Interjú Hidasi Judittal, a Budapesti Gazdasági Egyetem professor emeritusával
„Több évtizedes felsőoktatási gyakorlatom során elsősorban a kommunikáció és mint japanológus a távol-keleti tanulmányok tárgyait oktatom Alap- és Mesterképzésen valamint a Doktori Programban.” Forrás: bge.hu
Vissza az interjú második részére
O. P.: 2008-ban voltam utoljára, ezt lehetett látni. Bemenni egy pacsinko szalonba, megnézni azt az őrületet, és az akkora ellentmondás, hogy van egy ekkora kultúra, az ikebana, a teaceremónia, és akkor pacsinko szalon, ahol átverés és iszonyatos zaj van…
Hidasi Judit: Borzalom.
O. P.: És a tizennyolc négyzetméteres lakások, hogy a fiatalok eljárnak a nem tudom milyen speciális hotelekbe…ú
Hidasi Judit: Azóta… 2008 még egy ideális állapot volt, mert ahhoz képest szerintem húsz százalékkal romlott a helyzet mostanában.
O. P.: Milyen értelemben?
Hidasi Judit: A társadalomnak a szétesésére gondolok.
O. P.: A pandémiának is köszönhetően?
Hidasi Judit: Is. De már azelőtt is zajlott. Iszonyatosan szétzuhant az egész társadalom. Nagyon-nagyon, nem illik ugye ilyet promotálni, de 2012-ben én írtam egy tanulmányt a Korunknak, a kolozsvári folyóiratnak, és az a címe, hogy Virtuális világteremtés Japánban (Korunk 23. évf. 12. sz. /2012. december/ ). Abban azért nagyon sok mindent megírtam, hogy van hárommillió hikikomori. Ezek a bezárkózók. A hikikomori az a fiatal, tizenháromtól harminc évesig, aki nem csinál semmit. Ül egy sötét szobában. Hárommillió ember.
O. P.: A sötét szoba az egy monitort is jelent egyben?
Hidasi Judit: Nem mindenkinél, de a többségnél igen. A hatvan százalék az kütyüzik, negyven százalék semmit sem csinál.
O. P.: Sima depresszió? Vagy milyen tudatállapot ez? Kataton jellegű…
Hidasi Judit: Pont ez a nagy kérdés. Ez egy generációból hárommillió ember. Rémisztő. Egy generációból kiesik hárommillió ember. És ezeknek a nyolcvan százaléka fiú. Azt jelenti, hogy kezelhetetlenek. Totálisan. Mindenki kérdezi, hogy miért nem kezeli őket pszichológus. Azért, mert a pszichológust agyonveri a hikikomori. A pszichológus kimegy a házhoz, orvos nem megy házhoz egyébként, akkor sem, ha meghal a beteg, oda nem megy orvos, mégis, ha a pszichológust sikerül odacsalogatni egy házhoz, hogy beszéljen a bezárt gyerekkel, akkor volt rá eset, hogy a gyerek egy palacsinta-sütővel várta, és így pang! azonnal leütötte. Életveszélyes. Anyát, apát késsel döfködi, meg satöbbi.
O. P.: Ez pszichiátria, amiről beszélünk.
Hidasi Judit: Abszolút. És akkor megint csak a felszín, a külcsín és a belbecs számít. Amikor előjött ez a probléma, én ott voltam a ’90-es évek elején. Így lesöpörték. Még a pszichológusok is azt mondták, hogy ugyan, ez egyéni probléma, meg hogy a skizofréniának egy ilyen sajátos esete, meg mindenféléket mondtak, depresszió… és amikor tízezer, százezer számra jöttek elő ezek az esetek, akkor már azért ezt nem nagyon lehetett mondani, de mindenki titkolta. Ami a legfájdalmasabb, hogy úgy titkolták – és ezért mondom, hogy ez a külcsín, belbecs őnáluk fontos –, hogy este hatkor anyuka kitárta az ablakokat, és fennhangon kiáltotta, „Takako! Tálalok, gyere, vacsorázunk!” – úgy, hogy mindenki hallja a szomszédságban.
