Orient Projekt interjú prof. Dr. Vihar Judit japanológus- irodalomtörténésszel.
A Magyar-Japán Baráti Társaság története
OP: 152 éves a hivatalos diplomáciai kapcsolatfelvétel Japánnal. A gazdag közös történeten belül mikorra esik a Magyar-Japán Baráti Társaság megalapítása? Mik az előzmények?
V.J.: A Magyar-Japán Baráti Társaság (MJBT) első neve Magyar-Japán Baráti Kör volt, ami 1987-ben alakult. A gondolatot 1976-ban vetette föl Szentirmai József, aki egy nagysikerű Japán útikönyvet írt a Panoráma sorozatban. Több kiadást megélt. Ő a Belügyminisztériumhoz fordult, hogy szeretne egy ilyen társaságot alapítani. És ez húzódott, ugye ismerjük, abban az időben minden húzódott… 1986-ban az MSZMP Központi Bizottságának külügyi bizottsága felvette vele a kapcsolatot, mert addig nem volt más ilyen más országokkal való kapcsolat, csak a Magyar-Szovjet Baráti Társaság létezett. De nem zárkóztak el más baráti kör alapításától, és javasolták, hogy forduljon a Hazafias Népfronthoz, és úgy próbálkozzanak ezzel. Itt nagyon-nagyon sokat segített Pozsgay Imre, aki akkor a Hazafias Népfrontnak volt az első embere. Őhozzá fordult Kirschner Péter, aki a Hazafias Népfront művelődéspolitikai bizottságának volt a titkára. A gondolatot többen is felkarolták, így Bakallár József festőművész, aki logo-t készítette az MJBT számára. Úgy hívtuk mi ezt hogy „kakasos logót”, ahol van egy ilyen piros napocska, és a magyar zászló.
OP: Szabad itt az elején egy picit kérdeznem? Leginkább a motivációk, vagy a kapcsolódások… Tehát Szentirmai József, ő egy útikönyv író volt, vagy honnan jött neki Japán?
V.J.: Útikönyvet írt Japánról.
OP: De nem ez volt a szakterülete, ő nem egy tudós…
V.J.: Nem, ő építész.
OP: Építész, írt egy könyvet Japánról, és beleszeretett gondolom…
V.J.: Így van, igen, igen. És nagyon nagy volt a siker, mert megjelent a könyv, és 82-ben már a második kiadást kellett kiadni, mert annyira nagy sikere volt a könyvének. És akkor egyre inkább Japán felé fordult. Nagyon sokáig ő ott ténykedett is, aztán a feleségével együtt tartottak előadásokat. Ő mesélt Japánról, a felesége meg vetített, szóval csodálatos előadásokat tartottak.
OP: De ez egyben azt is jelentette, hogy élő kapcsolat is volt? Ők utaztak Japánba? Vagy japánok jöttek ide?
V.J.: Voltak Japánban. Biztos, hogy voltak. A felesége tavaly halt meg, a Cilike.
OP: De itt az elején a pártszervezetek részéről, aki támogatta egyáltalán, ott lehetett tudni, hogy miért rezonálnak? Vagy csak az elképzelés tetszett nekik, hogy ez ilyen kulturális, meg egzotikus, vagy szintén voltak valami japán kapcsolódások?
V.J.: Nem, nem, nem, egyszerűen az volt, hogy szimpatizáltak a dologgal. És a magyarokban van egy erős affinitás Japán iránt. Mert azt még nem említettem, hogy a két világháború között mi volt, mert az egy külön történet.
OP: Ez a Magyar-Nippon Társaság, ugye?
V:J.: A Nippon Társaság, igen. Nippon Kör volt, a Távol-Kelet című lapot adták ki, úgyhogy ez egy hosszas történet. Erről majd Farkas Ildikó fog beszélni nagyon szakszerűen. Nekem azirodalom a fő szakmám, én ahhoz értek a legjobban. Az MJBT-hez persze hogy értek, mert már 20 éve vagyok az elnöke.
