OP nagyinterjú Baán Istvánnal.
Bizáncról, a bizánci-magyar kapcsolatok intenzitásáról és a magyar bizantinológia lehetőségeiről is beszélt dr. Baán István (görögkatolikus pap, bizantinológus, az MTA doktora, a Bizantinológiai Intézeti Alapítvány alapítója) az Orient Projektnek adott nagyinterjújában.
Interjú leirat
Baán István atya – Parlagi Gáspár
P.G.: Kezdjük talán a személyes oldalról. Mikor és miért kezdtél el Bizánccal, illetve a magyar-bizánci kapcsolatok kérdésével foglalkozni?
B.I.: Mondhatnám, hogy már zsenge gyermekkorom óta… de ez nem lenne igaz. A gimnazista időkben, magyarán mondva a 60-as évek közepén történt. Ekkor ismerkedtem meg a görögkatolikus egyházzal, és kíváncsi lettem, hogy milyen történelmi háttere van. Volt akkoriban egy jó barátom, Vásáry István turkológus (ma akadémikus), akivel sokat beszélgettünk, főleg az erdélyi görögkatolikusok múltjáról, illetve Ivánka Endrének az idevágó cikkeiről még a 40-es évekből: hogy jó lenne megnézni, mi is ennek a gyökere. És Szent Gellért bizánci műveltségéről is; mert valahol az alapoknál kellene kezdeni… Lassanként kezdett érdekelni, de szisztematikusan nem foglalkoztam vele, csak sokkal, de sokkal később. Ugyan fordítottam Palamasz Szent Gergely 1Palamasz Szent Gergely (Kr. u. 1296-1359) Áthosz hegyi szerzetes, később Thesszaloniki metropolitája. A XIV. század legnagyobb hatású bizánci gondolkodója, a hészükhazmus (a Jézus-ima gyakorlata köré épülő szerzetesi lelkiség és teológia) fő képviselője. szövegeiből is, de az teológia; nem az a fajta Bizánc, ami iránt az emberek általában érdeklődnek. Aztán később, más irányú kutatásaim során, mindig egy kis csipetet összeszedtem abból, amire éppen ráakadtam a könyvekben – mert ezek a témák eléggé szerteszét találhatók. Egyszer csak összeállt annyi anyag, hogy úgy gondoltam, tényleg érdemes lenne formába önteni. Nagy „lökést” adott az is, hogy szelíd felszólítást kaptam, írjam meg az akadémiai doktorit, mert különben az e célból alkotóévnek fölhasznált 12 hónap után járó fizetést vissza kell fizetnem. Ez is igen erős „lelki motívumot” jelentett… Végül csak elkészült,. De másodkézből dolgoztam, Moravcsik Gyula előmunkálataira támaszkodva. A források között voltak nem csak nyomtatott, hanem kéziratos anyagok is, de aránylag kis számban (elsősorban Thesszalonikiben, a Patrisztikus Intézetben mikrofilmre véve őrzik az áthoszi kéziratok másolatait), közülük a késői krónikákat néztem meg. Ez már tényleg kutatást jelentett, a munka többi része jobbára csak gyűjtögetés meg válogatás volt. Így állt össze egy korpusz, , amiből Moravcsik Gyula Árpád-kori szöveggyűjteményének 2Moravcsik Gyula: Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Budapest: Akadémiai, 1988. a folytatása 3 Baán István: A XIV-XVI. századi magyar történelem bizánci és kora újkori görög nyelvű forrásai. Budapest: Balassi, 2013. (on-line: https://www.academia.edu/22356265/Ba%C3%A1n_Istv%C3%A1n_A_XIV_XVI_SZ%C3%81ZADI_MAGYAR_T%C3%96RT%C3%89NELEM_BIZ%C3%81NCI_%C3%89S_KORA_%C3%9AJKORI_G%C3%96R%C3%96G_NYELV%C3%9B_FORR%C3%81SAI_FONTES_BYZANTINI_ET_POSTBYZANTINI_AD_RES_REGNI_HUNGARIAE_IN_SAECULIS_XIV_XVI_GESTAS_PERTINENTES. ) lett, az Anjou kortól Kr.u. 1600-ig. Egyik érdekessége, hogy Bizánc ugyan már akkor rég nem volt a birodalom fővárosa, de a görög nyelvű kultúra továbbra is élt, és rengeteg anyag született, úgyhogy végül is nyugodtan lehet mondani, hogy ezek eredeti források, nem pedig másodkézből átvett dolgok.
P. G.: Említetted, hogy az érdeklődésed elsősorban vallási oldalról kezdődött az elején…
B. I.: Igen, és ez máig is megmaradt. Engem elsősorban a teológia érdekelt, de annak azért többféle formája is van. Például a liturgia maga, a liturgia szövege, a liturgia magyarázatai… Aztán a XIV. századi nagy szellemi-lelki mozgalom, a hészükhazmus, amely elsősorban az imádsággal foglalkozott. Ennek kapcsán a Filokália szöveggyűjteménye… szóval sok olyan dolog, amely valahol mégiscsak összetartozik. Főleg most, hogy az utóbbi időben Palamasz Szent Gergelyt próbáltam rendszeresebben tanulmányozni, vele kapcsolatban is megtapasztaltam, hogy mennyi történelmi részlet befolyásolja az értékelését. Tehát nem csak lelépett valahonnan a falvédőről, majd utána visszament, hanem nagyon is konkrét történelmi körülmények közt élt. A korszak, amelyben működött, bizonyos szempontból az egyik legforradalmibb korszak volt: polgárháborúk, Kelet és Nyugat nem éppen békés kapcsolatainak kora, amikor az iszlámmal is elindul már egyfajta birkózás… Tehát mindenféleképp szükség van a körülmények ismeretére is.
P. G.: És akkor ez vitt arra, hogy történészként is elkezdj a témával foglalkozni?
B. I.: Igen, így is mondhatjuk. Engem a történelem amúgy is érdekelt. A késő bizánci kor pedig azért is különösen érdekes, mert ekkor már virult a Magyar Királyság, és kapcsolatban állt Bizánccal. Mindig is foglalkoztatott, hogy lehet-e bővíteni ezt az adattárat úgy, hogy a magyar-bizánci kapcsolatokban akár új tények bukkanjanak föl, akár úgy, hogy régebbi dolgokat esetleg másképpen értékelhetünk. Mindig az volt a nagy vágyam, hogy esetleg valahol fölbukkan majd egy olyan ismeretlen dolog, amiről eddig még nem esett szó. Erre mindig van egy apró remény, mert az áthoszi kéziratok még mindig nincsenek teljesen föltárva. (Iszonyú mennyiségű kéziratról van szó – iszonyú pénz is kell hozzá, – de leginkább szakemberek.) És történelmi helyzetek is szolgálhatnak meglepetésekkel… például amiről pontos ismereteim nekem sincsenek, de a 90-es években hallottam, hogy Albániában például annak idején sok mindent elrejtettek Enver Hodzsáék rezsimje elől, amikor ott még léteztek klánok és törzsfők (most nem tudom, mi a helyzet). Például ezekből a kincsekből – most elsősorban kéziratokra gondolok, de akár más is lehet – előbukkanhatnak olyan adatok, amelyek az egész bizantinológia számára érdekesek. De említhetnék példát a patrisztikából is. Éppen most adta ki magyar fordításban Somos Róbert Órigenésznek azokat a Zsoltárhomíliáit, amelyeket 2012-ben a müncheni könyvtárban fedeztek fel. Ilyenek mindig előfordulhatnak. Hogy aztán ez fontos lesz, vagy nem, nem tudjuk; de az anyag nem lezárt, bővülhet, és mindig élteti a reményt, hátha rábukkanhatunk valami újdonságra.