O. P.: Miközben bent egy beteget őriz gyakorlatilag.
Hidasi Judit: Na most bent egy beteget őriz, aki tizenkét éve nem jött ki a szobájából, és eljátsszák, hogy minden rendben… látja az iskola, hogy nem jelenik meg a gyerek. De nem jelenti, mert ott is normatív finanszírozás van…
O. P.: Tehát a statisztikákba kell a szám, hogy minden rendben.
Hidasi Judit: Egy, kettő pedig, ha kiderül egy iskoláról, hogy ilyen eset van, akkor a többi szülő nem oda fogja a gyerekét vinni, és rontja az imázsát az iskolának. Ezért sem jelentik. Elég az hozzá, hogy regisztrált egymillió fiatal, valós szám hárommillió ember, és ezt az egészet így görgetik maguk előtt. És ez évről évre, ahelyett, hogy javulna, vagy történne valami, semmi nem történik. Ezekből a bezárkózókból senki, semmi nem lesz, nem lesz munkájuk, nem lesz családjuk, nem lesz életbiztosításuk…
O. P.: Az öngyilkosok is közülük kerülnek ki?
Hidasi Judit: Nem. Az egy másik történet. Az öngyilkosoknak a nagy része túldolgozza magát. Belehal a munkába. Ami most nagyon aggasztó volt az utóbbi egy-két évben, több tanulmányban is írtam, az a nők öngyilkossága. A nők öngyilkossága megnőtt hatvan százalékkal. Ami azért egy kicsikét riasztó. Az a Covid miatt. Mert csomó nő azt nem bírta. Az összezártságot meg vegzálást, abúzust. Sok azért az otthoni deviancia. Magyarul nagyon boldogtalanok. En bloc nagyon boldogtalanok. És ez nagyon szomorú, mert ugyanakkor tudja az ember, én is tudom, hogy az én ismerőseim mennyit dolgoztak, tényleg, mennyi lemondással, meg mindennel együtt járt az életük. Meg igazán jó szívvel meg szándékkal próbálták azt, amit csak lehet, és hát végül is egy ilyen kudarc vagy zsákutca lett belőle. Gyerek nem születik, a férfiaknak a fele impotens. Mit akarunk? Ez valami borzasztó. Tragédia. Szétverték a társadalmukat, így ahogy mondom.
O. P.: Saját maguknak?
Hidasi Judit: Részben saját maguknak. Nem lehet emberekkel megcsinálni, hogy annyit dolgoztatom őket, hogy belehalnak a munkába.
O. P.: Ez hova vezethető vissza? Mert volt egy nagy törés ’45 után. Jött az amerikai megszállás, az tartott ’51-ig talán. Utána változott meg ennyire a társadalom, vagy menet közben alakult így át, vagy a modernizáció, vagy mi hozta ezt?
Hidasi Judit: A hetvenes-nyolcvanas években változott meg. Egymást hajszolták…
O. P.: A japán csodáért, hogy mi vagyunk az elsők a világban?
Hidasi Judit: Igen. Bizonyítási kényszer. És aztán az nagyon jól működött, akkor a nyolcvanas évek végére ők lettek a legjobbak a világon, Bezzegország, Japan number one, meg ilyen könyvek jelentek meg. És az nagyon nagy elégtétel volt. Nekik nem volt vesztes háborújuk ’45-ig. Elhitették, és ez is egy baj, elhitették a japánokkal, hogy ők…
O. P.: Legyőzhetetlenek.
Hidasi Judit: Hogy egy legyőzhetetlen nép, hogy ők a legjobbak. Ennek volt ideológiája is, tudományos háttere, nihondzsinron, ez a japánságtudomány, ez direkt ilyen, hogy ’nekünk más az agyunk, más a berendezkedésünk, mi jobbak vagyunk’. Ezt ők elhitték. És aztán volt Hirosima, meg Tokiónak a nyolcvan százalékát lebombázták, úgy mellesleg, a második világháborúban, romokban hevert az egész. Akkor ezt nem akarták elhinni. A kapituláció bejelentése után hat hétig még a japán paraszt azt hitte, hogy ők győztek. Mert hallotta a beszédet, amit a császár mondott a rádióban, csak egyrészt nem értette, mert ugye Japánban olyan cizellált nyelven lehet beszélni, mondok valamit, de semmit sem mondok, nem lehet érteni, annyira úgy fogalmaz, és nem is értették. Egyrészt nem értették, másrészt, ha értették volna, akkor sem hitték volna el. Sokáig, hetekig abban a hitben éltek, hogy még ők győztek. És akkora volt a sokk, ez az identitás-sokk, hogy ezt restaurálni kellett. És ezt restaurálták a gazdasági fölpörgéssel. Bebizonyították a világnak, hogy ők a legjobbak a világon. Igen ám, csak abba belehalhatnak az emberek. És bele is halnak. Vagy ha nem hal meg, akkor terméketlen lesz, akkor gyomorbajos lesz, idegbeteg lesz, gyerekei deviánsok lesznek…
O. P.: Nemrégen járt Budapesten egy koreai filozófus, Byung Chul Han, már vagy a hatodik könyvét fordítják le magyarra. Írt egy könyvet, amelynek az a címe, hogy A kiégés társadalma, teljes egészében ezt a jelenséget írja le. Magunknak felrakjuk a lécet magasra, nem tudjuk megugrani, aztán még magasabbra, és szépen sorban az egész rendszer kiég. Mintha Japán élen járna ebben.
