Interjú Gazda József íróval, a kovásznai Csoma napok konferenciasorozat alapítójával.
O. P.: Kedves Jóska bácsi, kezdjük a legelején. Ön szenvedélyes Kőrösi Csoma kutató, az idén harminckettedik alkalommal megrendezésre kerülő Csoma napok konferenciasorozat életre hívója itt Kovásznán. Hol kezdődött a személyes története?
G. J.: Az én történetem Csomával ott kezdődött, amikor én Kovásznára kerültem. A hely tette kötelezővé, hogy foglalkozzak vele. Sepsiszentgyörgyön gyermekeskedtem, és elsősorban a művészet érdekelt. Én olyan szépszerető voltam, érzékeny a művészetek iránt, olvasni is nagyon szerettem, és nem az izgalmas sztorik, hanem a meditatív könyvek érdekeltek. Thomas Mann, a nagy oroszok, a komoly töltetű szépirodalom. A művészetben Sepsiszentgyörgynek volt egy nagyja, Gyárfás Jenő, ott a múzeumban remekművei is ki voltak állítva, és azt is tapasztaltam, hogy 22 évesen az országos tárlat nagydíját nyerte el, majd hazaköltözött Szentgyörgyre, és ott eléggé elsekélyesedett, középszerűvé vált. Én ezt annak tulajdonítottam, hogy a provincia lehúzza az embert.
O. P.: Ön Sepsiszentgyörgyön született?
G. J.: Nem. Abszolút véletlenül, az édesanyám Kézdin volt a testvérét meglátogatni, amikor én megszülettem [1936. április – a szerk.]. Ott születtem, de életemben először 18 éves koromban személyazonosságihoz kellett az anyakönyvi kivonat, s akkor voltam először Kézdin. Gyakorlatilag 1940-től Sepsiszentgyörgyön éltünk, én ott voltam négyéves koromtól, addig, amíg az egyetemet végeztem ott laktam. Előzőleg Nagyborosnyón is éltek a szüleim, volt ott egy gyár, s ott kapott édesanyám állást. Könyvelő volt. Az édesapám is. Valamikor a gazdasági válság előtt mindketten banktisztviselők voltak, édesapám hivatalnoki minőségben dolgozott. Borosnyón véletlenül került egy zsidó barátja, akinek volt pénze, annak volt egy olyan javaslata, hogy édesapám adja a nevét, s ő gabonakereskedést nyit Borosnyón. Édesapám akkor azzal is foglalkozott. ’40-től katona volt, elvitték négy évre Szovjetunióba fogságba, úgyhogy ’48-ban került haza. Szibériában raboskodott Novokuznyeckben, viszonylag közel a kínai határhoz.
O. P.: A hadifoglyoknak egy része nem a Szovjetunión keresztül jött haza, hanem Kelet-Ázsia felé.
G. J.: Édesapám nem abba a kategóriába tartozott. Őt ’48 nyarán hazaengedték, és akkor ő Európa felé jött haza. Ő nem tartozott abba a kategóriába, akik Japánon keresztül körbe hajózták a fél földgolyót. Főleg az I. világháború után. Ott is maradtak sokan, én is foglalkoztam ezzel a dologgal kicsit… Tehát kezdtem azzal, hogy művészetről kezdtem írni, s akkor jelentek meg könyveim is, s cikkem rengeteg. Már Kolozsváron egyetemista voltam, amikor az első jelentkezéseim voltak, az gyakorlatilag végigkísérte volna az életemet, de… Én életemben egy másodpercet a kommunizmus eszméiben nem hittem. Ebben közrejátszott, hogy a családban nem az volt nálunk, mint amit meglepve hallottam más családokról, hogy a gyerekek előtt nem beszéltek, előttünk beszéltek a szülők, csak tudnunk kellett, hogy mit lehet mondani kint, és mit itthon. Édesapám, mondjam azt, egy gyáva ember volt. Nem sok, vagy 10 hektárnyi földje volt, s úgy jött haza kétségbeesve, hogy Szovjetben sokat agyonlőttek amiatt, hogy földje volt, és a földeken túl kell tenni, mert szörnyű idők következnek. Ezt nyilván a hatalom is megtudta, hogy én őket nem szeretem, ezért vastag Securitate irataim vannak. Mindenben követtek, de valami gondviselés megóvott.
