Tóth-Kormos Juliannával, a Bizantinológiai Intézeti Alapítvány új kuratóriumi elnökével az alapítvány eddigi tevékenységéről, jelenéről és jövőjéről beszélgettünk. Mivel Baán István atyával – a bizánci kapcsolattörténeti interjú apropóján – már részben érintettük az alapítvány korai történetét, így rögtön az aktuális kérdésekre térhettünk rá.
O.P.: Nemrég lettél te a Bizantinológiai Intézeti Alapítvány kuratóriumának elnöke, és ez a változás egy aránylag nagy fordulóponttal esik egybe az alapítvány tevékenységében. Mi változott mostanában, és a közeljövőben milyen irányba fog fordulni a munka?
T.-K. J.: Az alapítvány alapvetően azért jött létre, hogy Bizánc kultúráját, művészetét és ennek kutatását itthon is megismertesse, és ezt akkoriban leginkább könyvkiadással tudta elérni. Ennek már 30 éves évfordulója volt a tavalyi évben, és ekkor az alapítvány egyik alapítója – többekkel együtt – úgy gondolta, hogy az alapítvány lassan betöltötte már a hivatását, akár meg is szűnhetne. Voltunk ugyanakkor jó páran a környezetében, akik úgy éreztük, hogy még nem feltétlenül ért véget ez a hivatás, mert Bizáncot ismerjük páran, de azért vannak még, akik valószínűleg szívesen megismernék. Nekik is szeretnénk erre lehetőséget biztosítani.
Hogy lássanak és halljanak róla; megtapasztalhassák Bizáncot, amit amúgy mi is szeretnénk egyre inkább megismerni… És miközben mi is egyre jobban beleássuk magunkat, igyekszünk közvetíteni is ezt a kulturális, és művészeti vonalat. Ez részben köszönhető Nacsinák Gergely Andrásnak is, aki felkérésünkre lelkesen csatlakozott az alapítvány kuratóriumához, és az ő együttműködésével kezd új irányvonalat venni az alapítvány. Már nem csak a könyvkiadásban gondolkodunk, bár megmarad a könyvkiadás is, mert nagyon sok poszt-bizánci mű vár megjelenésre, de szeretnénk azt is, hogy legyenek ezekről beszélgetések is, ahol az emberek megfogalmazhatják a véleményüket, vagy kérdéseiket is. Ezért többet tudakozódunk is, hogy mi az, ami érdekelné még az embereket ebben a témakörben, mivel érdemes foglalkoznunk.
O. P.: István atyával beszéltünk a kezdetekről, illetve az alapítvány eddigi tevékenységének lezárásáról. Elmondta, hogy a Varia Bizantinának az volt az elsődleges célja, hogy az alapvető bizantinológiai szakirodalmat magyarul is megismerhetővé tegye. Ezt a megjelent 15 kötet (plusz a sorozaton kívüliek) elérhetővé tette. Így a bizánci állam története és teológiai öröksége sokkal hozzáférhetőbbé vált a szaktudományos közegen kívül is.
T.-K. J.: Igen. De eddig azért alapvetően történettudományi, vagy egyháztörténeti szempontból igyekezett megvilágítani Bizáncot. Most mi szeretnének hangsúlyosan művészeti és kulturális szempontokra hívni fel a figyelmet, miközben nem annyira szaktudományos témaként, hanem alapvetően kulturális értékként – jó értelemben vett népszerűsítő igénnyel – nézünk Bizáncra.
Ez azt is jelenti, hogy míg alapvetően korábban olyan emberek fordultak meg az alapítvány körül, akik valamilyen doktorátussal rendelkeztek, vagy volt valamilyen kutatói tevékenységük Bizánchoz kötődően, én például távolról sem vagyok a téma tudósa. Ez persze nem zárja ki, hogy Nacsinák Gerely azért elég mélyen beleássa magát Bizánc különböző bugyraiba, de én inkább külső szemlélője vagyok ennek a folyamatnak. Úgyis mondhatnám, hogy az alapítvány fenntartása és aktív tevékenységének előmozdítása, részemről egy rácsodálkozásból fakad. Hogy mennyire gazdag volt Bizánc, és mennyire sokat tudott adni a ma emberének.
