Orient Projekt nagyinterjú Dr. Csoma Mózes Korea-kutatóval, Magyarország a Koreai Köztársaságban és a KNDK-ban szolgálatot teljesítő rendkívüli és meghatalmazott nagykövetével.
O. P.: Miért, és hogyan kezdtél el annak idején Koreával foglalkozni?
Cs. M.: Azt kell tudni, hogy én mindig is a történelem iránt érdeklődtem, tehát már középiskolás koromtól kezdődően. Különösen a kelet-ázsiai történelem érdekelt. Természetesen az egyetemi jelentkezéskor is a történelem szakot választottam, és már az egyetemi tanulmányaim elejétől kezdődően igyekeztem a kelet-ázsiai országok történelmével foglalkozni. Különösen nagyon érdekelt, nagyon izgatott a Koreai-félsziget helyzete. Azért érdekelt a Koreai-félsziget, mert nagyhatalmak között helyezkedik el, Kína és Japán között. A koreai történelemet úgy is lehet jellemezni, hogy hol nyugati irányból, hol keleti irányból érték támadások az országot. Ebből a szempontból egyébként nagyon hasonlít a magyar történelemre, a Kárpát-medence történetére. Nagyon izgatott az is, hogy hogyan volt képes egy szomszédjaihoz képest mindenképpen kisebb náció fennmaradni az elmúlt kétezer év során úgy, hogy folyamatosan, mindkét irányból érték támadások őket. Emiatt elhatároztam, hogy minél behatóbban próbálok majd foglalkozni a koreai történelemmel, ennek első lépéseként pedig megismerem, illetve megtanulom a koreai nyelvet. Ez az 1990-es éveknek a második felében zajlott le, amikor Magyarországon koreai szakról, illetve koreai tanszékről még nem beszélhettünk. Ennek megfelelően, miközben a történelem és politológia szakos tanulmányaimat folytattam az ELTE-n, párhuzamosan elkezdtem tanulni koreai nyelvet az akkori Külkereskedelmi Főiskolán. Akkoriban csak ott nyílt lehetőség a koreai nyelv tanulmányozására. Hadd emeljem ki Osváth Gábor tanár úr nevét, aki még a 70-es évek legelején Észak-Koreában sajátította el a koreai nyelvet, aztán természetesen Dél-Koreában is járt. Ő volt az első tanárom, akitől elkezdtem tanulni, és miután három éven keresztül tanultam Budapesten koreaiul, 2000 tavaszán – tehát már 21 évvel ezelőtt – megkezdhettem ösztöndíjas tanulmányaimat Szöulban, a Yonsei Egyetemen. Tehát gyakorlatilag így kezdődött el az én ismerkedésem a koreai kultúrával, koreai nyelvvel. És természetesen érdeklődésem középpontjában mindig is a koreai történelem állt.
O. P.: Semmilyen családi előzmény nem volt? Ez az Ázsia-vonzalom ez a semmiből jött? Te vagy az első fecske?
Cs. M.: Természetesen beszélhetünk egy családi indíttatásról is. Két dolgot lehet kiemelni. Egyrészt rokonom volt Mártonfi Ferenc, aki nyelvtudós volt, és a 60-as évek legvégén Észak-Koreában töltött két évet. A koreai nyelv szerkezetét tanulmányozta, és ő alkotta meg az első szabályrendszert a koreai nyelv átírására vonatkozóan. Ő az én nagynéném, Székács Eszter férje volt, tehát mondhatom, hogy a nagybátyám. Csupán gyermekkori élményeim vannak róla, és sajnálatos módon már múltidőben említem őt, mert nagyon fiatalon, 45 évesen elhalálozott, de nyelvészeti munkái a mai napig hivatkozási alapnak számítanak. Tehát egy ilyen családi indíttatásról beszélhetünk. Illetve beszélhetünk még egy családi indíttatásról is. Anyai nagyapám, Székács Imre, gazdasági diplomataként, majd egy magyar állami külkereskedelmi vállalat vezérigazgatójaként az 1960-as évektől kezdődően rendszeresen megfordult a kelet-ázsiai országokban, és gyerekkoromtól kezdve nagyon sok történetet, illetve információt hallottam tőle mindhárom nagy kelet-ázsiai országról, tehát Kínáról, Japánról, illetve a Koreai-félszigetről is. Nyilván ez még egy dózis volt arra, hogy felkeltse az érdeklődésemet a koreai világ iránt.
