Nagy Kornél történész- armenológussal a magyar-örmény kapcsolatok történetéről, és a magyarországi örményekről, illetve az erdélyi örménység múltjáról beszélgettünk.
O. P.: Kezdjük talán onnan, hogy a történettudomány számára miért fontos a magyar-örmény kapcsolattörténet? Milyen szempontból érdemes ezt vizsgálni?
N. K.: Elsősorban két szempontot kell kiemelni. Az egyik a steppei népekre vonatkozó nagyon gazdag örmény krónika irodalom; ami rengeteg adatot és hagyományt őrzött meg az utókor számára a Kaukázus északi előterében megfordult különféle nomád népekről, így áttételesen a magyar őstörténetről is. A másik szempont pedig maga az erdélyi örménység, különösen is azért, mert ez a téma egyrészt az elmúlt fél évszázad során a kutatások szempontjából eléggé el volt hanyagolva, másrészt múltjukat rengeteg mítosz vette körül, így az erdélyi örménység történetétének tudományos tisztázása lényegében csak az elmúlt másfél évtizedben kezdődött el. Ez pedig annak volt köszönhető, hogy a történelmükről számos új, eleddig ismeretlen és kutatlan állagú dokumentum bukkant elő a külhoni levéltárakból (Bécs, Róma, Vatikán, Velence, stb.).
O. P.: És személyesen téged mi motivált arra, hogy ezt a témát válaszd elsődleges kutatási területednek?
N. K.: Nem vagyok örmény származású, egy dunántúli asszimilált sváb gyökerű családból származom. Nem is volt előre elhatározott, tudatos lépés, hogy majd valamikor az örmény történelmet fogom tudományosan vizsgálni. Teljesen véletlenül a kezembe került egy könyv – azt hiszem egy földrajzkönyv – az akkori Szovjetunióról, és abban láttam meg az Örményországról szóló alfejezetet. Egyszerűen már akkor megfogott az a nagyon komoly épített örökség, amit a fotókon láttam: konkrétan a Szeván-tó partján lévő 9. századi Szevanavank monostor fotói ragadtak meg. Ekkor kezdtem el olvasni az örménységről az itthoni könyvtárakban fellelhető szakirodalmat – már amit találtam, mert sajnos nem sok volt.
Viszont történelem egyetemista koromban hírét vettem, hogy Magyarországon van egy nemzetközi hírű armenológus: Schütz Ödön (1916-1999), és akkor elhatároztam, hogy előbb-utóbb majd megkeresem ezt a professzor urat. De végül erre a találkozásra is szinte teljesen véletlenül került sor. Annak idején ugyanis az ELTE BTK Belső-ázsiai Tanszékre kerültem, és ekkor derült ki, hogy ő is ott tevékenykedik. Az egyik akkori oktatóm (Dr. Birtalan Ágnes mongolista) mondta, hogy ha jól tudja, épp tanítványokat keres, és beszéljek vele. A kezdet nem volt egyszerű: rögtön azzal indított, hogy milyen nyelvtudásom van, például tudok-e legalább latin szövegeket olvasni? Ha valaki nem tudott legalább egy idegen nyelvet legalább olvasási szinten, azt kapásból elküldte.
O. P.: És mennyire bizonyult nehéznek az örmény nyelv megtanulása?
N. K.: Őszintén szólva – így visszatekintve – nem volt annyira nehéz. Elsőre persze az írás is bonyolultnak tűnik, de abba hamar bele lehet jönni. A probléma ezután kezdődik, mert manapság két irodalmi örmény nyelvváltozat létezik. Annyira más a kiejtés, annyira különbözik az idiómarendszer, a gondolkodás, a mentalitás is a két nyelvjárásban, hogy annak ellenére, hogy ugyanaz a szókincs, mégis teljesen különbözőnek tűnik. Aki nem örmény anyanyelvű, annak olyan, mintha két idegen nyelvet kellene egyszerre elsajátítania.
Mivel egy archaikus elemeket megőrző indoeurópai nyelvről van szó, az örmény logikája – meglepő módon – nagyon közel áll a germán nyelvekhez, a német és az angol nagyon sokat tudott segíteni. Egy erős angol alappal már könnyebben ment az embernek az örmény is. Az ABC-ben annyi volt csak a probléma – azon túl, hogy meg kell tanulni – hogy kétfajta helyesírása van: egy régies helyesírás, amit a diaszpóra használ, meg van egy szovjetizáló helyesírás és az is teljesen más.