Hidasi Judit: Abszolút élen jár. Sok mindenben élen jár. A kilencvenes években ott hallottam először, hogy a fiatal férfiak húsz-huszonöt százaléka terméketlen. Akkor még Európában ez nem volt probléma. Japánban már probléma volt, és azóta ez rosszabbodott. Most már több mint a fele terméketlen. Ez baj. Könyörgöm, ez baj! Csak negyven százalék impotens, de több a terméketlen, mint az impotens. Nem tudom számszerűleg ezeket az adatokat, de döbbenetes. Ezt is ők rontották el. Nem csak a túlmunkával, nekem ez a meggyőződésem, de erre azt mondja nekem a tanult barátom, hogy bizonyítsd! De hogy bizonyítanám? Hogy szerintem ők olyan kemikáliákat használnak a hétköznapi életben, ami biztos, hogy rossz biológiai változásokat idéz elő. Mondok egy példát. Ott van a mosás. A japán mosógépek nem használnak meleg vizet, csak hideg vízben mosnak. Tessék elképzelni, hogy milyen mosópor kell ahhoz, hogy a hideg vízben az olajos farmert ki tudjam mosni. Hihetetlenül erős mosópor kell hozzá! Hát van, kimossa, gyönyörű lesz…
O. P.: Csak káros.
Hidasi Judit: Csak előbb-utóbb, tíz-húsz-harminc-negyven év múlva káros. Ezenkívül újabb példa a szója. Japán a szóját honnan veszi? Nem maga csinálja, hanem Amerikából veszi, mert az olcsóbb. Amerikában génmanipulált minden szója. Mind. Azt ő naponta háromszor eszi.
O. P.: Nincsen szója Japánban?
Hidasi Judit: Nincs. Ezek is olyan anomáliák, amik hihetetlenek. Ők azt hiszik, hogy marha okosak, de ezekben nem azok. Mert üzleti megfontolásból ilyenekre áttértek.
O. P.: Én azt hittem, hogy tudatmódosítókat használnak a munkaterhelés miatt, vagy ilyesmi.
Hidasi Judit: Azt is használnak, rengeteg ilyen energy drinket meg nem tudom miket. Mindenki issza, állandóan.
O. P.: Mert itt is ez van.
Hidasi Judit: Azt nem tudom. Kemény drogokat nem nagyon tudnak használni, mert az nagyon erősen büntetve meg szankcionálva van. De az, hogy folyamatosan esznek-isznak ilyeneket, az biztos. Persze. Teljesen normális dolog. Hogy ne legyen álmos, mert határidő van, és akkor két és fél napig issza, hogy alvás nélkül megállja. Ez nem normális. Utána csodálkoznak, hogy meghal harminc évesen. Úgyhogy tönkre vágták magukat. És ez nagyon-nagyon elkeserítő.
O. P.: Hogy lehet akkor így fiatal hallgatókat motiválni? Mert ugye a rózsaszín felhők azok eloszlottak. Ehhez képest hol van a pozitívum?