O. P.: Értem. Illetve a Csoma név is, mintha kötelezett volna, hogy Ázsiával foglalkozz.
Cs. M.: Igen, ez pedig az apai szál. Tehát ideáig, amiről beszéltem az az anyai oldal. Az apai oldal pedig erdélyi származású, tehát édesapám családja Erdélyből származik, méghozzá egy bizonyos Csomakőrös nevezetű településről, éppen onnan, ahonnan Kőrösi Csoma Sándor is származik. Édesapám nagyon büszkén szokta a családfát mutatni nekem is illetve a rokonság tagjainak is. Tehát ezt is egyfajta szimbolikus indíttatásnak tekinthetjük.
O. P.: De csak szimbolikus? Tehát Kőrösi Csoma Sándorhoz a családnak nincsen kapcsolódása?
Cs. M.: Kőrösi Csoma Sándor ugye fiatalon, Dardzsilingben vesztette életét, tehát leszármazottairól nem tudunk. A mi családunk legendáriuma szerint unokatestvéri leszármazásról beszélhetünk. Én igazándiból ennek a kérdéskörnek különösebben még nem jártam utána.
O. P.: Értem. Eddig a tanulmányaidról meséltél, viszont utána tanítani kezdtél. Tehát ha a szakmai pályafutásod második feléről még egy pár szót szólnál… A könyveidről, hogy ma mivel foglalkozol a koreanisztikán belül, tehát nem mint diplomata.
Cs. M.: Gyakorlatilag azt lehet elmondani, hogy én lényegében az elmúlt több mint két évtized során folyamatosan a Koreai-félsziget térségével foglalkoztam. Lediplomáztam az ELTE történelem és politológia szakán, illetve a Külkereskedelmi Főiskolán folytatott koreai tanulmányaim lezárásaként tettem egy felsőfokú nyelvvizsgát koreai nyelvből, amit ráadásul külkereskedelmi szaknyelvvel is bővítettek. Ezt követően megkezdtem a doktori tanulmányaimat. A doktori tanulmányaim kimondottan a Koreai-félsziget jelenkori biztonságpolitikai problémáira koncentráltak. Tanulmányaimat a Nemzeti Közszolgálati Egyetem jogelődjén, az akkori Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen folytattam, és ennek során ösztöndíj keretében ismét Szöulban kutattam, gyűjtöttem anyagokat a doktori disszertációhoz. 2007 februárjában védtem meg a disszertációt, majd gyakorlatilag azonnal csatlakoztam az ELTE Bölcsészkarához, ahol a tervezett Koreai Tanszék létrehozásának a felelőse lettem. Az én feladatom volt a koreai alapképzés, valamint a későbbiekben a koreai mesterképzés, valamint még később a koreanisztika doktori képzés akkreditációja, a Korea Tanszék felállítása, illetve az ezzel járó, egyrészt adminisztratív, másrészt pedig szakmai – tehát kimondottan a koreanisztika tudományágához kötődő – feladatok ellátása. Ennek a munkának az eredményeképpen 2008-ban, tehát most már mondhatjuk azt, hogy 13 évvel ezelőtt, létrejött Magyarországon az első Koreai Tanszék, illetve sikerült akkreditáltatnom az első magyarországi koreai szakot. Ezt azért hangsúlyozom annyira, mert akkoriban ez nagyon nagy szó volt. Utána pedig 2012-ben sikerült akkreditálnom a koreai mesterszakot is. Ezekre én úgy tekintek, mint a saját gyermekeimre, mert nyilván nagyon sok munkám benne volt ezekben a dolgokban. Emellett hozzá kell tenni, hogy természetesen nem csak szimbolikus gyermekeim születtek, hanem tényleges gyermekeim is. Feleségemmel, aki dél-koreai származású, 2001-ben kötöttünk házasságot, és sorban megszülettek a fiaink. Hárman vannak, és nagyon eredményesen haladnak a tanulmányaikkal. Jelenleg 16, 13, illetve 8 évesek.