Már egyetemista koromban nyomoztak utánam. Még ’56. november 1-én a temetőben beszéltem stb… mint 20 éves diák, és kerestek, éjszakánként vártam, hogy mikor tartóztatnak le, s nem tartóztattak le. S rá vagy 5-6 évvel egyszer jött egy üzenet, hogy a volt egyetemi KISZ-titkár, Szász Jancsi, nálam vagy 5 évvel volt idősebb, fiatal gyerekként került gyakornoknak oda, elégette a dossziémat, ne beszéljek róla. Tényleg, a szekus irataimból az ’56-os tetteim teljesen hiányoznak. Valószínű segíteni akart. Én soha nem tudtam megköszönni neki, mert állítólag orosz nőt vett el feleségül, s kitelepedett Oroszországba, de ott akkor segített, mert ’56-ban a KISZ-ből kirúgtak, az is egy nyílt tárgyalás volt, mert a forradalom alatt hárman rosszul viseltük magunkat, s kirúgtak, tehát annak ott nagy sleppje volt. De erről semmit nem tud a szekus irat. Valószínű, hogy ez a gyerek, vagy véletlenül otthagyták, s a társaimat, akik ugyanúgy féltek, azokat letartóztatták, s engem nem. Tehát valószínű, hogy igaz, hogy a dossziémat a tűzbe dobta. Ez engem az egész életemben végig kisért, amit én úgy neveztem el, hogy gondviselés, mert sokszor voltam ilyen kritikus helyzetben. A legtöbb, hogy három napig a Szekunál vallattak, s egyszer elkaptak a csángóknál, na de nem voltam direkt megtorló intézkedéseknek alávetve, hogy elhurcoljanak valahova. De olyan furcsán, minthogyha tényleg egy kéz óvott volna. Én úgy éreztem, édesanyám szó szerint megfogalmazta, hogy „fiúkám, téged a gondviselés óv”.
O. P.: És ez a művészeti érzékenység ez nem az édesapjától, vagy az édesanyjától jön?
G. J.: Csak annyiban, hogy édesanyám fiatal korában írt. Tehát neki újságcikkei is megjelentek. Sőt, regényt is írt, csak nem jelent meg, s akkor az elkallódott. Édesapám meg szerette a képeket, volt néhány szép festmény a falakon, de talán ha nincs Gyárfás Jenő, nem alakul ki ilyesmi. Például valakitől megtudtam, hogy a fia él. Valamikor ’25-ben meghalt, de amikor én fiatal voltam, a fia élt, s elmentem a fiához, megismertem az életművét. Visszatérve… lehallgatták egy beszélgetésünket, amiben én azt fogalmaztam, hogy korunk művészete hazug. Mint hazug művészet igaz, mert egy embertelen bűnös korszak arcát mutatja hazugul, ezért én nagyon kipécézett személy lettem, aki ellensége az országnak, és könyveimet – ott van a szekus iratokban a konkrét utasítás, hogy – figyelni kell, hogy miket írok, és megakadályozni, hogy a nem megfelelő dolgaim megjelenjenek. ’58-ban megjelent az Utunkban egy Izsák László nevű embertől egy kétrészes óriási hosszú anyag a jelenlegi képzőművészeti kritika állapotáról, és ott én voltam az egyik fő bűnös. Ez egy akkora megdicsőülés volt, olyan formalistákat, mint Nagy Imre, Nagy Albert, Mohy Sándor, ezeket próbálom becsempészni. Tessék elképzelni, hogy Erdély nagyjainak én vagyok a bűnözője, hogy pozitívan írtam [róluk]. Ezért kellett is, ez konkrét tény volt, hogy ez megjelent ’58-ban, és akkor az ember szorongott is, hogy mi lesz ennek a vége. A lényeg az, hogy a ’70-es években rádöbbentem, egy olyan következtetést vontam le, hogy lehet a Jó Isten akarata, hogy bajok vannak a művészeti írásaimmal, mert más feladat is van. Láttam én már azt kezdő tanárként, akkor volt a kollektivizálás (’60–61-ben volt vége), és engem is vittek mint tanárt, láttam azt a szörnyűséget, ahogy az emberekkel beszéltek, és azt is énekeltük az Internacionáléban, hogy „a múltat végkép eltörölni”.