O. P.: Ez a két irodalmi nyelvjárás a nyugati és a keleti örménységhez kötődik?
N: K.: Egyértelműen. 1915-ban bekövetkezett az Örmény Genocídiumig vitathatatlanul a nyugati dialektus volt az elterjedtebb, azonban a Népirtást követően épp a keleti nyelvjárás vált uralkodó dialektussá az örménység körében.
O. P.: Talán érdemes nagy vonalakban körbejárnunk a nagy Örményország – keleti örménység – nyugati örménység kérdéskörét is.
N. K.: Az örmények históriáját mindig is végigkísérte egyfajta megosztottság. A történelem során az aktuális nagyhatalmak az országot számtalan alkalommal osztották fel keleti és nyugati részre. Ez a határ hozzávetőlegesen a történelmi Örményország közepén húzódott. S bár ez a határvonal gyakorta ide-oda tolódott, ám többnyire kettévágta az országot, és ez nem csak kulturális, de nyelvi különbözőséget is okozott, és kicsit más mentalitás alakult ki a két területen. Így annak ellenére, hogy ugyanaz a kultúra, ugyanaz a nép, ugyanaz a nyelv, mégis van egyfajta kettősség az örmények között.
O. P.: És ugye egy közel 2500 éves kultúráról van szó…
N. K.: Sőt, hozzávetőlegesen 3000 éves kultúráról, és amellett 2500 éves államiságról beszélhetünk! Az előbb említett dialektusok elválását, illetve kialakulását korábban a nyelvészek 12. századra tették, de ez már egy megdőlt elmélet, mert többek között az örmény helynevek átírása a bizánci forrásokban is azt mutatja, hogy alighanem már korábban a 8-9. században szétvált a két nagy nyelvjárás.
O.P.: És te az örmény kultúrával Schütz Ödön tanítványaként kezdtél foglalkozni… Azt hiszem, mondhatjuk azt, Schütz Ödön egyike a 20. század legendáinak a magyar keletkutatásban, tulajdonképpen a magyar-örmény kapcsolattörténet tudományos igényű feldolgozása is mintha vele kezdődne el.
O.P.: Miben nyilvánult meg ez az iskolateremtő személyiség? Neked milyen személyes élményeid vannak Schütz Ödönről, az ő karizmájáról?
N. K.: Hihetetlen fanyar, angol humora volt. Sokan tartották azt róla, hogy konfliktuskerülő ember: konkrétan tényleg nem voltak rosszakarói. Nagyon jó diplomáciai érzékkel volt megáldva, és bár néhányan naiv, idős emberként tartották számon (én ugye már idős korában ismertem meg), de neki ez valójában személyiségének nagyon fontos erőssége volt. Nem kompromisszumokat, hanem konszenzusokat keresett.
Azon kevesek egyike volt Schütz Ödön, akit nem csak az Örmény, hanem a Török Tudományos Akadémia is a külső tagjává választott. A karizmáját mi sem jelzi jobban, mint hogy egy asztal mellé tudott ültetni örmény és török tudósokat is, és azok ott, érdemi tudományos vitát tudtak folytatni. Ez az integratív személyiség volt az egyik nagy varázsa. A másik meg az, hogy a pedagógiai módszerével a gyengeségünket is erősséggé tudta tenni. Nem azt kereste, hogy hol hibázok, hanem hogy mi az erősségem, és azt erősítette. Pontosan tudta, hogy nem vagyunk tökéletesek. Nagyon mélyen hatott rám is ez a pedagógiai módszer. És azóta én sem azt keresem a diákban, hogy hol kössek bele, hogy a negatívumot ráolvassam a fejére, hanem hogy milyen pozitívumot látok meg benne. A negatívumot persze következetes gyakorlással, és rengeteg fáradságos munkával ki kell csiszolgatni, hogy a tökéletlenségből tökélyre történő törekvés legyen.
O. P.: A magyar-örmény kapcsolattörténet felé fordulva: a tudománytörténet szempontjából milyen mélyek ezeknek a gyökerei? Időben meddig mehetünk vissza?
