Interjú Hidasi Judittal, a Budapesti Gazdasági Egyetem professor emeritusával
„Több évtizedes felsőoktatási gyakorlatom során elsősorban a kommunikáció és mint japanológus a távol-keleti tanulmányok tárgyait oktatom Alap- és Mesterképzésen valamint a Doktori Programban.” Forrás: bge.hu
Hidasi Judit: Középiskolás koromban két dolog érdekelt: a nyelvek meg a matematika. Az idegen nyelvek. Többfajta idegen nyelvet tanultam, a matematikához viszont kellett volna a fizika, azt meg nem nagyon szerettem, summa summarum, mentem a nyelvek irányába.
O. P.: Ez rögtön a japánt is jelentette, vagy azt nem?
Hidasi Judit: Nem. Középiskolás koromban tanultam angolt, németet, oroszt, meg egy kicsit elkezdtem a franciát is, és volt egy ismerősömnek az ismerőse, aki viszont japán hadifogolytársakkal volt orosz hadifogságban sokáig, és tudnivaló volt, hogy ő jól tud japánul.
O. P.: A második világháborúról beszélünk?
Hidasi Judit: Igen, a negyvenes, ötvenes évekről. Sokáig ott volt. És akkor ez az ember nagyon sajnálta, hogy nem tudja átadni a tudását senkinek, és valahogy ez a kettő ez így összejött. Azt mondta, hogy ha engem tényleg érdekelnek a nyelvek, akkor ő szívesen ad nekem magánórákat, és akkor teljesen ilyen baráti, ismerősi alapon két évig jártam hozzá. Nem nyelvtanár volt, hanem műszaki ember, magas, szőke, kékszemű. Hogy hogy került a japán barakkba? Nem tudom. Réczei Tibornak hívták. A szovjet adminisztráció őt odarakta, és háromszázhatvanöt japánnal volt ott összezárva.
O. P.: Ez melyik hadifogolytábor volt? Messze, Kelet-Ázsiában?
Hidasi Judit: Nem, azt hiszem valahol Szibériában voltak. És ő nyilván nagyon szépen megtanult japánul ott pár év alatt. De nem volt semmi tudományos alapja, se könyv, semmi az égadta világon, se szótár, semmi. Hazajött, és akkor hosszabb hányattatás után azt hiszem végül is az Országos Műszaki Könyvtárba került, mint fordító. Ott a nyelvtudását meg az élettapasztalatát tudta használni, de elkezdett nekem magánórákat is adni. Ez a középiskola harmadik–negyedik évfolyamában történt. És akkor mindenki mondta, hogy hülye vagy, hogy japánt tanulsz, minek. Se szótár, se könyv, semmi nem volt magyarul. Tibor bácsi gyártott kézzel ilyen kis saját leírásokat, azokból próbált az ember valamit megtanulni. Aztán utána a TIT-ben (Tudományos Ismeretterjesztő Társaság) indult tanfolyam, Major Gyula tartotta, akinek élveztem az óráit, mert rengeteget anekdotázott, kellemes volt ott tanulni. Ő művészettörténész volt, ő sem volt nyelvtanár. Aztán az egyetemen angol–oroszra jártam először, és hát persze nem volt akkor még japán szak. Annak viszont híre volt, hogy van egy japán nő, aki szombat délután tart valamiféle olvasószemináriumot, és akit érdekel, az mehet. Ez volt Hani Kjóko, akinek talán ismeri a nevét. Én is jártam Hani Kjókonak az óráira, mint ahogyan sokan jártak akkoriban, például Vihar Judit, Klaudy Kinga és mások. Ő egy irtó okos nő volt, akit élvezet volt hallgatni, függetlenül attól, hogy ő sem nyelvtanár, hanem zenész volt. Kórusvezető meg zenetörténész. De nagyon intelligens nő volt. Magyarul beszélt, nem tudott angolul, magyarul és japánul kommunikált. Teljesen amatőröktől tanultam a japán nyelvet.
