Orient Projekt nagyinterjú Dr. Lázár Imre India-kutatóval, kulturális diplomatával
O. P.: Kérlek a személyes pályafutásodról mesélj kicsit.
Lázár Imre: Ha az egész életpályámat próbálnám röviden jellemezni, akkor azt mondhatnám, hogy ez egy folyamatosan táguló horizontú pálya volt. Egy alföldi kis faluban, Békésszentandráson töltöttem a gyerekkoromat. Ez egy gyönyörű hely a Körös partján. Nagyon színvonalas általános iskolába jártam, és ebből az idilli, de viszonylag szűk horizontú helyről tovább léptem Hódmezővásárhelyre, a Bethlen Gábor Gimnáziumba, ahol angol tagozatra jártam. Ez egy UNESCO-asszociált iskola volt. A hatvanas évek végéről, a hetvenes évek elejéről beszélünk, amely még nem az az időszak volt, amikor nagyon puhult volna a szocializmus. És ebben a közegben az iskola nekünk kinyitott egy ablakot a világra. Bennem mindig volt egy nagy adag kíváncsiság, hogy megtudjam, mi van a Hold túlsó felén, tehát az ismeretlen felfedezése, és ez fantasztikus szellemi kalandot jelentett nekem. Egyébként Hódmezővásárhely nagyon nyitott, pezsgő intellektuális élettel rendelkező város volt, rengeteg kulturális esemény zajlott. A rajz- és művészettörténet tanárunk például Hézső Ferenc festőművész volt. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy több tanárunk legalább főiskolai szinten tanított. Erre aztán később tudtuk meg a magyarázatot, mert kiderült, hogy több tanárunkat ’56 miatt lódították ki az egyetemről, főiskoláról, akik természetesen fantasztikus színvonalon tanítottak. Nem úgy, hogy szigorúan számonkértek, hanem olyan szuggesztívek voltak, hogy ittuk a szavaikat és szomjaztunk arra a tudásra, amit ők adtak nekünk. Ez az indíttatás határozta meg a későbbi pályámat, és azt a táguló horizontot, amiről beszéltem. A gimnáziumból Budapestre, a Közgazdasági Egyetemre kerültem, ahol a nemzetközi szakot végeztem el, majd a kultúráért felelős minisztériumba kerültem, ami aztán nagyon sok átszervezésen és névváltozáson ment át. Akkoriban ez a minisztérium és a jogutódai voltak felelősek a kulturális diplomáciáért, azért a munkáért, amiben végül megtaláltam a hivatásomat. Ez a munka azután már tényleg a széles nagyvilágot tárta ki előttem.
O. P.: Család házból te hoztál magaddal érdeklődéseket?
Lázár Imre: Egy nagyon szerető, és nagyon inspiráló családi légkörben nőttem fel. A család fele értelmiségi volt, a másik fele pedig fizikai dolgozó. Elég széles társadalmi tapasztalatot vittem magammal, és egy olyan morális hozzáállást, amely megkövetelte azt, hogy azért a nem kis áldozatért, amit a szüleim az én taníttatásomra fordítottak, én jótálljak és felelős legyek. Hogy ne akármilyen teljesítménnyel fizessem vissza ezt az óriási áldozatot. Ez nyilván megfelelési kényszer is volt, de ami ennél is lényegesebb, az az, hogy kialakult bennem az igény arra, hogy ne elégedjek meg azzal, amilyen helyzetben vagyok, hanem mindig próbáljak többre törekedni, és mindig többet megtanulni, megtudni. Ez a családi indíttatás még abból a szempontból is meghatározó volt, hogy ne anyagi előnyökre és pozícióra hajtsak, hanem, hogy abból a szituációból, amibe a sors, az élet, a Jóisten vitt, a lehető legtöbbet hozzam ki. Hogy azt a helyzetet, amibe kerülök, ne úgy tekintsem, mint egy lehetőséget arra, hogy a ranglétrán feljebb lépjek, hanem, mint kötelezettséget arra, hogy ha valamilyen feladatot kapok, azt becsülettel teljesítem, és azzal szolgáljak. Szolgáljam azokat az embereket, akik szomjasak erre a tudásra, szolgáljam a hazámat, szolgáljam a magyar kultúrát. Tehát végül is az, hogy én a kulturális diplomáciánál kötöttem ki, mondhatni, egyenes út volt abban a tekintetben, hogy megvolt bennem az érdeklődés, a kíváncsiság