Orient Projekt nagyinterjú Dr. Csoma Mózes Korea-kutatóval, Magyarország, a Koreai Köztársaságban és a KNDK-ban szolgálatot teljesítő rendkívüli és meghatalmazott nagykövetével.
Vissza az interjú második részére, első részére
O. P.: Hogy milyen emlékeket őrzünk itthon, ahhoz talán még érdemes megemlítenünk a Hopp Ferenc Múzeumot, ha jól gondolom, ott mi is van tulajdonképpen? Az ottani tárgyi gyűjtemény az honnan származik? Melyik időszakból?
Cs. M.: Alapvetően a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeumban – bár nyilván Fajcsák Györgyi igazgató asszony az illetékes, hogy az ő gyűjteményükről beszéljen – én két dolgot tudok kiemelni. Az egyik dolog az nem más, mint a Bozóky gyűjtemény, a másik dolog pedig amit mindenképpen érdemes kiemelni, az pedig az Észak-Koreától az 1950-es évektől kezdődően különböző múzeumközi együttműködés, illetve a KNDK budapesti nagykövetségétől ajándékaként kapott különböző műtárgyak. Az 1950-es évek időszakában nagyon aktív, intenzív kulturális együttműködés volt a két ország között. Ebben az időszakban nagyobb mennyiségben érkeztek különböző olyan tárgyak, amelyek tudomásom szerint nem régiségek, hanem az antik tárgyak másolatai, viszont azóta ezek a múzeum gyűjteményét gyarapítják. De úgy gondolom, hogy ebben a kérdésben inkább Fajcsák Györgyi az illetékes.
O. P.: És milyen magyar vonatkozású emlékekről tudunk Koreában? Szóba hoztad az orvosokat, a Phenjant újjáépítő magyar mérnököket, a magyar kórházat… Ezeken a vonalakon kívül van még, amit szeretnél megemlíteni? Volt esetleg más kapcsolat művészeti, filmes, bármilyen más kulturális vonalon?
Cs. M.: Az az igazság, hogy én itt Szöulban nagykövetként hozzáláttam az itt fellelhető magyar vonatkozású helyszíneknek a feltérképezéséhez, de azt kell mondanom, hogy ezek igazándiból csak közvetett magyar vonatkozással rendelkeznek.
Olyasmiről tehát itt nem beszélhetünk, mint például egy magyar építész által tervezett ikonikus építmények, mint Shanghaiban… Közvetett magyar vonatkozású helyszínekről beszélhetünk, amiket én igyekeztem felkutatni, és azokról kisebb Youtube videókat is készítettem, amiket saját nagyköveti Youtube csatornámon ( https://youtube.com/channel/UC-aaUyiDh2TxXxigQHx9GPQ ) közzé is tettem. Például Szöul belvárosában az Insza-dong nevezetű területen helyezkedett el az 1930-as években egy Jun Csi Ho nevű koreai arisztokrata háza. Az illető a századforduló időszakának, majd a 20. század első felének fontos politikai gondolkodója volt. És hogy milyen magyar vonatkozás kötődik hozzá és ehhez a bizonyos házhoz? Nem más, mint hogy 1934-ben a Pesti Hírlap újságírónője, bizonyos Geszty Júlia ellátogatott egy távol-keleti utazásra, amelynek részeként járt Szöulban is. Ennek során Jun Csi Ho házában vendégeskedett, az említett Insza-dong városrészben. A magyar újságírónő 1937-ben megjelent Rejtelmes Kelet című könyvében meleg szavakkal írt Jun Csi Hóról, illetve arról is, hogy a vendéglátónál megkóstolta a kimcshit is, azt a jellegzetes koreai savanyúságot, ami a koreai gasztronómia egyik legismertebb eleme. Geszty Júlia volt egyébként az első magyar, aki a kimcshit bemutatta a magyar olvasóközönség számára. Ez tehát egy ilyen közvetett magyar vonatkozás, ami Szöulban történészi szemmel tetten érhető. Erről tehát készítettem egy kisebb Youtube videót, ami a következő linken keresztülérhető el: https://www.youtube.com/watch?v=Hif8AVKamlM
