Orient Projekt nagyinterjú Kiss Sándor kereskedelmi diplomatával, Japán-kutatóval
O.P.: Te különféle japán vonatkozású életutakkal foglalkoztál rengeteget, miközben a sajátod is érdekes. Kérlek mesélj egy kicsit a családi hátteredről, gyerekkorodról!
K.S.: Nem ritka az olyan magyar család, ahol különböző szálak futnak össze egy gyermekben, leánykában vagy fiúban. Apai ágon jászok vagyunk. A Jászságban, közelebbről Jászdózsán állattenyésztéssel, iskolai tanítással, iskolaigazgatósággal foglalkozó felmenőim és rokonságom van. Ez azért izgalmas, mert dédapámnak öt felesége volt, tőlük tíz gyerek származott, és az én nagyapám a legfiatalabb. Tehát itt van egy nagyon izgalmas időszál. Nagyon érdekes történetünk a jászdósai családok között, ha szabad azt mondani, valahol az első tíz leggazdagabb, legtehetősebb (talán ez a jobb kifejezés) családok egyike a Kisseknek a családja. Ebből az ágból bizonyos jász konokságot örököltem. Az apai nagyanyám, Toronyai Margit, szintén érdekes család, tudvalevőleg, hogy a jászok katolikusak, a Margit nagymama viszont református volt. Ezért egy olyan történet kezd kialakulni a mi családi águnkban, hogy az én nagyapám feladja a katolikus vallást, és református nőt vesz el feleségül, ellenben a házasságból származó fiúk, az én édesapám, az pedig reformátusként nő fel, de reverzálist ad, mert beleszeret egy katolikus leányba, és ez pedig egy másik irányba visz el bennünket. Ha nagyon messzire visszanézünk, itt a Belgiumból származó egyik kolozsvári rendőrkapitányig tudom a belga szálat visszavezetni, és a Lüttichek onnan vándorolnak fel Budapestre Nagyváradon keresztül. A Lüttich lányok egyikét veszi el Klatsmányi Árpád, az én anyai nagyapám. Ő pedig a régi Nagymagyarország neves Vágvölgyi városából, egy trencséni család leszármazottja, akik iparosok, műbútor-asztalosok voltak. Széchenyi gróf egy oklevélben (Zeugnisse) meg is dicséri az egyik távoli ük-ük-nagypapát azért a szép bútorért, amit ő készített a nagycenki kastélya számára. A Klatsmányiak fővárosba költözve gyűlnek össze. Jó apám, aki második generációs állatorvos lett, ő is budapesti lesz, igaz, hogy Vámosmikolán született. Szüleim a Gellért szállodában rendezett műegyetemi bálon ismerik meg egymást. 1940-ben házasodtak össze.
Mi már Budapesten születtünk, én 1943. január 2-án. Egy nővérem van, és nálunk itt van egy érdekes szakmaváltás, hogy Márti követte az állatorvosi pályát, én meg villamosmérnöki irányba indultam el, és az életem elég hosszú részét villamosmérnökként töltöttem. Gyerekkor! Na, most a gyerekkor az nagyon izgalmas volt. Papa a József Nádor Műegyetem Élet- és Szövettani Tanszékének volt adjunktusa, professzor Deseő Dezső dékán és tanszékvezető beosztottja és munkatársa. 1945-ben a Karolina úti lakásunkat, illetve azt a házat felrobbantották Budapest védelme érdekében.
O.P.: Mindig ott volt az Állatorvostudományi Egyetem, ahol most, a VII. kerületben?
K.S.: Ahol most, igen. Édesapám kora fiatalságától kezdve imádott fényképezni. Az akkori Állatorvostudományi Egyetem szövettan tanszéke Európában az egyik legjobb technikai felszereléssel rendelkezett, a szövettani minták készítését és az ott lévő fényképészeti felszerelést illetően. Úgyhogy jó apámtól több kiló, nagyméretű szövettani üvegfelvételem van, amit gyerekkorunkban élvezettel tanulmányoztunk. A háború után fordult a helyzet, nevezetesen a politikai változás következtében sem a Szent István Akadémia (SZIA) tagsággal rendelkező Deseő professzor úr, sem jó apám szolgálataira nem tartottak tovább igényt, és ezzel elkezdődött egy olyan vándorlás, hogy először Mezőcsátra kerültünk, Mezőcsátról meg Sajószentpéterre.