Visszatérve a szakmai dolgokhoz, természetesen az egyetemi munkámnak, illetve az oktatói munkámnak kihagyhatatlan részét képezték a kutatások, amelyek eredményeit monográfiákban publikáltam. Az első könyvem a Koreai-félszigetről 2008-ban jelent meg, Korea – egy nemzet, két ország címmel. Ennek utána egyébként két bővített kiadása is megjelent. Megjelent egy bővített kiadás 2013-ban, illetve 2016-ban is. Hadd emeljek ki egy párat azok közül a könyveim közül, amelyekre a legbüszkébb vagyok, mert unikális témákat dolgoznak fel. Az egyik ilyen témát feldolgozó könyvem 2012-ben jelent meg Koreaiak Magyarországon az 1950-es években címmel. Ez a könyv bemutatja annak a csaknem 1000 észak-koreai diáknak a történetét, akik az 50-es évek legelején részben hadiárvaként, részben középiskolásként, részben egyetemistaként Magyarországra kerültek, és éveken keresztül Magyarországon folytattak tanulmányokat. A könyvnek kiemelt részét képezi az a kérdéskör, hogy vajon ezeket a koreai diákokat miként érintette az 1956-os forradalom. Több olyan forrás is elérhetővé vált számomra, ami azt bizonyítja, hogy az 56-os forradalom idején az észak-koreai diákok a háborús harci tapasztalataikkal nyújtottak segítséget a felkelőknek. És a könyvnek az egyik fontos, kiemelkedő fejezete az, hogy sikerült találnom két olyan egykori észak-koreai diákot, akik a forradalom bukását követően nyugatra menekültek. Mind a kettőjüket sikerült megtalálni, és sikerült mindkettőjüket életút-interjúra rávenni, amelyekre Nyugat-Európában került sor. A könyvben tehát ezek az interjúk is szerepelnek. Egyébként a könyvnek 2013-ban elkészült egy koreai nyelvű változata, 2016-ban pedig elkészült az angol nyelvű változata is. Még egy könyvet hadd említsek meg, amire szintén büszke vagyok, ez már az idei év termése, tehát 2021-ben jelent meg. Ez a monográfia egyszerre jelent pedig Szöulban angol nyelven, Budapesten pedig magyarul, és az egykori Rákosi Mátyás Kórház történetét dolgozza fel levéltári források alapján. Észak-Koreában magát a helyszínt is több alkalommal volt lehetőségem meglátogatni. Budapesten a Nemzeti Közszolgálati Egyetem könyvkiadója, a Ludovika Egyetemi Kiadó adta ki pár héttel ezelőtt, és a Rákosi Mátyás Kórház, Észak-Korea címet viseli. Annyit még hozzá kell tennem, hogy rengeteg olyan fénykép szerepel mind az angol, mind pedig a magyar kiadásban, amelyek különböző magyar múzeumok archívumaiból származnak, és eddig nem kerültek még publikálásra. Erre a könyvemre tehát nagyon büszke vagyok.
O. P.: Ez is a kapcsolattörténetet mutatja be, mint ahogy a 2009-es könyved, a Magyarok Koreában. Az elmondottakkal gyakorlatilag választ adtál arra is, hogy ma mivel foglalkozol. Vagy most van egy újabb kutatási témád, amivel elkezdtél foglalkozni? Tehát már látod a jövőt ilyen szempontból, vagy most kicsit megpihensz? Mert ez nagyon sok volt, amiket említettél.