más kultúrák, az idegen, a számomra még érthetetlen dolgok megértésére, megismerésére. És az a szándék is, hogy kifejlesszem magamban azt a képességet, azt a tudást, amellyel el tudtam látni azt a nagy feladatot, amire vállalkoztam. Ez a feladat pedig az volt, hogy hogyan tudunk a legjobban kommunikálni más kultúrákban élő emberekkel, hogyan tudjuk nekik bemutatni Magyarországot, vagy, hogy mit tudunk onnan elhozni Magyarországra, megismertetni a magyarokkal, és hogyan tudunk olyan interakciókat, együttműködéseket generálni, amelyekben mind a két partner, vagy több partner is egyszerre érdekelt. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert bennem nem volt minden készen erre. Én egy alapvetően humán beállítottságú, bölcsész hajlamú ember voltam, és ehhez képest a közgazdasági egyetemre kerültem. Ott azonban megtanultam mindazt, ami még hiányzott belőlem. A Közgazdasági Egyetemen akkoriban az első évfolyam még osztatlan volt, csak fokozatosan specializálódtunk. Én mindazokat a közgazdasági ismereteket, mint a pénzügyek, könyvvitel, stb., tehát azokat a dolgokat, amik később a nemzetközi tanulmányok során nagyon hasznosnak bizonyultak, mind megtanultam. A kulturális diplomáciához két dolog kell. Egyrészt az, hogy az ember ismerje a saját kultúráját, és nyitott legyen másik kultúra iránt, másrészt, hogy kifejlessze magában azokat a diplomáciai és kultúramenedzseri képességeket, amelyek a munkájához kellenek. Tehát ez a közgazdasági végzettség engem nagyon sokat segített abban, hogy elég biztos kézzel el tudjak irányítani egy kulturális intézetet igazgatóként, átlássam annak gazdálkodását, és fogalmam legyen arról is, hogyan lehetünk eredményesek a szponzoráció, a partnerkeresés és a menedzsment egyéb kérdéseiben.
O. P.: A családodból és a tanulmányaidból általános nyitottságot hoztál, akkor még a Kelet nem foglalkoztatott külön ugye?
Lázár Imre: Ez egy nagyon érdekes kérdés. A dolgok nem mindig direkt módon jönnek elő. Nem úgy, hogy megszületek, és rögtön látom, hogy mit akarok. Az nyilvánvaló volt, hogy van érzékem a nyelvekhez, ami a külföldiekkel való kapcsolatteremtésben, és egyáltalán, a nemzetközi munkában hasznos lehet. Nagyon erős bennem az érdeklődés a kultúra, a művészetek iránt. Hegedültem, kórusban énekeltem, színjátszó-csoportban játszottam, országos versmondó versenyeket nyertem, a televízióban is szerepeltem. India azonban nem ajtóstól tört be az érdeklődésembe. Utólag visszagondolva, voltak nagyon fontos impresszióim, fontos találkozásaim az életben, amelyek egy ideig búvópatakként voltak jelen, hogy aztán, amikor kellett, mind felszínre törjenek. Mondok néhány apró történetet. Amint mondtam, Békésszentandráson, annak ellenére, hogy ez egy kis falu, nagyon komoly intellektuális élet is zajlott. Csodálatos tanáraim voltak, és voltak barátaim, és azoknak a szülei, akiktől meghatározó impressziókat kaptam. Az egyik barátommal egyszer, csak úgy spontán módon elkezdtünk Indiáról beszélgetni. Pár nap múlva átjött hozzám, és hozott egy vastag, penészes könyvet. Baktay Ervin India című könyvének első, az 1930-as években megjelent kiadása volt. A barátom azt mondta, ezt azért hozta, mert engem ez biztosan érdekel. Ahogy ránéztem a könyv borítójára, megkérdeztem, hogy ez mitől lett ilyen penészes? Azt mondta, hogy a szülei a háború alatt elásták, mert jöttek az oroszok, és mindent feltüzeltek, bútort, könyvet, amit csak találtak, üres házakat hagytak maguk után. Még jó, hogy ha magát a házat fel nem gyújtották. A szülei azért ásták el, mert Baktay Ervin könyve érték volt. És amikor elolvastam ezt az Indiáról szóló könyvet, kinyílt egy ablak előttem, egy fantasztikus dologba tekinthettem bele.