O.P.: Ez kitelepítésnek tekinthető?
K.S.: Ez inkább menekülés. Miután nem volt munka, valahova el kellett menni. A papa dicsérte az eszét, mert állatorvosi sebészetből külön vizsgát tett, tehát megvolt a szakvizsgája, ilyen értelemben, körállatorvosi minőségben bárhol tudott helyet kapni, és hát az élet olyan volt, hogy Mezőcsáton kapott állást. Ez nekünk egy izgalmas dolog volt, én akkor totyogó gyerekként élveztem a falura kerülést. Egy dolgot kell tudni, ami talán egy életre kihatóan is fontos, hogy azzal, hogy felrobbantották a Karinthy Frigyes úti házat, mi egy állandó vándorlásba kerültünk, tehát az én életemben az hogy egyik helyről a másikra menni, az élet normális dolga volt. 1945. január 2-án a Bocskai út 31-ben nagyszüleinknél laktunk, levittek bennünket sétálni a belső udvarba, egy orosz akna becsapódott, a nővéremnek a nyakán ment be a szilánk, nekem a combomba ment be, az apu bilgericsizmáját szétvágta, de a mellette sétáló barátja haslövést kapott, ott halt meg mellettünk. Úgyhogy ennek a robbanásnak a következtében, ha jött egy traktor a későbbiekben az utcán, akkor én mindig bemenekültem, mert tudtam, hogy az ilyen zajos eszköz veszélyes is tud lenni. Tehát folytatódott a vándorlás, és nem voltam még iskolás mikor Miskolcra bekerültünk. A papa ezt úgy tudta elintézni, hogy elvállalta a jóvátételi sertéshizlalda állatorvosi vezető posztját, amire egyébként nem volt vállalkozó. Így kerültünk be Miskolcra, kicsit hazaérve. A nagyapám 1929-ben költözött Miskolcra, és Borsod-Abaúj-Zemplén megye törvényhatósági állatorvosa volt. Tehát a miskolci kötődés innen származik. És ebben az időben találkozom én japán ügyekkel először. Méghozzá úgy, hogy apu azt szerette volna, hogy én is állatorvos legyek, és vitt magával mindig a motorján, a falvakba, ahol ő dolgozott, miskárolt meg herélt egy nap alatt sok gazda portáját végig járva. Hogy ne legyek útban különböző családoknál le-leraktak. Itt találkoztam olyan nagypapákkal, akik 1921-ben Japánon keresztül kerültek haza a szibériai hadifogságból.
O.P.: Milyen a számarány? Mennyien maradtak Japánban, és mennyien kerültek haza?
K.S.: Akikről én aztán később kutatásaim során megtudtam, a hadifoglyok közül körülbelül két tucat magyar telepedett le, főleg Jokohamában és a környékén.
O.P.: Ők akkor nem mentek tovább?
K.S.: Nem, ők ott maradtak, ott indítottak új életet. Egy hasonló, de kisebb létszámú kolónia alakult ki Kobéban is. Ez a két város azért volt vonzó, mert zömében ide jártak az európai hajók, benne osztrák, illetve magyar hajók is a nagyháború előtt.
O.P.: És akkor volt olyan, aki Japánon keresztül mondjuk hogy elment Kínába, úgy jött haza, és valamilyen tengeri vagy szárazföldi úton?
K.S.: Azt kell tudni, hogy körülbelül tizenötezer magyar szorult kint Távol-Keleten, mint osztrák-magyar hadifogoly.
O.P.: Tizenötezer?
K.S.: Nagy szám. Az ő sorsuk volt, hogy magyarok és japánok nagy tömegben találkoznak egymással. Ezt a könyvemben elég részletesen leírom. Foglyaink csehek által felügyelt táborokban voltak, kegytelen bánásmódban megalázottan. Őrzésüket a japánok veszik át. Döbbenetes történelmi szituáció, egyik napról megváltozik a tábori rend, a japánok vállalják az őrzést, és a magyaroknak, saját maguknak kell megszervezniük a belső rendet. Ez a fordulat annak köszönhető, hogy az orosz állam összeomlása és a szovjet győzelem után, amikor vége van a háborúnak, akkor expedíciós hadseregek érkeznek a Távol-keleti orosz földre. Ez az ún. 1918-as százezer fős antant szibériai intervenció, mely Wilson amerikai elnök kezdeményezésére szerveződik. Legtöbben japánok érkeztek, a második legnépesebb a közel kilencezer fős amerikai különítmény volt.