A feleségem textilművész volt, ő sajnos 29 éve meghalt. Mi együtt kezdtük a pályánkat, Székelykocsárd, aztán együtt Nagyenyeden tanítottunk három évig, de nem volt lakásunk, jöttek a gyerekek, s akkor a feleségem szülei építették ezt a házat, ahol most vagyunk. Hívtak minket haza, hogy itt van magyar szakos és rajz szakos állás is, s akkor nehéz volt Enyedtől elszakadni, de úgy gondoltuk, hogy beadunk egy kérést, ne rajtunk múljék. Hát pechünkre jóváhagyták, a végén kiderült, nem pech, mert négy gyerek volt, és az öregek a gyerekgondozásba besegítettek, a feleségem tudott szőni, én tudtam írni, és elkezdtem az első nagy tanulmányomat, a Gyárfás tragédiát. Ez a feleségemmel úgy ütött vissza, hogy ide kerülünk Kovásznára, és ennek az elkerülése végett én ezt tudatosan csináltam, hogy itt a vidék őt is le ne húzza. Mert ott Kolozsváron nagyon tehetségesnek vélték az intézetnél.
’70-ben (ez is különleges szerencséje volt a sorsnak) sikerült Párizsba kimenni. A feleségemet óvni akartam, hogy a provincia ne húzza le, tehát összejártuk a fél világot. Tiszta szerencse. Mint fürdőhelyre, jött Fazekas [János] is, és többször meglátogatott itt a házunknál a volt miniszter, és Fazekasnak köszönhettük, hogy a visszadobott útleveleknél ő hatalmazott fel, írjunk neki és ő intézkedik. Így én majdnem ötven országot jártam be később is, de már akkor sokat, mert Anglia, Spanyolország, Olaszország, Németország, öt velencei biennálét láttunk a feleségemmel, eljutottunk Egyiptomba, Törökországba, Iránba, Irakba, Afganisztánba, szovjet Belső-Ázsiába… tehát összejártuk a fél világot. A feleségem ennek köszönhette, hogy teljesen rálátott a régi és új művészetre, és a maga szintézisét meg tudta teremteni.
O. P.: A ’70-es évektől zajlottak ezek az utazások? Vagy egyszer elindultak, és végig utazták az egészet?
G. J.: Nem, kétévenként lehetett kérni a régi Romániában az útlevelet, és mi ’70, ’72, ’74, ’76, ’78-ban utaztunk. ’80-ban érettségiztek a gyerekeink, beadtam egy olyan kérést, amiben kértem, hogy rendellenesen engedjenek ki, mert ’80-ban a legnagyobb fiunk érettségizik, akkor nem mehetünk, és csodák csodájára megadták az útlevelet. A legelején, kétszer 4 hetet, máskor mindig hat hetet töltöttünk, s a legutolsón több mint két hónapot, amikor bejártuk Ázsiát egészen Pakisztánig, elmentünk Afganisztánba is. Átéltem egy-két nehéz helyzetet is. Például mikor a busszal mentünk az orosz határ felé, a katonai kordon ránk mutatott, s valamit mondott a buszos fiúnak, s akkor kérdeztem, hogy mit mondott. Azt mondta, hogy téged ki fognak nyírni. Mert az a felkelők területe volt, s mi a szovjet határ felé mentünk, két európai… Minden az emberségnek volt köszönhető, mert ahogy ezt nekünk mondta, nyilván az ember elsápadt, s akkor a fiú, mint egy tigris az ablakokhoz ugrott, minden függönyt behúzott, s minket beültettek az első padra, kettőnket, s azon volt az a nikkelezett felkapaszkodó, arra ráült, s a testével eltakart, hogy kintről minket ne lássanak. Amikor azt a 40 kilométernyi utat megtettük, kiértünk abból a zónából, akkor felugrott, megölelgetett, kihúzta a függönyöket, s mondta, megmenekültetek.