Sok minden más is érdekelt. Említettem már, hogy akkoriban hegedültem. És természetes, hogy tájékozódtam arról, hogy kik a legnagyobb hegedűművészek a világon, Yehudi Menuhin volt az egyik kedvencem. Már az egyetemista éveim alatt történt, hogy sétálgattam a Vörösmarty téren. Volt ott egy hanglemezszalon, és megálltam a kirakata előtt. Akkoriban rengeteg indiai importlemez jött, és megakadt a szemem az egyik borítón, amelyen az állt, hogy West Meets East. A Nyugat találkozik a Kelettel. Ravi Shankar indiai szitárművész játszott rajta Yehudi Menuhinnal. Azonnal megvettem. Ravi Shankar neve már ismerős volt a Beatlestől, George Harrison tőle tanult szitározni, a Bors őrmester lemezen is játszik a Within You Without You című számban. Szóval, megszerettem az indiai zenét. Amikor már a minisztériumban voltam, egyre jobban érdekelt India. Abban az időben alapították meg a magyar kulturális intézetet Delhiben. Akkor még nem voltam indiai referens, de ráláttam a dolgokra. Egy kiváló kollégám, Gáthy Vera intézte az intézet megnyitását. Sokat beszélgettem vele Indiáról, és meg is fordult a fejemben, hogy de jó lenne egyszer oda elmenni. A lényeg az, hogy voltak találkozásaim Indiával, de lassan érett meg bennem az, hogy ez legyen az érdeklődésem fő iránya.
O. P.: Ázsiából más is érdekelt?
Lázár Imre: Rengeteg más is érdekelt, például az iszlám kultúra fénykora. Emlékszem, a gimnáziumban mindig megkaptuk az UNESCO Courier számait. Az egyik címlapján ott volt az iszfaháni nagymecset csodálatos kerámiadíszítése. Már kisgyermek koromtól elbűvöltek a keleti szőnyegek. Békésszentandrás egy jelentős szőnyegszövő hely volt. Édesanyám is szőtt szőnyegeket, eredeti perzsa minták alapján. Még most is emlékszem, ahogyan magyarázta: ez itt egy Síráz, egy Kermán, egy Joragán, egy Iszfahán egy Tebriz szőnyeg. Szóval, mondhatni, otthonról hoztam a perzsa szőnyegkultúra ismeretét, a perzsa városok neveit és a motívumokat. Nagyon sok minden lerakódott bennem. Amikor valami más, mint a miénk, először nem nagyon értjük, hogy mi miért éppen olyan, legfeljebb a furcsaságot látjuk benne. Akkor utána kell járni a dolgoknak. Indával is így voltam. Rengeteget olvastam róla, főleg Baktayt. És aztán egy pontnál jön a fordulat, és az ember azt mondja, hogy igen, ez az, ezzel szeretnék foglalkozni.
A kulturális diplomáciába, főleg a magyar kulturális intézetekbe kétfelől érkezhet az ember. Egyrészt érkezhet a tudomány területéről. Vegyük példának Indiát. Az illető elvégzi az Indológia szakot, megtanul szanszkritul (ez a világ egyik legnehezebben megtanulható nyelve) és valamilyen modern indiai nyelvet, például a hindít, és egy sor elméleti ismeretet, és esetleg Indiába is eljut. Jó eredményeket ér el, valahogy felfigyelnek rá, és felveszik kulturális diplomatának. És akkor ott áll, és nem tudja, hogy hogyan kell diplomataként viselkedni, hogyan kell kapcsolatokat építeni, egy intézményt vezetni, annak a pénzügyeit stabilan kézben tartani, a projekteket menedzselni. A másik példa, ha valaki megtanulja a diplomácia minden csínját-bínját, a diplomácia történetét, a nemzetközi jogot, a világgazdaságtant, a politikatudományokat, kiválóan ért ahhoz, hogy levezessen egy tárgyalást, hogy a partner szeméből kiolvassa, hogy mi van a fejében, ismeri az etikettet, biztonsággal mozog más diplomaták köreiben, de fogalma sincs arról, hogy azt az országot, ahová éppen kiküldték, eszik-e vagy isszák. Esetleg nem is nagyon érdekli. Nem szakértője a dolognak, de nem is várják el tőle. Bárhová be lehet állítani.
