Orient Projekt nagyinterjú Dr. Gyarmati Jánossal a Néprajzi Múzeum régész-főmuzeológusával Xántus János különleges pályafutásáról és a Xántus-kutatásról.
A Xántus-kutatás, és a „Gyűjtés rabszolgája” könyv előzményei
O. P.: Miért pont te kezdtél el Xántussal foglalkozni? Merthogy nem vagy orientalista, azt tudjuk.
Gy. J.: Ez így van, nem vagyok orientalista, de azért valamilyen mértékig érintve voltam a dologban. Részben a Néprajzi Múzeum gyűjteményei kapcsán is, hiszen ő a gyűjtői pályáját Amerikában kezdte, és ha nem is említhető egy lapon az onnan származó néprajzi, régészeti gyűjteménye a kelet-ázsiaival, de azért mégiscsak ott kezdte el a gyűjtéseit. Ráadásul a néprajzban ezek az 1850-es 60-as években gyűjtött tárgyak igen korai gyűjtésnek számítanak. Ezek a tárgyak végül a Néprajzi Múzeumba kerültek, s ilyenformán volt szakmai kötődésem Xántushoz. De volt egy ennél sokkal fontosabb apropó is, nevezetesen az, hogy egymás után jöttek az évfordulók. Már túl vagyunk az osztrák-magyar kelet-ázsiai expedíció és az onnan hozott gyűjtemény kiállításának – ami az első hazai néprajzi kiállításnak tekinthető – 150. évfordulóján, , 2022-ben pedig következik annak az évfordulója, amikor a magyar állam úgy döntött, hogy megalapítja a mai Néprajzi Múzeum elődjét, a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályát, és ennek az élére Xántust nevezi ki. Tehát tulajdonképpen 2018-tól 2022-ig folyamatosan jöttek a 150 éves évfordulók, és úgy gondoltam, hogy ezek mellett nem szabad szó nélkül elmenni. Ezzel foglalkozni kell, akár egy kutatás, akár egy monográfia, akár egy kiállítás formájában. Annyi további személyes érintettség még volt benne, hogy–jelentős részben a Néprajzi Múzeum előző igazgatójának köszönhetően –, hogy már évtizedek óta foglalkozom a múzeum történetével, a néprajzi gyűjtés és a gyűjtemények történetével. Ilyenformán kézenfekvő módon adódott ez a feladat. Valakinek ezt vállalnia kellett, annál is inkább mert, ugyan születtek Xántusról életrajzok, ezek azonban mára elavultak. Az egyik Henry Miller Madden doktori disszertációja volt, amit még bőven a második világháború előtt írt a Columbia Egyetemre, és később nyomtatásban is napvilágot látott. Ez egy komoly életrajz volt, ráadásul Xántussal szemben nagyon kritikus. Szerzője nagyon alaposan összegyűjtötte a vele kapcsolatos amerikai forrásokat, egészen odáig, hogy még személyes beszélgetéseket is folytatott olyan túlélőkkel, akik az 1850-es, 1860-as évek fordulóján Xántussal közvetlen kapcsolatban álló családokból származtak volt. A második világháború előtt ugyanis még éltek olyan magyar emigránsok a gyerekei, akik még emlékeztek szüleik beszélgetéseire. Ezek nagyon fontos forrásokat jelentettek Xántus amerikai korszakáról, viszont a kötet lezárul Xántus hazatérésével. Viszont nagyon nagy hátránya volt ennek az életrajzi könyvnek, hogy lezárul Xántus hazatértével. Tehát a kelet-ázsiai expedícióval, illetve az azt követő évtizedekkel, amikor Xántus a Néprajzi Osztály élén állt, egyáltalán nem foglalkozott.