N. K.: Én mindenképpen a 18. századot tenném meg a legfontosabb mérföldkőnek. És ebben Erdélyt kell kiemelni, illetve Péterváradot (ma Újvidék/Novi Sad város része Szerbiában), és különösen a mechitaristákat; azt az örménykatolikus szerzetesrendet, ami 1701-ben alakult meg Isztambulban.
Az egyik legfontosabb küldetésük – az örménykatolikus hit és a Rómához való hűség megerősítése mellett – az örmény nemzeti rítus megőrzése volt, amely lehetővé tette, hogy az örmények megmaradjanak örményeknek, de emellett Rómához is hűek legyenek.
A másik pedig az oktatás volt. A szerzetesrend alapításától kezdve Nagyon komoly hangsúlyt fektettek az iskoláztatásra és az iskolarendszer kiépítésére. A mechitaristák már 1728-ban megtelepedtek Ebesfalván, a későbbi Erzsébetvárosban (ma Dumbrăveni Romániában). Apátságot és iskolát is alapítottak; majd 1744-ben gyakorlatilag Erzsébetvárosból alapítják meg a péterváradi mechitarista apátságot. Sőt az ottani alapító apát az erdélyi örmény származású Megyesi Tódor volt, aki személyesen ment át Erzsébetvárosból Péterváradra is.
Ugyanakkor a mechitaristák az örmény tudományosság kialakulásában is nagyon fontos szerepet játszanak. Egyrészt azért, mert ők fordulnak a modernitásban elsőként az örmény múlt felé, az ő köreikben indulnak meg a forráskutatások. Mikajel Csamcsjanc (1738-1823), a velencei főapátságban tevékenykedő mechitarista rendi armenológus-történész volt az, aki az örmény források szisztematikus rendszerezését forráskritikai módszerekkel való feldolgozását elindította. És ez hatott a magyarországi, illetve Erdélyben élő mechitaristákra is: egy Dondoni Vartan/Vardan József nevű mechitarista szerzetes a 18-19. század fordulóján például magyarra fordított, és megjelentetett anno egy örmény történeti művet, amelynek a kiadásán jelenleg két magyarországi armenista is dolgozik.
O.P.: Tehát az armenológia, mint tudomány kialakulásában a 18. században az erdélyi örménységnek is érdemi szerepe volt?
N. K.: Itt Magyarországon igen. De az armenológia, ha egészében nézzük, a rekatolizációnak egy nagyon pozitív velejárója volt. Annak ellenére, hogy az örménység számára a rekatolizáció korszaka meglehetősen problémás korszaknak bizonyult. Gondolok itt a lembergi (régi lengyel nevén: Lwów, ma Lviv városa Ukrajnában) egyházi unióra, ami 1630-ban vette kezdetét és egészen 1689-ig húzódott el. Komoly konfliktusokkal terhelt időszak volt ez: például az áttért örményeket eleinte szinte ugyanúgy eretneknek tartották a latin rítusúak, de legalábbis minden unitust (örménykatolikust) amolyan másodrendű katolikusnak, és ezt az erdélyi örmények is megkapták a 18. században a Gyulafehérvár központú erdélyi püspökségtől is.
Alapvetően az első nagy armenológusok a 17. században születtek, és ők egytől egyig szentszéki misszionáriusok voltak. Elég, ha kiemeljük Clemente Galano (1611-1666) nápolyi születésű theatinus szerzetest, aki – amellett, hogy az örmény egyház történetét latinul és korabeli örményül is megírta – rengeteget fordított is, és Örményországban folytatott missziós tevékenységet. Az Apostoli Szentszék szellemi és anyagi támogatásával ő alapította meg két rendtársaival együtt 1664-ben a híres lembergi Örmény Kollégiumot (Collegium Armenum), és tulajdonképpen az lett első olyan intézmény, ahol már nemcsak a papképzésre helyeztek a hangsúlyt, hanem a tudományosságra, így az armenológiára is. Továbbá ez azért is fontos, mert Róma mellett számos erdélyi örmény pap tanult ott a 18. században unitus (örménykatolikus) rítusban. És ők ezután visszatértek Erdélybe tanítani, illetve egyházi szolgálatot végezni.