O.P.: Az orosz Távol-Keletre?
K.S.: Az orosz Távol-Keletre, Vlagyivosztokba, és a nagy trükk az, hogy Japánnak mindig álma volt kijutni valahogy az ázsiai kontinensre, és ezért a megállapodott durván tízezer fős kontingens helyett Mandzsúriából hetvenezer katonával indul át az orosz távol-keleti területekre.
O.P.: Területeket foglalni?
K.S.: Foglalni, meg átvenni az ott működő hadifogolytáborokat. Azt lehet mondani, hogy ez is benne van a magyar-japán történelmi találkozásban. Az expedíciós hadtestek nem hódító céllal érkeztek, hanem a Cseh Légió és az ott rekedt nagymennyiségű fogoly hazaszállítására. A transz-szibériai vasútvonalat ellenőrző csehek intézték el, hogy a magyarok legyenek az utolsók, akik kijöhetnek Távol-Kelet Szibériából, tehát mi voltunk a legtovább ott.
O.P.: Ezeket a táborokat tulajdonképpen kontrollállták, majd felszabadították, és az ottani magyar hadifoglyok elindultak?
K.S.: Elindultak, ráadásul, ha Magyarország történelmét odateszed, akkor ezek az idők a Tanácsköztársaságtól egészen a konszolidációs időig tart, egészen addig, amíg Magyarország a csonkított méretek között elkezd végre működni.
O.P.: És aki nem jött haza, azért nem jött haza, mert ilyen zavaros idők voltak?
K.S.: Nagyon változatos a dolog. Azt kell tudni, hogy jópáran, amikor megtudták, hogy Magyarországon is ilyen helyzet volt, akkor a távol-keleti Szovjetunióban megnősültek, és ott beálltak a mezőgazdasági munkába.
O.P.: A Tanácsköztársaság miatt? Tehát kommunista érzelmű emberek, mondjuk így?
K.S.: Igen. Erről majd van egy külön mondatom, amit most nem mondok el, de magyarul sokan szétszóródnak. Tehát van olyan eset, hogy mehetne haza, de nem vállalkozik arra, hogy aztán az összegyűjtött pénzből bérelt hajókkal megtegye az utat hazafelé Magyarországra – és megérkezzen szegényen.
O.P.: És akik ezt az utat megtették, közülük találkozhattál valakivel?
K.S.: Közülük találkozhattam egy pár emberrel. Akivel nem találkoztam, de akinek az unokájától jó anyagot kaptam, az a rubin okleveles Strassburger Gyula miskolci tanító. Története fordulatos és nagyon érdekes dolog, ő a távol-keleti táborokban raboskodott, saját fotókat készített, képeslapokat és emlékeket gyűjtött, és aztán szerencsésen hazakerült Miskolcra.
O.P.: Visszakanyarodnék az életedre, csak egyet hadd kérdezzek: az min múlott, hogy valakit az orosz Távol-Keletre vittek fogolynak, vagy esetleg közelebbre? Mert közelebb is voltak fogolytáborok.
K.S.: Szerintem a felső szintű belső villongás sokat számított. A szovjet politikusok közötti, a területi vezetőségért folyó pozícióharcnak lehetett az eredménye, hogy ki az, akit a Kaukázuson keresztül indítanak visszafelé és úgy próbálnak áthozni Európába, és kik azok, akiket aztán Vlagyivosztokban gyűjtenek össze különböző helyekről. Ne feledjük el, hogy egy térség hadifogolytáborai mekkora erőforrást jelentettek munkaerőben, szaktudásban, és származtatott magánjövedelemben, persze a foglyok nemzetisége is lényeges szelekciós szempont volt.
O.P.: Még utolsó ezzel kapcsolatban: később, mikor a második világháború kitört, ezeknek a táboroknak lett további története?
K.S.: Ha szabad azt mondani, a szovjet mindig abból építkezett, ami van. A táborok, amelyek valami miatt nem pusztultak el, és újra hadifogolytáborrá feljavítható állapotban voltak, vagy újra táborrá minősíthetőek voltak, azokat beüzemelték. A Pervaja Recska tábornak a történetét, mivel ott rengeteg magyar volt, azt végig kutattam egészen mostanáig. Ha szabad ezt így mondani, ott számos kis kft. működik. Az épületek nagyrésze még mindig áll. Tehát ha Vlagyivosztokba kiugranánk, és ott bérelnénk egy helyi ismeretekkel jól rendelkező taxist, akkor ki tudnánk menni erre a helyre, és az út alatt remek sofőri történeteket hallhatnánk.