Közhelynek tűnhet, de mindenképp érdemes megállnunk, és szemlélnünk ezeket a művészeti és kulturális kincseket. Azután, hogy ezek később hogyan hatnak az emberre, az kialakul. Lesz akit megfog ez a gazdagság, és lesz, akit épp elriaszt, mert vagy túlságosan soknak érzi, vagy épp idegen tőle. Mindenesetre azt szeretnénk, hogyha jelen lenne ez a bizánci kincs, még ha sokan esetleg azt is érzik, hogy egy halott kultúra a része, hiszen Bizánc történeti szempontból megszűnt, amikor az Oszmán Birodalom részévé vált.
O. P.: Értem. A Varia Byzantinával tehát lezárult az a cél, hogy a történettudomány különböző aspektusaiból (ideértve a szigorúan vett történettudományt, a liturgiatörténetet, kultúrtörténetet, kicsit eszmetörténetet) körüljárja, és magyarul elérhetővé tegye az alapvető szakirodalmat, ami szükséges ahhoz, hogy egy bizantinológiai kurzust – akár több féléven keresztül – végig lehessen vinni. Erre István atya is azt mondta, hogy ami eddig megszületett, azzal tulajdonképpen a bizantinológia szűken vett magját már meg lehet ismerni magyarul is. A szaktudományos diskurzus nyelve pedig már inkább az angol. És amíg a ’90-es években még fontos volt, hogy magyarul is elérhetőek legyenek a könyvek, addig ma már az egyetemi hallgatóktól is elvárható, hogy a kortárs szakirodalmat angolul is elolvassák. Tehát ez hozta el azt a változást, amit a név is kifejez.
A Varia Byzantina könyvsorozat véget ért, ugyanakkor elindítottátok a Metabyzantina sorozatot. Amikor erre a névre esett a választásotok akkor mire gondoltatok pontosan? Miért lett – legalábbis a szavak szintjén – „Bizáncon túli”?
T.-K. J.: Ennek a pontos eldöntése a Nacsinák Gergely és Baán István kettősnek volt a feladata, ők a sorozatszerkesztők. Én magam ezt a „Bizánc utániságot” érzem benne. Ahogy mondtad, véget ért a „Byzantina” korszak – ami az alapítvány szaktudományosabb, történettudományi időszaka volt, – most azt mondhatnánk, hogy „Bizánc után” vagyunk. De valahol most következik ennek a történeti kutatásnak a gyakorlati része.
Én ezt a kérdést úgy élem meg, hogy hogyan van jelen az egykori Bizánc öröksége a mindennapokban. Már nem a történeti Bizánc korából fordítunk szerzőket, hanem a Bizánc utáni időszakokból. Tehát azt is jelenti ez a név, hogy amikor fizikailag – vagy történetileg – már nem is létezett Bizánc, akkor is tovább élt a hagyománya. És mi ebből a hagyományból válogatunk, vagy még inkább: szemezgetünk…
Persze ezek sem mindig egyszerű olvasmányok, mint Jannarasz (megj. Khrisztosz Jannarasz: Az ortodox keresztény hit alapjai című műve a sorozat első darabja) sem, de nagyon sok haszonnal járhat, elgondolkodhat rajta az az olvasó, aki keresztülrágja magát. Mert tényleg elgondolkodtat. Van egy idézet is, pont Jannarasztól, hogy ti. „az olvasóé a felfedezés öröme”. Nekem ezt jelenti a „Bizánc-utániság”. Azt is mondhatnánk, hogy a kortárs időszakot is igyekszik az alapítvány bemutatni. Azt, hogy miért foglalkoznak emberek ma is Bizánccal, miért aktuális ez az örökség napjainkban. Ez például egy filozófiai-teológiai témájú könyv, tehát két tudomány határán áll, de mégis az egész embert nézi, annak jelenére is reflektál…
O. P.: Tehát ami most zajlik, az egy elszakadás a történeti értelemben vett Bizánctól, és a bizánci kultúra napjainkban – a XX.-XXI. században – való jelenléte felé való odafordulás…
T.-K. J.: Igen. Hogy hogyan él ebben a világban a mai ember, ha kulturálisan Bizánchoz kötődik. Nem biztos, hogy szerencsés a megfogalmazás, de igazából Jannarsz is a ma emberét állítja kereszttűzbe, és azokra a problémákra próbál gyakorlatias módon reflektálni, amivel a keresztény hit szintjén ma is szembesülünk. De mindezt úgy teszi, hogy alapvetően a bizánci hagyományból merít. Míg a történettudomány alapvetően lezárt történetként tekint Bizáncra, a mi kérdésünk sokkal inkább az, hogy – kulturális értelemben – tényleg véget ért-e?