Ugyanilyen közvetett magyar vonatkozású helyszínként beszélhetünk a szöuli Namdemun városkapuról. Ez a déli kapu, amit eredetileg Szüngnyemun kapunak is neveztek. Az 1920-as évek végén két magyar fiatalember, Sulkowsky Zoltán és Bartha Gyula egy Harley-Davidson motorkerékpárral világkörüli útra indult, majd hosszú évek alatt bejárták Délkelet-Ázsiát, Ausztráliát, Kelet-Ázsiát és Amerikát is, majd az 1930-as évek közepén érkeztek vissza Európába. A Koreai-félszigeten 1930 nyarán haladtak keresztül, és Szöulban pontosan az említett városkapu előtt készítettek egy fényképfelvételt. Ez tehát közvetett magyar vonatkozást ad a szóban forgó Szüngnyemun kapunak. Erről a témáról is készítettem egy rövid Youtube videót, ami a következő linken keresztül tekinthető meg: https://www.youtube.com/watch?v=v-h5QWKxFIE
Továbbá beszélhetünk még arról is, hogy a múlt század első felében élt egy nagyon híres koreai író, akit Li The Dzsunnak hívtak. Az illető a japán gyarmati uralom időszakának ikonikus novella-szerzője volt, akinek a szöuli lakóháza a mai napig fennmaradt, és jelenleg emlék-kávéházként működik. Li The Dzsun az 1940-es évek második felében politikai okokból Észak-Koreába, abban az időszakban több naiv koreai értelmiségi hozta meg ezt a rossz döntést, később Li is a helyi tisztogatások egyik kárvallottja lett. Nem is lehet pontosan tudni, hogy mi történt vele, illetve mikor hallt meg. A lényeg az, hogy Dél-Koreában a mai napig emlékeznek Li The Dzsun íróra, illetve – mint említettem – egykori háza is megvan. A magyar vonatkozás pedig az, hogy 1950 decemberében Li egy észak-koreai delegáció tagjaként ellátogatott Budapestre, ahol készült róla egy fénykép. Ezt a fényképet én megtaláltam az MTI archívumában, majd 2020 őszén bekeretezve elvittem az egykori házba, ami most emlék-kávéházként működik, és a helyi sajtó képviselői előtt átadtam a fényképet Li rokonainak. (A budapesti kép egyébként az egyik azon kevés fotók egyike, amik azután készültek az íróról, hogy Észak-Koreába távozott.)
Ez a történet tehát közvetett magyar vonatkozást ad Li egykori lakóházának. A fentiekről egyébként szintén készítettem egy rövid Youtube videót, ami a következő linken keresztül érhető el: https://www.youtube.com/watch?v=eAGSh89at1Q
O. P.: És a dél-koreai állami himnusz? Igaz, hogy annak is van magyar vonatkozása?
Cs. M.: Való igaz, hogy a Koreai Köztársaság himnuszának zenei alapját An Ik The zeneszerző komponálta 1936-ban. Ő nem sokkal később, 1938-1941 között Budapesten folytatott zenei tanulmányokat. Amikor 1948. augusztus 15-én Szöulban kikiáltották a Koreai Köztársaságot, a koreai himnusz már az általa megkomponált dallam alapján csendült fel.
O. P.: Értem. A záró kérdések felé kanyarodva már csak egy kicsi maradt hátra. Hogy mikor indult Magyarországon a koreanisztika képzés… erre tulajdonképpen már választ kaptunk, hiszen rajtad keresztül indult el. De lehet mondani, hogy azon túl, amit megemlítettél (hogy nyelvet lehetett tanulni a Külkereskedelmi Főiskolán, meg hogy történészként lehetett foglalkozni Kelet-Ázsiával…) voltak egyéb előzményei a koreanisztikának?