Én úgy gondolom, hogy ennek a kétfajta képességnek egyszerre kell meglennie a kulturális diplomatában. A kulturális diplomácia tehát egy szakma, és ha ebből bármelyik komponens hiányzik, ellézenghet az illető, esetleg elégedettek is a munkájával, de képtelen nagy teljesítményekre. Tehát az indológusnak minden erejével meg kell tanulnia a diplomáciát, és fordítva, a diplomata végzettségűnek teljes erőbedobással még a kiküldetés előtt szakértőjévé kell válnia annak az országnak, ahová kiutazik. Amikor elkezdtem dolgozni a minisztériumban, a Nemzetközi Főosztályon olyan nagyszerű kollégákkal voltam körülvéve, akik nem csak egy-egy ország felelősi voltak, de egyben számontartott tudós ismerői is annak a területnek. Nagyon sokat tanultam tőlük, és felnéztem rájuk. De foglalkoztam sok más országgal is, például Finnországgal. Amikor ezt a feladatot kaptam, rögtön beiratkoztam vendéghallgatónak az ELTÉ-re finn szakra, és nyelvvizsgát is tettem, mert úgy tudtam a munkámat a legjobban végezni. Amikor már eldöntöttem magamban, hogy Indiával szeretnék foglalkozni, beszereztem egy könyvtárnyi irodalmat, és elkezdtem sorban olvasni a Baktaykat, Wojtillát, Gáthy Vera, Puskás Ildikó publikációit, s hogy külföldi szerzőket is mondjak, A.L. Basham, Kumáraszvámí műveit, Rádhákrisnan Indiai filozófiáját. Anélkül, hogy indológia szakra jártam volna, el kellett sajátítanom mindazt a tudást, ami az Indiában történő eligazodáshoz alapvetően szükséges. Később, hogy ne csak autodidakta legyek, beiratkoztam a Dzsaváharlál Néhrú Egyetemre, ahol doktoráltam is. Így a magyar egyetem mellett egy indiai egyetemről is van tudományos fokozatom.
O. P.: Akkor ez egyszerre nyelv és kultúra tanulást jelentett.
Lázár Imre: Így van.
O. P.: Ha jól értem lehet egy diplomatának nagyszerű karrierje, egymásnak teljesen ellentmondó országokban, viszont nem tudja ugyan azt a mélységet elérni mindenhol.
Lázár Imre: Ezért mondtam azt, hogy a kulturális diplomácia egy külön szakma. Lehet valaki jó diplomata úgy, hogy főleg az aktuálpolitikai dolgokban, a gazdasági kapcsolatokban tájékozott. Minden diplomata, mielőtt kimegy az állomáshelyére, egy komoly felkészítésen megy keresztül. A kulturális diplomáciában azonban nagyon fontos az, hogy ne csak értője, de szakértője is legyen az, aki ezt műveli. Ez nem mindig így, ilyen ideálisan fordul elő. Vannak ellenpéldák is, hogy valaki nem igazán foglalkozott előéletében azzal a területtel, mégis kiválóan helytáll, mert megvan benne a nyitottság, az alázat, a tanulási vágy. Én magam azonban úgy éreztem, hogy formális oktatásban is, sőt, egészen a tudományos fokozatig része kell, hogy legyek az India tanulmányoknak ahhoz, hogy jól végezzem a munkámat.
O. P.: Indián kívül volt még egy-két állomás az életedben.
Lázár Imre: Először Indiában voltam külszolgálaton, utána Egyiptomban, majd jött egy második indiai kiküldetés. De mindvégig a kulturális diplomáciával foglalkoztam. Amikor a külszolgálatok előtt és után itthon voltam, a minisztériumban, vagy annak háttérintézményében is ezzel foglalkoztam, vezettem a Magyar Intézetek Osztályát, vagy a Kulturális Intézetek Igazgatóságán dolgoztam szakmai igazgatóhelyettesként. Volt olyan is, hogy a miniszter felkérésére kellett kidolgoznom a magyar kulturális intézetekkel kapcsolatos stratégiát, hogy hogyan fejlesszük őket. De rendszeresen kijártam Brüsszelbe is, és egy munkacsoport tagjaként részt vettem az Európai Unió kulturális diplomáciai stratégiájának kidolgozásában.
O. P.: Ennek itthon van egy főosztálya most is, aminek kimondottan a kulturális diplomácia a feladata?
Lázár Imre: Ez rengeteg szervezeti formában működött eddig, állandóan átszervezték. Ami velem történt, az tulajdonképpen egy államigazgatási csoda, hogy a rengeteg átszervezés ellenére én nagyjából mindig ugyanazt a munkát végezhettem, és miközben rendszerváltozás, kormányváltások zajlottak, én végig ott maradtam, míg körülöttem szinte mindenki kicserélődött. Az egyetemen elvégzett nemzetközi szak után mehettem volna például a Külügyminisztériumba. A kulturális diplomácia azonban a kulturális minisztériumhoz tartozott, így hát odamentem. Közben a szervezeti keretek folyton változtak. Kulturális diplomáciával a Külügyminisztérium is foglalkozott, de a magyar intézeteket a kultúráért felelős miniszter felügyelte. Volt egy közös miniszteri utasítás, amelyben pontosan le volt fektetve, hogy mi a hatásköre a kultúráért felelős miniszternek, és mi a külügyminiszternek. Ez többé-kevésbé jól is működött. 2010-ben azután a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumhoz, 2014-ben pedig a Külgazdasági és Külügyminisztériumhoz került a magyar intézetek felügyelete. 2022-ben azután visszaállt az eredeti helyzet, a kulturális diplomáciát megint a kultúráért felelős miniszter felügyeli, egy helyettes államtitkár a közvetlen felelőse. Szóval, József Attilával együtt mondhatom, hogy „mióta éltem, forgószélben próbáltam állni helyemen”.