O.P.: Akkor ez az első világháborúban is működött, a másodikban is…
K.S.: Igen. Ha már itt tartunk, talán érdemes a következőt megemlíteni. Amikor megindul 1914-ben a háború, az oroszok arról döntenek, hogy akit fogolyként elcsípnek, azokat minél távolabb el kell vinni az európai térséghez közeli területről, a Kaukázusig, és a Kaukázuson keresztül a működő transz- szibériai vonalon ki lehet szállítani egészen az „abszolút” Távol-Keletre.
O.P.: És visszafelé?
K.S.: És ebből adódik ez a bizonyos feltöltődöttség ugye, és hát ugye a Monarchiának, ha jól emlékszem a számra, körülbelül másfél millió hadifoglyot szednek össze az oroszok a Monarchia csapatából.
O.P.: És ebben van körülbelül tizenötezer magyar.
K.S.: Ebben több magyar van, van kétszáz-valahányezer magyar.
O.P.: Akikkel te találkoztál, öt-hat éves gyerekként, akkor ők az első világháborúban orosz távol-keleti hadifoglyok voltak.
K.S.: Igen, és nagyon jó történetekkel szórakoztattak, mert ugye a tengerjáró hajókon, hetekig a vízen, hihetetlen viharokban… továbbá az útvonal hazafelé változó volt, mert volt olyan bérelt hajó is, amely Japán érintése nélkül jött Európába. Abban az időben mindegyik széntüzelésű hajó volt, tehát valahol fel kellett venni, meg kellett vásárolni a szenet, amit beraktak. Elég sok hajó kikötött Japánban tüzelőanyag feltöltésre, ami napokig is eltarthatott. Talán ezt újra itt is el kell mondani, hogy a japánok kedvelték a magyarokat ezért, megengedték nekik, hogy becsületszóra szabadon mozoghassanak a kikötőben és környékén, de amikor indul a hajó, akkorra térjenek vissza. Úgyhogy láttam fényképeket, különböző kutatásaim során, hogy magyar katonák klott gatyában a tengerparton hancúroznak meg fürdenek a japánokkal. Egy történet talán még ide tartozik, Csingtao ostromával és az ott elsüllyesztett Kaiserin Elisabeth hadihajóval kapcsolatban. Történt az, hogy amikor jött a nagyháború, akkor a németek az osztrákok segítségét kérték, és az osztrákok szétnéztek, hogy a távoli vizeken melyik hadihajójuk van. A Kaiserin Elisabeth éppen kínai vizeken volt. Berendelték a német csingtaói kolónia védelmére. A németek pár évtized alatt modern infrastruktúrát építettek ki. Egy német város született sörgyárral együtt, egy virágzó gazdaságú terület jött létre. Ezekért, és a védett öbölben lévő kikötő miatt a japánok által megkívánt fejlett terület volt, amit a japánok el is foglalnak. Tengerről és szárazföldről támadják Csingtaót. A heves harcok után a védők feladják a német kolóniát, ekkor kerül japán hadifogságba az a félszáz magyar tengerész, aki a Kaiserin Elisabeth-en szolgált. A foglyok átkerülnek Japánba. Ott rang szerint szétválasztják őket, a tiszteket külön hadifogolytáborba teszik, és egy másikba a matrózállományt. A matrózok képzettek voltak, olyan technikai tudással rendelkeztek, hogy például a semmiből faesztergáló gépet tudtak csinálni, és a helyiekkel egészen jó kapcsolat alakult ki, annyira, hogy esetenként a szabad mozgást is engedélyezték számukra. Magas szép szál legények, nem kellet őket kísérni. A tábor életéből olyan feljegyzések maradtak fent, hogy amikor a hadifogoly jól viselkedett, akkor eltávozási lehetőséget kapott, és kíséret nélkül átmehetett a szomszéd város kuplerájába.
O.P.: Ahol valószínűleg népszerű volt.