Hidasi Judit: Még nem oszlottak el. Magyarországon az embereknek a hetven százaléka azt hiszi, hogy Japán a mennyek országa, egy. Kettő, azok a hallgatók, akik nálunk tanulnak, meg megnéznek egy-két japán filmet, mondjuk kortárs filmet, vagy elolvasnak egy-két kortárs regényt, azoknak egy kicsit leesik tantusz. Vagy találkoznak velem, mert azért a japán tanárok közül is van egy-kettő, aki idealizált világot közvetít feléjük, és nem mond igazságot, lehet, hogy azért, mert nem akarja, vagy az ő agyában is ilyen nagyon szép világ él. Én mindig azt gondoltam, hogy becsületesebb dolog az, ha az ember megmondja, hogy figyelj ide, vannak dolgok, amikre számítani kell. Ezt inkább küldetésnek is éreztem mindig, hogy az igazi arcát tessék megmutatni a másik kultúrának. És hát azért, aki olvasta, hogy én miket írok, az tudja, hogy sokszor nagyon kritikusan írok Japánról, de igazából még a japánok se szoktak haragudni érte, az az igazság. Legalábbis idáig nem büntettek érte, hogy megírom az igazságot. Tehát akik ide járnak, azoknak a fele is még ilyen ködben, eufóriában él. És nagyon sokszor előfordul, hogy amikor kimegy, akkor szembesül sok mindennel.
O. P.: Ha az érem másik oldalát nézzük, most a szép oldalát, ami megmaradt, ami értékes. Mert azért maradt. Mire érdemes koncentrálni? A nyelvre, a művészetekre? Mert azért nagyon sok szépséggel találkozni kint.
Hidasi Judit: Nagyon. A nyelv fantasztikus, állatira érdekes, nagyszerű. Esztétika, arra nagyon érdemes koncentrálni. Tehát ahogy például Európában esztétikai szempontból azt hiszem a legfejlettebb kultúra az olasz, és Európában azt, annak a lecsapódásait érdemes nézni, akár a modern olasz világban is. Így létezik Japánban is ez a nagyon-nagyon fejlett esztétikai érzék, és azért ennek a modern életben is fantasztikus nyomai vannak, csodálatosak, meg hát rengeteg minden. Tehát én azt nagyon pártolom, hogy ha valaki meg akarja ismerni, akkor tessék bemenni egy zen kolostorba, ott vegyen részt egy ilyen párhetes tréningen, ahol majd megtanítják egy kicsit rendre meg fegyelemre. Ha túléli, akkor nagyon sokat profitál belőle. Én ilyen terepgyakorlat szempontjából nagyon jónak tartom Japánt. Fiataloknak is, menjen ki, próbálja ki, és rá fog döbbeni sok mindenre, hogy másképp is lehet élni, hogy feladja az ember önmagát, és a társadalomnak, a társadalmi elvárásoknak él. Meg lehet tenni, hogy kibúvik alóla, hogy nem engedelmeskedik, csak akkor kiveti a társadalom. Ezt a fajta besorolási kényszert az ember meg tudja tapasztalni, akkor is, ha nincs hadsereg, elég, ha egyetemre jár. Vagy egy McDonald’sban dolgozik. Azért ott ez nagyon keményen jelen van, és nagyon tanulságos. Úgyhogy nem az a helyzet, hogy a japánoknak nincs egyéniségük, és nincs véleményük, abszolút van.
O. P.: Csak nagyon nehéz hozzáférni ezek szerint.
Hidasi Judit: Csak nem mutathatják, nem mondhatják ki. Mert nem engedi a társadalmi megítélés. És ezért van ez az iszonyatos szorongás és fojtottság, merevség, állandóan vigyázzban ülés. Nem tudja, éppen kinek kell megfelelni. A lazaság az nincs bennük, abszolút hiányzik. Van egyébként arra mód, hogy az ember hozzájusson az őszinte oldalukhoz. Ha részegek, akkor ez elő szokott jönni. Igazából azért is itatják egymást szerintem, hogy kicsit könnyebb legyen.
O. P.: Már látszik, hogy az egész magyar–japán kapcsolattörténetet a helyén kell kezelni. Nagyon valószínű, hogy felőlünk nézve ez értékesebbnek tűnhet, mint onnan nézve, ahol mintha kábé senkit nem érdekelne. Legalábbis kisebbséget érint.
Hidasi Judit: Maximum egy pár ezer embert.
O. P.: Hogy lehet ebből akkor kulturális diplomáciát építeni? Hogy válik értékessé? Mert azért mégis van Kodály-módszer, mégiscsak történtek dolgok Japánban, amit a magyaroknak, nem az a jó megfogalmazás, hogy köszönhetnek, de valahogyan mégis ebből a kapcsolatból fakad. És azért az nagyon pozitív. Vagy az is csak egy egészen elenyésző kisebbséget érint?