P. G.: A magyar-bizánci kapcsolatokra hamarosan visszatérünk. De még egy kicsit nagyobb távlatból is tekintsünk rá a témára: A XXI. századi Magyarországon miért lehet fontos – vagy érdekes – egy lassan 600 éve eltűnt birodalom emlékeivel foglalkozni?
B. I.: Az, hogy mi tűnt el és mi nem, relatív. Hiszen Bizánc nem csak egy földrajzi területet jelent, hanem mindazt az ókori örökséget, amelyet átvett és átörökített, és mindazt, amit a kereszténység szemszögén keresztül mára már teljesen közkincsé tudott tenni. Ráadásul rengeteg félreértést érdemes tisztázni. Hála Istennek, a bizantinológia megpróbál objektív tudomány lenni. Tehát nem a közhiedelmek hullámain szörfözik, hanem tényekre alapulóan szeretné bemutatni, mi is volt ez a birodalom. Úgy gondolom, hogy – főleg nálunk – sok-sok negatív tévképzet él Bizánccal kapcsolatban. Ugyanakkor nem az a cél, hogy egy népszerűsítő könyv jelenjen meg, ami az ellenkező felfogást képviseli, hogy „most mindent tökéletesen simára vasaljunk”. De igenis, a tények ismerete nagyon-nagyon fontos lenne, ehhez pedig az is szükséges, hogy kimenjünk a „terepre”, és lássuk, ne csak meséljenek róla, hanem magunk szerezzünk tapasztalatot.
P. G.: Akkor nézzük meg egy kicsit ezt a kétarcúságot Bizánccal kapcsolatban! Egyrészt: mi az a kulturális örökség, ami miatt ma is aktuális? Mit tehetünk a mérleg pozitív serpenyőjébe tehetünk a Birodalom megítélésével kapcsolatban?
B. I.: Először is: régen úgy állították be, hogy Bizánc lényegében a Római Birodalom – úgymond – féregnyúlványa, amelyik állandó hanyatlás során végül is csak kilehelte a lelkét. Mellesleg úgy 1100 éven keresztül tarthatott ez a hanyatlás (maga a Római Birodalom sem tartott addig, mint ameddig ez az állítólagos bizánci hanyatlás). De ez még a XIX. század szemlélete volt, az angol világbirodalom talaján született eszme, amely korát tartotta – és még ma is tartja – a civilizáció csúcsának és mércéjének, és ezzel mért minden mást, így Bizáncot is. Ma már eléggé másként látjuk.
Ami pedig Bizánc pozitív oldalát illeti: először is talán az ókori kultúrkincsek megőrzését kell mindenképp kiemelnünk. Hiszen mindazt, amit a görög kultúrából ismerünk, jórészt bizánci közvetítéssel ismertük meg. Ennek leginkább az volt a módja, hogy filozófusok, tanárok és mások is mentek át Nyugatra – először tanítani, majd pedig menedéket kérni –, és közben rengeteg kéziratot is vittek magukkal. Ez aztán fölkeltette a nyugatiak érdeklődését, igazából ez volt a kezdete a bizantinológiának. A birodalom bukása után az aktuális nyugati hatalmak már olyan helyzetben voltak, hogy szinte expedíciókat indíthattak az – akkor már Oszmán – Birodalomba, és közben begyűjtötték akár a klasszikus, akár a nem-klasszikus kéziratokat. XIV. Lajos például elég szép ilyen kéziratgyűjtő hadjáratot tartott, hála Istennek! Hiszen ezeket most biztos helyen, nyugati könyvtárakban, levéltárakban őrzik, és kutathatók. Míg esetleg a történelmi viszontagságok miatt, ha azon a helyen maradtak volna, ahol születtek, vagy akkoriban őrizték őket, akkor semmi sem maradt volna meg ezekből. Bizánc tehát elévülhetetlen érdemeket szerzett az antik kultúra megőrzésében.
A másik: a bizánci szellem koránt sem volt úgy patrióta, hogy közben a kozmopolitizmusát elveszítette volna. Hiszen a Bizánci Birodalom kiterjedt a Mediterráneumra, illetve később csak a felére. Ugyanakkor a görög kultúra már Nagy Sándor hódításai óta kelet felé is igencsak behatolt. Bizánc összekötő kapcsot képezett a távolabbi Kelet és a távolabbi Nyugat között, egyszersmind egyfajta szűrőként szabályozta vagy regulázta, hogy mi az, amit érdemesnek tart továbbadni, és mit nem. Persze nem egy mesterséges reguláról van szó, de a kereszténység nézőpontja és mentalitása valamiféle biztosítékot jelentett arra, hogy túlzások ne honosodhassanak meg – néha azonban ilyenek is előfordultak. Például a kínzások, büntetések, és egyéb ilyen fizikai pressziók Bizáncban nem voltak „divatban”. Ezt elég kevesen tudják. Volt olyan időszak, amikor lényegében nem volt halálbüntetés, hanem ehelyett megkérdezték a súlyos bűntény elkövetőjét, hogy nem akarna-e inkább egy bizonyos időre kolostorba vonulni? És akkor kolostorba vonult. Ez a bizonyos idő azért a biztonság kedvéért jó 10-20 év volt… Nem mondták azt, hogy javuljon meg, de vélhetőleg a hosszú idő, az imádság és a szabályozott életkörülmények következtében mégiscsak változott az illető. Persze nem arról volt szó, hogy a kolostorok valójában büntetés-végrehajtási intézetek lettek volna, de lehetőséget nyújtottak, hogy az elkövető az életét valamilyen módon mégiscsak javítsa, még ha nem is mindig ideális körülmények között. Persze léteztek szigorú büntetések is: valakit megvakítottak vagy levágták az orrát, de kis számban. Pontosabban akkor, ha a dinasztikus érdekek azt kívánták meg. Persze mi csak Vazul megvakíttatására és megsüketítésére emlékezünk vissza Ady nyomán („legyek én az új, az énekes Vazul”, de Adynak sem öntöttek forró ólmot a fülébe!). Később a török szultánoknál az első lépés az volt, hogy amikor trónra léptek, családjuk összes férfitagját kiirtották, mert biztos ami biztos”. Bizáncban ilyennel nem találkozunk. Persze ott is előfordultak szadista emberek vagy kegyetlenkedések, de maga a testi kínzás sem volt általánosan elfogadott dolog. Már Nagy Konstantin rendelkezett arról, hogy rabszolgabélyeget nem lehet az ember arcára rásütni, mert az Isten képmása. Ez nagyon fontos szemléletet tükröz, pláne abban a korban, amikor a rabszolgaság teljes mértékben virágzott a Birodalomban.