K.S.: Feltehetőleg népszerű volt. Mi támogattuk a tengerészhadifoglyokkal foglalkozó könyv megjelenését. Visszatérve, itt van egy nagyon érdekes dolog, az első világháborúban a magyarok nagy tömege találkozik a japánokkal, méghozzá úgy, hogy amikor megérkezik a japán expedíciós hadsereg, átveszi az oroszoktól, a csehektől a magyar hadifogolytáborokat. A japánok és fogolytábor magyar vezetői megegyeznek. A japánok mondják, hogy baráti, tisztes, harcos népnek tartjuk a magyarokat, szervezzék meg a magyar tisztek a hadifogolytáboron belüli szabályos működést, mi a hadifogolytábor külső őrizetét biztosítjuk. Ez így működött. Hallgatták a „magyarok énekét”, a Petőfi verseket, amit ott szavaltak a katonák, és ez annyira tetszett az ottani japán őrszemélyzetnek, hogy le kellett fordítani, amit selyemre írtak, és ezt küldték haza levélben Japánba.
O.P.: Fantasztikus!
K.S.: Ilyen értelemben, a Petőfi versek nem a szokásos irodalmi bemutató lépcsőkön keresztül jutnak el Japánba, hanem a hadifoglyok közvetítésével.
O.P.: De akkor feltételezhető, hogy a hadifoglyok között volt olyan, aki bírta a japán nyelvet?
K.S.: Többen megtanultak.
O.P.: De azért az nem néhány hét, hogy fordítson japánról.
K.S.: Miután nem engedték haza a magyar hadifoglyokat, és a japánok tizennyolc-tizenkilencben már átvették ezeknek a hadifogolytáboroknak a vezetését, 1921-ig egészen jól meg lehetett japánul tanulni.
O.P.: Elütötték az időt nyelvtanulással az arra fogékonyak?
K.S.: Igen. Némelyik táborról egész jó, szinte naplószerű részletes anyagot lehet találni. Ebből tudjuk, hogy különböző műhelyek működnek, zöldségtermeléstől kezdve szinte minden meg van az önellátásig, saját tábori újság jelenik meg rendszeresen, van lehetőség zenetanulásra és színházi életre.
O.P.: Tehát akkor azt lehet mondani, hogy ez gyerekszemmel nézve egy romantikus élmény.
K.S.: Abszolút. Azt mondja, hogy a kislányoknak ilyen ferde szeme van, a japánokról mikor meséltek, sőt az egyik ilyen nagytestű bácsi, nem tudom, mekkora volt, de gyerekfejjel nézve nagytestű bácsi volt, azt mondta: kitárt karral sétáltam, és minden japán elfért a karom alatt. Szóval ezek ilyen meseszerű dolgok.
O.P.: Visszakanyarodva a családi történetedre, akkor te vagy az első aki Japánnal vagy Ázsiával foglalkozott?
K.S.: Igen én vagyok az első, aki Japánnal és Ázsiával elkezdett foglalkozni.
O.P.: Nyilván nem rögtön, mivel azért kisgyerek voltál. Utána iskolás évek.
K.S.: Még egy dolgot hozzá kell tenni, Miskolcon nyilvánvalóan jóapám olyan körökben mozgott, mivel ott nőtt fel, úgyhogy a Szemere Miklós japánossága az eléggé közismert dolog volt. Nem tudom mennyire vagy jártas a Magyar-Nippon Társaság történetében, de abban volt egy nagy könyvgyűjtési akció, amiként magyar könyveket gyűjtenek össze, és kiküldik a japánoknak, a japánok pedig cserébe visszaküldik az ő könyveiket. Miskolcon is volt ennek egy nagy mozgalma, aki szintén egy ilyen távol-keleti és japános érzelmű valaki lehetett.
O.P.: Egykori hadifogoly?
K.S.: Ezt nem tudom. Néhány gazdag emberről később megtudtam, hogy héthónapos Távol-Keleti útjuk során bementek Japánba is.