O. P.: Van egy szervezési modell, ami minden egyes térségre érvényes?
Lázár Imre: A világon nagyon sok modell van arra, hogy hogyan szervezik a kulturális diplomáciát. A legtöbb országban ez a külügyminisztériumon belül van, ahol általában működik egy szervezeti egység, amelyik a nagykövetségi állományon belül dolgozó kulturális diplomatákért felelős, illetve megszabja az ő működésük kereteit, irányát. Tehát, vannak központi elvárások. Vannak országok, ahol a külügyhöz tartozó háttérintézmény, például Indiában az Indian Council for Cultural Relations felelős a kulturális diplomáciáért és a külföldön működő indiai intézetekért. Nálunk a Balassi Intézet volt ehhez hasonló. Aztán vannak országok, ahol vagy formális, vagy tényleges függetlenséggel egy külön hálózatba tartoznak, mint például a British Council, vagy a Goethe Intézet, stb., ahol igaz, hogy az állam adja a pénzt, de egy alapítványi, kvázi független szervezetben dolgoznak. A magyar modell mindig az volt, hogy direkt módon, az államigazgatásban, egy minisztérium irányítása alatt működött a kulturális diplomácia. Ha a kultúráért felelős minisztérium gyakorolta a felügyeletet, akkor szoros együttműködésben a külüggyel, ha a külügyhöz tartozott, akkor szoros együttműködésben a másik minisztériummal.
O. P.: Milyen rangja van manapság a kulturális diplomáciának?
Lázár Imre: Ha trendet és tendenciát nézünk, a kulturális diplomáciának növekvő jelentősége van a világban. Ha már felmerült ez a kérdés, akkor itt beszélnünk kellene arról is, hogy mi is a kulturális diplomácia, és egyáltalán milyen feladatai lehetnek. Ez egy nagyon nagy és komplex téma, külön előadást lehetne róla tartani, amit tartottam is sok helyen. Itt ennek a kérdésnek csak a leglényegesebb pontjait tudom elmondani. Én tehát egyrészt, a gyakorlatban műveltem a kulturális diplomáciát. Azonban mindig foglalkozatott az, hogy a fejemben valami rendszerbe foglaljam az egészet, hogy mi miért van, és hogyan működik. Így hát ennek a kérdéskörnek próbáltam a politikafilozófiai és társadalomtudományi kategóriáit is megteremteni és meghatározni a legfontosabb sajátosságait. Ha a kulturális diplomáciáról beszélünk, akkor először azt kell meghatároznunk, hogy ebben a jelzős szerkezetben mit jelent az, hogy kulturális. A kultúrára millió definíció van, vastag könyveket töltöttek meg csak a definíciókkal, és nekünk ezekből a definíciókból ki kell választanunk, hogy melyik a mi vizsgálódásunk számára a legmegfelelőbb. Van egy filozófiai kultúrafogalom, amely szerint a kultúra az, ami meghaladja a biológiai és ösztönmechanizmusokat, ami a homo-sapiensre speciálisan jellemző, és csakis a homo-sapiensre. Ez egy nagyon tág fogalom. A mindennapi életben a kultúrán általában azt szoktuk érteni, hogy művészet, festmény, koncert, zenemű, irodalom, stb., ha tágabban veszem, akkor etikett, viselkedési szabályok, struktúrák, gondolkodási modellek. Filozófiai kategóriát használva ezek mind objektivációk, tehát az ember által létrehozott anyagi vagy szellemi konstrukciók, tárgyiasult dolgok. Ugyanakkor a kultúra nem csak ez, hanem ezeknek az objektivációknak a létrehozása, megalkotása, és ezeknek a tárgyiasulásoknak a továbbadása. Akár időben, generációkon keresztül történő átörökítése, akár térbeli továbbadása. És itt a térbeli átadásnál jön elő a nemzetköziség, hogy a kultúra nem csak általában van, hanem helyi kultúrák vannak, többes számban, és ezek a kultúrák különböznek egymástól. És hogyan tudjuk megragadni azt, hogy hogyan lépnek kapcsolatba egymással ezek a kultúrák? Ehhez a jelelmélet és a kommunikációelmélet ad segítséget. A jelelmélet annyiban, hogy minden kulturális objektiváció egy nagyon komplex jelrendszer. Az alkotó üzen valamit, jelek segítségével belekódolja az üzenetet a műalkotásba vagy objektivációba, és egy kommunikációs csatornán keresztül továbbítja. A címzett, a befogadó dekódolja ezeket a jeleket, és eljut hozzá az