Cs. M.: Hát, az az igazság, hogy én megpihenni nem a kutatások terén szoktam, mert a kutatások számomra nem munkát jelentenek, hanem igazából a legkedveltebb időtöltést. Gyakorlatilag mivel a történelem számomra a fő érdeklődési területem, a tanulmányozását nem is lehet abbahagyni. Én tehát nem keresem az újabb és újabb kutatási témákat, hanem sokkal inkább a témák találnak meg engem. Másképpen fogalmazva én mindig olyan témával szoktam foglalkozni, illetve olyan témában szoktam elmélyülni, amit érdekesnek találok. Amit érdektelennek látok, akkor azzal nyilván nem kezdek foglalkozni. Azt akarom csak ezzel mondani, hogy a Koreai-félsziget tekintetében számtalan olyan rendkívül izgalmas és érdekes témát lehet találni, ami történészi szempontból mindenképpen predesztinálja azt hogy az ember elmélyüljön benne. A legutóbbi témakör, amivel elkezdtem foglalkozni az nem más, mint az, hogy 1950 júliusának és szeptemberének vége között hogyan telt el a három hónapos kommunista uralom Szöulban. Hogyan telt el az a 90 nap, amíg itt Dél-Korea ikonikus fővárosában, Szöulban az észak-koreai hadsereg uralkodott. Ez abból a szempontból nagyon érdekes, hogy gyakorlatilag 1950 nyarán és kora-őszén ez a főváros, amit most mi a felhőkarcolókról és a 24 órás csillogásról ismerünk, illetve a rendkívül fejlett szolgáltatásokról és Gangnam negyedről, akkoriban három hónapon keresztül ugyanabba a politikai és földrajzi egységbe tartozott, mint a Rákosi-rendszerbeli Magyarország. Tehát itt Szöulban azokban a moziépületekben, amik még esetleg most is megtalálhatók, bár már műemléki épületként, körülbelül ugyanazokat a szovjet filmeket játszották, mint a Rákosi-rendszerbeli Magyarországon. Rendkívül érdekes tanulmányozni például azokat a visszaemlékezéseket, a különböző koreai értelmiségiek a visszaemlékezéseit, írókét és költőkét, akik szemtanúi voltak, hogy miként telt el a három hónapos kommunista uralom itt Szöulban. Tehát jelenleg ezzel a témakörrel foglalkozom. Október végén az Európai Koreakutatók Társaságának (AKSE) franciaországi konferenciáján, amelyet a La Rochelle egyetemen fognak megrendezni tartok majd egy előadást kutatásom eredményeiről.
O. P.: Hát ez sem hangzik éppen unalmasnak. Viszont menjünk bele a szakmád közepébe egy pár kérdéssel. Korea, Koreai-félsziget, Észak-Korea, Dél-Korea… Először kicsit érdemes lenne tisztázni a fogalmakat, beszélhetünk-e ma is az elválasztottság ellenére is egységes kultúráról, térségről?