O.P.: Majd jöttek az elemi iskolás éveid…
K.S.: Jöttek az elemi iskolás évek. A miskolci nagy élmény a japán mesélés volt. Az úgy volt, hogy én jártam minden nap tejért Szabó bácsiékhoz. Egyik nap egy helyes idős úriember jött és megkérdezte a zsibongó gyereksereget, hogy „szeretitek-e a meséket?” Azt mondtuk „igen!!!” És attól kezdve, szinte minden délután elmondott egy távol-keleti mesét. Kivétel nélkül mindegyik úgy kezdődik, mint a magyar, „hol volt hol nem volt”, de nem úgy végződik, hogy „boldogan éltek míg meg nem haltak”. A távol-keleti meséknek a végén, meg is halnak. Urosima Taró történetét én ott hallottam először. Ez a mese az egész távol-keleti gondolkodásnak, ha szabad ezt mondani, a szerkezeti esszenciája. Tudniillik, egy halászfiú, aki szabadnapot kap, kisétál a tenger csodáját nézni, a hullámokat, és látja, hogy a gyerekek kínoznak egy teknősbékát. Úgy érzi, hogy ezt nem szabad csinálni, és elrendezi a dolgot, és visszaengedik a teknősbékát a tengerbe. De ahogy a teknősbéka bebukik a vízbe, egy kicsit távolabb felbukik, és megszólal emberi hangon, hogy kedves ifjú mivel megmentetted az életem, ülj fel a hátamra, hadd vigyelek én is téged haza. A halászfiú gondolkozik, de tétovázás után ráül a teknősbékára, lemerülnek a víz alá. Innen kezdődik a csoda, a fiú nem fullad meg. Megérkeznek a tengeri király palotájába, akinek a lánya pont ez a teknősbéka. Hálából fantasztikus fogadásban részesül, mindenféle vízalatti színpadi jelenetek történnek, a csikóhalak táncolnak, és csodálatos étkek is vannak, és el is tudja fogyasztani. Szalad az idő, de egyszer csak úgy érzi, hogy már nem szabad itt a vendéglától terhére lenni. Köszöni szépen, de most már szeretne visszamenni. Ekkor egy ládikóban ajándékot kap azzal a kikötéssel, hogy „ez egy nagyon fontos ajándék a te részedre, de soha ne bontsd föl”. Felül a teknősbéka hátára, és ugyanarra tengerpartra ér vissza. Szétnéz, és a hely – egy kicsit ismerős, de ismeretlen is – valahogy más. Bemegy a faluba a hóna alatt a kis ládikóval, látja, hogy hasonlít is meg nem is, bemegy az egyik kocsmába, mondjuk így, és érdeklődik, hogy az Urasimáék itt élnek-e még. Ekkor tudja meg a történetet, hogy több mint száz éve Urasimáék fia nyomtalanul eltűnt, és szülei elhagyták a települést. Visszamegy a tengerpartra, szomorúan leül, elkezd gondolkozni, hogy bár itthon vagyok, de senkit nem ismerek. Piszkálni kezdi a kíváncsiság ereje: Mi lehet ebben a ládikóban? Miért mondták azt, hogy nem nyissam ki soha? De aztán a kíváncsiság erőt fog rajta, kinyitja a ládikót, egy kis fehér füst felszáll az égbe, és abban a pillanatban megöregszik, nagy sebességgel átéli ezt a száz évet, és ott ültében meghal. Na, most, ha egy ilyen mesét hall az ember, akkor rögtön kéri, hogy akkor mondjál még egyet. Erre az idős úr azt kérte, hogy segítsünk neki tűzifát bevinni neki, meg ezt-azt-amazt. Zajongásunk elhalt, jött a mese, cserébe egy pici szolgálatért. Nyugalom lett, és örömmel mentünk a tejet hordani. Egyszer szól nekem, hogy Sanyika gyere be, én rögtön kérdeztem, hogy hamuzzak-e vagy hozzak-e fát, mert egy ötéves gyerek tudja, hogy ha ezt megcsinálod, akkor jön a mese. Leültetett, mondja nekem, sajnos tovább kell mennem ebből a városból, de hadd mutassak neked valamit. Elővett egy fekete fotókarton albumot, amilyen nekünk is volt otthon, de ebben nem csak fényképek voltak, hanem kis tértképvázlatok, meg cikkek, képeslapok meg ilyenek. Végig lapoztuk, és akkor azt mondta, hogy ezt azért mutatom meg neked, mert ez Japán, ahova én nagyon el szerettem volna jutni, régóta gyűjtöttem hozzá ezeket az érdekességeket, de én már nem jutok el oda, azonban te fiatal vagy, hátha te kikerülsz Japánba. A végén ott volt egy képeslap.
O.P.: De nem adta neked.