O. P.: Ez Afganisztán melyik részén történt?
G. J.: Kushkiban, az afgán–orosz határtól nem messze. Afganisztánban minket tulajdonképpen a kormány kellett, hogy védjen, mert autóbusszal kellett, hogy eljussunk, és az autóbusz ment át olyan területen, hogy lángoló teherkocsisor mellett lehúzott az útról, mert a felkelők megtámadták. Szóval elég kalandos volt. Olyan buszkaravánnal engedtek minket áthaladni az országon, hogy előttünk páncélkocsi volt, mögöttünk vagy húsz autóbusz, és minden kocsiban hat katona fegyverrel ott volt, hogy ha támadás éri az utasokat, a civil lakosságot, a kormány védte a felkelők ellen.
O. P.: És ilyen körülmények között meg tudtak nézni valamit?
G. J.: Kabulból kellett Herátba eljutnunk. Gyakorlatilag az ottlét 5-7 napján nagyjából naponta mentem a rendőrségre, hogy engedik-e. Előbb azt mondták, hogy elmenni csak repülővel lehet. Megkérdeztem mikor van repülő, mondták hat héttel későbbre van jegy, s akkor én mondtam, hogy se pénzünk nincsen, se semmink, és akkor tulajdonképpen mindig mondták, hogy holnap jöjjön vissza. A harmadik nap közölték, hogy holnap reggel hatkor legyünk itt és itt, mert megy egy autóbuszkaraván Kandahárba, aztán Herátba. Két nap alatt elvittek, de mondom, katonai felügyelet alatt. Nézni, fényképezni ott Kabulban lehetett.
O. P.: Stein Aurél sírjánál nem voltak?
G. J.: Nem voltunk. Nem lehetett.
O. P.: Rossz helyen van.
G. J.: Mi eredetileg úgy gondoltuk, a Hindukuson megyünk keresztül, de szó sem lehetett erről. Akkor volt egy Taraki nevű szovjet bérenc. Vagy egy hónappal a mi odamenetelünk előtt került hatalomra, ugyanazt láttuk, mint itthon, hogy a falakon voltak ilyen nagy néptömeg, s Tarakinak a képét tartották magasba, mint itt Ceausescuét. Abból láttuk, hogy ugyanazt a szovjet típusú rendszert akarta ez a Taraki megvalósítani. Nagyon érdekes, hogy Iszlámábádban kellett afgán vízumot szerezni. S ahogy kerestük az afgán követséget, egy turistacsoport jött (mint kiderült franciák voltak), s azoktól kérdeztük, hogy nem tudják-e melyik épület az afgán követség. Mi nem tudtuk, hogy ők kik. Kérdezték, mit akarunk ott. Mondtuk vízumot Afganisztánba. Az egyik lány a szó szoros értelmében letérdelt, összetette a kezét, s elkezdte, hogy „ne menjetek oda, mi onnan jövünk, és ott megölnek. Mi is az Istennek köszönhetjük, hogy megmenekültünk”. De mi ott voltunk a világ túlsó végén, pénzünk alig volt, de megvolt az előre megvásárolt jegy Szamarkand–Bukarest között, Moszkván keresztül. Tehát nekünk el kellett Szamarkandba jutnunk. Afganisztánból átmentünk szovjet területre. Akkor Türkmenisztán területére mentünk egy Mary nevű helyre. Fantasztikus út volt rengeteg élménnyel, de a vége tele izgalommal.