Ezeken kívül más pozitívumokat is felsorolhatunk. Például Bizáncban olyan szervezett közigazgatás volt, amelyiknek nyomai mindmáig bármelyik civilizált államban fellelhetőek. Volt egy kiépült központi hatalom, volt kancellária, ahol írásos levelezés folyik; nem csak alkalmi jelleggel, hanem rendszeresen. Nagyon sajnálhatjuk, hogy ennek a 99%-a elpusztult, de azért a megmaradt kevésből is sok mindenre tudunk következtetni. Érdekes megfigyelni, hogy az állam szervezete is hogyan tudott a körülményeknek megfelelően átalakulni. Ilyen például a hadsereg szerveződése: A légiók mennyire voltak mozgathatók? Honnan kellet verbuválni? De jelentősen átalakult a Birodalom közigazgatása akkor is, amikor például egyre nagyobb szerepet kapott a tengeren folytatott harc (az arabok is erősen támadtak, főleg a Földközi-tengeren: Szicíliát, és Dél-Itáliát is). Ezért tengeri themákat szerveztek. A thema egy komplex katonai körzet volt, tehát nem csak a szárazföldre koncentráltak, hanem a tengereket is lefedte ez a szervezet. Mindig megpróbálták megtalálni a megfelelő szervezeti megoldást. Ez persze általában azt jelenti, hogy „épp egy lépés hátrányban vagyunk, mert az események mindig megelőztek bennünket”, de nem hagyták annyiban. Tehát nem megkövesedett rendszer volt, amelyik akadályt gördített volna egy bizonyos mértékű fejlődés útjába.
Bizáncban például a császári hatalom is korlátozott volt, nem beszélhetünk abszolutisztikus hatalomról. Amikor ma a bizantinizmust kritizálják, a fogalom gyökerei messzire nyúlnak, a Napkirály udvaráig. Akik akkor Bizáncot elsőként – a francia felvilágosodás ébredező szellemében – megismerték, sajnos a Bourbonokat vették mintául, pedig XIV. Lajos abszolutisztikus monarchiája nem lett volna elképzelhető Konstantinápolyban… Először is: a császárt mindig választották. Nem volt automatikus a leszármazás alapján történő trónutódlás, így elég szépszámú uralkodóról mondható el, hogy alulról küzdötte fel magát, pl. III. Mihály istállófiúból lett császárrá. Ez is jól mutatja, hogy volt egyfajta társadalmi mobilitás, még akkor is, ha a rendszer igyekezett meghatározni, hogy kinek hol a helye a birodalomban. Ezt ma protokollnak is nevezzük: mindenkinek tudnia kellett, hogy hol van a saját helye. Erről később egész hosszú listák is készültek. (Ma is tudjuk, hogy a helyettes államtitkár az ugyebár nem miniszter; alacsonyabb rangú, és mások a feladatai, ahogy a főosztályvezető sem csoportvezető…) Persze mondhatjuk, hogy ez nagyon merev, de ezt sem a porosz állam találta ki, hanem a római jog alapján a bizánci udvarban alakult ki, és aztán ez öröklődött át később Nyugatra is. Nem azt mondom, hogy I. Ferenc József udvarában ugyanazok voltak a címek és rangok, mint Konstantinápolyban, de a struktúra alapja nem véletlenül olyan hasonló. Ezek a pozitív oldalak, mellettük természetesen vannak negatívak is, de az a fajta elképzelés, amelyik Bizáncban csak a hanyatlást akarja látni, és minden jelenséget eleve csak negatívan akar értékelni, egyszerűen nem felel meg a történelmi tényeknek.
P. G.: Igen, pont erre akartam rákérdezni… Ugye egyrészt van ez a toposz, az 1100 éves folyamatos hanyatlásról. A másik klasszikus negatív közhely, ami elő szokott kerülni Bizánc kapcsán, az a cezaropapizmus.
B. I.: Igen. Ennek a története azért is érdekes, mert maga a cezaropapizmus kifejezés is nyugati eredetű dolog. Kérdés, hogy a császár vajon a pápa fölött áll-e, irányíthatja-e a pápát a császár? Magyarán mondva: milyen viszonyban áll egymással a világi birodalom (az impérium) és az egyház? Hogy a pápa kiszabaduljon a császár öleléséből, annak a két kard elmélete lett a folyománya – amit megfogalmazott VIII. Bonifác –, azaz hogy két hatalom létezik: a világi meg az egyházi, a pápa pedig mindkettővel rendelkezik: teljes egyházi és világi hatalommal. Tehát a világi hatalom (az impérium), azaz a császár a hatalmát csak a pápától eredeztetheti. Végül mégis állandó egyensúlyi harc alakult ki, amelynek folyamán valamilyen formában a világi hatalom is befolyásolni akarta az egyház működését, az egyház pedig elég görcsösen ragaszkodott a saját privilégiumaihoz és eszközeihez.
Ez egészen máshogy történt Bizáncban. Ott a császár (a birodalom) és az egyház közötti viszony leírására a „szimfónia” (vagyis az „összhang” fogalmát) használták. Bár ilyen összhangot ritkán lehetett megteremteni. Hiszen ha a hegedűnek enged a húrja, akkor hiába húzza az illető, a másik mellette azt hamisnak hallja. (Egyébként ő is, csak legfeljebb nem akarja elismerni.) A „szimfónia” azt jelenti – ahogy már Justitianus császár idejében is kifejtették –, hogy az egyház imádkozik a birodalomért, a birodalom elöljáróiért is. (Ezt egyébként az egyház már a pogány császárok idejében is megtette –, erre hivatkoztak mindig a keresztények, hogy ők nem lehetnek a birodalom ellenségei, mert imádkoznak a császárért. De csak császárért imádkoznak, s nem imádják őt). A másik oldalról a császárnak pedig az a feladata, hogy biztosítsa az egyház számára a megfelelő működést.
Ennek egyik megnyilvánulása volt az, hogy például a zsinatokat a császárok hívták össze, valamint biztosították a birodalmi posta-járatot, hogy a püspökök el is tudjanak oda jutni. A tisztviselők révén a helyszínt és a rendes lebonyolítást is elintézték, majd végül a császárok törvénybe iktatták a zsinatok döntéseit, és aztán ezt terjesztették is. De nem álltak a zsinat fölött! Ez nagyon fontos. A császár részt vehetett a zsinaton, de csak mint „tisztes vendég” – tehát nem állt a püspökök fölött. A császár soha nem volt püspökké szentelve, a hit dolgaiba ilyenformán nem szólhatott bele. Azok a császárok, akik megpróbálták ezt tenni (mint például a képromboló császárok), jól megkapták a magukét az egyháztól, és rendszerint eretnekké is nyilvánították őket. VIII. Mihály császár is (aki unióra akart lépni Rómával) eléggé csúnya feddésben részesült az egyház részéről: végül nem is kapott egyházi temetést, mert nem vette figyelembe az egyház véleményét. Tehát a császár és az egyház között mindig is volt egyetértésre való törekvés, ugyanakkor azonban a feszültségek megmaradtak. A császár soha nem került az egyház fölé, ezért valójában nem lehet cezaropapizmusról beszélni.