O. P.: Két munkát említettél, ami feldolgozta Xántusnak az életrajzát.
Gy. J.: Igen, a másik Sándor István életrajza volt. Ő Néprajzi Múzeum könyvtárának vezetője volt, és 1970-ben jelentette meg a maga Xántus kötetét, és mint egy jó könyvtáros a teljes sajtót végig nézte ezekből az évtizedekből. Ez az 1950-es években, internet hiányában hihetetlen feladatot jelentett. Ezt olyan kitűnően teljesítette, hogy alig találtam olyan cikket, amit ő ne használt volna, és biztos, hogy sok olyan obskúrus folyóiratcikkre rábukkant, amit én soha nem találtam volna meg. Ugyanakkor könyvének, műfajából adódó, nagy hibája, hogy nem használt lábjegyzeteket, így állításai nehezen ellenőrizhetők. Ugyancsak a könyv ismeretterjesztő jellegéből adódik, hogy annyira pozitív színben tünteti fel hősét, ami nem enged teret a jogos bírálatoknak sem, továbbá hiányzik belőle Xántus múzeumvezetői tevékenységének valódi értékelése is.
O. P.: Madden miért volt kritikus?
Gy. J.: Azért, mert bőven volt mit kritizálni. Erre a saját könyvemben is kitértem. Igyekeztem korrekt módon, és barátságosan bánni Xántussal, de egyúttal azt is bemutatni, hogy ezek a kritikák jogosak voltak, hiszen az amerikai tevékenysége kapcsán számtalan valótlanságot állított. Amikor Amerikába érkezett rendkívül kilátástalan helyzetben volt, amit el akart rejteni a családja és a hazai közvélemény elől. Talán ezzel magyarázhatók a leveleiben és hazaküldött írásaiban olvasható valótlan állítások.
O. P.: Átlépett határokat?
Gy. J.: Átlépett. Nagyon komoly határokat lépett át. Ma, főleg az elmúlt években a plágiumot nagyon szigorúan ítéljük meg. Nagy emberek is buktak bele ilyenbe, vagy nem buktak bele, de megbuktak… Ez a 19. század közepén talán nem esett annyira szigorú megítélés alá, de mégiscsak most értékeljük ezt, és mai szemmel nagyon komoly plágiumokat követett el. Két könyvet „írt” az amerikai élményeiről, és azokban több tíz oldalas passzusokat emelt át szinte, vagy teljesen változtatás nélkül, korabeli utazók, és felfedezők műveiből.
O. P.: Ez azért volt, mert sem az anyagi helyzete, sem a felkészültsége okán nem is utazott annyit, mint amennyit állított magáról?
Gy. J.: Így van. Sem anyagi helyzete, sem társadalmi státusza nem tette ezt lehetővé. Bizonyos esetekben nehéz eldönteni, hogy egyáltalán nem jutott el arra helyre vagy ugyan megfordult ott, de nem akkor és nem azt a tevékenységét végezte, amit magáról állított. Más esetekben egyértelmű a hazugság. Így például akkor, amikor azt állította, hogy ő vezetett egy amerikai állam által létrehozott expedíciót, vagy több hajót parancsnokolt csendes-óceáni utazása során. Ezek az állítások elsősorban azokra 1850-es évekre esnek, amelyek minden szempontból életének legnehezebb periódusát jelentették. Egzisztenciálisan roppant nehéz helyzetben volt, ugyanakkor nagyon vágyott a hazai hírnévre, megbecsültségre. Nehéz kibogozni, hogy miért történt így, de valahol itt keresem a jelenség magyarázatát. Ugyanakkor hozzá kell tennem, ilyesmire később, a kelet-ázsiai expedíció kapcsán soha nem bukkantam.
Első évei Amerikában, katonaévei, a Smithsonian Intézet
O. P.: Azt azért mondhatjuk, hogy a célját elérte? Beindult tőle egy karrier? Megbízatásokat kapott később az amerikai tevékenységre alapozva?