O. P.: Ezek nagyon hosszú utak. Ez alatt az idő alatt ismerkedett meg Kőrösi Csomának a dolgaival? Vagy még itt Kovásznán?
G. J.: Nyilván én Kőrösi Csoma dolgairól tudtam, de megmondom őszintén ez a véletlen, vagy mondjam azt, hogy nem akartam senkit utánozni, mert Jakabos Ödön előttünk járta végig ezt az utat. Óriási reklámot csinált, hogy ő Csoma útján végigment. A valós igazság az, hogy minket főleg a művészet érdekelt. Nyilván mi tudtuk, hogy érintjük Csoma útját, de nem firmáztam vele, elvből, hogy ne utánozzak vele valakit. Én nem Csoma útját jártam, hanem Keletre mentünk megismerni a keleti kultúrát, a keleti múzeumokat. Nem kötöttem Csomához, mert nem akartam Jakabost leutánozni, hogy én is megyek Csoma nyomdokain.
’82-ben Indiába is akartunk menni, benne volt az útitervünkben, hogy ahova lehet eljutni, de direkt az indiai Tibetet nem terveztem be, csak Dardzsilingbe, oda el akartunk menni, de az a ’82-es út az egy hihetetlen peches út volt, mert előbb a bukaresti reptéren megtudtam, hogy édesanyám kórházba került. Visszatértünk. Akkor rá tíz napra édesanyám jobban lett, eljutottunk Moszkváig, a csomagjainkat teljesen máshová vitték. Három napig vártuk a csomagot. Egy ingben és nadrágban nem indulhattunk el egy hathetes indiai útra. Akkor Moszkvából visszatértünk. Télen harmadszor nekiindultunk, és nyártól télig bevezettek a szovjetek egy olyan szabályt, hogy külföldi polgár repülőjegyet csak dollárért vehet, rubelért nem. Nekünk a zsebünkben volt 1000 rubel, hogy ott vegyük meg a Taskent–Delhi repülőjegyet, és egyszerűen nem szolgáltak ki. Vártunk három napig, és nem szolgáltak ki. A főnök tudott románul, mert moldáviai volt, és a mi pártunkon volt, ott ültünk a repülőtér várótermében, és táviratozott Moszkvába a központba, hogy itt van két utas, nincs dollárjuk, rubelért hadd szolgáljuk ki, de leszidták, hogy miért akarja megváltoztatni a szabályokat. Nem volt mit tennünk, vissza kellett térni. Így nem jutottunk el Indiába. És akkor ’82 után már többet nem engedtek. ’84-ben pechünk volt. Akkor Mongóliát, Kínát kértük. Amikor mentem a hosszú mesével, hogy nem adták meg az útlevelet, beléptem az irodába, ott ült a főnök, és mondta, nem megyünk az idén sehova. Majd jövőre kérjük megint. Aztán kiszivárgott, a Szeku-főnöktől tudtam meg, hogy akkor volt, hogy a Csoma-évfordulót is letiltották, és hogy mi Kínába akartunk menni, úgy vették, hogy mi Csoma-ügyben akarunk odamenni. ’84-ben itt megszállta a rendőrség április 4-én a környéket, és letiltottak minden Csoma-emlékezést. A román hatalom megtiltotta. Minket a szó szoros értelmében úgy kezeltek, hogy mi Csoma miatt akarunk utazni, a Csoma kétszáz éves évforduló vágta el az utunkat.