O. P.: Ő csak nyelvet tanított, vagy minden egyéb másról is szó esett?
Hidasi Judit: Hani Kjóko magyarázott a kultúráról is, mindenféle dolgokról. Szigorú nő volt, elvárta volna, hogy nagyon gyorsan haladjunk a tanulmányokban, ami egy nonszensz volt, mert nem voltak meg hozzá az alapok. Tény az, hogy érdekelt, rajta voltam az ügyön, annak ellenére, hogy nem volt miben reménykedni, nem tudtam, hogy mikor használhatom ezt a tudást, mi az értelme ennek. Mert nem látszott semmi a jövőre nézve. És akkor a hetvenes években tudomásomra jutott, hogy lehet pályázni ösztöndíjat a Tokai Egyetemre. A Tokai Egyetem magánegyetem volt, nem állami egyetem, viszont annak az elnöke a szocialista pártnak volt valami tótumfaktuma. Tény az, hogy adott ösztöndíjakat a szocialista országok fiataljainak. Magyarország ebből nagyon keveset kapott, évente egyet vagy kettőt, ha jól tudom. És addig akik megkapták, azok matematikus-közgazdászok, meg persze fiúk voltak. Csak fiúk. Akkor, ez azt hiszem ’77-ben volt, én is jelentkeztem. Nem elég, hogy nyelv és kultúrára jelentkeztem, de még lány is voltam, és az mondjuk nagy hátrány volt. De ezzel együtt megkaptam ezt a lehetőséget. Ez egy nagyszerű indítás volt, és ott Tokió mellett Hiracuka városban, attól egy kicsit délre, ott volt az egyik nagy campusuk. Én oda kerültem, ami azért volt nagyon jó, mert ott nem volt közvetítő nyelv. Az ottani tanárok direkt módszerrel tanították a japánt. Ennek nagyon nagy hasznát láttam, hiszen csak japánul beszéltünk. Három hónapig az ember ül ott bambán az órákon, és utána egyszer csak hirtelen elkezd beszélni, kommunikálni. Ez nagyon jó volt, meg nagyon nemzetközi volt ott a társaság.
O. P.: Ez egyéves képzés volt, vagy több ideig tartott?
Hidasi Judit: A Tokai Egyetemen másfél évig voltam. De nagyon-nagyon hasznos volt. És ahogy említettem, akkor abban az eresztésben én voltam egyedül magyar, de például lengyelek meg bolgárok többen voltak, meg Európából mások is, dánok… Ez volt a nagy löket. Utána hazajöttem, és közben elvégeztem az általános alkalmazott nyelvészetet a bölcsészkaron, ami egy második mesterdiploma volt, és akartam, hogy ezzel a megszerzett tudással csináljak valamit. Akkor kezdtem el a Külkeren [Külkereskedelmi Főiskola – a szerk.] dolgozni, az volt az első munkahelyem, és akkor a Külkernek a vezetése volt annyira nyitott és támogató, pontosabban mondva annyira nem támogatták, de mindenesetre megengedték, hogy elinduljon Japán felé valamilyen nyitás. Tény az, hogy 1984-ben itt a Külkeren elindítottuk a japánnak, mint hivatalosan választható nyelvnek az oktatását. Azért volt ez nagy dolog, mert nem fakultáció keretében folyt a képzés, hanem ha valaki ezt vette föl – mert ugye a Külkerben, legalábbis a mi karunkon, mindenki kétnyelves volt–, tehát ha valamelyik nyelvnek a japánt választotta, akkor abból diplomázott, az teljes értékű volt. ’84-től indult meg ez a program, és én elkezdtem körülnézni, hogy kiket lehet még erre meghívni, és akkor ’87-ben Székács Annát, aztán talán ’88-89-ben Szato Norikót hívtam meg, és azóta is ezekkel a kolleganőkkel vagyunk együtt. Közben persze rengeteg ember jött-ment, meg rengeteg anyanyelvi lektor meg különböző meghívott előadók, de ez a mag még a mai napig megvan. Ez egy szinte példátlan együttműködés, és egészen 2000-ig, amíg önálló volt a Külkereskedelmi Főiskola, addig virágzott ez a dolog.