O. P.: És hogyan van jelen Magyarországon a „Bizánc utáni Bizánc”? Hogyan él tovább itt ez a hagyomány?
T.-K. J.: Ez az én mindennapos kérdésem… Foglalkozhatunk-e mi úgy Bizánccal, hogy Bizánc történelmileg véget ért, ugyanakkor valamilyen szempontból pedig mégsem. Mi nem vagyunk görögök, nemzetiségi szempontból nem tudtuk ezt a hagyományt a bőrünkön megtapasztalni, de mi az aminek – így külső szemlélőként is – a részesei lettünk? Tehát ez – a saját részemről – megint egy ilyen „kint is bent is” helyzet: szeretnék valaminek a részese lenni, de ehhez keresem, keressük is azokat az alapokat, amire építeni lehet.
O. P.: Azt hiszem, most már nem lehet megkerülni, hogy személyesebb dolgokról is beszéljünk… Azt mondod, hogy egyszerre vagy kívülálló, és mégis van egy belső kötődésed is Bizánchoz. Te – alapvetően gyakorlati ember, építészmérnök létedre – hogyan lettél a Bizantinológiai Intézeti Alapítvány vezetője? Mi az, ami miatt egyszerre kívülről, és belülről is látod ezt a hagyományt?
T.-K. J.: Őszintén megvallva, én régebben azt sem gondoltam volna, hogy el fogom olvasni az alapítvány könyveit… Hiszen rengeteg más is volt, amit – ha építészként lett volna időm olvasni – akkor vonzóbbnak találtam volna.
Viszont maga Bizánc művészete sokáig felfedezésre várt, és utazásaim révén előbb-utóbb elmerülhettem ezekben a művészeti emlékekben. Legelső ilyen utazásom során Velencébe tartottunk egy baráti társasággal, és én nem szerettem volna hálókocsiban utazni, mert így az egész éjszakát olvasással lehetett tölteni. Úgyhogy kiválasztottam a legvastagabb könyvet – azt hiszem A Nyugat és Bizánc címűt, – úgy gondoltam, hogy az majd oda-vissza úton is elegendő lesz. És egy csomó mindent találtam benne, ami számomra is érdekes volt. Sok olyan kérdést megvilágosított, ami keresztényként már felmerült bennem, és olyan hátteret adott a teológiai különválásnak, amiből megértettem, ami addig érthetetlennek tűnt. Gondolok itt az egyházszakadástól kezdve a filioque vitára, arra hogy igazából miért került bele ez a betoldás a hitvallásba (amiből később ugye komoly téziseket gyártottak nyugaton), és hogy ez valójában egy politikai döntés volt, egy uralkodói program része. Ez azóta is sokszor eszembe jut, amikor olyan helyzetbe kerülök, hogy egy vallási kérdést érthetetlennek látok. Gyakran kiderül, hogy valami olyan dolog áll mögötte, ami nem a vallási meggyőződés része, csak valakinek a kedve – vagy érdeke – éppen úgy tartotta…
Tehát bár baráti kapcsolatok révén tudtam az alapítványról, illetve találkoztam a könyveivel, de lényegében egy véletlen miatt kezdtem el ezeket a könyveket olvasni is. Később aztán, ha felmerült egy-egy kérdés, amit nehéznek vagy megemészthetetlennek tartottam, és úgy gondoltam, hogy jó lenne utánanézni, mindig beleütköztem a sorozat könyveibe.
És így egy idő után lelkes aktivistája, önkéntese lettem az alapítványnak, így már részt vettem a könyvek terjesztésében is. Mivel egy kis szervezetről van szó, ez is elég sok munkát adott. Azután, amikor úgy adódott, hogy szükségessé vált a munkám „magasabb pozícióban” is, szívesen elvállaltam a felkérést. Nem a saját ötletem volt, hogy az alapítvány elnöke legyek, de ebben is azt láttam, hogy nagyon sok mindent lehet tenni a folytatásért.
O. P.: De vajon személyes oldalról miért kezd el érdekelni egyáltalán egy fiatal hölgyet a Bizánc teológiai kérdésköre? Az, hogy görögkatolikus családból származol nyilván meghatározó volt, és az István atyával való barátság is fontos. De mennyire volt sorsszerű – vagy gondviselésszerű – ez a folyamat?