Általában elég nagy bajt jelent a történetírásban, ha valahol kialakul egy toposz, egy címke, és akkor igyekeznek mindenhol „újrahasznosítani”, még akkor is, hogyha arra a helyre nem illik. Hál’ Istennek a bizantinológia ezen már túljutott, és ezek az eredmények már a katolikus egyháztörténet-írásban is – legalábbis annak legmagasabb szintjén – érvényesülnek. Sajnos a közvélemény az ilyen szavakat, mint „bizantinizmus” mindig szívesebben veszi, mert úgy gondolja, hogy egy ilyen szlogennel minden jelenséget jól le lehet fedni. Ez olyan, mint az oroszoknál a jezsuitizmus volt.(A jezsuita elsősorban „ravasz, és álnok,” másodsorban pedig „összeesküvő”, de persze még ezeken kívül is minden rosszat el lehet róla mondani.) Ugyanakkor ezek nem történelmi fogalmak, hanem sokkal inkább a pártoskodás transzparensei, márpedig komoly történész ilyeneket nem alkalmaz.
Bizánci-magyar kapcsolattörténet
P. G.: És milyen volt a korabeli magyarság kapcsolata ezzel az államalakulattal? Egyáltalán meddig nyúlnak vissza a Magyar Királyság és a Bizánci Birodalom kapcsolatai?
B. I.: A magyarok elődei már régóta kapcsolatban voltak a Birodalommal, még ha ez sokkal homályosabban kirajzolódó történet is, mint az államalapítás utáni idők. Nem csak nekik volt tudomásuk Bizáncról, hanem Bizáncnak is tudomása volt róluk. Nagyjából már a honfoglalás idejétől igyekeztek is kihasználni a magyarokat különféle külpolitikai céljaik megvalósítására.
Bizáncban ugyanis sajátosan értelmezték a „ne ölj” parancsot, hogy lehetőleg vér nélkül védjük meg a birodalom polgárait. Ezért lehetőleg inkább idegen népeket uszítsunk egymás ellen, aztán azok majd úgy csinálják, ahogy éppen tudják. Ezt többnyire intenzív diplomáciával érték el, ezért tartották ravasznak és álnoknak a bizánciakat. (Mert a korabeli Nyugat szemléletében ha mondjuk ezer embert szemtől-szembe lemészároltak, hát „az hozzátartozott a dolgok természetéhez”, s ezt vitézségnek tartották. A bizánciak azonban nem szívesen tették.) A bizánci teológusok úgy tartották, hogy a gyilkosság akkor is bűn, ha háborúban követik el. Még ha „hazaszeretetből” teszik, akkor is vezeklés és büntetés jár érte, tehát nem lehet elnézni fölötte, hogy „hát az ellenséget ölte meg”. Az emberélet Isten ajándéka, tehát ezzel mindig tisztelettel kell bánni. Vannak kényszerhelyzetek, de ott sem arra buzdítják a másikat, hogy öljön, hanem hogy ha csak lehet, kerülje el.
A bizánciak diplomáciai kapcsolatai korán eljutottak a magyarokhoz is. A X. század közepén már történtek olyan tapogatózások, hogy a Magyar Fejedelemséget is belevonják a bizánci érdekszférába. A híres bizantinológus, Dimitri Obolensky szóhasználatával: hogy bekapcsolják „a Bizánci Nemzetközösségbe”. A párhuzam természetesen mai, de jól kifejezi, hogy valamilyen hivatalos kapcsolat is létrejött a magyar törzsfőkkel, vagy legalábbis egyes törzsfőkkel. Ennek egyik eredményeképp Bizánc püspököt küldött Magyarországra, akit „Turkia püspökévé” szenteltek fel. Ő volt Hierotheosz püspök, aki ma már – Szent Istvánnal együtt – Konstantinápoly által is kanonizált szent.
Egyébként szomszédos államok közti kapcsolatokról beszélünk. (Bár eleinte nem voltak közvetlen szomszédok, mert a Bolgár Birodalom beékelődött a magyar föld és Bizánc közé, azonban már 1018-ban – tehát még Szent István alatt – újból Bizánc fennhatósága alá került a bolgár terület, és így aztán dinasztikus kapcsolatok is szövődtek.) Ráadásul a szomszédság eleve erősebb gazdasági és kulturális kapcsolatokat eredményezett. Így például magyarokat is szívesen alkalmaztak a bizánci testőrségben, és bár ezekről sajnos kevés az adatunk, de ennek ellenére itt is tapasztalható egyfajta folyamatosság.
A magyar királyok fontosnak tartották, hogy ezzel a birodalommal legalább olyan jó kapcsolatban legyenek, mint az úgynevezett Nyugat-Római (tehát a Német-Római) Császársággal. A történetírás eddig behatóbban foglalkozott ezekkel a nyugati kapcsolatokkal, de látni kell azt is, hogy Magyarország két oldalának szomszédos területeit két különböző nagyhatalom uralta. És az országnak ezt az egyensúlyi helyzetet kellett fenntartania. Ez aztán olyan gesztusokban is megnyilvánult, hogy pl. magyar hercegnőt adtak bizánci uralkodóhoz. Erre volt példa Piroska, Szent Lászlónak a lánya, akit II. Komnénosz János császár vett el feleségül. Azután itt van a későbbi III. Béla királyunk, akit még hercegként Magyarországról Bizáncba vittek, mert I. Manuel császár vejének szánták (de aztán Mária császárleányt végül mégsem hozzá adták). Egy ideig még kiszemelt trónörökös is volt, és amikor mégis visszatért Magyarországra, akkor a történelmi megítélés szerint elég sok görög bizánci szokást hozott és honosított meg itthon is, például a kancellária szervezett intézményét.
A dinasztikus kapcsolatok mellett ott vannak az egyházi kapcsolatok is, ami azért érdekes, mert úgy látjuk a forrásokból – mégpedig írott forrásokból, tehát ezek nem légből kapott adatok! –, hogy Magyarországon a bizánci egyház, azaz a Konstantinápolyhoz kötődő hierarchia ugyanúgy jelen volt, mint a Rómához kötődő nyugati hierarchia.
Amikor a keleti és a nyugati egyházak kölcsönös viszonyáról beszélünk, akkor igazából a Római Egyház belviszonyairól beszélünk: a régi Róma meg az új Róma kapcsolatáról, ahol mindig is voltak torzsalkodások. Tehát az úgynevezett nagy keleti egyházszakadást a maga korában sem vették mindenütt „véresen” komolyan, mint ahogy később betokosodott az egyháztörténelmi tudatba. Ez azért is érdekes, mert magyarországi viszonylatban sincs nyoma – Szent István korában, de még később sem –, hogy a keleti és a nyugati, vagyis a latin és a görög Egyház éles ellenségeskedésben, szemben állt volna egymással. (Persze személyes ügyek mindenhol előfordultak-fordulhattak; de ahhoz, hogy veszekedhessünk valakivel, nem kell elmenni a szomszédba, azt a saját családunkon belül is le tudjuk folytatni…) A magyar királyok pedig sokáig fontosnak tartották Konstantinápolyt. Szent István például ott is zarándokházat épített, nem csak Jeruzsálemben. És ugyanúgy Ravennában meg Rómában is. Igyekeztek egyensúlyi helyzetet teremteni. A kulturális kapcsolatok nyomait is ismerjük, még ha ezek gyéren is maradtak ránk. De sajnos ugyanilyen forráshiány tapasztalható más területeken is, ahol pedig egyértelműen jelen volt a görög műveltség. Nagyon fontos Szent István idejéből a veszprémvölgyi női monostor görög nyelvű alapítólevele. A későbbiek folyamán is kimutatható, hogy a szávaszentdemeteri szerzetesház mellett Magyarország egyik leggazdagabb monostora volt, egészen a tatárjárásig. A tatárjárás súlyos sorscsapást jelentett általában a magyarországi egyházi életben, de különösen a keleti egyházra nézve, mert az ország újjáépítése során ettől kezdve már sokkal inkább a nyugati befolyás erősödött, mivel azok a keleti illetve bizánci területek, ahonnan lehetett volna valamilyen segítségre számítani, már tatár és török uralom alatt voltak.