O. P.: Akkor még mindig nem foglalkozott Csomával.
G. J.: Ez, ha nem történik ez a cirkusz, akkor már foglalkoztam [volna], mert az ünnepségre egy nagy műsort szerveztem.
O. P.: De ez csak abból adódott, hogy itt élt.
G. J.: Abból adódott, hogy én itt éltem. És nem is vagyok Csoma-kutató. Engem tulajdonképp a történelem érdekel, tehát nekem olyan könyveim… én több mint ezer emberrel rámondattam az élete történetét magnóra, egész Erdélyt jártam. ’89 után, ahogy a rendszer megbukott, akkor már mentem Kárpátaljára, Délvidékre, mindenhova. Óriási anyagom van. Dossziék, magnószalagok, másolatok. Gépeltem le ezeket a szalagokat, és kialakítottam egy szociográfia műfajt. Tulajdonképpen sorskönyvek ezek. Jó magyar szóval oral history-nak is lehet nevezni. Én nagyon érdekes, könyvekből tudom, hogy az oral history műfajt Amerikában a ’70-es évek közepével datálják, hogy ott valaki először ilyen jellegű könyveket írt. Ugyanakkor én is kezdtem már foglalkozni vele. Én úgy neveztem, hogy a megélt történelem.
O. P.: Ezek ki is lettek részben adva?
G. J.: Akkor gyakorlatilag egy könyvem jelent meg, ez a régi faluról szól. Címnek azt adtam, hogy Így tudom, így mondom. Egy kicsit túl elbeszélő a cím, de [az] alcíme az, hogy A régi falu emlékezete. Az megint betette nekem az ajtót, mert akkor a Szeku kezdte követni az én útjaimat, ahol én gyűjtöttem, az emberekkel beszéltem. Ez volt az első, ez ’80-ban jelent meg. Ez egy műfajteremtő könyv volt. Ezért is meg kellett, hogy harcoljak, hogy ezt elfogadják. Ebben 380 körüli egyén szerepel, akikkel én beszélgettem, és az én elképzelésem az volt, hogy tematikusan feltördeltem az életrajzokat, és a megfelelő fejezetek anyaga tematikusan ott volt előttem, és tudtam használni. A Kriterion engem azzal vádolt, hogy ki látott ilyet, hogy én feltördelem, és ezzel Kiss Jánost én hetven helyre teszem. Mondtam a szerkesztőmnek, akkor úgy kellett volna vegyem, de hogy fért volna a 370 ember el, ha mindenkit… hogy képzeli. Minden év februárban volt könyvhónap, ott ennek a nevét sem szabadott kiejteni. Már a hatalom felfigyelt rá, hogy én a múltat dicsőítem benne, rossz voltam ezzel is. Volt egy másik könyvem, a Mindennek mestere – A falusi tudás könyve, ezt például tíz évig nem engedték Romániában megjelenni. Ezzel az volt a bűnöm, leírtam, hogy dolgozott [egy] kőműves, a vályogfalú házat, hogy csinálták, a vályogot hogy vetették, és ezt a „dolgozó nép társadalma” nem engedte megjelenni.
O. P.: Ez mind ugyanabban a műfajban?
G. J.: A műfaj közben változott, mert kezdetben az volt az elvem, hogy én egy vaskos előszót írok, és nem szólalok meg. Teljesen szövegmontázsként kezeltem a könyvet. Később volt egy olyan belső kényszerem, hogy én is szólaljak meg, és akkor A tűz októberében, amit ’56 emlékére írtam, ott összekötő szöveget írtam, a magam meditációiba építettem be a vendégszövegeket. A világban szétszórt magyarságnak a krónikája ez a két kötet. Bejártam a világot.