Cs. M.: Igen. Engem nagyon-nagyon érdekelt, hogy milyen előzményei vannak a magyar koreanisztikának, úgyhogy levéltári kutatásaim során igyekeztem beleásni magam ebbe a témakörbe, és egy nagyon fontos dolgot találtam. A magyar-koreai kapcsolattörténet tekintetében van egy fontos személy, akit nem szabad kihagyni, és akivel külön kell foglalkozni. Az illetőt Dr. Sövény Aladárnak hívták és nyelvtudós volt. 1914-ben született, és fiatal korától érdeklődött a japán nyelv iránt, amit bölcsész tanulmányai során el is sajátított. Amikor 1951 őszén megérkeztek az első észak-koreai hadiárvák Magyarországra, akkor Sövény Aladár, mint japán nyelvtudással is bíró középiskolai tanár lett a koreai tanulók magyar nyelv tanára. Azért őt nevezték ki erre a feladatra, mert az észak-koreai diákok közül voltak páran, akik tudtak japánul, hiszen 6 évvel korábban még japán gyarmati uralom alatt volt a Koreai-félsziget. Sövény így az észak-koreai kísérő tanárokkal is japánul tudott kommunikálni. A lényeg az, hogy az a bentlakásos iskola, ahol Sövény Aladár foglalkozni kezdett a koreai a diákokkal a híres-hírhedt Kim Ir Szen Általános Iskola volt, amit a magyar állam hozott létre a koreai tanulók részére. Sövény a koreai diákoktól, illetve az ő segítségükkel gyorsan megtanult koreaiul, majd a diákokkal együttműködve elkészítette a magyar-koreai szótárat is. Ez egy hatalmas munka volt, az első kéziratos változata 1953-ban készült el, a kinyomtatott változat pedig nagyon sok viszontagság és nehézség után 1957-ben jelent meg. A felét Budapesten nyomtatták, a felét technikai okokból Észak-Koreában, hiszen a koreai betűk nyomtatására akkoriban még nem volt megfelelő technika Közép-Európában. A lényeg az, hogy a koreai háború egy nagyfokú érdeklődést generált a Koreai-félsziget iránt egész Kelet-Európában és Magyarországon is, illetve a magyar orvosok kiutazása és a koreai diákok százainak befogadása teljesen egyértelművé tette, hogy egyetemi szinten szükség lenne a koreanisztika tudományának oktatására. 1953-ban tehát – és innen saját levéltári kutatásaim eredményeiről számolok be – felmerült a lehetősége annak, hogy az ELTE Bölcsészettudományi Karán létre kéne hozni egy koreai nyelvi lektorátust. Az egyetlen szóba jöhető személy nem más volt, mint Sövény Aladár, aki az észak-koreai diákok segítségével már megtanult koreaiul, illetve emellett nyilván japán nyelvtudása is volt. A lényeg az, hogy az egész dolog rövid úton dugába dőlt, ugyanis a kari pártszervezet nem támogatta Sövény kinevezését, mert politikailag megbízhatatlannak tartották. Akit részletesebben érdekel ez a dolog, 2015-ben készítettem egy monográfiát Sövény Aladárról, amely Sövény Aladár, a hazai koreanisztika úttörője címmel jelent meg. Az ELTE Eötvös Kiadó adta ki, nagyobb könyvtárakban remélem megtalálható-elérhető.
Sövény Aladárral indult volna be tehát a koreai nyelvoktatás Magyarországon, de a fenti okok miatt ez nem történhetett meg. Sövény Aladárt követően a következő tudós, aki elkezdett koreai nyelvvel kapcsolatos kurzusokat oktatni, az nem volt más, mint a beszélgetésünk legelején említett Mártonfi Ferenc, aki 1968-1970 között két évet töltött el Észak-Koreában. Tanulmányait követően a Szegedi Egyetemen, később az ELTE keretei között kezdte oktatni a koreai nyelvet, kutatásai során a koreai nyelv szerkezetét vizsgálta. Mint említettem, fiatalon bekövetkezett halála azonban egy időre megakasztotta a koreanisztika hazai fejlődését.
O. P.: Utána jöttél te a sorban? Vagy még talán Osváth Gábor?
Cs. M.: Igen, Osváth Gábor tanár úr mindenképpen, ő követte Észak-Koreában Mártonfi Ferencet. 1970-72 között tanult Osváth tanár úr Észak-Koreában, és ő 1989-től kezdve a Külkereskedelmi Főiskola keretei között kezdett tanítani, ott lettem én a tanítványa.