Számos dinasztikus kapcsolat alakult ki. Ha valaki elmegy Tihanyba, akkor ott is láthatja, hogy a kijevi Anasztázia hercegnő volt I. András felesége, aki – ha így kategorizálunk – szintén a keleti egyházhoz tartozott. Abban az időben a vallási ill. szertartásbeli hovatartozásból nem csináltak kabinetkérdést. Az első ezredforduló táján III. Ottó felesége, Theophanu is görög hercegnő volt. (Ezeket a helyzeteket örökölt történelemszemléletünk szemüvegén keresztül csak mi kezeljük furcsaságképpen, mert úgy tűnik, mintha unikumok lennének. A kor szellemében azonban teljesen természetes volt, hogy „bárhonnan lehet hozni valakit”, aki megfelelő személy, aki megerősítheti azokat a kapcsolatokat, amelyeket az ország érdekében a dinasztia építeni akar.) Tehát kulturális kapcsolatainknak is fennmaradtak egyértelmű emlékei.
P. G.: Tehát a tatárjárás is egy nagy fordulatot jelent, utána pedig jött a vegyesházi királyok kora. Hogyan változtak meg ezek a kapcsolatok akkoriban?
B. I.: A vegyesházi királyok kora azért érdekes, mert a királyi család, az Anjouk, kifejezetten Bizánc-ellenesek voltak, hiszen a maguk eredeti felállásában – tehát Nápolyból kiindulva, majd a konstantinápolyi latin császárság révén – igazából már nem a megegyezés vagy az együttműködés, hanem a rivalizálás volt a fő céljuk. Igaz hogy Magyarországon ez még annyira nem volt karakteres, de nemzetközi politikai téren ekkor nagyon éles harcok folytak. Végül ugyan kútba esett a Latin Császárság feltámasztásának az eszméje, de a feszültségek még azután is megmaradtak.
Luxemburgi Zsigmond uralkodása is nagyon jelentős, hiszen óriási területeket uralt, és megpróbált olyan európai hatalmi struktúrát fenntartani, amelyik egyrészt a pápaságnak és a nyugati hatalmaknak a viszonyát is egyensúlyban tartja, másrészt viszont figyelembe vette Bizánc szorongatottságát is. Sajnos a nikápolyi ütközetben ő maga is majdnem fogságba esett, csak az utolsó pillanatban sikerült valahogy megmenekülnie. Ígéretet is tett, hogy támogatni fogja a Bizánci Birodalmat. Ehhez azonban nem volt elég a saját ereje, a nyugati szövetségesek tekintete meg nem terjedt odáig – túl messze volt számukra Konstantinápoly. Zsigmond azonban már érzékelte a török veszélyt; így tudta, hogy a mi bőrünkre is megy a dolog. Nagyon nyitott volt,mert látva a nyugati és keleti egyházaknak akkor már elég feszült viszonyát, mindenáron zsinaton akarta elérni a két egyház egyesítését. Uralkodása vége felé még azt is tervbe vette, hogy Budán tartsák meg 1437-ben ezt a zsinatot, de halála megakadályozta terve végbevitelében, ezért aztán a bizánci küldöttség nem ide jött, hanem Firenzébe, és ott kötötték meg az uniót. Zsigmond alatt intenzív követjárásoknak lehetünk tanúi, a császár és király egyfajta hidat jelentett Kelet és Nyugat között, személyes tapasztalata is volt Konstantinápolyról. A nikápolyi csata után is a bizánci császár pártján volt, és ez egy elég érzékeny helyzetet eredményezett, mert Velence kettős szerepet játszott: a Nyugat kultúráját képviselte, de valójában sokkal inkább saját gazdasági érdekei mellett állt ki, és inkább Konstantinápoly gyengítését szorgalmazta, semmint megerősítését.
És ott van Hunyadi is, akiről remélhetőleg nem kell túl sokat beszélni. Amennyire a politikai körülmények engedték, megpróbált ugyan hadjáratot indítani Bizánc felszabadítására, de az utolsó időben már ő sem volt abban a katonai helyzetben, hogy ezt megtehette volna. Bár a bizánciak az utolsó pillanatig várták, hogy jön majd Hunyadi – és a török seregek is attól rettegtek, hogy mi lesz majd, ha a rettegett Hunyadi megérkezik, – de sajnos nem érkezett meg. Három évvel később, Nándorfehérvárnál sikerült ugyan megállítani a törököt – ekkor alakult ki Magyarországnak az a szerepe, hogy ő legyen „Nyugat védőbástyája”, azaz neki kellett a saját testével fölfogni a Nyugat ellen irányuló támadásokat,s ez még évtizedekig sikerült is. A török még később is Bécs felé törekedett, de bevenni már nem tudta. Persze ennek az árát mégiscsak Magyarország fizette meg.
P. G.: Tehát 1453-ban Konstantinápoly elesett ,és ez a korszaknak kataklizmatikus eseménye lehetett. Ennek a magyarországi visszhangjairól vannak forrásaink? Mit tudhatunk róla?
B. I.: A hazai forrásokat nem kutattam. A görög források ezt egyértelműen világkatasztrófaként élték meg, ami számukra Jeruzsálem elestével vethető össze. Széles körben éltek az apokaliptikus elképzelések, hogy ez valójában már a világ végét jelenti. Mert ha egyszer Konstantinápoly elesett, akkor ez már az Antikrisztus győzelmét jelenti. Magyarországon ugyanakkor ezt alighanem inkább politikai szempontból ítélték meg. Eléggé el voltunk foglalva a saját dolgainkkal. Lehet, hogy mások kutatták ezt is – őket kellene megkérdezni.
Bizánciak Magyarországon
P. G.: A történelmi áttekintés után most nézzük meg az egyes személyeket is! Már néhány nevet elejtettél az eddigiekben: elsőként ugye Hierotheoszt, azután Piroskát… Tulajdonképpen kik azok a Bizánci Birodalomból származó emberek, akik Magyarországon lettek jelentős személyek; kiket emelnél ki közülük?