Cs. M.: Én úgy gondolom, hogy teljes mértékben beszélhetünk. A koreai kultúra tehát egy homogén kultúra. A Koreai-félsziget történelmét több mint 4000 évesre teszi a legendárium, amely szerint az első mitologikus koreai államalakulat i.e. 2331-ben jött létre, amikor egy félig isteni, félig emberi lény megalapította az első koreai államalakulatot, amelyet Ko-Csoszon néven említenek a történelemkönyvek. Gyakorlatilag ez az a dátum, tehát i.e. 2333, amit mind Dél-Korában, mind Észak-Koreában a nemzetük létrejöttének kezdeteként tartanak számon. A dél-koreai történelemszemlélet szerint az i.sz. 7. század végén alakult ki a félsziget politikai egysége, ugyanakkor az észak-koreai szemlélet szerint ez csak a 10. század elején történt meg, ami nagyjából egybeesik a magyar honfoglalás utáni időszakkal. A lényeg az, hogy mind délen, mind északon, a koreaiak teljes mértékben megegyeznek abban, hogy ők hosszú hosszú évszázadokon keresztül mindig is egy ország voltak, és jelenleg egy kultúrát képviselnek, ugyanazokat a történelmi hősöket tisztelik. Ilyen történelmi hős, akit mind a két országban pozitív szereplőnek tekintenek például Li Szun Sin admirális, akit a koreai Hunyadi Jánosnak tekinthetünk. Azért hasonlítom az egykori admirálist Hunyadihoz, mert míg a mi nemzeti hősünk a törökökkel szemben védte meg az országot, a koreaiak hasonló kaliberű nemzeti hőse egy hatalmas japán támadást hárított el az 1500-as évek végén.
Li Szun Sin admirális tehát egy tengeri hadvezér volt, és a koreaiak nagyon büszkék arra, hogy a teknősbéka formájú páncélozott hadihajóival (ami a világtörténelem egyik első páncélozott hadihajótípusa volt) sikerült visszaverni a hatalmas japán támadást. Dél-Koreában ugyanúgy hatalmas nemzeti hősként tisztelik őt, mint Észak-Koreában. De megemlíthetjük azt is, hogy a megosztott félsziget mindkét részén a koreai nemzeti identitás talán legfontosabb része maga a koreai nyelv és a koreai írásbeliség. A koreai betűírásra így tehát különös hangsúly helyeződik. A koreai betűírást az 1400-as években regnált Szedzsong király megbízásából egy tudóscsoport alkotta meg, az uralkodót méltán hasonlíthatjuk a magyar Mátyás királyhoz. Az akkoriban létrejött koreai írásrendszert tehát mind Dél-Koreában, mind pedig Észak-Koreában kiemelkedő nemzeti szimbólumnak tartják. A koreaiak továbbá politikai hovatartozástól függetlenül mind délen mind északon a nemzetük történelmének a mélypontjaként tekintenek a 20. század legelején megkezdődött japán gyarmati uralomra. 1905-ben az orosz-japán háború végkimenetelének a következtében először japán protektorátussá vált a Koreai-félsziget, majd pedig 1910-ben formálisan is elvesztette a függetlenségét. Úgyhogy 1910 és 45 között Korea nevű ország nem szerepelt a térképeken, a Koreai-félsziget helyén a Japán Birodalom „Csoszen” nevű tartománya volt feltüntetve. Ennek az emléke a mai napig egy rendkívül érzékeny, és fájdalmas témakör a Koreai-félszigeten, mind délen, mind északon. A megosztottság ideiglenes jelleggel kezdődött meg 1945-ben. Gyakorlatilag a szövetséges hatalmak vezérkari főnökei egyfajta munkamegosztásaként döntöttek arról, hogy délről az amerikaiak fegyverzik le a japánokat, északról pedig a szovjetek számolják fel a japán ellenállást, és a 38. szélességi fok lesz ideiglenes jelleggel a határvonal a megszállási övezetek között. Azt senki nem gondolta még ekkor, hogy ez oda fog vezetni, hogy mind az Egyesült Államokban, mind pedig a Szovjetunióban lévő emigrációs csoportok vissza fognak térni, nyilván a Szovjetunióból az északi területre, tehát a szovjet megszállási zónába, az Egyesült Államokból pedig a déli területekre, majd ennek következtében két hatalmi centrum alakul ki a megosztott félszigeten. 1948. augusztus 15-én Szöulban kikiáltották a Koreai Köztársaságot, északon pedig pár héttel később, 1948. szeptember 9-én a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot (KNDK). Ebben az időszakban már javában zajlott a hidegháború, és pillanatok alatt a Koreai-félsziget ideiglenesnek szánt megosztottsága a két világrendszer szembenállásának határvonalává változott. Ez pedig oda vezetett, hogy 1950-53 között három éven keresztül pusztító testvérharc zajlott a Koreai-félszigeten, ráadásul ezt a testvérharcot a mai napig nem zárta le békeszerződés, a mai napig fegyverszünet van érvényben a félszigeten. A fentiek következtében napjainkban is a Koreai-félsziget a világ egyik válsággócaként, illetve megoldatlan nemzetközi feladataként, kérdésköreként szokott szerepelni a hírekben.