OP: Nem is azért kérdeztem bele, hanem csak kicsit feltételeztem azt, hogy esetleg a MJBT illetve a Nippon Társaság között van valami folytonosság, de akkor semmiféle folytonosság nincsen…
V.J.: Nem, csak az emléke maradt meg. Hát azok sajnos már nem éltek akkor akik vezették a Nippon Kört. Elöregedés volt, volt közte egy második világháború, tehát megszakadt. A két világháború között nagyon magas szintű tudományos kutatás is folyt és volt a Turáni Kör, ami hát egy ilyen délibábos gondolkodású dolog. Tehát ilyen is volt, olyan is volt. Mint ahogy nálunk is vannak. De most már inkább azt mondanám, hogy csak olyanok, akik tényleg normálisan gondolkodnak erről és nem kiabálják azt, hogy legyen japán-magyar közös határ… Mert a turanisták azt is akarták.
OP: Tehát akkor azt lehet mondani, hogy nincs folytonosság és a motivációk között egy tudatos kulturális diplomácia… nem voltak ilyen célkitűzések, hanem ez egyszerűen egy kulturális egyesületként indult?
V.J.: Így van, igen. Maga az indulás… Akkoriban a Magyar Nemzet című lap, az nagyon haladó szellemű volt, és minden kultúrával foglalkozó ember azt járatta. Ebben a lapban, azt hiszem a vasárnapi számában jelent meg egy hír, hogy megalakulni látszik a Magyar-Japán Baráti Kör. Akkor még ez volt a neve. Ott leírták, hogy kik a szervezők, előkészítő bizottság, Bakallár József, Harangi László, Hernádi András, Lukács Éva, dr. Medved Gábor, Rideg Gábor… Ők voltak … és fölkérték Siklósi Norbertet, aki a Magyar Újságírók Szövetségének volt az elnöke, hogy vállalja el az elnökséget. De ez csak formális volt, mert ő csak a nevét adta, és mindent a Szentirmai csinált.
OP: Japanista volt közöttük? Vagy bárki az egyetemi életből? Vagy csupa újságíró, építész, külsős…
V.J.: Meghívták Jamadzsi Maszanorit, aki az ELTE-n tanította akkoriban a japánt. Kínaisok voltak, sinológusok, de más nincsen. 1987.november 27-én alakult meg a kör. Én is olvastam annak idején ezt a hírt. Na, mondom, ez biztos olyan lesz, mint a Turáni Társaság, nem megyek el. Én az első találkozón nem is voltam ott. Láttam utána, hogy mégsem ilyen és a másodikon már ott voltam. A Jókai Klubban ott fönn a Szabadság-hegyen történt, ott alakult meg.
OP: Ön viszont akkor már Japánnal foglalkozott.
V.J.: Hát hogyne! Én egyetemen japán szakot végeztem. Amikor beiratkoztam az egyetemre, három szakos voltam. Magyar, orosz, japán. S ezt el is végeztem.
OP: Akkor lehet azt mondani, hogy Ön volt ott tulajdonképpen az egyetlen specialista?
V.J.: Nem, aztán jöttek sokan. Például Hidasi Judit. Ő is japán nyelvvel foglalkozik, több könyve jelent meg. Ő volt az első ösztöndíjas Japánban. Aztán Bíró Tamás, ő japán kertművészettel foglalkozott. Kárpáti János, ő zene vonalon foglalkozott Japánnal, könyvei is jelentek meg. Aztán a fotóművészet részéről Nagy Z. László. Az én könyvembe, az Észak ösvényein-be (Macuó Basó leghíresebb műve) is az ő fotói kerültek be. Dr. Miklós Pál, az Iparművészeti Múzeum akkori sinológus főigazgatója is tag volt. Dr. Hernádi András közgazdász, aki a japán közgazdasággal foglalkozott. Az Ő munkahelyén, a Várban nagyon sokszor volt nekünk vezetőségi ülésünk. Székács Imre a Kereskedelmi Kamara részéről, ők kint éltek Japánban vagy nyolc évig a feleségével és a három gyermekükkel. Kósa Ferenc filmrendező, akinek japán felesége volt, Shinike. Kósa filmeket is készített Japánról. Tehát Ők voltak azok, akik a különböző szakterületekhez tartoztak a kezdet kezdetén. Nagyon fontos, hogy az alakuló ülésen 1987. november 27-én 118 érvényes szavazat megszavazta, hogy legyenek tiszteletbeli elnökök, Dr. Kós Péter nyugalmazott nagykövet és Dr. Tőkei Ferenc akadémikus, sinológus személyében. Siklósi Norbert, a MÚOSZ vezérigazgatója, ő lett az elnök. De mint említettem ez formális volt, ő adta a nevét hogy megalakulhasson a kör. Ez tényleg egy egészen különös dolog volt, mert eddig csak Magyar-Szovjet Baráti Társaság létezett, s akkor egy másik ország, ráadásul ugye ahogy akkor mondták, imperialista ország kapott szabad jelzést arra, hogy alakulhasson egy társasága. Társelnökök is voltak: Székács Imre, Kósa Ferenc, a titkár pedig Szentirmai József lett.