Gy. J.: Ez vitán felül áll. Az, hogy kapcsolatba került a washingtoni Smithsonian Intézettel szakmai előrelépési lehetőséget jelentett számára. A Smithsonian Intézet másodtitkára (igazgatóhelyettese) Spencer Baird az 1850-es évek első felében kezdte szervezni azt a gyűjtőhálózatot, amelybe Xántust is bevonta, amikor az amerikai hadseregbe lépve Fort Rileyba vezényelték. Baird ezekben a határvidéki erődökben szolgáló, valamint a vasúti nyomvonalakat kijelölő expedíciós orvosokból és szanitécekből állította fel azt a gyűjtőhálózatot, amely a Smithsonian Intézetet töltötték meg Amerika legkülönbözőbb vidékeiről származó természetrajzi anyagokkal. Ennek a hálózatnak vált egyik legmegbecsültebb gyűjtőjévé Xántus, aki 1857-től egészen 1864-ig gyarapította a Smithsonian Intézetet. Fort Rileyben még az ott szolgáló katonákat is befogta segítőnek, következő szolgálati helyén, Fort Tejonban ez már nem sikerült, ott nagyon ellenséges közegben, egyedül kellett működnie, csak úgy, mint a Szent Lukács-fokon, ahol több mint két évet töltött egyedül. Saját szavaival élve ott vált a gyűjtés rabszolgájává. Oly annyira, hogy maga a Smithsonian Intézet másodtitkára írja róla: nem volt elhivatottabb, és jobb gyűjtője évtizedek alatt, mint amilyenné Xántus kinőtte magát abból a helyzetből, amiben 1854 táján volt, amikor először van biztos adatunk arról, hogy gyűjtőtevékenységet végzett. Akkor, ha jól emlékszem New Orleansban élt, már kacérkodott a gondolattal, hogy természetrajzi gyűjtővé váljon. Akkor érkezett oda egy osztrák-német páros, akik földrajzi utazók és gyűjtők voltak. Különös módon egyikük az a Karl von Scherzer volt, aki később az osztrák-magyar kelet-ázsiai expedíció egyik vezetője lett, és késhegyre menő háborút vívott Xántussal.
O. P.: De nem ennek a találkozásnak az okán hívták meg Xántust a kelet-ázsiai expedícióba?
Gy. J.: Nem. Annak ehhez nem volt köze. Ő sokakkal találkozott New Orleansban, ami kiindulópontnak számított különböző észak- és közép-amerikai, földrajzi, és természetrajzi felfedezőutakat végző európaiak számára. Itt megpróbált több expedícióhoz csatlakozni, sőt állítja is, hogy több expedícióban részt vett. Amerikai életrajzírója, azonban időbeli ütközések alapján kimutatta, hogy nem vehetett részt ezekben. Igaz, ő a Scherzer-féle expedícióban való részvételét is tagadta, miközben a másik expedíciós tag egy későbbi, Scherzer mellett tett tanúvallomásában megemlítette, hogy New Orleansban felfogadták Xántust, aki azonban nem vált, s ezért elbocsátották. Igaz, azt is hozzátette, Xántus kifogástalan modorú úriember, csak nem értett a gyűjtőmunkához. Ez után lépett be Xántus az amerikai hadseregbe, amikor minden út bezárult előtte. Szerződéses közkatona lesz, de továbbra is szeretne gyűjtéssel foglalkozni. A leveleiből az derül ki, hogy ő már akkor, úgymond magának létrehoz gyűjteményeket. Ezek rovarok, madarak, tehát ne párducokra gondoljunk, és ekkor találkozik össze Fort Riley-ban azzal a William Hammond nevű orvossal, aki már a Smithsonian számára gyűjt, ismeri az ő elhivatottságát, és ő vonja be a gyűjtésekbe. Innentől kezdve tanulja meg a szakmát.
O. P.: Katona, közkatona, de háborúba nem megy?
Gy. J.: Nincs tudomásom róla, hogy komoly, igazi katonai akcióban, bevetésben, indiánok elleni csatákban részt vett volna.