O. P.: Mindehhez képest mi van ma? Egyetemi szinten az ELTE-n az általad létrehozott Koreai Tanszéken lehet tanulni ugye, és máshol nem.
Cs. M.: Így van. Illetve azt meg lehet említeni, hogy most már azért máshol is vannak kezdemények. Tudomásom szerint a Károli Gáspár Református Egyetemen is megkezdődött a koreai nyelv- és országismeret oktatása. Ezen kívül a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen is zajlanak koreai történelemmel kapcsolatos stúdiumok. Én úgy gondolom, hogy egy olyan folyamatnak vagyunk a tanúi, hogy a koreai kultúra világszerte teljesen egyenrangúvá válik a Távol-Kelet másik két nagy civilizációjának kultúrájával. Tehát mostanában a Távol-Kelet említésekor már nem csak Kínára és a kínai civilizációra, Japánra és a japán civilizációra gondolunk, hanem ezzel egyenrangú entitásként gondolunk a Koreai-félsziget kultúrájára is.
O. P.: Most, ha egy fiatal kutató elkezd egyetemre járni, akkor mi az, ami felkelti az érdeklődését? Tehát mitől lesz valaki ma koreanista? Milyen inspirációkat kap?
Cs. M.: Én úgy gondolom, hogy teljesen más dolgok keltik fel egy jelenlegi középiskolás vagy egy ifjú egyetemista érdeklődését, mint amelyek engem vonzottak a 90-es évek második felében. Most már egy teljesen más világról beszélhetünk, mint ami volt 25 évvel ezelőtt. Régebben lehetett érdeklődni a távol-keleti civilizációk iránt a történelem megközelítéséből, mint ahogy én tettem, de sokan érdeklődtek például a távol-keleti vallások, esetleg távol-keleti irodalom, esetleg távol-keleti harcművészetek felől. Most már sokkal inkább a populáris kultúra irányítja a fiatalokat egy-egy egyetemi szak felé, ami a koreai esetében egyértelműen a koreai filmek, a televíziós-sorozatok, a populáris zene (a k-pop) hatását jelenti. Mindenképpen úgy kell tekinteni erre, mint a koreai „soft power” elsöprő sikerére. Az idősebbek emlékezhetnek rá, hogy a 80-as, 90-es évek fordulóján nagyon sokan voltak, akik azért kezdtek el japánul tanulni, japánnal foglalkozni mert látták a televízióban a Sógun című sorozatot, ami egyébként egy világhíres amerikai sorozat volt és a magyar televízió nagy sikerrel vetítette. A történet a kora-újkori Japánban játszódott, és rengeteg embert motivált arra, hogy vagy japánul tanuljon, vagy emellett még harcművészetekkel is foglalkozzon. Most pedig a koreai populáris zene, koreai tévésorozatok, koreai mozifilmek motiválnak fiatalokat arra, hogy foglalkozzanak a félszigetnek a civilizációjával.
O. P.: És nekik a nyelv lesz a legnagyobb akadály? Nagyon nehéz a koreai nyelvet megtanulni? Ott lehet probléma?
Cs. M.: Én úgy gondolom, hogy abszolút nem. Főleg azért nem, mert a koreai írásbeliség, a koreai írásrendszer nagyon logikusan elsajátítható. Én mindig azt mondtam még régebben a hallgatóimnak, hogy aki elkezd tanulni koreaiul, az első nagy feladat az, hogy le kell győznie azt a pszichikai gátat, hogy most egy keleti nyelvet tanul. Tehát nem egy megszokott európai nyelvvel barátkozik, hanem egy teljesen más jellemzőkkel bíró nyelvet sajátít el. Amennyiben ezt a pszichikai gátat legyőzi, akkor alapvetően nyert ügye van. Nyilván van olyan, akinek kicsit könnyebben megy, van olyan, akinek egy picit nehezebben megy. Továbbá van olyan, aki kimondottan a nyelvvel akar foglalkozni, és van, aki inkább a modernkori kultúrával vagy a hagyományos kultúrával, esetleg történelemmel vagy az irodalommal… És ez így van rendjén.