OP: Jól értem én, hogy az MJBT lett a minta az összes többi későbbi baráti társasághoz?
V.J.: Ez így igaz. És a mai napig azok vagyunk. A Nemzetek Házához tartozunk, a Bajza utca 54.sz. alatt. Régen nyolcvanvalahány baráti társaság volt, most már csak 27. Mert az emberek nagyon sokat dolgoznak. Nincs idejük rá. És most is mindig megkapom minden egyes vezetőségi ülésen, hogy az MJBT a példamutató ma is. Ez végig így volt. Nem csak akkor, amikor én lettem az elnök 2001-ben, hanem már előtte is. Mindig minket tartottak példának. És nagyon sok mindennel segítettek.
OP: A Társaság fő tevékenységei hogy alakultak az az idők folyamán?
V.J.: 1987-ben megindultak a tagozatok. Az építészetit természetesen Szentirmai József vezette. Film és fotó (Nagy Z. László), földrajzi és turisztikai (Mózes Viktor), gazdasági (Lukács Éva), hagyományos japán játékok és sportok (Nagy István), japán nyelvi és irodalmi, ezt ketten dr. Hidasi Judittal mi vállaltuk, ő inkább a nyelvit, én az irodalmit. Itt szerepel még Arató Szilvia neve is, aki sajnos már nem él, ő a nyelvtanítással foglalkozott. Kertművészeti (Biró Tamás), képző- és iparművészeti (Bakallár József), műszaki (dr. Rácz István, egy időben ő volt az elnök, aztán kiment Japánba, és most is céget vezet Japánban), orvosi (dr. Danis György), színház- és előadó-művészeti (dr. Szabó Mária), társadalomtudományi (Harangi László), természettudományi, zenei (Arató Szilvia, dr. Kárpáti János). Ilyen tagozatok voltak az indításkor.
OP: Ha jól értettem a harcművészet itt fel sem merült? Akkor már 15 éve legalábbis a karate itt volt Magyarországon, a judo az meg még sokkal régebben. De ha jól értem ez a szál nem nagyon keveredett össze a kultúrával.
V.J.: De igen, mert Jamadzsi foglalkozott a kendóval. Később Vadadi Kornél vette át, az én időmben ő volt a harcművészeti tagozatnak a vezetője. Kendo, kyudo, nagyon sok mindennel foglalkozott. Ő kapott kitüntetést a császártól is.
A császári család
OP: Legyen kedves a császári családdal való kapcsolatáról mesélni.
V.J.: Én a császári párt személyesen ismerem, a középső gyereküket is, tehát a második fiút és feleségét. A császári párt 2002-ből, amikor itt voltak. 2009-ből a fiukat és a menyüket, akik szintén idelátogattak. 2019-ben pedig az ő lányuk volt itt, Kako hercegnő. Akkor engem meghívott vacsorára a Centrál Kávéházba. A Centrál Kávéház az egyetlen olyan hely Magyarországon, melynek az emeletén egy japán-magyar emléktábla van. A Baráti Társaság helyezte el (és egy japán szervezet anyagilag segített benne) Imaoka Dzsúicsiró tiszteletére. Ő volt az első japán, aki hosszabban élt Magyarországon a két világháború között. A Centrál volt a kedvenc helye, ide járogatott, és az évforduló alkalmával fölállítottuk az emléktáblát. Nagyon nagy ünnepség volt. Tele volt vele az egész kávéház. Meg is lehet ezt nézni, csak föl kell menni az emeletre. Nagyon érdekes muzeális dolgok vannak ott, de a legértékesebb számomra ez az emléktábla, amit én harcoltam ki. Sírkövestől sírkövesig mentem, míg végül sikerült valakit találni, aki japánul írt a kőre.
OP: Ez melyik évben volt?
V.J.: 2009-ben, amikor 140 éves volt a magyar-japán kapcsolatfelvétel.
OP: Azért 1987 és a 2002-es japán császári pár látogatása között hosszú idő telt el. Egy pár szóban összefoglalná, hogy mi történt ezekben az években? Mert ez egy csodálatos történet.