O. P.: Párhuzamosan hogy tud gyűjteni? Hol őrzi a gyűjteményét? Ezt lehet tudni?
Gy. J.: Persze, ez feltárható volt. A történet ott kezdődik, hogy lezárul a New Orleans-i korszak, és néhány hónapot New Budán tölt. Ez az Újbuda nevű település, amit a 48-as emigránsok alapítottak Újházy László vezetésével Iowa államban, és valószínűleg mivel minden lehetőség bezárul előtte, ezért Xántus oda megy. Ugyan vendégségként írja le, de valójában szállásért és ellátásért dolgozott, közben pedig a többi magyarhoz hasonlóan megpróbált állami földhöz jutni. Nem tudni, végül pontosan miért hagyta el Újbudát, de érzésem szerint egyszerűen nem akart földet túrni, nem tetszett neki az ottani nehéz pionír élet, és a földbirtok miatt össze is különbözött Madarász Lászlóval. Így aztán valóban nem maradt más lehetősége, minthogy ’55 őszén belépjen a hadseregbe, s ahogy említettem Fort Rileyba vezényelték, ahol végre a gyűjtésnek szentelhette magát. Gyakorlatilag a szabadidejében. Később annyi könnyítést kap – ezért is állandóan harcolnia kell – hogy azt megengedik neki, hogy az erőd környékén egy napi távolságra kimenjen vadászni, kap egy kis szabadidőt, hogy a vadászott állatokat tartósítani tudja, a rovarokat alkoholba tegye, vagy felszurkálja, a madarakat megnyúzza.
Dél-Kalifornia és Mexikó
O. P.: Kapott egy raktárat mindehhez?
Gy. J.: Nem, arról szó sem lehetett. Erről ír sokszor a leveleiben, hogy a szállása dugig van csomagolóanyagokkal, állatbőrökkel, kitömött madarakkal, szóval igen nehéz körülmények között élt. És itt derül ki az, hogy amikor megtalálja azt, ami igazán érdekli, hihetetlen elhivatottsággal végzi. Minden körülmények között, akkor is, amikor tényleg azt mondaná az ember, hogy innen nincs tovább, ez megbukott, ez nem fog menni, ő mégis talpra áll. Két ilyen eset is előfordult amerikai tartózkodása során. Az egyik akkor következik be, amikor 1857-58-ban engedik, hogy kilépjen a hadseregből, és belép az úgynevezett Partkutató Szolgálat kötelékébe. Ezek árapály megfigyelőállomások, amelyek körülvették az Egyesült Államokat az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig, végig a part mentén. Őt a Dél-Kaliforniai-félsziget legdélibb csücskébe küldték, a semmibe, tényleg a semmibe. Az egy sivatag, mexikói terület, ráadásul polgárháború közepette Azokról az évekről beszélünk, amikor Juárez harcolt Habsburg Miksával, és ennek ellenére oda küldik, mert minden ilyen földrajzilag kulcsfontosságú ponton az észak-amerikaiak számára fontos volt a tengeri közlekedést segítő ún. árapály vizsgálat. Ezt végezte Xántus egy általa San Franciscóból odaszállított berendezéssel. Ezek komoly, több tonnás berendezések voltak, amiket darabokban kellett odaszállítani, ott összerakni és felügyelni. Egy papírszalagot kellett belefűzni, és ezen rögzítették folyamatosan az árapály mozgást. Az volt a lényeg, hogy aki ezt működtette, annak mindig ott kellett lennie, és egy hónapban egyszer összesíteni az adatokat. Xántus azonban valójában azért vállalta a feladatot, mert gyűjteni akart. A Dél-Kaliforniai-félsziget ugyanis természetrajzi szempontból gyakorlatilag terra incognita volt. Xántus tehát nem törődött a berendezéssel, hanem hetekre gyűjteni ment és a berendezés tönkrement. Rossz adatokat szolgáltatott, és kirúgták. Annyit megengedtek neki, hogy ha