O. P.: Ez át is vezet a legutolsó kérdéshez, ez a „soft power”, amit említettél… Tulajdonképpen az látható, hogy a koreaiak és a japánok is erősen viszik ezt a vonalat, tehát a kulturális diplomáciának a tudatos építését. Hogyha ezt megfordítjuk, akkor lehet-e azt mondani, hogy itthon is van kulturálisdiplomáciai képzés? Konkrétan az lenne a kérdés, hogy milyen módon van „felfegyverezve” egy magyar diplomata, aki nem olyan szinten áll, mint te például, aki alapvetően koreanistaként ment mondjuk Koreába? Milyen képzést kap? Kap kulturális képzést mélyebben? Vagy kell foglalkoznia az adott nyelvvel, kulturális dolgokkal, vagy nem? Vagy a kapcsolattörténetet mennyire kell ismernie?
Cs. M.: Én azt emelném ki ezzel kapcsolatosan, hogy azok a példákat, amelyeket más országok nagyon sikeresen végrehajtottak saját kultúrájuk, saját „soft power”-ük külföldi bemutatásával kapcsolatosan, egyre inkább jó és alkotó módon használja a magyar kultúrdiplomácia is. Azt kell tudni, hogy a világ számos országában működik magyar kulturális intézet, amelyeket az idei évtől már Liszt Intézetnek neveznek. Liszt Intézet működik Pekingben, Tokióban, illetve 2019 végétől Szöulban is. 2019-ben ünnepeltük a magyar-koreai diplomáciai kapcsolatfelvételnek a 30. évfordulóját, és ebből az alkalomból döntött úgy a magyar állam, hogy itt Szöulban kulturális intézetet nyitunk. A helyszínét egyébként én választottam ki, a belváros egyik legforgalmasabb utcájában, a Mjongdong utcában található az intézetünk. Különösen a fiatal generáció körében népszerű a városnak ez a része. Én úgy gondolom, hogy azok a magyar nagykövetségek, azok a missziók, akik rendelkeznek Liszt Intézettel, nagyon-nagyon jó helyzetben vannak, illetve nagy helyzeti előnyük van a többi európai országokhoz képest, mert egy kulturális intézet jelenléte az állandóan lehetőséget biztosít arra, hogy saját kultúránkat propagáljuk és rendezvényeket-eseményeket tartsunk. Nyilvánvaló, hogy a távol-keleti térségben, különösen Koreában és Japánban, Magyarországot már a II. világháborút megelőző időben, tehát a 30-as években is gyakran emlegették úgy, hogy a „zene és a tánc országa”, tehát egy nagyon hatásos eszköz, ha a magyar klasszikus zenére támaszkodunk. Koreában egyébként működik egy Liszt Társaság is, már hosszú évek óta, akik állandó segítőink a magyar „soft power” megjelentetésében, és működik egy Kodály Társaság is az országban. Ha megkérdezünk egy koreait arról, hogy mi jut eszébe Magyarországról, akkor jó eséllyel azt fogja mondani, hogy a klasszikus zene, illetve fogja említeni Budapestet és a város éjszakai látképét. Budapest egy rendkívül népszerű úticéllá vált az elmúlt évtizedek során. Nyilván a pandémia ebből a szempontból egy nagyon kedvezőtlen állapotot hozott, de reméljük, hogy ez minél hamarabb meg fog oldódni. A lényeg az, hogy Budapestre nagyon nagy számban látogatnak el a koreaiak, és nem véletlen, hogy több koreai televíziós sorozatot is forgattak már Budapesten. Tehát én azt tudom mondani, hogy kifejezetten számon tartják a koreaiak Magyarországot, nagyra becsülik Magyarországot. Nekünk pedig, az itt dolgozó magyar diplomatáknak az a dolgunk, hogy ezt a természetes érdeklődést, ami bennük van maximálisan kielégítsük, és minél több dolgot hozzá tudjunk még adni.
O.P.: Köszönjük szépen a beszélgetést!