O. P.: Egyébként ezeknek az egyházi uniós törekvéseknek – amik Róma fősége alatt akarták egyesíteni az egykor önálló keleti keresztény egyházakat, és amik olyan meghatározóak lettek az erdélyi örménység számára is – mi volt a konkrét célja Róma részéről, és ehhez a Habsburgok oldaláról milyen politikai háttér volt jelen?
N. K.: Kezdjük röviden Rómával. Az Apostoli Szentszéket a keleti keresztényekkel kapcsolatban az 451., illetve az 1054. évi egyházszakadások miatt a keresztény egység helyreállításának a gondolata vezérlete, és ezért is kezdeményezte, valamint erőltette a vallási egyesüléseket. A koraújkorban pedig Erdélyt sokvallású volta, illetve az ottani katolikusok silány helyzete miatt missziós célterületként tartotta számon. (Hozzá kell tennünk, hogy Róma szemszögéből a koraújkorban a három részre szakadt Magyar Királyság az oszmán-török hódoltság, a nagyszámú ortodox keresztény lakosság, valamint az erős protestáns jelenlét miatt alapból is missziós célterületként volt számon tartva.)
A katolicizmust mellszélességgel támogató bécsi (Habsburg) udvar szempontjából ebben az időszakban nagyon fontos események történtek: ugyanis a 17. század végén történt meg Erdély (pontosabban az Erdélyi Fejedelemség) betagozódása a Habsburg Monarchiába. Ráadásul ebben az időszakban a magyarországi rekatolizáció különösen nagy lendületet vett. Például Felső-Magyarországon ekkor – a Wesselényi összeesküvést (1664-1670) követő időszakban – zajlottak a protestánsok elleni templomfoglalások. Ez volt az az időszak is, amikor a Rákócziak is áttértek katolikus hitre. S ez az intenzív korszak egybeesik az erdélyi román ortodoxok és a felső-magyarországi rutén ortodoxok közötti egyházi uniós térítések idejével is. Ott már voltak korábbi missziós kísérletek is, de igazából ekkor vesz nagy lendületet a felső-magyarországi egyházi unió is (a görög származású De Camelis József püspök egyházszervezői tevékenységével). Ahogy Erdélyben is – Szerémi Teofil és Anghel Athanáz püspökök vezetésével. Ez az egyik történeti keretet az erdélyi örmények vallási egyesülésének.
Ugyanakkor az erdélyi örmény egyházi unió – bár ezt kevesen tudják – alapvetően mégis a Habsburg uralomtól függetlenül jött létre. Az örmények két nagy csoportban menekültek be a pogromok illetve a háborúságok elől Erdélybe, még I. Apafi Mihály (1661-1690) fejedelemsége idején, 1668 és 1672 között. Egyfelől Podólia (azaz a Lengyel-Litván Unió), másfelől Moldva felől érkeztek be. De az ő körükben az egyházi uniót nem a bécsi udvar, a Habsburgok, vagy a magyar katolikus egyház kezdeményezi, hanem Róma, Illetve Lemberg, pontosabban a lembergi örménykatolikus érsekség. Mivel az erdélyi örmények olyan területekről menekültek be, amelyek korábban 1364-ben alapított lembergi örmény apostoli érsekség alá tartoztak, és ezt a nevezett főegyházmegye a vallási unió után is fenntartotta ezt a jogot magának. S mindezt az Apostoli Szentszékkel is leegyeztették.
Eleinte Rómában és Lembergben úgy gondolták, hogy a moldvai örmény közösséget nyerik meg az egyházi uniónak, csak időközben kiderült, hogy a moldvai püspök, Minasz Alexanjan Tokhateci (1610-1686) híveivel együtt 1668 óta az erdélyi (zömében szászok lakta) Besztercén tartózkodott. Ezért úgy határoztak, hogy a misszió, illetve a vallási unió szempontjából előbb az erdélyi örményekre, és csak azt követően kell a moldvaiakra koncentrálni Moldvára.
Ugyanakkor – néhány kísérletet leszámítva – Moldvában végül nem sikerült vallási egyesülésre bírni az örményeket, míg Erdélyben viszont sikeresnek bizonyult ez a folyamat. Tehát két oldalról is sürgették a folyamatot, de az örmények végül (szemben az erdélyi román és a felső-magyarországi rutén görögkatolikusokkal), nem Bécs ösztönzésére léptek egységre a katolikusokkal, hanem egy belső folyamat eredményeképpen. Így mikor 1690-ben, a Diploma Leopoldinummal Erdély Bécs politikai befolyása alá került, tehát megtörtént az impériumváltás, akkor az örmények már papíron katolikusok voltak. Ezt az egyházi uniót még 1689-ben kötötték meg Lembergben.