Hidasi Judit: A Kodály-módszerről sokszor az jut eszembe, mint a szakszervezetekről. Az amerikaiak, a McArthur annak idején ragaszkodtak ahhoz, hogy a japán vállalatoknál is legyenek szakszervezetek. A japánok ezt meghallgatták, sőt, lehet, hogy még az alkotmányba is bekerült valami 1949-ben. Meghallgatták ezt a kívánságot, ezt a kívánalmat, hogy legyenek szakszervezetek, és akkor pár év múlva jelentették, hogy rendben van, megvannak a szakszervezetek. Tényleg lettek. De hát hogyan működnek a japán szakszervezetek? Úgy, hogy van a Mitsubishi vállalat, akkor annak van egy elnök-vezérigazgatója, és van kilenc helyettese, és akkor egyiküket, a kilencedik helyettest kinevezik szakszervezeti elnöknek, és akkor meghatározott időre, négyéves mandátummal ő lesz a szakszervezeti elnök a Mitsubishi vállalatnál. Azalatt közben már tudják, hogy amikor befejeződik a mandátuma, akkor ő lesz az alelnök, és majd a harmadik elnökhelyettes fogja átvenni a helyét, belőle lesz a következő szakszervezeti elnök. Ez így működik. Magyarul esze ágában sincsen a szakszervezeti elnöknek vagy a szakszervezetnek a dolgozóik érdekeit védeni, miért tenné, mikor ő is az egyik alelnök, akinek az a feladata, hogy elsimítsa a bajokat. És el is simítja szépen. Formailag megint ez a külcsín, belbecs. Van szakszervezet, és a szakszervezeti elnök tavasszal mindig megszervezi a szakszervezeti tüntetést, a Mitsubishi-alelnök mint szakszervezeti elnök. Megszervezi márciusban, úgy is hívják, hogy tavaszi mars, kivonulnak, zászlók, minden, tüntetés satöbbi, bértárgyalás van, aminek annyi az értelme, hogy fényképek készülnek róla. Különben mindegy, mert úgyis lenne béremelés, 0,8%, mert hát az benne van a rendszerben, de azért adnak neki egy formát, hogy ez bértárgyalás eredménye, jöttünk, megtörtént a béremelés. A naiv amerikaiak ezt bevették, megnyugodtak, hogy megvannak a szakszervezetek, működnek. Bocsánatot kérek, elnézést, nem akarom diszkvalifikálni senkinek az érdemeit, de a Kodály-módszerben is egy kicsikét ez van. Amit Hani Kjóko csinált, meg egy-két lelkes magyar, Szőnyi Erzsébet satöbbi, ez valóban úgy működött, hogy voltak ilyen kiválasztott óvodák, ahova ők elmentek, és tartottak iszonyatosan jó előadásokat, amiket lelkes óvónők hallgattak, és akkor ők így szerte mentek az országba, Kjúsútól Hokkaidóig a helyi óvodákba, és megvalósítottak kis elemeket a módszerből. Ők ilyen kis komiszárokként ott voltak ezeken a helyeken, de maga az óvoda az nem az övék, hanem valaki másé volt, és az óvoda továbbra is úgy működött, ahogy addig. Ő a saját csoportjába be tudott vinni egy-két-három elemet, esetleg titokban vagy nyíltan bevitte és azt megvalósította, de rendszerszerűen nem változott semmi. Illetve az az egy-két-három hely, ami főleg Hani Kjóko aktivitásán meg adományozásán múlott, ahol effektíve változott valami, azok ilyen kitüntetett, külön sajátos finanszírozással létrehozott helyek voltak, ilyen mintaintézmények. Kodály-módszer, igen, állatira tapsoltak, mindenki, meg tapsolnak a mai napig, egyetértenek vele, szeretnék megvalósítani, akik hallották az előadást, de hát ők is tudják, hogy ezt komolyan nem lehet. Ahhoz a rendszert kellene átalakítani, ahhoz meg nincsenek olyan pozícióban. Az a baj, hogy Szőnyi Erzsébet, Forrai Katalin, és aztán később mások is, óvodapedagógusok, akik mennek előadni, akik mentek előadni (inkább múlt időben, mert azért döcög ez a dolog, főleg Hani Kjóko kiesésével), azok abba a kiválasztott egy-kettő-három-négy-öt helyre mennek, ahol tavalyelőtt is voltak, meg ahova jövőre is majd mennek. Ezek azok a szerencsés helyek, ahol ez a dolog tényleg átment, megvalósult. De valójában rendszerszerűen ez nincs meg.