T.-K. J.: Mivel görögkatolikus családból származom, a keleti liturgia nem volt ismeretlen számomra, eléggé beleívódott az életembe. Idővel pedig a teológiai kérdésekkel kapcsolatban is egyre kíváncsibbá váltam, egyre több kérdés merült fel, és ezekre a kérdésekre Baán István atya mindig szívesen válaszolt. Családi barát lévén mindig kéznél volt valaki, aki bővítette az ismereteinket. Baráti beszélgetésekben sokszor a nővérem is jelen volt, vagy a görögkatolikus vonalon jó pár barát, akik szintén bármikor kérdezhettek István atyától.
Ezek a beszélgetések aztán újabb beszélgetéseket eredményeztek, egyre tágabb körben. így megismerkedhettem az ortodox közösséggel is a Váci utcában, ami számomra szintén meghatározó élmény volt, ráadásul mára elég meghatározóvá váltak az ott szerzett baráti kapcsolatok is. Sokáig csendes szimpátiával vettem részt az ottani szertartásokon és összejöveteleken, és kicsit úgy tekintem a Bizánchoz kötődő viszonyomat is, ahogy ehhez a közösséghez. Vannak dolgok, amiket megismerhettem, és a barátoknak is nagy szerepük volt benne. És ez máig is tart: a beszélgetések révén egyre több mindent lehet megismerni, de egyre több kérdés is merül fel, ami újabb beszélgetésekhez vezet.
Pár évvel ezelőtt – szintén baráti kapcsolatok révén – többször adódott lehetőségem Thesszalonikiben, az egyik kedvenc városomban járni, és sokszor elidőztem egy-egy templomban is. Amikor a templomokat őrző emberek látták, hogy nagyon szeretek ott lenni, mindig megkérdezték, hogy keresztény vagyok-e? Nacsinák Gergőtől már megtanultam, hogy ha a görögök azt kérdezik, hogy keresztény vagyok-e akkor úgy értik, hogy ortodox vagyok-e. És mivel nem vagyok az, hát megfogalmaztam egy olyan gondolatot – és azóta is így tartom, – hogy még az ő fogalmaik szerint nem is vagyok igazi keresztény, mégis az ortodoxok barátja vagyok; tehát azt is mondhatnám, hogy Bizáncnak is a baráti körébe tartozom.
O. P.: Aki azért sokat is tud tenni, hogy ez a hagyomány másokhoz is eljuthasson.
T.-K. J.: Remélem, hogy így van. De azért jéghegyek vannak, amiken át kell mászni valamilyen úton-módon, de ebben van segítség, sokszor nem várt helyről is.
O. P.: Visszatérve az alapítvány működésére: érezni most egy hangnemváltást és egy hangsúlyeltolódást is a tevékenységetekben. Mintha tudatosan igyekeznétek elszakadni kicsit az akadémikus tevékenységtől, ami leginkább vaskos, és tartalmas kötetek megjelentetését és az információ továbbadását jelenti. Sokkal interaktívabb kapcsolattartásra törekszetek mostanában az érdeklődőkkel.
T.-K. J.: Ez így van. Tudjuk, hogy vannak fontos könyvek, amik nem lesznek népszerű olvasmányok. Valószínű, hogy népszerűbb lenne egy irodalmilag is könnyedebb műfaj, de vannak művek, amikről fontos hogy beszéljünk, és beszélhessünk. Hogy bátran feltehessük a kérdéseinket, hiszen az ember sokszor egy nem várt akadálynál, ha nehezére esik továbbhaladni, inkább abbahagyja az olvasást. És egy beszélgetés során, ahol felteheti a kérdéseit, a közös gondolkozás átsegítheti ezeken a nehézségeken. Erre szeretnénk lehetőséget teremteni, hogy egy fajsúlyosabb könyv se a nehézséget jelentse, hanem bátran beszélgethessenek róla.
Ezért merült föl bennünk a BIZA estek gondolata, hogy ezzel is lehetőséget teremtsünk a bizánci hagyományhoz kötődő, vagy Bizáncról gondolkodó, olvasó embereknek az együttlétre, a közös gondolkodásra, kérdésfelvétésekre. Ez még alapvetően próbaüzemmódban van, nem tudjuk, hogy a következő hónapokban hogy alakul. De a Jannarsz könyvbemutató nagyon sikeres volt; tényleg jó beszélgetés alakult ki az est végén. Nem feltétlenül csak Bizáncról, hanem az ott jelenlévők személyes beszélgetéséből, amit azért mindent átszőtt az este, aminek a részesei lehettünk, a könyvbemutató, amit előtte végig hallgattunk.
