig a Liturgia oldalról érdekel az ortodoxia, azok számára természetesen a kápolna is nyitott, liturgikus szolgálatot rendszeresen, a hét minden napján tartunk. Szóval személyesen is mindenkit szeretettel várunk! (https://goo.gl/maps/wyy2WEVV6tQdT8LL6)