V.J.: Hát hogyne, nagyon sok mindenről lehetne beszélni. Egyre több vidéki csoport alakult: Kecskemét, Békéscsaba, Gyula, és havonta klubdélutánok voltak, és állandó kapcsolat volt a követséggel. Nyelvtanfolyam indult.
OP: Akkor a Japán Alapítvány már működött?
V.J.: A Japán Alapítvány az 1986 körül alakulhatott, mert én 1986-ban kaptam tőlük ösztöndíjat, és akkor még a Benczúr utcai irodába kellett elmenni, ami egy lakás volt. Akkor csak egy kis szobájuk volt nekik. Most már gyönyörű irodájuk van. Ők később alakultak, később jöttek Magyarországra, de a környéken ez a legerősebb iroda. Amikor japánból nyelvvizsga van kétszer egy évben, akkor Szerbiából, Horvátországból, Szlovákiából mind ide jönnek Budapestre a Károlira a tanulók, ott szoktak vizsgázni.
OP: A 2002-es látogatást mi inspirálta? Az MJBT-nek volt bármi köze a szervezéshez?
V.J.: Olyan értelemben, hogy ezt a császári pár indítványozta. Ők jöttek három országba 10 napra. Három-három nap volt a három ország. Mentek Prágába, Bécsbe és Budapestre. Budapest volt az utolsó állomás. Három napra jöttek ide, és én mind a három napon találkoztam velük. Együtt is ebédeltünk…
OP: Akkorra már az MJBT annyire rangos volt? Természetes volt, hogy Önök bonyolítsák?
V.J.: Így van, igen. Akkor már megvolt a rangja. Meghívtak a várba, ott volt ez az ebéd. Ők tartottak egy búcsú fogadást a Marriott Hotelben, amit most azt hiszem Inter Continental-nak hívnak. Az akkori nagykövet asszony engem kért fel arra, hogy mondjam a nevét az ott lévő magyaroknak, akiknek közük van Japánhoz, és meghívták őket. Egy japán ember nem tudja úgy kimondani a magyar nevet, hogy mi is megértsük, mert ők nem hangokban gondolkodnak, hanem szótagokban. Tehát úgy mondják ki, hogy meg se hallja, és akkor nekem kellett mindig hívni az illetőt, és a császárnéval így beszélgettünk. A császárné legemlékezetesebb beszélgetése Békés Pállal volt. A császárné gyerekirodalommal foglalkozott. Meg is jelent itt egy könyve Először mászom meg a hegyet címmel. Ennek a könyvnek a lektorálását csináltam, Gergely Julika fordította, és én javítottam ki a nyelvi dolgokat. Ebben a három gyerekéről ír, hogy mentek kirándulni. Egy nagyon szép képeskönyv. Ő emiatt a gyerekíróknak a világtársaságában is tag volt, Indiában föl is szólalt. Aztán megjelent egy könyve az olvasmányairól. Az nekem itt van a polcon, jó lenne lefordítani, csak idő kéne rá. Békés Pál pedig ugye magyar ifjúsági író volt, és ők beszélgettek hosszan, és erről Békés Pál írt is. Én őt a tanári pályám elején még tanítottam.
OP: Csak azért, mert ő ifjúsági író volt, ezért kapott meghívást erre a rendezvényre?
V.J.: Nem. A nemzetközi ifjúsági írói szervezetnek ő is tagja volt és ezt tudta a császárné, mert ugye érdeklődött, és meghívták őt ide. Nagyon jól leírta ezt a Békés Pali. Nagyon jól megírta ezt a találkozást.
OP: Ez a három nap úgy épült föl, hogy részben állami, részben privát programok voltak?
V.J.: Az egész állami volt. Mindenre kiterjedő…. Az első este, mikor jöttek, a korona előtt állt a császári pár, és nekünk be kellett vonulni meghatározott sorrendben. Vámos Ilona, aki ért ehhez, ő az egész etikettnek a fő embere, ő tanította be hogyan menjünk, hogyan vonuljunk. És amikor én odamentem… ugye a japán nyelvben az igéket nem úgy ragozzuk, mint nálunk, hogy én te ő mi ti ők, hanem udvarias, még udvariasabb, kevésbé udvarias… tehát ilyen szintű igeragozás van. Én a legmagasabb ragozást akartam mondani nekik japánul, de a császárné megszólalt, és ő mondta nekem ezt a legudvariasabbat. Én ettől annyira meglepődtem, hogy elmondani nem tudom. Én ezt nem tudom felülmúlni. Tehát a császárné mondja nekem a legudvariasabbat hálából, hogy én az ő kultúrájukkal foglalkozok.