akar, dolgozzon tovább, küldjön adatokat, és ha azok jók lesznek, majd fizetnek. Xántus jövedelem nélkül maradt a senki földjén. A legközelebbi ház (nem település) 7 mérföldre volt. Az inni való vizet is onnan kellett szállítani. Egy sátorban lakott a ládák tetején egyedül, és azt ette, amit a tengerből ki tudott fogni. Mindezek ellenére 28 hónapot töltött ott, és amikor ebbe a szörnyű helyzetbe került, akkor nem összecsomagolt és elmenekült, hanem elment a 7 mérföldre levő egyetlen házhoz. Ez egy angol fickóé volt, aki tizenéves hajósinasként leszállt egy hajóról, és letelepedett ott, épített egy házat, és a haláláig, vagy 50 évet élt ott. Háza ez egy olyan ponton állt, ahol az összes bálnavadász hajó megállt, ami Kaliforniából dél felé tartott. Ennek köszönhetően nagyon jól működő üzletet hozott létre, ahol a bálnaolajat becserélte marhahúsra, vitorlát lehetett nála venni, postát feladni… Xántus ettől az embertől kért kölcsön 500 USD-t. Tehát elveszti mindenét, egy vasa nincsen, 19-re lapot húz, és kér kölcsön 500 USD-t. Rendbe hozza az árapály vizsgáló berendezést, és nekiáll dolgozni. Működtetni tudja, és újra elkezdenek neki fizetni. Mármint a berendezésért. Nem a gyűjtésért. Azért soha nem fizettek. A költségeit részben megtérítették. Miután a saját költségén vadászott, preparált, csomagolt, ládát vett, stb…, kifizette a szállítást Dél-Kaliforniától Washingtonig Panamán keresztül, akkor utólag csináltak egy elszámolást, és ennek a költségnek valamennyi részét kifizették, vagy átutalták neki. Amiért ő ezt az egészet csinálta, az a hírnév, a tudományos karrier reménye volt. Emellett abban bízott, hogy a gyűjteményének úgynevezett másod- és harmadpéldányait jó pénzért el tudja adni. A Smithsonian vezetése azonban többször is kiszúrt vele, ugyanis az első példányokat eltette a saját gyűjteményébe, a másodpéldányokat meg elcserélte olyan európai múzeumokkal, akiknek Xántus akarta eladni a saját példányait, ha visszatér Európába.
O. P.: Ebben az esetben mit jelent az első és a második példány?
Gy. J.: A gyűjtők egy fajból nem egyetlen példányt gyűjtöttek be, hanem amennyit csak tudtak. Ugyanis a 19. század közepén óriási természetrajzi gyűjtési bumm van. Számtalan múzeum hozott létre hatalmas gyűjteményeket. Xántus például leírja a Philadelphiai Természetrajzi Múzeumot, ahol 28 000 madár volt kiállítva. Minden madárból ki volt állítva tojó, meg hím, meg téli tollazatban, meg nyáriban, és ugyanez volt a helyzet például Leidenben is, ami a másik nagy természetrajzi gyűjtőközpontnak számított. Tehát világszerte óriási gyűjteményeket hoztak létre, hiszen meg akarták ismerni a Föld élővilágát. De vannak nagy fehér foltok. Például a Dél-Kaliforniai-félsziget. Ezeket a fehér foltokat akarják eltüntetni, mindenki gyűjteményt akar, és akinek van, az cserél mással. Ezért is kellettek a többes példányok. Xántus azt a rendszert alakította ki, hogy az általa gyűjtött első példány a Smithsoniané lett, hiszen velük van szerződése. Ugyanakkor kikötötte, hogy a második példányokat küldjék a Magyar Nemzeti Múzeumnak, ami így Amerikából kb. 7500 állathoz jutott, a bölénytől a rovarig, és ezeket mind a Smithsonian küldte, vagy Xántus gyűjtéséből, vagy amit a Xántus gyűjt nekik, ahelyett küldtek mondjuk bölényt, vagy pumát, vagy valamit a saját gyűjteményükből.