Erre igyekszünk lehetőséget adni, és minden olyan ötletet, ami az alapítványhoz valamilyen módon – akár személyes vagy olvasói kapcsolat révén – kötődő személyektől érkezik és Bizánchoz kapcsolódik igyekszünk felkarolni. Például van aki arra érzett ihletést, hogy az alapítvány Instagram oldalát (instagram.com/variabyzantina )elkészítse és üzemeltesse. Ez tényleg egy nagy feladat, amit Berki-Fellegvári Orsolya vállalt magára. Nacsinák Gergellyel együttműködve épp ennek a háttéranyagát igyekeznek előkészíteni, és az oldaltüzembe helyezni. És talán ez az Instagram oldal is tud majd az emberek életébe egy-egy pillanatképet, vagy hangulatot csempészni Bizáncról. És így próbáljuk a BIZA Estekkel is egy kicsit kiterelni a szürke hétköznapokból az emberek gondolatait.
O. P.: Ez valóban más jellegű megközelítés, mint amit a szigorúbb, akadémiai történettudományosság képvisel. A legutóbbi BIZA Esteken pl. egy képzeletbeli Jannarasz-Rilke sörözést idézett meg, ami tényleg szokatlan és kreatív, ráadásul élvezetes program volt.
T.-K. J.: Igen. Szerencsére tehetséges emberek segítik az alapítvány munkáját… Van aki anyagilag is tehetséges: így érkezett már nagylelkű felajánlás az alapítvány működéséhez. Ezért tudtuk az első Metabyzantina könyvet Bakonyi Viktor felajánlásából megjelentetni. De a Nyíregyházi Egyházmegye is támogatja az alapítvány működését. És van, aki az együttműködésével, önkéntes munkájával tud alkotóan hozzájárulni a tevékenységünkhöz. Ennek is nagyon örülünk, és várjuk, hogy legyenek még ilyen jelentkezők, akik szívesen együtt dolgoznának velünk.
Ahogy az is nagyon fontos nekünk, hogy akik így együttműködnek velünk, valamilyen módon személyesen is örömüket lelik a Bizánccal való foglalkozásban. Mert ezt szeretnénk másoknak is nyújtani. Az egyik nagy álmunk – az elmúlt években próbálkoztunk is vele – a Bizánccal kapcsolatos utazások. Ilyen volt a legelső thesszaloniki-i utunk is. Nem egy nagy költségvetésű, inkább szerény, de tényleg egy örömteli utazás volt, aminek során az apróságokat is próbáltuk észrevenni. Hogy ne elszörnyedjünk a város nagyságától, hanem meglássuk a szépségeit – akár az egyházi vonatkozású, akár az építészeti, történeti, művészeti szépségeit, – ebben nagyon jó vezető volt Nacsinák Gergő. És ezen felbuzdulva megcsináltuk a második utazásunkat is, ami Róma bizánci mozaikjaihoz vezetett. Az is egy nagyon tartalmas és szabad utazás volt. Ezek folytatása is az álmokhoz tartozik. Nagyon szívesen folytatnánk ezeket az utakat (amik már inkább baráti, mint kiadó-résztvevő-olvasó viszonyt eredményeznek), de majd kiderül hogy erre milyen lehetőségek adódnak…
O. P.: Ebben is reméljük a legjobbakat! Mindezen szélesített tevékenységi kör mellett a könyvkiadás is folytatódik azért, amire a Jannarasz könyv borítója már nagyon ígéretes utalásokat tesz. Mi az ami elárulható a tervekből?
T.-K. J.: A sorozatszerkesztők előrelátó emberek, és ezért mire hozzáfogtunk az első kötethez, már kigondoltak egy listát, hogy kit szeretnének még lefordítani, megjelentetni a sorozatban. És mire elkészült az első könyv, már bővült is ez a lista. Eredetileg öt könyvet terveztek, mostanra gondolatban már a hatodiknál járunk. A végső lista pedig majd a következő években derül ki, meglátjuk, hogy mennyi lesz az alkotókedvük, és az erre fordítható önkéntes munkabírásuk; de az a jó, hogy van kedvük hozzá!
O. P.: Sok sikert ehhez a munkához.