B. I.: A fentieken kívül még Szent Gellértről szokták elmondani, hogy neki, bár velencei származású, de görög műveltsége volt. Ez a velencei bizánciság azonban nagyon távol lehet attól, amit mi várnánk. Sok-sok kérdőjel van körülötte, még ha a jó szándékú történészek szeretnének is mindent elfogadni. Én ebben viszont egy kicsit szkeptikus vagyok, hogy például tudott-e görögül vagy sem – még ezt sem tudhatjuk biztosan.
Hierotheoszról azon kívül, hogy idejött a magyarok között működött, gyakorlatilag semmit sem tudunk. Persze ez a hagiográfiában nem okoz nagy problémát, végül is valamennyi nyoma mégiscsak van, hogy itt maradt a keleti egyház. Az már vita tárgya, hogy milyen mértékben, de Magyarországon volt Konstantinápolyhoz kötődő, bizánci szertartású ortodox egyház, és erről a későbbiek során is van adatunk. 1028-ban például János (Ióannész), Turkia metropolitája részt vett Konstantinápolyban egy zsinaton, amely eléggé kiemelkedett a korabeli – amúgy elég gyakran tartott – zsinatok közül, mert olyan – többek között a házasságra is vonatkozó – határozatokat hozott, amelyek tovább is éltek a bizánci jogalkotásban.
Bizáncból érkezett konkrét személyekről amúgy elég keveset tudunk. A görög jelenlét majd valamikor a XVII. századtól erősödik majd meg, amikor a görög kereskedők is megjelennek. (Akiket mi görögnek mondunk, de valójában zömmel macedo-vlach származású, de görögül beszélő – vagy legalábbis görögül író – emberek voltak.) Jelentős görög származású személyt ugyanakkor korábbról nem nagyon tudunk. Mátyás udvarában is mind nyugatiak voltak a humanisták, s bár tudtak görögül, de nem görög származásúak voltak.
Magyarok Bizáncban
P. G.: Viszont a másik oldalról megemlíthetünk jó néhány, számunkra jelentős személyiséget, akik Magyarországról kerültek Bizáncba. Piroskán kívül is.
B. I.: Igen. Összesen három bizánci császárnő került ki az Árpád-házból: Eiréé-Piroska mellett II. Izsák felesége, Margit, és II. Andronikosz felesége, Anna. De még Piroska alakja is csak mostanában kezd jobban körvonalazódni, annak ellenére, hogy Moravcsik Gyula már a 30-as években publikálta a sírversét, és a Hagia Szophiában úgy tartják számon, hogy az a koporsó, amelyik jobb oldalon, az exonarthexben van, az ő koporsója volt. Mindenesetre fölötte van Mánuel császárnak a magyarországi hadjáratáról készült győzelmi beszámolója, Piroska pedig az ő menye volt.
A személyek után kutatva nem mindig tudjuk, hogy tulajdonképpen ki mennyire volt magyar. Keressük a neveket az írott emlékekben, hogy biztosan megállapíthassuk valakiről. Ugyanakkor nagyon kevés, összesen két-három olyan áthoszi oklevél van, amelyben konkrétan az van leírva valakiről, hogy ’ungarezosz’, tehát magyar. Ilyenkor még mindig kérdéses, mit is takar a magyarsága. Annak mondta magát? Onnan is jött, vagy csak a szülei voltak azok? Egyébként ezek nem voltak különösebben jelentős személyek, csak kisebb földbirtokosok. De van okmányunk, amely megemlíti, hogy Dél-Itáliában, még a XI. században egy bizánci hadtestben volt egy magyar vezér. Pontosan nem tudjuk, mekkora is volt ez a hadtest, de az említett katona nem a császári udvarban szolgált.
P. G.: Azt mindenesetre ennyi példa is szépen mutatja, hogy a társadalom legkülönbözőbb szintjein – talán a legalsókat leszámítva, de a katonától a királylányig, illetve a hercegig bezárólag – volt egy ilyen irányú mobilitás.
B. I.: Volt; de sajnos a forrásaink nagyon hiányosak. Fantáziálni történészként persze nem érdemes, de azt biztosra vehetjük, hogy több volt, mint ami abban a pár, most is olvasható oklevélben megemlítésre került.
Korábbról egyébként érdekes még egy olyan, Kr.u. 971 vagy 972 körül történt esemény – amit egy nyugati forrás állít, –, hogy Thesszaloniki vidékéről az ott portyázó pogányok (értsd: magyarok) 500 embert elraboltak. És van egy görög összeírásunk is a korszakból, amelyik elmondja, hogy abban az illető faluban azért nincs most lakos, mert néhány évvel ezelőtt az erre járó pogányok elvitték őket. A két forrásnak annyira egybevág az időpontja – pedig nem földindulásszerű, nagy dolgokról van szó –, hogy valószínűsíthető, hogy egy kalandozó sereg tényleg rabszíjra fűzött egy csoport görögöt, vagy legalábbis ott lakó népet. Akkoriban lehettek ugyan akár szlávok is, de mindenesetre bizánci alattvalókat hurcoltak el Magyarországra. Amire nem biztos, hogy most nagyon büszkék vagyunk, de ők akkor alighanem nagyon jó fogásnak tartották.
Magyarországi bizantinológia
P. G.: S ha már a személyek, akkor ugorjunk előre a történelemben, és nézzük meg a magyarországi bizantinológiát is. Tulajdonképpen hogyan kezdődtek ezek a kutatások itthon, és kik voltak a jelentős személyek ebben?
B. I.: Túl sok személyt nem érdemes fölsorolni, mert az olvasó máshol is megtalálhatja. A magyarországi bizantinológia igazából csak a XX. században formálódott ki annyira, hogy le tudott válni a klasszika-filológiáról. Ekkor Moravcsik Gyula személyében egy olyan széles látókörű és nagy nyelvtudással rendelkező tudós kezdett el Bizánccal foglalkozni, akinek a művei máig is megkerülhetetlenek. Sokszor úgy gondoljuk, hogy majdnem száz év elteltével annyi minden újat lehetne mondani – de például a steppei népekről írt kétkötetes műve, a „Bizantinoturcica” olyan alapmű, amelyet New Yorktól Vlagyivosztokig máig is mindenki idéz. Moravcsik széles látóköre abban is megnyilvánult, hogy nem csupán a hazai dolgokkal akart foglalkozni. Egyik kiindulási pontja volt Bíborbanszületett Konstantin – egyetlen példányban fennmaradt – műve a birodalom kormányzásáról. Ebben olvashatjuk az első beszámolót a magyarokról, és még más szomszéd népeknek történetéről is. Ez persze kikerülhetetlen forrás, de Moravcsik még sok száz cikket írt, és ezekben egészen a XV. századig foglalkozott magyar és bizánci kapcsolatokkal. Például azzal, hogy Magyarországon több bizánci követség is járt, főleg a XIV. és XV. században, és két császár is megfordult Magyarországon – még Nagy Lajos udvarában –, hogy a katonai helyzetről meg az egyházi unióról tárgyaljon. Mindezeket Moravcsik nagyon szépen összegezte. Igaz, hogy átfogó, a szövegeket két nyelven idéző forrásgyűjteménye csak az Árpád-korra terjedt ki. Nem mintha nem akarta volna tovább is kiegészíteni, de először is a háborúban nagyon sok kézirata elveszett, így sok mindent újra fel kellett dolgoznia, másrészt pedig az 50-es 60-as években a körülmények sem nagyon kedveztek a bizantinológiai kutatásoknak. Így mire oda jutott, hogy az Árpád-kort nagyjából sajtó alá tudta volna rendezni, 1972-ben elhunyt. Ezt a munkát tanítványai – Kapitánffy István és Ritoók Zsigmond – fejezték be. Művével irányt mutatott, hogyan kellene a forrásgyűjteményt tovább folytatni. Ezt próbáltam meg én is, egészen 1599-ig bezárólag.