K.S.: Nem adta, csak megmutatta, egy lávaszakadék volt rajta, a peremről sok cérnavízesés csurgott/csöpögött lefelé, a lenti csónakázó tavat táplálva. Tagoltan mondta, hogy ez Takacsihó. És ez a név úgy megmaradt bennem. Na, most akkor ugorjrunk egy nagyot. Amikor én ’82-ben végre kikerülök, akkor ugye különböző japán családokkal kezdünk összejárni, a gyerekek miatt is építettük a kapcsolatokat. A jó beszélgetések végén próbálom kérdezni, hogy ez a Takacsihó hol van. Mindenki úgy ingatta a fejét, hogy ismerős, de nem tudom. A nejem pár próbálkozás után azt mondta, hogy figyelj, gyerekkori élmény, biztosan nem jól emlékszel, ne hozd őket, az új ismerősöket kellemetlen helyzetbe, hogy a végén ilyeneket kérdezel. Tanulékony a férfiember, ha ott a feleség, akkor nem kérdezi, ha nincs ott, akkor csak előveszi a kérdést. Az egyik kereskedelmi probléma rendezéséhez, egy szokatlanul magas nagy tetsméretű japán érkezett, akivel megegyeztünk, hogy ha elintézzük ezt a problémát, akkor leülünk, és iszunk egy sört, és azzal tisztességesen lezárjuk az ügyet. Japánban ez egyébként tipikus dolog, hogy elintézel valamit, de utána még valahogy úgy még le kell zárni, hogy arra úgy mindketten azt mondjátok, hogy ez kész van, rendben van, lecsukhatjátok az aktát. Kimondtuk, hogy el van intézve, és leültünk és minden másról elkezdtünk beszélgetni. Az első sör után megkérdeztem ezt a Takacsihó-t, erre azt mondja, persze hogy tudom. Mondtam neki, eddig egy fél tucat embert megkérdeztem, de senki nem tudta. Erre azt mondta, tudd meg, hogy én a mellette lévő faluban születtem.
O.P.: Tényleg? Atyaég!
K.S.: Ez Kjúsún egy rendkívül pici település, a vízesés olyan, mint a fenti fényképen.
O.P.: Tehát létező hely. Jól emlékeztél.
K.S.: Mint a képeslapon, igen. De vissza, nagyon elkanyarodtunk…
O.P.: Csak úgy harmincöt évet…
K.S.: Akkor ez a japán dolog mániákus dologgá vált, méghozzá két okból: az egyik a kivágás, hogy az újságból ki is lehet vágni valamit, én ezt ott láttam az életben először, úgyhogy én is, ha volt valami a rádióújságban vagy valamiben egy kis japános dolog, kivágtam. Ebből egyébként a kivágási mániából egy marha nagy botrány is lett, az életem első botránya, mert amikor a Rákosinak a születésnapját, asszem ötvenedik vagy hatvanadik születésnapját ünnepeltük, akkor az volt a feladat az iskolában, hogy vigyünk be egy Rákosi képet, a Matyikáról egy képet, és valahogy az a hülye ötlet jutott eszembe, hogy tízóraimat annak adom, aki a legkisebb Rákosi képet be tudja hozni. Na most a régi rádióújságban a Rákosi Mátyásról ilyen kisbélyeg nagyságrendű képek voltak, úgyhogy majdnem minden gyerek egy ilyen pici képet tett le. Bejön a tanárnő, mondja, hogy akkor tegyük ki a Rákosi képeket, válaszoltunk, hogy már kint van. Kijelenti hogy, nem látok semmit. Tessék közelebb jönni! Úgyhogy szegény majdnem frászt kapott, amikor meglátta ezt a bélyeggyűjteményt. Japánra visszatérve, Miskolcon nőttem fel, ahol a múzeumban mindig volt a Szemere japán anyagból valamilyen látható tárgy vagy dokumentum kiállítva, azt mindig alaposan megnéztem. Másfelől, mint technika iránt vonzódó, kezdtem észrevenni, hogy a világban azért japán termékek is vannak. 1959-ben kerültünk át Szombathelyre, tehát a gimi első két osztályát még Miskolcon végeztem, utána átkerültem Szombathelyre és ott érettségiztem le.
O.P.: És a japán nyelvtanulás mikor kezdődött?