O. P.: Tehát akkor, ha jól értem, ennek hidegháborús okai voltak, hogy létrejött ez a szakadás. Tehát ez nem a koreaiak akaratából, vagy nem belső konfliktusok miatt, hanem nagyhatalmi játszmák miatt.
Cs. M.: Az, hogy a két megszállási övezet létrejött a Koreai-félszigeten, az a szövetséges hatalmak vezérkari főnökeinek döntése volt. 1945-ben már a náci Németország legyőzését követően a potsdami csúcsértekezleten állapodtak meg a szövetséges hatalmak vezérkari főnökei, hogy a Koreai-félszigeten lévő japán csapatokat ilyen munkamegosztásos módszerrel fogják lefegyverezni.
O. P.: Tehát ami munkamegosztásnak indult az konfliktussá mélyült, meg szembenállássá, és mind a két oldalon kialakult ez a hatalmi központ, és így lett hidegháborús törésvonal?
Cs. M.: Így van, de azt is meg kell említeni, hogy a koreai háború inkább polgárháborúként indult, és csak a kirobbanását követően lett nemzetközi konfliktus. A koreai háború ugyanis a rivális kormányzatok, tehát az eltérő ideológiai háttérrel rendelkező phenjani és szöuli kormányzat szembenállásából robbant ki. És ez a polgárháború pillanatokon belül nemzetközi konfliktussá nőtte ki magát, mert a háború kirobbanásának, tehát az észak-koreai támadás napján az Egyesült Államok felszólította az ENSZ-nek valamennyi tagállamát, hogy működjenek közre Dél-Korea a megvédésében. Az ENSZ tagállamai közül 16 ország, élükön az Egyesült Államok, azonnal jelentkezett Dél-Korea védelmére, nyilvánvalóan Észak-Koreát pedig a Szovjetunió támogatta, nem közvetlenül katonai erővel, hanem annál árnyaltabb formában, de gyakorlatilag a Szovjetunió, valamint a teljes szocialista világrendszer Észak-Korea mögött állt. És 1950 októberének végétől – novemberének elejétől még maga a Kínai Népköztársaság is bekapcsolódott a konfliktusba. Gyakorlatilag 1950 októberére, amikor az ENSZ csapatok ellentámadása annyira jól sikerült, hogy szinte már a kínai határra szorították vissza az észak-koreai csapatokat, és gyakorlatilag úgy nézett ki hogy 1950 októberének végére megvalósul az egész Koreai-félsziget ENSZ zászló alatti egyesülése, akkor a Kínai Népköztársaság bekapcsolódott a háborúba. Hivatalosan a kínai „népi önkéntesek” csatlakoztak, tehát több százezer kínai katona csatlakozott Észak-Korea megsegítéséhez, illetve a fegyverzetüket a Szovjetunió biztosította. Mindez azt eredményezte, hogy 1950 késő őszén, telén sikerült visszaszorítani az ENSZ csapatokat. 1951-nek a januárjában még egyszer sikerült Szöult elfoglalni, és utána gyakorlatilag 1951 késő tavaszától a frontvonal nagyjából ott, azon a vonalon stabilizálódott, ahol maga az egész konfliktus elkezdődött, tehát a 38. szélességi fok térségében. A fegyverszünet 1953 júliusának végén jött létre, de békeszerződés a mai napig nincsen.
Tovább az interjú második részére