OP: Végig Ön volt a tolmács?
V.J.: Én nem voltam tolmács. A császárné tolmácsa Kiss Sanyinak a lánya, Kiss Réka volt. Amikor kiment Göncz Árpád Japánba, akkor is ő ment vele, meg Kósa Bálint, Kósa Ferenc filmrendezőnek a fia. Ugye, anyukája japán volt, ők voltak a tolmácsok. Voltak mások is, sok tolmács volt, de a fő tolmácsok ők voltak. Én nem tolmácsoltam. Én az MJBT elnökeként voltam jelen.
OP: Tehát tulajdonképpen az MJBT-nek volt a hivatalos képviselője.
V.J.: Igen.
OP: Milyen programjuk volt még?
V.J.: Egy napot kirándultak Visegrádra, megnézték, ott is ebédeltek, fönt a hegyen.
OP: Ön nem vett részt minden programon?
V.J.: Nem, n úgy volt ez, el voltak választva a programok. Egyik alkalommal, a fogadáson ott voltam a Parlamentben, amikor megérkeztek. A másik alkalommal, másnap, fönt a Várban, ahol a Nemzeti Galéria van, ott megtekintették az ókeresztény képeket, meg táblaképeket, meg mindenféle érdekes magyar festészeti vonatkozásokat, akkor ott ebédeltünk együtt. Utolsó nap pedig a fogadáson. Végig úgy mentünk a kétórás fogadás alatt, hogy a császárné, a nagykövetasszony, meg én. Így mentünk mindenkihez oda, akivel ő beszélni akart, vagy ami le volt szervezve. Zsúfolásig volt a terem, egy tűt nem lehetett elejteni. Közben még a császár is odajött, és akkor velem beszélgetett, még a férjemet is kérdezte, hogy ki ő, őt is bemutattuk, úgyhogy akkor egy nagyon meleg kapcsolat alakult ki közöttünk. Ez nagyon köszönhető Göncz Árpádnak is, mert ő építette ki ezt az ő természetes, nyitott viselkedésével ott kint Japánban. Úgyhogy kíváncsiak voltak erre a három közép-európai országra.
OP: Csodálatos élmény lehetett…
V.J.: Csodálatos élmény volt. Még ma is emlékszem. Június 11-e volt az a nap amikor megérkeztek. Csodálatos volt. A fiai is itt voltak. 2019 óta Naruhito ül a trónon, de őneki csak lánya van, így az utódlás problematikus lesz. Bár voltak már császárnők is Japánban, csak nagyon régen. De törvényileg nem megoldható. Át kéne írni a törvényeket. Úgy rendelkeztek, hogy az ő utóda majd a második fiúnak (Akisino herceg) a fia lesz. Tehát így jön az utódlás majd. Ővelük is találkoztam, ővelük a nagykövetségen. Az évfordulóra rengeteg mindent készítettünk. Az emléktáblát, aztán a japánok ajándékba adták az Erzsébet híd díszkivilágítását. Tehát ez egy hosszú folyamat volt. Ebben részt vettem, minden ülésen. Ugye itt minden a kapcsolatokon múlott, mert a kinti Baráti Társaságban volt egy hölgy, aki hidak kivilágításával foglalkozott. Ez neki egy nagy üzlete volt. New Yorkban, Washingtonban, Isten tudja még hány helyen ő csinálta a hidak kivilágítását, és Japántól megkaptuk ezt ajándékba, hogy az Erzsébet hidat kivilágítják. A fővárosi városházára többször is jöttek, nekem is ott kellett lenni. Sokkal szebb lett volna, csak akkor az, aki ott… egy ilyen… inkább pártfunkcionárius vezette… késve jött egy fél órával… szóval eszméletlenül viselkedett. Egyre gyengébb és gyengébb lett aztán a kivilágítás. Szerencsére azért mégiscsak szép maradt. Úgy volt megcsinálva, hogy ugye a hídnak nincsenek magas oszlopai, csak a budai meg a pesti részen. Egyik részen a magyar zászlóval lehetett kivilágítani, másik részen a japánnal. Én is ott voltam a japán vezetők hajóján. Ott álltam Kono Johei külügyminiszter mellet, amikor megnyomta a hidat kivilágító gombot.