A magyar bizantinológia azonban nem csak forrásgyűjteményből áll, azokat a forrásokat értékelni is kell. Ebben pedig Moravcsik mellett nagyon nagy szerepe volt Kapitánffy Istvánnak, aki sajnos elég korán elhunyt. Ő a XI-XII. századnak az emlékeit vizsgálta, főleg filológusi szemmel, és nagyon megbízható eredményeket produkált például az irodalomtörténet terén. Azóta is vannak jeles bizantinológusok, akik nemzetközi téren is tevékenykednek, pedig sajnos Moravcsik halála után a magyar bizantinológia elég kevés támogatást kapott, és ezért sokan azok közül, akik esetleg munkálkodhattak volna ezen , inkább más területre mentek át – számos esetben egyszerűen megélhetési okokból.
Bizantinológiai Intézeti Alapítvány
P. G.: Pár szót akkor ezen a ponton szólj a Bizantinológiai Intézeti Alapítvány létrejöttéről, munkájáról is, kérlek!
B. I.: A rendszerváltás környékén a környező országokban mindenhol tanítottak és műveltek bizantinológiát. Nem csak Oroszországban, Romániában, Szerbiában – ahol a kultúra gyökerei Bizáncra nyúlnak vissza –, hanem máshol is, például Lengyelországban, Csehországban, Ausztriában, Horvátországban, Olaszországban is. Úgy tűnt akkoriban, hogy érdekes módon fehér folt maradt ebben Magyarország. Ennek nyilván köze van Moravcsik halálához is, hiszen utána nem támadt olyan jelentős tekintély, aki ezt ki tudta volna harcolni. Akkoriban úgy gondoltam – még eléggé sihederként –, hogy ezt a hiányt valamilyen módon be kellene tölteni. Amikor felmerült, hogy új egyetemek is alakulhatnak, illetve visszatelepülhetnek, arra gondoltam, hogy valahol egy műhelyt kellene létrehozni a bizantinológia számára is. Ez ebben a formában sajnos nem valósult meg (legalábbis nem akkor és nem ebből a kezdeményezésből), de legalább egy alapítvány megszületett ennek az előmozdítására.
Tudjuk, hogy mindenhez pénz, paripa és fegyver kell. Ebből akkor csak három hiányzott, ezért aztán az alapítvány sem tudott igazán jeleskedni… De aztán azt az ötletet kaptuk, hogy ha nem is tudunk egy intézményt adományokból, támogatásokbólvagy bármilyen módon létrehozni, könyveket azonban akkor is érdemes kiadni. Így aztán a bizantinológia nyugati szakirodalmának a legjavából igyekeztem kiválogatni olyan műveket, amelyek lefordításra és kiadásra voltak érdemesek. Mostanra 15 kötet jelent meg a „Varia byzantina – Bizánc világa” sorozatban, ami – ünnepélyesen mondhatjuk – mára mind elfogyott – tehát ne tessék keresni, csak antikváriumokban!
Persze ma, ennyi idő távlatából azt is mondhatnánk, hogy sokkal jobb vagy aktuálisabb műveket is le lehetett volna fordítani; de úgy gondolom, hogy ez – legalábbis a szakemberek szerint, akik a történettudományt oktatják ma Magyarországon – egy olyan alapsorozat, amelyik hiánypótló volt, és sok szempontból ma is nélkülözhetetlen. Hogy a diákok így gondolkodnak-e róla, azt nem tudom…
Az alapítvány pedig a működésének ezt a részét befejezte. Alapműveket fordítani ma már nem olyan fontos, az angol nyelvismeret elterjedése ez jórészt feleslegessé tette. Mindenki el tudja olvasni a nyugati szakirodalomnak ezt a részét. Viszont szeretnénk a mai bizánci gyökerekből eredő gondolkodást megismertetni, ezért egy „Metabizantina” sorozat indul el, amelyik inkább mai görög gondolkodóknak, teológusoknak és lelkiatyáknak a műveit szeretné népszerűsíteni.
A bizánci kulturális örökség
P.G.: Amiről fontos lenne még beszélnünk, az a kulturális örökség kérdése, amit ismét két irányból vizsgálhatunk. Talán kezdjük ismét magyarországi fókusszal: a mai Magyarországon milyen bizánci emlékeket, kapcsolódási pontokat találhatunk?
B. I.: Az írott emlékek tekintetében az egyiket a görög nyelvű források jelentik, a másikat pedig az, ami feltételezhetőleg görög gyökerekre vezethető vissza. Említettem a veszprémvölgyi alapítólevelet. Nálunk Magyarországon ezen kívül más, görög nyelven keletkezett korai irat nincs.
Illetve: egyetlen egy verssor még van, amelyet Janus Pannoniushoz írt Garázda Péter. De ebben egy pikáns történetről van szó. Garázda Péter egy Bolognában vett görög kódexszel ajándékozta meg Janus Pannoniust, és ebben található két sor, amelyet hosszú ideig nem tudtak elolvasni. Görög betűkkel írt, de görögül értelmezhetetlen szöveg volt. Aztán Borzsák István végül kiderítette, hogy nem más, mint egy latin nyelvű disztichon, görög betűkkel írva le. Garázda Péter ajánlása az akkori püspöknek elmondta, hogy azért adta ajándékul a kódexet,, hogy emlékeztesse az ifjú korukban együtt eltöltött szép napokra.. történetesen az itáliai bordélyházakban! De ez mégsem mondható eredeti görög nyelvű szövegnek.
Viszont történtek fontos fordítások görögről latinra. A pásztói monostorban található művekből egy Cerbanus nevű írástudó – talán velencei származású szerzetes – két nagyon fontos műből is latin nyelvre fordított: egy részt Hitvalló Maximosznak a szeretetről szóló fejezeteiből, egy másikat pedig Damaszkuszi Szent Jánosnak az igaz hitről szóló teológiai művéből. Hogy a fordítások milyen fogadtatásra találtak, máig is homály fedi, de annyit tudunk, hogy Dávid pannonhalmi apátnak ajánlotta a munkát. És ez is elegendő annak a bizonyítására, hogy létezett valamiféle kapcsolat, amely a bizánci kultúrához kötődött.
Kulturális téren még a himnográfia, tehát az egyházi himnuszköltészet olyan, amelynek sok-sok eleme, itt-ott elszórtan, de megtalálható. Erről legutóbb Földváry Miklós írt egy nagyon jelentős tanulmányt, amelyben egy zágrábi szerkönyvben található vízszentelési imának a szövegét elemzi. Ennek az elején az olvasható, hogy ’more Graecorum’, tehát „a görögök módjára”. Nagyon alaposan elemezve kimutatja, hogy nem egy felszínes frázissal állunk szemben, hanem a szöveg valószínűleg tényleg egy görög imára vezethető vissza.