üzenet. Ez már a mindennapi kommunikációban is problémát jelent, mert már maga a kommunikációs csatorna is torzíthat, vagy másként értelmezzük az adott jeleket, mint ahogyan a feladó. Azonban egy adott helyi kultúrán belül a jelek többé-kevésbé közmegegyezés tárgyai, tehát én magyarul beszélek hozzád, egy jelrendszerben, egy fonetikai és grammatikai rendszerbe bekódolom a mondanivalómat, és egy nyelvi struktúrát, szöveget hozok létre. És azt te dekódolod, de egy másik valaki, aki nem érti ezt a nyelvet, nem tudja dekódolni. Vagy vehetjük az indiai kultúra példáját. Ott általában rengeteg üzenetet bekódolnak a műalkotásba ikonográfiai jelekkel, például a mudrákkal, kézmozdulatokkal, testtartással, különböző attribútumokkal, és ezek mind üzennek valamit azoknak, akik ezeket a jeleket ismerik. Akik pedig nem, azoknak az üzenet megfejthetetlen marad. A nemzetközi kulturális kommunikáció tehát egy olyan üzenetváltás, amelyben az egyik kultúrában létrehoznak egy „szöveget” a saját jelrendszerükkel, és ezt a kódolt üzenetet elküldik egy kommunikációs csatornán keresztül egy másik kultúra felé. Ez az üzenet a nemzetközi közegben rengeteget torzulhat, és amikor megérkezik a másik helyi kultúrába, a címzett vagy meg tudja azt fejteni, vagy nem. Ha nem ismeri a kódot, akkor nem tudja megfejteni az üzenetet. Ha esetleg ismeri valamennyire, akkor is lehet, hogy tévesen fejti meg az üzenetet, de ha jól megtanulta a kódot, akkor megérti. Az a szerencse, hogy azért a nemzetközi kommunikációban nagyok sok univerzália van. Ez azt jelenti, hogy sok egyetemes jel, kód van, amit nagyjából minden kultúra megért. Ilyenek az érzelmek az arcon, vagy az egyéb megnyilvánulásokban, ami majdnem minden embernél ugyanaz.
Ez után a hosszú bevezető után arra szeretnék kilyukadni, hogy a nemzetközi kulturális kapcsolatok nem más, mint egy nemzetközi térben, különféle helyi kultúrák között létrejövő kommunikációs folyamat, amelyben az egyik kultúra valamilyen üzenetet próbál eljuttatni a másikhoz. Az, hogy ez az üzenet tényleg eljut-e a másik kultúrához, nagyon sok feltételtől függ. Minél komplexebb egy adott kultúra jelrendszere, és minél inkább tanulást igényel, annál nehezebb megfejteni. Engem azért kezdtek el a keleti kultúrák érdekelni, mert ezek egy nagyon autonóm, nagyon komplex jelrendszerek, amelyeket nehéz megérteni. A saját, nyugati kultúránkban, mondjuk egy némettel vagy egy franciával azért elég jó esélyünk van arra, hogy tudjunk kommunikálni. Így is lehetnek félreértésnek, de a jelrendszerünkben rengeteg az azonosság, mert azonos kultúrkörhöz tartozunk. Egy ázsiaival, vagy egy afrikaival már sokkal nehezebb a kommunikáció, és engem ez érdekelt nagyon. Hogy hogyan tudunk egy tőlünk nagyban, nem teljesen, de nagyban eltérő kulturális közeggel úgy kommunikálni, hogy lehetőleg elkerüljük a csapdákat. Van is egy ilyen tanulmányom, hogy a különböző kultúrák közti kommunikáció lehetőségei és csapdái. Ez okozott nekem intellektuális izgalmat, és ebben kerestem folyton a kulcsot ahhoz, hogy a munkámat, mint kulturális diplomata, minél jobban el tudjam végezni egy olyan közegben, amely kulturális kódrendszerében nagyban más, mint a miénk. Ez egy örök tanulási folyamat. Ha kulturális diplomataként eredményesen akarunk működni egy másik kultúra közegében, akkor rengeteget kell tudnunk az adott országról. Csak úgy tudjuk a saját kultúránkat eredményesen bemutatni, ha tudjuk azt, hogy ők mire fogékonyak, és mivel szemben tanácstalanok, vagy esetleg kifejezetten ellenségesek. Mondjuk egy arab országban olyan magyar filmet bemutatni, amely bármennyire stilizáltan és magas művészi fokon, de a testiséggel elég direkt módon foglalkozik, nem lesz sikeres, mert kulturális és vallási ellenállásba ütközik. Nagyon sok példát lehetne felhozni, hogy mik azok a falak, amelyeket bontogathatunk, esetleg még át is törhetünk, de tisztában kell lennünk azzal, hogy hol vannak ezek a falak.