O. P.: Megint innen nézve, mintha ez egy nagy történet lenne, de valójában onnan nézve nem az.
Hidasi Judit: Onnan nézve abszolút nem. Hogy ha egy japánnak, egy ártatlan mezei japánnak azt mondom, hogy Kodály-módszer, arról nem hallott. Az a kevés, aki hallott róla, az tudja, hogy igen, hallott ilyenről, hogy Kodály-módszer, hát ez nagyszerű, hogy Magyarországon ilyet kitaláltak. Arról, hogy Japánban is lenne ilyen, életében nem hallott. Meg lehet próbálni. Rendszerszerűen nem valósult meg. És az a baj, hogy akik az érintettek, mondjuk egy újságíró vagy Maga, vagy aki megy Japánba riportot csinálni, azzal fog találkozni, ahol megvalósult, és kész. Utána hazajön, megírja nagybetűvel, hogy Japánban működik a Kodály-módszer. Persze, három tucat helyen.
O. P.: Egy picit az jutott eszembe erről, hogy az önérzetes nagy kultúrák tudnak így működni néha. A kínaiakra is azt mondják, hogy számukra az nem megtiszteltetés, hogy valaki megtanul kínaiul, mert az tök természetes, hogy mindenki tud kínaiul.
Hidasi Judit: Igen, meg beszél is.
O. P.: És ez csak egy anekdota, de mondják, hogy amikor a portugál jezsuiták partra szálltak Goánál, és akkor találkoztak az első brahminokkal, ott volt a templom, és megpróbálták elmagyarázni egy szobor alapján, hogy Jézus Krisztus kicsoda. És akkor bólogattak, meghallgatták, szépen mondták, hogy jó. Elvették a szobrot, berakták a többi istenszobor közé, és akkor el van intézve, ugorjunk. Akkor nyilván egy európai teljesen értetlenül áll előtte, hogy ez micsoda. Beolvad, eltűnik, ott van, kész, nem változott semmi. Nem lett keresztény.
Hidasi Judit: Hát persze, hogy nem.
O. P.: Minimális hatása lett a kereszténységnek Indiában is. Valamennyi van, de minimális.
Hidasi Judit: Japánban van a legkevesebb keresztény, egész Ázsiában. 1,8%. Ez egy nagyon szerény százalék. Megint az van, hogy a jezsuiták Japánban, mint oktató, mint pap, tanító papok meg nem tudom milyen minőségben megjelentek. Béky Gellért, Nemes Ödön, Nemeshegyi Péter. Ők nagyon nagy hatásúak voltak, a saját gyülekezetükben. Ott nagyon szerették őket. Ez tény és való. Még én is ismertem embereket, akik odajártak Nemeshegyinek a prédikációjára. Tehát persze.
O. P.: Utolsó utáni kérdés. Még mindig az van a fejemben, hogy én ezt egy értékes történetnek tartom. Mondjuk, ha lenne egy OP-hez hasonló projekt a cseheknél, akkor ott egy ugyanilyen gazdag történetet tudnánk feltárni? Rengeteg cseh volt, aki kint járt…
Hidasi Judit: Abszolút. Biztos vagyok benne.