O. P.: Ez jelent meg ’80-ban. Előtte az ázsiai utakat nem dokumentálta?
G. J.: Az ázsiai utakat nem, hanem ’76-ban jelent meg egy könyvem, az a címe, hogy Tegnapi kövek, mai utak, abban még a nyugat-európai utak szerepeltek. Valahogy ’85-ben megengedték, hogy megjelenjék Kelet kapui címen az ázsiai utak. Száz nap ősi kultúrák földjén. Ez is jellemző, hogy valahogy átcsúszott. Én Bukarestben le voltam tiltva a Kriterionnál. ’80-tól nem jelent meg könyvem a Kriterionnál. Valószínű nem volt a Szeku elég éber, mert Kolozsváron volt a Dacia Kiadó, ami nagy örömömre elfogadta a Kelet kapui ajánlatomat. Valószínű a Kriterionra voltak ráállva. Amikor megérkezett a Kelet kapui a szentgyörgyi könyvraktárba a nyomdából, akkor addig nem engedték a raktárból kivinni, amíg a szentgyörgyi pártbizottságnál valaki el nem olvasta. Nagyon rosszul véleményezték, de a végén csak kiengedték. Tudom a beszélgetésekből, amikor berendeltek, hogy nagyon gondolkoztak, hogy engedjék-e terjeszteni. De aztán megengedték.
O. P.: Gondolom ezeket már nem lehet megvásárolni.
G. J.: Esetleg antikváriumban fel lehet íratni. Csoma témájú könyvnél csak szerkesztő vagyok nyilván. A Csoma-konferenciák anyagából lett egy válogatás, ezt egyszer kérték, hogy állítsak össze egy ilyen kötetet. Ebben végigkövetném Csoma útját, de olyan szerzők vannak benne, mint Bernard Le Calloc’h, Marcell Péter, Csetri Elek, ezek a nagy Csoma-kutatók írásai.
O. P.: Ha jól értem, a rendszerváltás körül viszont elindultak a Csoma napok.
G. J.: Én egy Csoma műsort már ’84-ben szerveztem, amit a Szeku parancsára, a párt parancsára nem szabadott megtartani. Az volt az előzmény. Akkor magától értetődő volt, hogy amikor ’89-ben történt itt az „operett forradalom”. Ezt mind Iliescuék gyújtatták fel, a Királyi Palotát, a Nemzeti Könyvtárat, mindent, mert ez egy gazember banda volt, ők tulajdonképp azt a látszatot akarták… A Tőkés-ellenállást kihasználta a Szeku a háttérből, amelyik elárulta gyakorlatilag Ceausescut, és arra ültek rá. Ezt a hülye Ceausescut az orránál fogva vezették, mert ilyet nem lehet csinálni, hogy amikor az országban kirobban egy felkeléssorozat, az az idióta ahelyett, hogy betiltotta volna a gyülekezést, összehívta a nagygyűlést Bukarestben, amin valaki robbantott egyet, egy petárdát, és ezzel elindult a felkelés, viszont a felkelésre ráültek Iliescuék. Én már körülbelül ’89 év elején hallottam, hogy Ceausescu utódja Iliescu lesz, mert ő Gorbacsovnak volt az egyetemi társa. Tehát ő háttérből kijelölt személy volt. Ők ráültek erre a Tőkés körül kirobbant dologra, és az ő Szekus bandáik, akik a Szekut átállították a maguk oldalára, s az ő Szekus bandái lövöldöztek a becsületes emberekre, és 800 körüli áldozat volt. Brassóban vagy 150 embert mészároltak le, de mindez azért volt, hogy úgy tűnjön, hogy Ceausescut védi egy bizonyos… ők úgy nevezték el, hogy terroristák Ceausescu körül. Közben a terroristák a Szekunak voltak az emberei. Egy színjáték volt. Már akkor megszületett ez. Mert tévén közvetítették, az egész világ nézte, ez egy operett, egy mutatvány forradalom volt gyakorlatilag. Iliescut halálra kellett volna ítélni, őt is, mert felelős majdnem 1000 ember életéért, tehát egy gazember volt, de ez van.
Tovább az interjú második részére
Fotók forrása: Marian Iancau 2021. és Nagy Elek 2021.