Ha kulturális diplomáciáról beszélünk, még egy nagyon fontos dolgot meg kell állapítanunk. Hogy a kommunikáció soha nem lesz eredményes, ha egyirányú. Tehát ha mi csak a saját kultúránkat akarjuk projektálni más kultúrák felé. Ha olyan kultúrapropagandát folytatunk, hogy mi mindent milyen jól csinálunk, nálunk minden milyen jó, nézzetek bennünket, és irigykedjetek, akkor nem leszünk sikeresek. Az önkép-projekció egy téves és hatástalan dolog. Sokkal inkább azt a pontot kell megragadni, amiben a partner érdeklődését fölkelthetjük, esetleg a partner előítéleteit feloldhatjuk, vagy a partnert együttműködésre serkentjük. Tehát, projekció helyett interakcióra van szükség.
O. P.: De az érdeklődés felkeltése nem úgy működik, mint a személyes beszélgetéseknél?
Lázár Imre: A nyitottság a legfontosabb, hogy ne felsőbbrendű vagy kioktató módon álljunk hozzá a dolgokhoz. Hogy nézzétek, mi milyen jók vagyunk, ti nem vagytok ennyire jók, de leszünk szívesek, és megtanítjuk nektek, hogy ti is jók legyetek. Ez egy kolonialista attitűd, ami a Nyugat-Kelet viszonylatban egy nagyon tipikus dolog.
Mégis, miért vagyunk mi sikeresek a kulturális diplomácia terén például Indiában? Ez egy nagyon komplex dolog, ennek a részleteibe most nem tudunk belemenni, de egy fontos mozzanatát most szeretném kiemelni. Azt, hogy mi nem voltunk gyarmatosítók. Tehát az az attitűd, amit az Edward W. Said az Orientalizmus című könyvében leírt. Amikor az orientalizmusról beszélünk, általában egy művészeti, festészeti stílusra, vagy keleti tárgyú regényekre gondolunk, amelyek színes, egzotikus környezetben játszódnak. Saidnál az orientalizmus a nyugati ember felsőbbrendű attitűdje a Kelet felé, és nem csak egy stílus, hanem egy rendszer. Egy egész gyarmatosító rendszer, aminek részei a tudósok, a művészek, az intézmények, az akadémiák, amellyel a Nyugat biztosítja a Kelet fölötti szellemi és fizikai fölényét, és jogalapot támaszt magának arra, hogy jól kirabolja a Keletet. Ez volt a jellemző nyugati attitűd. Ezzel szemben mi volt a magyarok attitűdje? Vissza kell mennünk a 19. század elejére, a nemzetállami törekvésekre. A magyar identitás meghatározásában, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, hová megyünk, kulcspont volt a keleti származás, a Kelet megismerése és az őseink fölkutatása. Ezért indult útnak Kőrösi Csoma Sándor, ezért vált a magyar társadalom rendkívüli mértékben nyitottá a Kelet iránt. A magyar minden ázsiaiban egy potenciális őselődöt, vagy egy közös őstől származó testvért látott. Ez az attitűd, amely nem a felsőbbrendűségből, nem a kirablás szándékából, hanem a partnerségből és a közös eredet nyomán egy testvéri hozzáállásból származott, teljesen más volt, mint például az odalátogató nyugat-európaiak attitűdje. Ezt az indiaiak is pontosan érezték, és érzik ma is. A magyar-indiai kulturális kapcsolatokban mindig nagyon fontos volt ez az érzelmi, pszichológiai háttér, amely rögtön egy nyerő pozícióba hozott bennünket, hiszen mi nem rossz szándékkal közelítettünk hozzájuk.
O. P.: Mindennek mekkora ereje van? Mert kicsi ország is vagyunk.
Lázár Imre: Pontosan ez az, ami Magyarország számára óriási előnyt jelent. Nemzetközi trend a kulturális diplomácia megerősödése, a soft power, a lágy erő, ahogyan manapság emlegetik, és ebben mi jók vagyunk. Politikai, gazdasági, katonai potenciálban, a hard powerben, a kemény erőben kicsi országként nem tudunk sokat felmutatni, de a kultúrában nagyhatalom vagyunk. Egy ideig talán abban az illúzióban éltünk, hogy a lágy erő a nemzetközi kapcsolatokban fontosabbá válik, mint a kemény erő. A legújabb nemzetközi események sajnos cáfolni látszanak ezt, hiszen a közelünkben zajló háború egyáltalán nem azt mutatja, hogy a katonai erő alkalmazásáról lemondtak volna a nemzetközi kapcsolatok szereplői. Mégis, meg vagyok győződve arról, hogy a soft power olyan eredményes hatásokat tud elérni, amelyet a nemzetközi kapcsolatok semmilyen más komponense, vagy része nem képes.