O. P.: Nyilván vannak nagy történetek, vagy nagy kapcsolatok, meg vannak jelentéktelenebbek.
Hidasi Judit: Biztos, de attól is függ, hogy ki milyen ügyes. Tehát itt ugye az is baj, amit mondott, hogy hullámzik a kapcsolat, azért is, mert a magyar hivatalosság, az állam, meg kormány, meg nem tudom mi, hatással van rá. Hát voltak olyan idők, amikor mondjuk direkt bizonyos embereknek, vagy kapcsolatoknak a fontosságát azt elhallgatták. Nem beszéltek róla, és akkor ez a dolog így elhalt. Nem volt egy egyenletes, szisztematikus országimázs-politika. Mert az mindig az adott rendszert szolgálta ki. És akkor ezért mindig csak egy-egy elemet emelt ki, azt hirdette, és akkor annak tapsolt. Ezért úgy az egészet nem nagyon látjuk emiatt. Na most vannak országok, amelyek sokkal szisztematikusabban csinálták ezt. Kevésbé átpolitizálva. És ott egyenletesebbnek néz ki a teljesítmény. Teljesen periférikus, bocsánat, hogy ezt mondom, de Japán és Dánia. Dánia egy kis ország. Azt gondoljuk, hogy jelentéktelen, de nem. Mert ott is egy csomó kapcsolat bontakozott ki, és kimutatható a művészek kapcsán, meg az irodalomban, illetve egyéb területeken a hatása. És hogy ez mennyire van dokumentálva, mennyire van ápolva, az a politikától is függ, és ilyen szempontból mondjuk nagyon nagy jelentőségű Kis Sándornak a nemrég megjelent könyve [Japán vonzásában. Magyarok, akik szerették Japánt. Holnap Kiadó, 2018. – a szerk.], mert igazából ez nem volt egyáltalán dokumentálva, tehát ez egy totálisan elhallgatott rész volt. És miért volt elhallgatva? Politikai okok miatt. Legyünk őszinték.
O. P.: Pl. Metzger Nándor politikailag nem elfogadható stb.
Hidasi Judit: Pontosan. Persze.
O. P.: Ezt a részét értem.
Hidasi Judit: Sajnos ezek csak most jönnek elő, ez szomorú, de így van. Például ott van Hani Kjóko esete. Én magam is borzasztóan tiszteltem, meg fölnéztem rá. De hát azt nyilván maga tudja, meg hát beszélt is róla, hogy Hani Kjóko családja az egy baloldali kommunista család volt Japánban. Ez nagyon fontos, nem nekünk, hanem a japán megítélés szempontjából. Tudniillik a japánok egy része, aki nem tapsolt ennyire neki, az nem azért nem tapsolt, mert szakmailag fenntartásai lettek volna… hanem emiatt. Az ő baráti köre és a magyarországi kapcsolatai, akikkel jóban volt, azok is ugyanez a vonal. Ezt nem minden japán tudja, de aki tudja, az nyilvántartja.
O. P.: De azt nem tehetjük meg, hogy egy életrajzot ez alapján nem írunk meg…
Hidasi Judit: Nem! Én azért mondom ezt el, hogy lássuk mi is az a program, vagy projekt, vagy mozgalom, amit mondjuk egy rendszer támogat. Nagyon sokszor ilyenek határozzák meg. Lehet az esetleg jó, szakmailag oké, de nem támogatjuk különösebben. Nem akadályozzuk, csak nem támogatjuk. Amiatt, ami mögötte van. Szóval ez van, Japánban is! És ez megint olyan dolog, hogy ezt tudom, viszont nehéz bizonyítani, de ez így működik. A japánok olyan udvariasak, hogy ha az ember elkezdi dicsérni lelkesen Hani Kjókot, akkor igen, nagyszerű, igen, tényleg fantasztikus, és aztán utána néma csend. Ezért nagyon nehéz velük zöld ágra vergődni, hogy most akkor mi a helyzet, mert Maga így egy az egyben nem fogja megtudni ezt a dolgot. Mert ők nem így működnek. Én megtehetem, hogy életkoromnál fogva mondok, amit akarok. De ők nem teszik meg, mert ők meg akarnak felelni a társadalmi elvárásoknak. Az a kör, az a baloldali radikális kör – voltak ilyen vezéralakjai, ott is meg itt is, főleg diplomáciai meg kereskedelmi szakemberek – egy bizonyos kört, egy bizonyos szektát megszólítanak, a többieket nem. A többiek akkor azért, nem azt mondom, hogy elhatárolódnak tőlük, de nem támogatnak.
O. P.: Ez alapján értelmesnek látja egy rendszerezett adatbázis életre hívását?
Hidasi Judit: Abszolút. Aki hozzáfér az adatbázishoz, utána döntse el, hogy mire használja. Amit a tanítványoknál sok helyen látok, az a kritikátlan rajongás. De minél nagyobb ez a rajongás, hőfok, annál nagyobb a zuhanás. Valamivel szembesül, utána rettentően meglepődik, és esküt tesz, hogy na ide többet be nem teszem a lábamat. De ez a kritikátlan rajongás ez tudatlanságból fakad… információhiány miatt van. Nem tud mindent, és ilyen szempontból iszonyatosan fontos lenne ez a küldetés, hogy legyen valami, amiből tudnak tájékozódni.