O. P.: És voltak korábbi előzményei is ezeknek az egyházi uniós folyamatoknak?
N. K.: A keresztes hadjáratok időszakában már volt egy kezdeményezés az örmények uniálására. Akkoriban Bizánc és Róma is eretnekeknek és szakadárnak tartotta őket, mert az örmények nem kértek az két nagy egyház „atyáskodásából” sem. S bár az örményekről az a hír járta, hogy monofiziták, valójában soha nem tették le egyértelműen „a garast” a monofizitizmus mellett. Ők azt hirdették, hogy teljesen önállók, önálló rítussal, önálló egyházi nyelvvel, önálló liturgiával. Ugyanakkor azt is hozzá kel tenni, hogy korábban már Bizánc is megpróbálta az örményeket egyházi unióra kényszeríteni, nem sok sikerrel.
Az előbb említett keresztes háborúk idején az anyaországi örmény területeken is megjelent egy határozott muszlimellenesség. Előbb a Szeldzsuk, majd a Mameluk Birodalom miatt az örmények is veszélyeztetve érezték magukat, és elkezdtek közeledni a keresztény Nyugathoz. Már ekkor is nyitottnak mutatkoztak az egyházi unióra, de az örmények szándéka szerint ez annyit jelentett volna, hogy ők elismerik Róma főségét, de a liturgiájuk, egyházfegyelmük, szokásaik, tehát minden egyéb úgy marad, ahogy van. Róma viszont ekkor (még) a teljes latinizációt szabta volna feltételül: latin liturgikus nyelv, nyugati hagyományok, stb. Az örmények azonban ezt visszautasították. Ez még az 14. században történt, de ez azért még ott kísértett később is a rekatolizáció időszakában.
O. P.: De addigra Róma talán már föladta a liturgikus latinizációt az elvárásaiból. Vagy eleinte még ekkor sem?
N. K.: Eleinte erőltették, és igazából csak a már említett mechitaristák hoztak ebben érdemi változást. Hosszú időnek kellett eltelnie, hogy rájöjjenek: az erőltetett latinizáció Róma szemszögéből pont az ellenkező, nem a kívánt hatást érte el.
Így az erdélyi örménykatolikus egyház lényegében élet-halál harcot vívott a 18. században. Egyrészt az erdélyi püspökség magának igényelte felettük az egyházi joghatóságot – ami nem volt jogos, mert ők nem hozzájuk, hanem közvetlenül az Apostoli Szentszék alá tartoztak, – és mindent megtettek, hogy ellehetetlenítsék az örmény közösséget. Amit lénygében sikerült is. A 18. században az örményeket konkrétan eretneknek tartották; az unitusokat is. Más volt a nyelvük volt, a régi örmény kalendáriumot használták (ami szerintük egy pogány – istentelen – Szászánida kori perzsa kalendáriumon alapult), stb. Ennélfogva mindenhol kifogást kerestek, miközben ezeket a szokásokat Róma már elkezdte jóváhagyni.
O. P.: Alapvetően akkor a gyulafehérvári érsekség volt konfliktusa velük?
N. K.: Pontosan, de akkor még csak püspökség volt. Ám ne felejtsük el, hogy Erdélyben, a fejedelemség időszakában gyakorlatilag a katolikusoknak nem volt működő egyházmegyéjük vagy püspökségük. Nekik csak egy, a fejedelem által kinevezett vikáriusa volt. Jezsuiták nem is léphettek a fejedelemség területére, illetve csak inkognitóban, álneveket használva és egyszerű falusi papnak öltözve tevékenykedtek. Hivatalosan csak a ferenceseket (obszervánsok, minoriták) engedték be. A 18. században (1713) az erdélyi püspökség újjászervezésével az egyházmegyei vezetői (mint pl. Mártonffy György, Antalffy János vagy Sorger Gergely) a korábbi században megtépázott katolicizmus tekintélyét igyekeztek visszaállítani. Így az ő szemszögükből más katolikus felekezetek, mint a görögkatolikus románok és az unitus örmények ellenlábast jelentettek.