O. P.: Ezek a tárgyak kötnek ki később a Természettudományi Múzeumban?
Gy. J.: Így van. Az 1850-es évek végétől kezd el hazaküldeni zoológiai példányokat (nem közvetlenül, hanem a Smithsonianon keresztül), és amíg ő Amerikában van, 1864-ig, ezek rendre érkeznek ezek a küldemények. Sőt, a Természettudományi Társulatnak is, és más hazai intézményeknek. Tehát ezek a másodpéldányok, amit a Nemzeti Múzeumnak szán, és a harmadpéldányokat teszi el magának, hogy majd, amikor visszatér Európába diadalmasan, mint egy nagy gyűjtő, nagy tudós, akkor legyen tőkéje, amit el tud adni Leidenbe, vagy Antwerpenbe, vagy bárhova, és ezért nagyon kellemetlenül érinti, hogy az ő gyűjtéséből a Smithsonian Intézet elcserél példányokat európai múzeumokkal. Ebből az összeveszés határáig jutó vitái vannak a Smithsonian-nel, de mind a két fél megtartja a jó, vagy baráti viszonyt, mert egyik sem tud létezni a másik nélkül. Xántus rajtuk keresztül levelez még az anyjával is.
Volt még egy katasztrofális eset, amikor minden összeomlott, és mindenki más ott hagyta volna az egészet. 1861 végén hazalátogatott, és egy fél évet itthon töltött. Nagy ünneplésben van része, Pesten körbe hordozzák, a Nemzeti Múzeum igazgatója fogadja, majdnem kitör a forradalom… egy dolgot nem tud, állást, megélhetést szerezni. Emiatt visszamegy újra az USA-ba, és bár korábban is szerette volna, most sikerül elérnie, hogy konzuli kinevezést kapjon valahová. Ez most sikerül, és az Egyesült Államoknak a konzulja lesz Nyugat-Mexikóban, Manzanillóban, ami végre egy viszonylag jól fizető állás (137,5 USD a havi fizetése). Ott is persze semmi mást nem csinál, csak gyűjt. Nagyon kellemes állás volt, mert havonta mindössze egyszer kellett állomáshelyéről, Colima állam fővárosából a manzanillói kikötőbe utaznia, hogy az érkező hajók ügyeit intézze. Így aztán állandóan vadászott, meg expedíciókra járt. Viszont elkövetett egy politikai baklövést, és egyik napról a másikra elbocsájtják. Mármint az amerikai külügyminiszter kirúgja, merthogy az Egyesült Államok Juárez kormányát ismeri el, ő meg szóba áll a lázadókkal. Jó szándékkal, de végül is az amerikai állam képviseletében ő nem ismerhette el egy lázadó vezér fennhatóságát. Emiatt elbocsátották, és egyik pillanatról a másikra, megint összeomlik minden. Vagy otthagyja az egészet, vagy szívós kitartással ott marad, beleteszi a saját pénzét, és tovább folytatja a gyűjtést. És ő megint ezt a megoldást választja, és megint óriási szerencséje van. Ugyanis az történt, hogy még a konzulsága idején egy Kaliforniából délre tartó amerikai hajó elsüllyedt Manzanillónál. Ez a hajó több mint egy millió dollárt szállított, aranyban, és amikor elsüllyedt több mint 200 ember veszett oda, a kincsek pedig szétszóródtak a parton. Ekkor egy biztosító társaság Xántust fogadta föl – akkor még mint konzult – hogy amit lehet, próbáljon visszaszerezni. És ebből tud, pont akkor amikor elbocsájtják egy olyan tőkét összehozni, ami lehetővé teszi azt, hogy még hónapokig maradjon, és a saját pénzén, a saját szakállára folytassa a gyűjtéseket.
Ez az, ami lezajlik nagyjából 1864-ig. Akkor már nem tud más állást szerezni, kimerültek a lehetőségei, és már több mint tíz éve emigrációban él. Így tehát a hazatérés mellett dönt. Akkor lesz az Állatkert egyik alapítója, első igazgatója, és aztán jön a kelet-ázsiai expedíció.
Tovább az interjú második részére