O. P.: Ez milyen előnyökben mérhető?
Lázár Imre: A nemzetközi kapcsolatok rendszerének több elemét különböztethetjük meg, hagyományosan például a politikai, a gazdasági, a katonai és a kulturális dimenziót, de most már beszélhetünk egészségügyi, klímavédelmi és sok egyéb diplomáciáról is. Ezek nem önmagukban léteznek, hanem kölcsönösen hatnak egymásra. Említettem, hogy a kulturális diplomáciának növekvő szerepe van. Megfigyeléseim szerint a kulturális diplomáciának pozitív hatása van a politikai és a gazdasági kapcsolatokra. Ugyanis jobb lehetőséget ad a meggyőzésre, és a véleményünk elfogadtatására. A kulturális diplomácia stabilitást biztosít, segít felszámolni az előítéleteket, erősíti a kölcsönös bizalom légkörét. Sok egyéb pozitív hatását föl lehetne sorolni, a kulturális diplomáciának. Gyakorlatilag valamennyi más területre pozitív befolyással bírnak, amennyiben egy jól kialakult és stabil rendszerük van. Ez a hatás azonban nehezen számszerűsíthető. Ugyanis a kulturális diplomácia hatása nem azonnal érzékelhető, előnyei inkább hosszabb távon fejtik ki a hatásukat.
Nagyon érdekes megvizsgálni, hogy milyen tényezők okozzák a kultúra megnövekedett szerepét a nemzetközi kapcsolatokban. Alapjában véve három fő okot tudunk megjelölni. Az első az infokommunikációs robbanás és forradalom. Ma már irtózatosan nagy információáradat ér el bennünket, sokkal többet tudunk más földrészekről, még apró, pici kultúráról is. A második, hogy ma már minden fizikailag is könnyebben elérhető, mint azelőtt. Néhány évszázada még egy-két magyar, ha eljutott Indiába, ma pedig egy egészen hétköznapi dolog, hogy felülünk a repülőre, és már ott is vagyunk. A harmadik dolog pedig az, hogy a diplomácia szereplői jelentősen megváltoztak az utóbbi időben. Ma már nem csak az van, hogy az állam az állammal kommunikál, ma már a kapcsolattartás nagyon sokrétűvé vált, és az államok, kormányok mellett megjelentek az intézményközi kapcsolatok, az NGO-k kapcsolatai és a magánszemélyek közötti kapcsolatok. Ez az, amit public diplomacy-nak nevez az angolszász szakirodalom, hogy ma már a nem állami szereplők egész hálózata tart egymással kapcsolatot, és ebben a mai infokommunikációs világban gyakorlatilag bárkit bármikor el lehet érni. A kulturális diplomáciában tehát ma már nem az állam által indított központilag vezérelt és irányított folyamatok zajlanak, hanem a kapcsolatoknak és a véleményformálásnak egy hatalmas hálózata jött létre.
O. P.: A kulturális diplomácia itthon is felívelő pályán van?
Lázár Imre: Az mindig változik, hogy mi jelent prioritást. Én például most úgy érzékelem, hogy a gazdasági kapcsolatok mindennel szemben prioritást élveznek. Ugyanakkor az is tagadhatatlan, hogy például a magyar-indiai kapcsolatokban az utóbbi évtizedekben a kulturális diplomácia volt a vezető ágazat. Ez egy óriási lehetőség, hiszen a kultúra eszközeivel hatékonyan tudjuk befolyásolni a folyamatokat, kedvező együttműködéseket tudunk generálni. A lényeg az, hogy az előbb említett okok miatt nekünk a kulturális diplomáciában óriási helyzeti előnyünk van. Hogy aztán a hivatalos politika ezt mennyire használja ki, az más kérdés. Amikor Delhiben és Kairóban dolgoztam, a magyar kulturális intézet a legnagyobb és leggazdagabban finanszírozott intézettekkel volt egy rangsorban. Nem azért, mert mi is annyi pénzt kaptunk volna a működésünkre, mint amazok, hanem azért, mert rengeteg kapcsolatot tudtunk létesíteni, és a legtöbb projektünket partnerekkel együtt valósítottuk meg, közös finanszírozással. Talán nem véletlen, hogy amikor Delhiben igazgató voltam, engem választottak meg az EUNIC, az EU kulturális intézeteit tömörítő szervezet indiai klaszterének elnökévé.
Tovább az interjú második részére