Természetesen az építészet is ilyen téma, vagy akár tárgyi emlékek, pl. az esztergomi sztaurotéka 4kereszt-ereklye tartó: http://epa.oszk.hu/02300/02304/00066/pdf/mmuveszet_1931_08_433-439.pdf. És persze a Szent Koronáról szinte már fölösleges is beszélni, mert bár rengeteget vitatkoznak róla, de biztos, hogy bizánci eredetű – ugyanúgy, mint a másik, Konsztantinosz Monomakhosz koronája. Ezzel kapcsolatban is sok hipotézis merült föl: vajon a rajta lévő képek eredetiek vagy pótlások; más számára készült-e, tehát egy Bizáncban „levetett” koronát küldtek-e ide, vagy pedig nem, stb. Ezekről máig sem ültek el a viták, igazából nem is lehet rájuk pontot tenni. (Hacsak elő nem kerül egy konstantinápolyi leltári cédula, amire rá van írva, hogy ilyen és ilyen szám alatt vételezték be…) De éppen most néztem, hogy 10 középkori koronát tartanak számon a világon. (Ebből mondjuk kettő lényegében nem létezik: az egyik Nagy Károly koronája, mert amelyiket Bécsben őriznek, az nem az; a másik pedig talán a skót korona.) De lényeg az, hogy Magyarországon két ilyen korona is van, márpedig ez elég jelentős dolog, és tényleg megkerülhetetlen. Mert nekünk, magyaroknak mi közünk van a Szent Koronához? Hiszen mégiscsak máig megmaradt a címerben, függetlenül attól, hogy épp legitimista vagy akármilyen értelmezést nyert.
Aztán megcsodálhatjuk a porta speciosát is Esztergomban 5https://hu.wikipedia.org/wiki/Porta_speciosa, de erről egy művészettörténész biztos többet tudna mondani… Ugyanakkor olyan, tipikusan bizáncit, amire az építészetben egyértelműen azt mondhatjuk , hogy „bizánci” – nem mernék mondani. Márcsak azért is nehéz, mert ezer évvel ezelőtt sokkal közelebb állt egymáshoz a bizánci és a latin liturgia, és a liturgikus tér szervezése is sokkal rugalmasabb lehetett. De úgy tudom, például a gyulafehérvári székesegyház ásatásainál olyan emlékek kerültek elő, amelyek nagy valószínűség szerint bizánci eredetű szertartásra utalnak.
P. G.: És mi a helyzet az egykori Bizánci Birodalom területein lévő magyar kötődésű emlékekkel?
B. I.: Nagyon érdekes, pár éve hangzott el Peter Schreinernek egy előadása, amelyben valószínűsíteni tudta, hogy hol lehetett Konstantinápolyban Szent István zarándokháza. Nagyon jelentős dologról van szó, ha tényleg lokalizálni is lehet, és nem csak beszélnénk róla. Aztán tudunk elejtett megjegyzésekről, hogy a magyar királyok a szávaszentdemeteri monostornak adományozták a jeruzsálemi Szent Theodórosz monostor valamelyik birtokát. Ennek is majd utána kellene nézni alaposabban. Azt hiszem, hogy II. Endréhez köthető…
P. G.: És a Pantokrátor Monostor Konstantinápolyban?
B. I.: Hát valami közünk ahhoz is van: megállapítottuk, hogy Magyarországról mentek oda az asztalosok, ők készítették… (Csak viccelek!) De az alapítása végül is Piroska nevéhez köthető.
P. G.: Befejezésként: hogyan látod te mostanában a magyar bizantinológia helyzetét? Tanácsolnál-e valamit az érdeklődőknek, akiket – akár laikusként, akár fiatal kutatóként – foglalkoztat a téma?
B. I.: Egy év leforgásán belül – hála Istennek – három bizantinológiai tárgyú doktori disszertáció is született, és egyik jobb, mint a másik. Nemzetközi színvonalúak, mert eleve nemzetközi kooperációval, tehát külföldi tanulmányutak segítségével, külföldi professzor vezetése alatt jöhettek létre. Ez nagyon ígéretes. Ugyanakkor tudjuk, hogy nem független a pénzügyektől, hogy valaki tudja-e ezen a területen folytatni, mert hobbiból nehéz. A tudományhoz tényleg teljes munkaidő kellene. Ráadásul sajnos annyira leépült a görög nyelv oktatása nálunk, hogy most már azt lehet mondani, hogy szinte megszűnt. Már a 60-as, 70-es években is azt mondták az ELTE-n a klasszika-filológus diákoknak, hogy menjenek valami más területre, mert ebből nem fognak megélni, hiszen a gimnáziumi görög oktatás megszűnt, és már a latintanároknak is nagyon nehéz dolguk van. Ebből a szempontból a kilátások elég borúsak. Nem annyira az érdeklődőkön múlik ez, hanem hogy van-e olyan szerv, aki be tudja fogadni az ilyen kutatásokat. Az egyik ilyen a Történettudományi Intézetben van, a másik az ELTE-n, a harmadik meg nálunk, Nyíregyházán a Szent Atanázon. De amíg érdeklődő fiatalok vannak, még sok minden történhet. Még az is megtörténhet, hogy ezt is támogatni fogják…
Van még bőven tennivalónk. A kéziratok feldolgozásának is vannak eléggé elhanyagolt oldalai. Létezik például egy sorozat, a Corpus Fontium Historiae Byzantinae, vagyis a bizánci források történeti tára, ami eredetileg nem teológiai, hanem történeti jellegű, de azután a teológiát is belevették – mert jó, hogyha dagad a sorozat –, viszont így sem záporoznak a kéziratok, mert igen alapos előmunkálatokra van szükség… De volna mit csinálni, munka mindenhol van. Vegyük például a Széchenyi Könyvtárban lévő kéziratok repertóriumát. A feleségemmel annak idején a zenei vonatkozásokat néztük meg benne. De hogy az egész föl van-e dolgozva, nem tudom. Mindenesetre akadhat még vele tennivaló… A kutatás ezen a téren olyan jellegű munka, ahol lehet, hogy évekig nem születik látványos eredmény, aztán egyszercsak találunk valamit. A produkcióra éhes projektek számára ez nem az a terep, amit érdemes támogatni.
Olyan jó volt látni Schallaburgban egy, a török partoknál kiásott teljes – azt hiszem X. századi – hajó modelljét! Sokáig nem is tudtuk, milyen volt egy bizánci hajó, mert ami az illusztrációkon látható, meg a forrásokban le van írva, abból lehetetlen volt összeállítani. Most meg végre itt van egy. És az ilyen leletek tényleg meglendítenek mindent. Abban a pillanatban az összes olyan helyet, ahol hajóról van szó, lehet értelmezni, ki lehet javítani; míg anélkül addig csak találgathattunk. Hogy az itteni könyvtárakban lesz-e majd valami, nem tudom. De vannak bízató példák, mint az említett, Münchenben felfedezett Órigenész zsoltárkommentárjait tartalmazó kézirat. úgyhogy bármi, akár teljesen váratlanul is megtörténhet…