K.S.: Az egyetem elvégzése után, kezdődött Budapesten, a Műszaki Egyetem elvégzése után. A fővárosban működött a TIT Szabadegyetem, talán emlékszel még erre. A villamoson látom a hirdetésüket, hogy japán nyelvet is tanítanak. Rögtön jelentkeztem. Major Gyula professzor volt a tanár. Volt, hogy összejöttünk heten-nyolcan egy csoportba, de nagyon sokan hamar abbahagyták. A második évre ketten maradtunk. A tanár úr azt mondta, hogy ti elég szorgalmasok voltatok, ha meg tudjátok tanulni az anyagot, akkor lehet ugrani egy évet, mert idén a másodéveseknek nem lesz tanfolyam. Döntöttünk, tanultunk és a kettest átugrottuk, így kerültünk a harmadéves csoportba. Ekként kezdtem japánul tanulni.
O.P.: Ez a hatvanas évek.
K.S.: 1966-67-től tanultam nála. A Medicorban kezdtem mérnökösködni és orvosi elektronikával foglalkoztam. Miskolcon az volt a legjobb, hogy akitől jóapám tanult angolul, a Csorba Zoli bácsihoz ő beíratott, úgyhogy én egészen jól megtanultam angolul. Betegellenőrző rendszerek fejlesztésével foglalkoztunk, de a Medicor könyvtárában nem volt meg minden, úgyhogy a Műszaki Egyetem könyvtárába kezdtem járni. Egyik nap észrevettem, hogy egy japán kinézetű fiatalember, szintén az olvasóteremben dolgozgat. Egyszer amikor ő elindult a mosdóba én is kimentem, kezet mostunk és akkor odaköszöntem neki japánul, hogy konicsiva. Ő egy nagyon jópofa matematikus ösztöndíjas volt, aki Budapesten és Szegeden tanult. Vele kötöttünk jó barátságot, én tanítottam magyarra, ő cserébe tanított a mindennapi japánra.
O.P.: De akkor még jártál Major Gyulához?
K.S.: Akkor már nem jártam. Ez azutáni időszak.
O.P.: Ebből barátság is lett?
K.S.: Egy nagyon jó barátság alakult ki. Máig tart, pár éve kint Japánban újra összejöttünk.
O.P.: A nyelven túl, mivel foglalkoztál még Japánnal kapcsolatban?
K.S.: A Medicorban a nagyon speciális erősítőkhöz japán tranzisztorokat, párba válogatott tranzisztorokat használtunk. Az EKG és EEG jelek erősítésénél az európai választék kicsit zajos volt. Felvette a jelet, de „szőrös” volt a jel. A japán tranzisztorpárral ez nem „szőrös”, hanem szép sima jelet kaptunk. Ekkor kezdett a japán elektronika mélyebben érdekelni. Úgyhogy az sem véletlen, hogy amikor az első japán tranzisztoros rádiót elkezdték árulni Magyarországon, azonnal megvettem.
O.P.: Már a hetvenes években vagyunk.
K.S.: A hetvenes években. A Medicor egy nagyon jó iskola volt, megépítettük a hat pacienses betegellenőrző rendszert. Közvetlenül a cseh hatvannyolcas szovjet invázió utáni hónapban küldek ki Moszkvába, ahol a Kreml szívkórházában üzemeltük be ezt a berendezést. Akkor láttam, hogy oroszul is van japán nyelvkönyv, kezdők részére. Az oroszokat érdekli a japán nyelv, ez érdekes felfedezés volt.
Később annyi mindent tanultam a számítógépes világról, hogy úgy döntöttem, hogy ott hagyom a Medicort és a Tungsramba igazoltam az ICT 1901-es számítógép üzemeltetéséhez. Fejlesztőmérnökből egyszerű karbantartó mérnök lettem.
O.P.: Érdemes volt visszaminősíteni magad?
K.S.: Érdemes volt visszaminősíteni magamat. Ekkor tanultam meg jól programozni, majd beiratkoztam a Műszaki Egyetemre, egy matematikai kétéves speciális képzésre, ami bevezetett az új matematikai eljárásokba, és ez egyben a digitális adatok feldolgozásának megismerését jelentette, ami engem abban az időben izgatott. Gráfelmélettől kezdve az akkori matematikai színvonalat egybefogta, és a modern matematikai kutatásokból is egy egész jó szeletet adott. Így lettem villamosmérnök-matematikus és Tungsramból az Országos Vezetőképző Központba kerültem, mert mérnök meg programozó hiányban szenvedtek.
Tovább az interjú második részére (ELŐKÉSZÜLETBEN)