OP: Nem ő az a külügyminiszter, aki az ainu kultúra iránt érdeklődött?
V.J.: Azt nem tudom.
OP: Mert a Néprajzi Múzeumban említettek egy japán, úgy emlékszem külügyminisztert aki nagyon érdeklődött a Baráthosi Balogh Benedek féle ainu gyűjtemény iránt.
V.J.: Igen, talán több ainu anyag van nekünk, mint Japánnak. Én is láttam. Volt belőle kiállítás is, de még a rendszerváltás előtt. Nagyon szép kiállítás volt. Nagyon jelentős. Én is vittem oda embereket, akik az ainukkal foglalkoztak és elájultak hogy micsoda nagy anyag van itt. A Baráthosi hozta ezeket többnyire.
OP: De vissza 2009-hez. Ön ekkor kapta a császári kitüntetést ugye?
V.J.: Igen. Én akkor, 2009-ben ebből az alkalomból kaptam a császári kitüntetést, Südi Zoltánnal együtt. Ő volt nagykövet, nálam pedig három indok volt, az első, hogy az MJBT elnöke vagyok, a második a műfordítói tevékenységem, a harmadik pedig a haiku. Ugye én azzal foglalkozom nagyon régóta.
OP: És mi történt 2019-ben?
V.J.: 2019-ben, a Kako hercegnő volt itt a Centrálban, ahol az emléktábla van.
OP: Ő is hivatalos állami látogatáson volt?
V.J.: A 150. évforduló miatt ő jött el a császári családból. 21 éves volt akkor, most már 23. Csodálatosan szép, kedves, okos, minden jót el lehet róla mondani. Én azt mondtam neki, hogy nekem őróla Audrey Hepburn jut az eszembe a Római vakáció című filmből. Ő ilyen. Nagyon nagyon érdekes találkozó volt, érdekes vacsora volt. Én amikor megérkeztem, rögtön azt kérdezték hogy írtam-e haikut. Hú, mondom, hát miért írtam volna. Gyorsan nekiálltam, írtam egy haikut és aztán a hercegnő kérte, hogy küldjem majd neki el Japánba. El is küldtem.
OP: Gondolom jól fogadta. Hogy Magyarországon valaki haikut ír, azért ez nem annyira szokványos dolog.
V.J.: Most már nagyon gyakori. Most már sokan vannak. Csak az a baj, hogy sokan nem tudják mi az. hogy kell szabályosan. De van, aki nagyon jókat ír.
OP: Ez az egyik fő érdeme az MJBT-nek, ugye? Hogy ennyire szépen beépültek ide japán hagyományok.
V.J.: Hát hogyne. Nagyon sok utat szerveztünk. Végig lehetne menni évenként, hogy mi minden történt. Több japán együttesnek országos körutat szerveztünk, stb. Mert ahol vannak ilyen csoportok, most szám szerint 17 van, oda elküldtem bizonyos együtteseket. Volt egy okinavai együttes, aztán volt táncegyüttes. Egy körúton végigmentek az országon és a csoport fogadta őket, megszervezte a helyszínt, a közönséget, mindent. Nagyon sok mindent szerveztünk.
OP: Ezek főleg tradicionális együttesek?
V.J.: Igen, tradicionális. A dobosok azok pénzért mennek. Ezek olyanok voltak, akik nem kerestek ezen, hanem maguk jöttek ide, mi mindent megszerveztünk, ők meg honorárium nélkül csinálták végig az egészet. És ők maguk fizették az útjukat. Például 2019-ben az évfordulón a császári kimonó hivatal, Japán legszebb kimonóit őrző hivatal kétszer is itt volt, és a Hagyományok Házában mi szerveztük meg nekik a bemutatót. Még az Aranytízben és a Károli Egyetemen is volt műsoruk, bemutatták a gyönyörű kimonóikat. Valami fantasztikus volt. Regisztrálni kellett, hogy ne legyen több ember, ne legyen veszekedés, és még akik nem regisztráltak, azok is be akartak jönni, csitítani kellett az embereket, olyan sokan voltak.
OP: Kedves Judit a jövőben is legyen így. Nagyon szépen köszönöm ezt a rövid, kedvcsináló beszélgetést és nagyon sok sikert kívánok az MJBT további működéséhez!
Letöltések:
