Orient Projekt nagyinterjú Dr. Lázár Imre India-kutatóval, kulturális diplomatával
Vissza az interjú első részére
O. P.: Oktatják itthon a kulturális diplomáciát?
Lázár Imre: Valamennyi nemzetközi kapcsolatok szakkal rendelkező egyetemnek van kulturális diplomácia kurzusa, ezeken én is tartottam előadásokat. Úgy tapasztaltam, hogy van érdeklődés ez iránt, az én előadásaimon legalábbis mindig sokan voltak. Több egykori hallgatóm később kollégám is lett, tehát valamennyire mégis csak hatott rájuk, amit tőlem hallottak. Mindemellett azt gondolom, hogy ebben még mindig több kihasználatlan lehetőség van.
O. P.: De az intézmények is változhatnak.
Lázár Imre: Magyar kulturális intézeteket tudomásom szerint nem zártak be sehol, sőt, többet megnyitottak, de az intézetek nem mindenütt vannak a figyelem központjában. Úgy érzem, hogy ez inkább a helyi viszonyokon és a személyes hozzáálláson, többnyire a misszióvezető akaratán múlik, hogy mennyire használja ki ezeket a lehetőségeket. Delhiben sem zárták be az intézetet. Az történt, hogy az intézet székházát, amiben negyven éve működött, különféle gazdasági kényszerként magyarázott okok miatt feladták. Ez nagyon nagy veszteség, mert az egy nagy presztízsű hely volt, fontos szerepet játszott a kapcsolatteremtés lehetőségeiben. Helyette most a nagykövetség telkén épül egy új befogadó épület, de még nem készült el. És ezt a több, mint négy évet, amióta nincs székháza az intézetnek, nagyon megérzik a kapcsolatok. Persze, közrejátszott a Covid is, így az intézet tevékenysége jó ideig a virtuális térbe szorult. Az egyébként mindig nagy vitatéma volt, hogy kellenek-e az intézeteknek nagy épületek. Amikor a magyar intézetek koncepcióját kidolgoztuk, alapvetően két tábor volt. Az egyik tábor azt mondta, hogy feleslegesek a nagy székházak, egy laptop mellől is el lehet irányítani egy intézetet. Nem kell előadóterem, kiállítóterem, hanem külső befogadó helyeket kell keresni. Ez odáig fajult, hogy voltak olyan időszakok, amikor el akarták adni az intézeteknek helyet adó palotát Rómában, vagy Párizsban, mert drágának találták a fenntartásukat. Ezek az ötletek általában válságidőszakokban jönnek elő. Én ennek éppen az ellenkezőjét vallottam, és ellene voltam a drága bérleményeknek is. Mindig azt mondtam, hogy saját ingatlant kell szerezni, minél többet. Az ingatlan fenntartása is sok pénzbe kerül, de hosszú távra kell tervezni, 10-15 év alatt bérleti díjra is kiadunk annyit, amennyiért az épületet megvásárolhatnánk. Ha pedig radikálisan emelkednek a bérleti díjak, az intézet tényleg finanszírozhatatlanná válhat. Ez a kérdés egyébként országról országra külön vizsgálandó, mert mindegyik intézet az adott befogadó ország kulturális közegében és kulturális fogyasztási szokásai közepette működik. Ami Indiát és a Keletet illeti, ott nagyon fontosak a személyes kapcsolatok és találkozások. Ezekben az országokban szerintem szükség van egy fizikai térre. Egy fórumra, ahol a személyes találkozások létrejönnek. Az olyan hierarchikus társadalmakban, mint India, nem nélkülözhető egy magas presztízzsel rendelkező fizikai tér, amelyet azonosítanak az országgal, és ahová szívesen eljönnek a döntési helyzetben lévő emberek, ahol megszerzik azokat a benyomásokat, amelyek alapján ők számunkra kedvező döntéseket hozhatnak.
A kulturális diplomácia hatékonyságát úgy is meg lehet fogalmazni, hogy mennyire képes az adott társadalom döntéshozó és leginkább befolyásoló közegeiben olyan asszociációrendszert létrehozni, egy olyan pozitív reflexiót, amelynek hatására az üzletemberek, az állami hivatalok, a magas rangú politikai vezetők számunkra kedvező döntéseket hoznak. Egy példát mondok. Egy nagykövetnek nagyon nehéz elérnie, hogy egy miniszterelnök vagy köztársasági elnök fogadja. Még egy miniszterrel is korlátozott annak a lehetősége, hogy személyesen találkozzanak, hiszen rengeteg más dolga van, és nagyon sok más ország nagykövete áll sorban nála. A magyar kulturális intézetben rendszeresen megjelentek az indiai közjogi méltóságok, miniszterek, a legnagyobb művészek, a vallási vezetők. Ha tehát sikerül olyan nagy presztízsű és kvalitásos programokat létrehozni, amelyen az esemény presztízse miatt a legmagasabb szint képviselteti magát, akkor esélyünk van arra, hogy a kulturális diplomáciával kibővítsük a politikai diplomácia által nyújtott mozgásteret.
Visszatérve arra a kérdésre, hogy a kulturális kapcsolatok milyen pozitív hatással vannak az egyéb kapcsolatokra, akár a gazdasági kapcsolatokra is, fontos, hogy az üzleti köröket bevonjuk a kulturális programokba, sőt, célzottan, a számukra rendezzünk programokat. Erre az utóbbi időben egyre több példa van. Ezek a rendezvények rendszerint a könnyebb műfajokat vonultatják fel, ami önmagában nem baj. Azt viszont nagy problémának tartom, ha a művészeti produktum színvonalában is engedményt teszünk. Mindig azt vallottam, hogy abban, amit külföldi közönség elé viszünk, egyetlen kritérium van, mégpedig az, hogy legyen megkérdőjelezhetetlen, kikezdhetetlen érték. Amikor például Delhiben bemutattunk egy fiatal művészt, azt mondták, hogy még soha nem hallottak róla, de egész biztosan nagyon jó lesz, mert a magyarok csak a legjobbakat hozzák. És akkor azzal, hogy magyar, már asszociálódik az, hogy a legjobb. Ennél többet nem lehet elérni. És ha egy üzletember azt látja, hogy a magyarok kreatívak, nagyszerű dolgokat hoznak létre, méltán feltételezhetjük, hogy azt is gondolja, hogy ha a magyarokkal üzletet köt, abból csak jó dolog jöhet ki. Ezt csak a kulturális diplomácia tudja elérni.
Ahogy említettem, a nemzetközi kapcsolatok különböző dimenziói nem önmagukban vannak, hanem kölcsönösen hatnak egymásra. A politika nagyon hajlamos arra, hogy válsághelyzet, konfliktus esetén megszakítsa a kulturális kapcsolatokat. Ezek a kapcsolatok pillanatok alatt felszámolhatók, ugyanakkor csak évtizedek munkájával, nagyon nehezen építhetők újra. Például egy magyar intézetet egy tollvonással be lehet zárni, de újraindítani nagyon nehéz. Ha nem ápoljuk azt a kapcsolatrendszert, ami akár évszázadok alatt kiépült, akkor az elsorvad. Tehát a politika és főleg a katonai konfliktusok óriási károkat tudnak ebben is okozni. Ugyanakkor, hogyha újraépülnek a kapcsolatok, az általában a kultúrával kezdődik. Az ötvenes évek hidegháborúja után az enyhülés úgy kezdődött, hogy Glenn Gould fellépett Moszkvában a Bolsoj Balett pedig elment New Yorkba, tehát végül is a kultúra az, amely leghatékonyabban eloszlatja az előítéleteket, a negatív kliséket, és képes arra, hogy bázist teremtsen a kapcsolatok újraépítéséhez. A kultúra egyrészt folyamatosságot biztosít, másrészt pedig előítéleteket oszlat, harmadrész pedig újabb kapcsolatokat generálhat. Például a magyar-indiai gazdasági kapcsolatok a rendszerváltozás előtt nagyon intenzívek voltak. A magyar export nagy részét a szovjet technológián alapuló hadielektronika tette ki. Amikor fordult a világ, Magyarország a Szovjetunió helyett a Nyugat felé fordult. Indiában szinte ugyanez zajlott le, hiszen India is körülbelül addig erősen szovjetbarát volt, a Szovjetunió felbomlása után pedig Amerika felé fordult az indiai külpolitika. És ez a gazdasági kapcsolatokra is kihatott, mert a rendszerváltozás után a magyar gazdasági kapcsolatok Kelet helyett elsősorban Nyugat felé szerveződtek, és az indiai külkereskedelmi kapcsolatok is részben az Európai Unió, részben pedig Amerika felé irányultak. Emiatt a rendszerváltozás után a magyar-indiai gazdasági kapcsolatok mélypontra süllyedtek. A kulturális kapcsolatok viszont megmaradtak. Semmilyen kárt nem szenvedtek, ugyanis már a rendszerváltozás előtt elsősorban nem ideológiai, hanem szakmai alapon szerveződtek. Amikor 1978-ban megnyílt a magyar intézet, még politikailag nagyon terheltek voltak ezek a kapcsolatok. Az intézet megnyitásakor még deklarált cél volt a Szovjetunió külpolitikáját követve az indiai baloldali értelmiség, a szocializmussal rokonszervező erők erősítése, és India megnyerése a szocializmus ügyének. Ezért rengeteg propagandaanyagot is kiadott az Intézet, viszont emellett nagyon sok komoly szakmai kiadványt, kapcsolattörténeti, művészeti kötetet is. Egy évtized alatt kiszorult ez a direkt politika az intézet tevékenységéből, és mire a rendszerváltozás megtörtént, szigorúan szakmai alapon álltak ezek a kapcsolatok. Ezért a politikai és külpolitikai orientációváltás nem befolyásolta őket. Zökkenőmentesen fejlődtek tovább, sőt, újabb lehetőségeket kaptak. A jól kialakult és intézményesült kapcsolatok stabilitást biztosítottak, mert megvoltak a jogi, szervezeti kapaszkodók, amik segítettek egy ilyen válsághelyzeten túllendülni.
Arra a kérdésre, hogy mennyire ismeri fel a magyar politika ezt, azt tudnám mondani, hogy a magyar külpolitika ezzel mindenképpen tisztában van, viszont az, hogy ez regionálisan a legideálisabban oszlik-e el, kérdéseket vet fel. A magyar külpolitika Ázsiában erősen Kína-orientált, és az indiai kapcsolat egy ideig mintha kevésbé lett volna frekventált. Meg vagyok győződve arról, hogy India legalább annyira fontos nekünk, mind gazdaságilag, mind kulturálisan, és meg kellene teremteni a magyar-indiai kulturális diplomáciának újra azokat a nagy presztízsű működési körülményeket, amelyek megvoltak az Intézet korábbi székházának elhagyása előtt.
O. P.: Mitől lehet hatékonyabb a magyar kulturális diplomácia?
Lázár Imre: Ahhoz, hogy hatékonyabbá váljon a magyar kulturális diplomácia, először is célirányos képzésre van szükség. Úgy gondolom, hogy nem csak nemzetközi szakemberek képzésére van szükség, hanem kifejezetten kulturális diplomatákat kellene képezni, mégpedig földrajzilag orientáltan. Kellene Indiára, Japánra, Kínára, Amerikára, stb. specializálva képezni. El kellene sajátítaniuk az általános diplomáciai ismereteket, de emellett meg kellene tanulniuk a nyelvet, az adott kultúrát, de gazdasági, politikai ismereteket, és kultúra-menedzseri képzést is kellene kapniuk. Szóval ilyen, nagyon komplex képzésre lenne szükség. Ugyanakkor kellene egy kulturális diplomatakeltető is, ahol a frissen végzettek először az intézetek és a nagykövetségek kulturális munkájának hazai kiszolgálásán dolgoznának, megismernék az ott folyó munkát, aztán kiküldenék őket alacsonyabb beosztású diplomatának, majd, ha jól dolgoztak, és beváltak, akkor kimehetnének igazgatónak. Tehát kellene egy olyan életpálya modell, amelyben tudatosan, az egyetemtől kezdve, és aztán kezdő szakemberekként végig lehetne járni azokat az ismeretszerzési és fejlődési lépcsőfokokat, amelynek a végén ott áll a lehetőség, hogy vezető kulturális diplomataként dolgozzanak.
Magyarországon ma magas színvonalon lehet indológiai tanulmányokat folytatni, indiai nyelveket, szanszkritot, hindít, emellett indiai filozófiát, művészetet tanulni, de ezt egyelőre nem lehet összekötni a modern Indiáról, politikáról, gazdaságról szóló tanulmányokkal, és főleg nem a nemzetközi ismeretekkel. Úgy lenne ideális szerintem, hogy nemzetközi ismereteket, utána kulturális diplomáciát lehessen tanulni, majd országspecifikusan további tanulmányokat végezni, hogy ez a két oldalról szerzett ismeret, a diplomáciai ismeret és az országismeret összeérjen. Jelenleg vagy ebben jó valaki, vagy abban, ritka, hogy mind a kettőben.
A képzés mellett a kulturális diplomácia hatékonyságának másik feltétele szervezeti kérdés, hogy a kulturális diplomácia szakmai felügyelete a helyén van-e. Ez egy kétkomponensű dolog, részben diplomácia, részben kultúra, mind a kettő egyszerre. A kérdés az, hogy a külügyekért, vagy a kultúráért felelős miniszter gyakorolja-e a felügyeletet? Mind a kettő mellett felsorolhatók érvek. Az elvitathatatlan elvárás, hogy a kulturális diplomáciának követnie kell az ország külpolitikai törekvéseit. Nincs olyan, hogy a kulturális diplomácia más célokat követ, vagy szembemegy az általános külpolitikai törekvésekkel. Ennek mindig harmóniában kell lenni, tehát abban teljesen igaza van a külügyi vezetésnek, hogy azt mondja, hogy nincs ilyen diplomácia meg olyan diplomácia, egységes diplomácia van. A diplomácia mindig egy célorientált tevekénység, célokat akar elérni, és a diplomácia különféle ágai mind ezt kell, hogy szolgálják. Ha azonban a másik oldal, a kultúra szempontjait nézzük, a kulturális diplomácia kell, hogy élvezzen egy bizonyos fokú önállóságot, a kultúra sajátosságainak megfelelő önmozgást. Tehát a kulturális diplomácia nem lehet alázatos és feltétlen szolgálóleánya az aktuálpolitikának. Azon mindig túl kell tekintenie. A kultúra egy stabilitási tényező, amelyet nem szabad, hogy az aktuálpolitika teljesen befolyásoljon. Azonos irányban kell haladnia a külpolitikával, de nem olyan módon, hogy teljesíti annak azonnali rendeléseit. Minden komoly rendezvénynek hosszú előkészítési és projektfinanszírozási, partnerkeresési előzménye kell, hogy legyen. Meg kell adni az esélyt a kulturális diplomáciának arra, hogy ne csak a külpolitikai törekvésekkel, de a magyarországi kulturális folyamatokkal is élő kapcsolata legyen. És ezért nagyon fontos, hogy most szakmailag visszakerült az Intézetek irányítása a kultúráért felelős miniszterhez, mert ha nincs élő és állandó kapcsolata az adott intézetnek a magyar kulturális élettel, akkor légüres térben él, nem tudja, hogy kihez forduljon. Én úgy dolgoztam, hogy megkerestem a kulturális minisztériumban a zenei, a képzőművészeti, az irodalmi, vagy a filmreferenst, elmondtam, hogy milyen elképzeléseim vannak, és akkor ő rögtön mondta, hogy milyen lehetőségek vannak, kit keressek meg. És akkor leültem az adott szakemberrel, és megbeszéltük, hogy mit lehet és mit nem. Nem voluntarista módon, hogy ott fönn eldöntik, hogy milyen programjaim legyenek, azt kiküldik és én ott kinn megrendezem, akár tetszik a fogadó ország közönségének, akár nem. A program egy közös gondolkodási folyamat eredménye kell, hogy legyen. Az is nagyon fontos, hogy legyen visszacsatolás, hogy az intézetek munkájának értékelésébe a hazai szakmai fórumokat be kell vonni. A lényeg az, hogy az intézet és a hazai háttér között élő kapcsolat kell, hogy legyen. És ne csak a minisztérium ítélje meg azt, hogy jól működik-e az adott intézet, vagy sem, hanem a magyar kulturális élet megfelelő szakmai fórumaitól mind javaslattevő, mind teljesítményértékelő visszacsatolás jöjjön.
O. P.: Azt érzem, nem csak abban van erő, hogy felmutatjuk a magyar kulturális értékeket egy külföldinek, hanem abban is, ha bemutatjuk őrzünk az ő kultúrájára vonatkozó értékeket is.
Lázár Imre: Ez szerves része kell, hogy legyen a kulturális diplomáciának, hiszen ahogy mondtam, itt nem csak egyirányú önimázs-projekció, önkép-bemutatás, hanem együttműködés kell, hogy legyen, akár odakint, akár itthon.
O. P.: Ez mennyire idealizmus?
Lázár Imre: Ez nem idealizmus, ez egy működő dolog, még ha nem is mindig tökéletes. Ha a kulturális diplomáciának itthon valamelyik minisztériumban, vagy háttérintézményben felelőse valaki, akkor természetes, hogy nem csak a saját kinti hálózatával, hanem más országok itteni intézményeivel is szoros kapcsolatot kell, hogy tartson. Sok országgal kötünk úgynevezett kulturális csereprogramokat, vagy munkaterveket, amelyek alapján kölcsönösen küldünk és fogadunk ösztöndíjasokat, művészeti csoportokat. Indiával például rendszeresen megújítunk ilyen megállapodásokat, ezeket sokáig én magam is intéztem, nagyon sok indiai művészeti csoport, táncosok, zenészek, képzőművészek, kiállítások fogadását szerveztem. Tehát ez akkor jó, hogy ha nem két külön folyamat, hanem egy koordinált kapcsolat. Az lenne az ideális, ha a kint működő magyar igazgató és az itt működő külföldi igazgató rendszeresen találkoznának, egyeztetnének, véleményt, tapasztalatot, módszereket cserélnének, sőt, közös projekteket szerveznének.
O. P.: Egy picit más. Kérlek mesélj a nemrégen megjelent Szerelmem, India könyvről, mennyi idő volt megírni, a beszélgetéseidről Brunner Erzsébettel?
Lázár Imre: Amikor az ember kulturális diplomataként külszolgálatban van, akkor elvárható, hogy otthonosan mozogjon az adott kultúra közegében. Engem az érdeklődésem mindig abba az irányba hajtott, hogy minél inkább benne legyek az ottani folyamatok sűrűjében, és megismerkedjek mindenkivel, akik fontos szerepet játszanak, vagy játszhatnak a kapcsolatokban. A kulturális diplomata munkája során megismer ilyen fontos személyiségeket, vagy eljut olyan helyekre, olyan dolgokhoz, amelyek esetleg nem ismertek itthon. Úgy éreztem, hogy ha én részesültem abban a kiváltságban, hogy élményekhez, ismeretekhez jutottam, akkor azt szeretném másokkal is megosztani. Ez sarkalt arra, hogy például Egyiptomban a Szent Család egyiptomi menekülésének máig élő hagyományát kutassam, fölkeressem azokat a kultuszhelyeket, zarándokhelyeket, amelyeket a koptok, az egyiptomi keresztények rendszeresen látogatnak, és az ott gyűjtött tapasztalataimat egy könyvben megírjam. Ugyanez volt a célom, amikor sorra látogattam Egyiptom keresztény kolostorait, ahová Magyarországról nyilván nagyon kevesen, esetleg bizonyos helyekre senki nem jutott el. Sokat kutattam ezeknek a helyeknek a történetét, időnként be is költöztem egy-egy kolostorba, együtt éltem a szerzetesekkel, és erről is megírtam egy könyvet.
Ugyanígy voltam ezzel Indiában is, ott is sok anyagot gyűjtöttem, és még ezzel kapcsolatban is rengeteg tervem van. Indiában engem a munkám során, és egyébként is, nagyon foglalkoztatott az, hogy egy másik kultúrából Indiába került ember milyen viszonyt alakít ki azzal az országgal. Olvastam a Bengáli tüzet, amely tulajdonképpen egy kudarc története. Arról szól, hogy egy elismert professzor és középosztálybeli úriasszony felesége mennyire szenved Indiában és mennyire képtelen arra, hogy normális kapcsolatokat tudjon kialakítani az ottaniakkal. Nem tudtak megbarátkozni az ottani környezettel, és amikor hazajöttek, a megszépítő távolság szemüvegén keresztül immár nosztalgiával gondoltak vissza Indiára. Indiai tartózkodásom során megtapasztalhattam ennek a viszonynak az ellenpólusát, megismerhettem olyan embereket, akik nem csak néhány évre, de egy életre Indiába kerültek, és nem csak hogy tökéletesen beilleszkedtek a környezetükbe, de rajongással szerették Indiát. Az egyik ilyen ember volt Brunner Erzsébet festőművész, akivel nagyon szoros kapcsolatba kerültem, nagyon tiszteltem és szerettem őt, és úgy éreztem, ő is megszeretett engem. Brunner Erzsébetről annyit kell tudni, hogy ő az édesanyjával, Sass Brunner Erzsébettel, aki szintén festőművész volt, 1929-ben elment Magyarországról. Két nő pénz, nyelvtudás és kapcsolatok nélkül, csak úgy nekivágott a világnak. Sassné legyőzhetetlen vágyat érzett arra, hogy a művészi törekvéseit, ami egy spirituális festészet megteremtése volt, egy olyan közegben végezhesse, amelyből ihletet meríthet. Amikor ezt közölte a lányával, ő azt mondta, hogy vele megy. Pedig hát akkor már nagyon ígéretes szobrásznövendék volt, Kisfaludi Stróbl Zsigmond tanítványa. Az egész történetet itt nem tudom elmesélni, a lényeg az, hogy nagy nehézségek árán eljutottak Indiába, és Rabindranáth Tagór világhírű bengáli költő befogadta őket a sántinikétani egyetemén. Indiában igazi ihlető otthonra találtak, és mindenhez nagyszerűen alkalmazkodtak, mert spontán módon, ugyanúgy éltek, gondolkodtak, mint az indiaiak. És az indiaiak is nagyon megszerették őket. Kisebb megszakítással, Brunner Erzsébet és az édesanyja is ott élte le az életét, az édesanya már 1950-ben meghalt, a lány, Brunner Erzsébet 2001-ig élt. Én az első indiai külszolgálatom alatt ismerhettem meg őt személyesen, és közöttünk egy nagyon szoros lelki kapcsolat is kialakult. Sok kiállításának voltam kurátora, és nagyon sokat beszélgettem vele. Azok a történetek, amiket nekem elmondott, és nem csak történetek, hanem az Indiához való viszonya, művészeti elképzelései, és egyáltalán, az emberi létezésről, az ember feladatáról, céljáról elmondott gondolatai engem nagyon megragadtak. Sok olyan bizalmas dolgot is elmesélt nekem, amit senki másnak. Már akkor gondoltam arra, hogy ezekből a beszélgetésekből kellene, hogy szülessen egy könyv.
Először megpróbáltam a beszélgetéseinkről hangfelvételt készíteni. Akkor még nem ilyen kicsi, alig látható hangfelvevő készülékek, meg mobilok voltak, hanem egy terjedelmesebb kazettás magnó, azt ő nagyon nem szerette. Nem tudott ellazítani, amit a magnó előtt elmondott, az túlságosan kontrollált, kimódolt és mesterkélt volt. Ezt tapasztaltam azokban az interjúiban is, amiket a különféle újságoknak, vagy a televíziónak adott. Ezek szépen csiszolt, lekerekített történetek voltak, amit aztán ő már nagyon sokszor elmondott. Én mindig unszoltam arra, hogy legyen spontán, felszabadultan beszélgessünk, mint amikor nem készült felvétel. Olyankor olyan dolgokat is elmondott, amit csak nekem szánt. Egy idő után rájöttem, jobb, ha lemondok a hangfelvételről, és a beszélgetésünk után, otthon emlékezetből azonnal leírom, amiket elmondott. Ez nem volt egyszerű dolog, mert azért a kulturális diplomáciai munka engem általában huszonnégy órán át lefoglalt, és ha már csak egy nap eltelt a beszélgetés után és nem írtam le, akkor már nehezebb volt összeszedni. Mindenesetre egy nagyon tetemes anyag összegyűlt. Erzsikével 1988-ban találkoztam először, és 1993-ig, öt éven át szinte minden nap láttuk egymást. Nem csak akkor, amikor otthon meglátogattam, hanem akkor, amikor Erzsikének kiállítása volt. Miután megnyílt a kiállítás, mindig ott ült a kiállítóteremben, és fogadta a látogatókat. Amikor befejeztem a hivatali munkát, átmentem hozzá a kiállításra, és akkor minden képről eszébe jutott egy történet. Öt év után hazajöttem Magyarországra, de ez után is majdnem minden évben volt valami feladatom, ami miatt vissza kellett menni Indiába, egészen addig, amíg 1997-ben Egyiptomba el nem mentem külszolgálatra. Addig minden évben újra találkoztunk, és mindig voltak újabb és újabb történetek. Ez volt a mi élő kapcsolatunk, amiből egy jó nagy adag jegyzet született. Sajnos, ez a munka befejezetlen maradt abból a szempontból, hogy az életének több fontos mozzanatát nem érintették a beszélgetéseink. Ezeknek az interjúknak a témája nem volt előre eltervezve, nem követtek kronológiát. Erzsike arról beszélt, ami éppen eszébe jutott. Abban az anyagban, ami összegyűlt, még óriási hézagok voltak. Egyiptomból mi még leveleztünk, de aztán sajnos már nem találkoztunk, ő 2001-ben meghalt. Amikor 2005-ben visszakerültem Indiába, Erzsike teljes hagyatéka a magyar nagykövetségen volt, feldolgozásra és a végrendeletnek megfelelő szétosztásra várva. Az én dolgom volt az, hogy egyrészt a festmények teljes leltározását elvégezzem, és a végrendelet végrehajtóival közösen elosszuk a képeket.
O. P.: Ezeknek a nagy része India és…
Lázár Imre: Egy hatalmas, közel kétezer darabot magába foglaló gyűjteménye volt Erzsikének. Nem csak kész festmények, hanem rengeteg vázlat, kartonlapra festett skicc is. A végrendeletben csak keretszámok voltak, hogy az indiai és a magyarországi múzeumok közül melyik mennyit kapjon. Hosszú, fáradságos munkával elkészült egy elosztási terv, amelyben minden egyes képről meg volt jelölve, hogy hová kerül. Ezt aztán az indiai bíróságnak még jóvá kellett hagynia, és akkor megtörténhetett az örökösöknek a képek átadása. India és Magyarország nagyjából egyenlő arányban kapott a képekből. Ez egy olyan folyamat volt, amely alatt én minden egyes képet egyenként, több menetben, a kezemben tartottam, lefényképeztem, dokumentáltam, tehát egy teljes katalógusom volt róluk. Aztán jött az írásos dokumentumok és a fényképek rendezése, amelyek hatalmas ládákban vártak feldolgozása. Addigra én már elkezdtem rendezgetni a korábbi beszélgetéseinknek az anyagát, és látszottak a hézagok, hogy mit kellene még megkérdeztem Erzsikétől, ha élne. Minden egyes dokumentumot végigolvastam. Ezek között voltak nagyon régi, nyomtatásban megjelent interjúk és sok kéziratos, publikálatlan írás, például egy töredékes életrajz, és rengeteg levél. És akkor egy nagyon különös dolgot tapasztaltam. Ezekben a mindenféle töredékes írásokban mind megvoltak a válaszok azokra a kérdésekre, amelyeket Erzsikétől még meg kellett volna kérdeznem. A mozaikkockák tökéletesen összeillettek. Akkor jutottam arra az elhatározásra, hogy Erzsike teljes élettörténetét most már tényleg meg kellene írni. Az összegyűjtött anyagokat és a korábbi feljegyzéseimet kronológiai sorrendbe rendeztem. Még Nagykanizsára is leköltöztem egy időre, és az ottani múzeumban alaposan átnéztem az összes ott őrzött anyagot, a leveleket, a fényképeket, amik a családi archívumokból oda bekerültek. Így alakult ki a teljes kép, és akkor nekiültem, és megírtam a könyvet. Tulajdonképpen három évtizedig, a ’80-as évek végétől napjainkig folyt az anyaggyűjtés, de a végső munka, a megfogalmazás most történt meg. Azért volt nekem nagyon fontos megírni ezt a könyvet, mert egyrészt nagyon tiszteltem Erzsikét, neki szerettem volna emléket állítani. Másrészt pedig szerettem volna a Bengáli tűz ellenpárját megírni, amelyben nem ellenszenvvel, kritikával és felsőbbrendűséggel tekintenek Indiára, hanem tisztelettel és csodálattal. Egy magyar nő Indiához fűződő szerelméről szól ez a könyv, amely példa lehet arra, hogy hogyan kell viszonyulnunk más kultúrákhoz.
Erzsikétől tanultam meg, mit jelent a nyitottság, a befogadókészség, és a másik kultúrára való ráhangolódás. Ő ébresztette fel bennem azt az igényt, hogy az indiai kultúrát próbáljam meg belülről megérteni, ne csak kívülről szemléljem. Kétségtelen, hogy India sok mindenben hatott rám és a gondolkodásomra. Nagy élmény volt az az intellektuális izgalom, amit az indiai kultúra megismerése, fölfedezése jelentett. Ezt a tapasztalatot szerettem volna ebben a könyvben megírni, hogy mit jelent az, hogy egy adott kultúrából származó ember hogyan viszonyul egy másik kultúrához, és a másik kultúrába való beilleszkedésben milyen nehézségei akadtak, illetve mi készítette fel őt arra, hogy gond nélkül elfogadja azt a kultúrát, és harmonikusan együtt tudjon élni vele. Ez a kettősség, ez a híd szerep modell lehet a kulturális diplomáciában is. Egy híd megépítéséhez két hídfőállás kell. De csak akkor épülhet rá híd, ha mindkét hídfőállás nagyon stabil. Ez biztosít rajta átjárást másoknak is. Kulcsot szerettem volna adni a könyvvel Indiához. Kulcsot ahhoz, hogy hogyan viszonyulhatunk egy másik kultúrához, ami teljesen más, mint a miénk, és hogy mi kell ahhoz, hogy meg tudjon nyílni az a másik kultúra előttünk.
O. P.: Miért érdemes egy fiatal hallgatónak, kutatónak elkezdeni foglalkozni Indiával?
Lázár Imre: Azért érdemes, mert ha csak a magunk kultúrájába vagyunk bezárva, akkor az emberi élet teljességének csak egy szeletét éljük át. Minden más kultúra megismerése egy újabb szemszöget, egy újabb látásmódot, a világra való alternatív rálátást biztosít, ha elég időt és szánunk rá, és elég nyitottak vagyunk. A saját világlátásunk olyan, mint amikor elmegyünk egy kilátóba, mondjuk Badacsonyban, és ha onnan lenézünk, azt mondjuk, ez a Balaton. De ha átmegyünk Csopakra, vagy máshová, és onnan nézünk le a Balatonra, akkor már teljesen mást látunk. Ugyanígy, ha megismerünk más kultúrákat, az a világra való rálátásunkat bővíti. A mai európai kultúrában a világképünket elsősorban az határozza meg, hogy mennyire tudjuk a világot a hatalmunk alá gyűrni, és az anyagi világban mennyire tudunk eligazodni. Az indiai látásmód ugyanakkor visszahozza nekünk azt, ami az európaiban is benne volt, de eléggé kiveszett, a spiritualitást. Azt, hogy nem csak az a lényeg, hogy az anyagi világot mennyire uraljuk, hanem, hogy a saját belső világunknak mennyire vagyunk urai, és mennyire vagyunk képesek befelé tekinteni. Az európai inkább kifelé tekint, és abban méri le a saját fontossággát, hogy mekkora részét tartja a világnak a kontrollja alatt. Az indiai viszont befelé tekint, és neki az a fontos, hogy a saját belső világát mennyire gazdagítja, és mennyire éli át ezt a másik dimenziót. Úgy érzem, hogy az emberi lét komplexitását az adja, ha mindkét elem megvan benne. Hogy miért foglalkozzanak a fiatalok Indiával? Egyrészt azért, mert egy teljesebb életet fognak élni, ha ezt a dimenziót is megismerik, másrészt pedig, ha a dolog praktikusabb oldalát nézzük, azért, mert a világ multipolárissá vált. Ebben a multipoláris világban India már nagyon komoly szerepet kap, és még nagyobb szerepet fog kapni. Aki a világot érteni akarja, és el akar igazodni benne, annak meg kell ismernie Indiát. India Magyarország számára egy nagyon fontos partner, és ha erre a partnerkapcsolatra készen akarunk állni, akkor sokat meg kell tudnunk róla. Úgy gondolom, hogy aki rászánja az időt és az energiát, és megismeri Indiát, az nem csak, hogy saját maga gazdagodik, de egy nagyon jó szakértővé válik, és képes lesz magas színvonalú munkát végezni a magyar-indiai kapcsolatokban, amelyek, meggyőződésem, hogy egyre fontosabbak lesznek. Tehát van ennek egy praktikus oldala, amiért érdemes Indiával foglalkozni, és van egy olyan oldala, hogy aki ezt kész megtenni, olyan dimenziók nyílnak meg előtte, ami esetleg teljesen újdonság lesz számára. Meg vagyok győződve róla, hogy a mai világban az Indiával való foglalkozás és az India-tanulmányok busásan megszolgálják azt az energiát, amit valaki belefektet.