O. P.: Az első pillanattól kezdve?
Hidasi Judit: ’84-ben indultunk, és rögtön voltak érdeklődök, pillanatok alatt fölfutott ez a dolog. Közben létrehoztuk/hoztam a Keleti Kommunikációs Intézetet, és a japán után elindult a kínai, azt hiszem, hogy ’87-től, ’88-tól. Utána bevezettük ’89-ben a koreait, akkor volt a diplomáciai nyitás Dél-Koreával, és mi voltunk az elsők, akik elkezdtünk koreait tanítani, óriási siker volt az is, mert sehol nem volt közel-távol, szomszéd országokban se volt ilyen képzés. Akkor ez az egész Keleti Kommunikációs Intézet nagyon jól ment, és rengeteg kiadvány volt, például szótár, körülbelül huszonöt kiadványt megjelentettünk. 2000-ig nagyon-nagyon futott ez a szekér, akkor viszont a Külker Főiskolát fuzionálták más budapesti főiskolákkal (a Pénzügyi és Számviteli Főiskolával Zuglóban, a Kereskedelmi, Vendéglátóipari és Idegenforgalmi Főiskolával az V. kerületben), és megalakult belőlük a Budapesti Gazdasági Főiskola, több karral, sőt, vidéken is volt karunk. Onnantól kezdve ez az egész program egy kicsit megváltozott. Azért változott meg, mert a hangsúlyok áttevődtek, és mindig az aktuális menedzsment, a főigazgató vagy a rektor elképzelései, illetve fejlesztési tervei szerint alakultak a dolgok. Közben 2001-ben én kaptam egy meghívást a Kanda Egyetemre, Japánba. Kanda az idegen nyelveknek az egyeteme. Oda elszerződtem öt évre, tehát én 2006-ig eltűntem a palettáról, emiatt és az átalakulások következtében ez az egész program egy kicsikét lassított menetben működött…
O. P.: Ez azt jelenti, hogy kevesebb volt a hallgató?
Hidasi Judit: Nem, hanem egész egyszerűen nem engedték növekedni a programot. Hiába volt nagyobb az érdeklődés, azért évente csak egy csoport indulhatott, vagy csak egy szemináriumi csoport satöbbi. Aztán érdekes átrendeződések történtek olyan értelemben, hogy a koreai képzés az körülbelül tíz éve egész egyszerűen nincs. Annak ellenére, hogy iszonyatosan jó volt a koreai programunk, és a leghíresebb volt évekig Magyarországon, de aztán közben az ELTE-n is megerősödött a koreai program.
O. P.: Csoma Mózesnek köszönhetően, igaz?
Hidasi Judit: Igen, de Mózes is nálunk kezdett koreaiul tanulni. Ez volt az alap. Mi voltunk az indítók, és belőlünk nőtt ki aztán több helyen is. Salát Gergő is nálunk volt a kínain.
O. P.: Tényleg?
Hidasi Judit: Persze! Ha megnézi a névsort, hogy kik voltak itt a kilencvenes évek végén az oktatói karban, az döbbenet. Jordán Gyula, Salát Gergő, Tálas Barna, Fendler Károly. Mindenki. És mindenkiből lett valaki, szétágaztak. Csak ugye ezek a helyek kaptak támogatást, mi pedig a BGF-en belül azért csupán az egyik kar, és annak is az egyik intézete voltunk.
O. P.: Viszont nagyon nehéz volt akkor bekerülni, nem? Ha csak egy-két csoport indult, és nem fejlődhetett…
Hidasi Judit: Persze! Nagyon színvonalas volt. Úgyhogy a mai diplomáciai karnak a jelentős része – akár koreai, akár japán, de még a kínai vonalról is rengetegen – nálunk végeztek. Mert azok jók voltak, még akkor nagyon jók voltak. Elég az hozzá, hogy pár évtized alatt ez az egész program, nem azt mondom, hogy megszűnt, mindenesetre alacsonyabb fokozatba lett kapcsolva. Mai napig működik, tehát japán és kínai oktatásunk is van, és megvan az évi húsz-huszonöt ember, aki a japánt választja, és japánul akar nyelv vizsgázni, ami nagyon jó, mert ez ad egy stabilitást. Tehát igazából ebből nagyobb dolgot is lehetett volna csinálni, de hát nyilván itt rengeteg érdek, meg nem tudom mi közrejátszott, úgyhogy mindenesetre ez így alakult. Mindegy, hát mi azért, főleg ez a veterán csapat, ez a trió, Székács, Szató meg én, így hárman, mi ezt a japán programot a mai napig visszük, és azt hiszem, hogy sikerrel. Rengetegen azok közül, akik nálunk végeztek, nagyon szép karriert futnak be.
O. P.: És a mostani huszonöthöz képest, amikor volt a fénykor, 2001 előtt, akkor mennyi volt a maximum hallgatói létszám egy évben?
Hidasi Judit: Egész egyszerűen fizikailag nem tudtunk többet fölvenni, mert nem volt oktatói kapacitás, meg óraszám nem volt hozzá. Azt hiszem, hogy a maximum az negyven és ötven fő között volt, ami azt jelentette, hogy két szemináriumi csoport indult. Ez egy kicsit olyan, mint a kórházaknál a kapacitás kérdése, hogy hiába tudna mondjuk egy kórház megoperálni huszonöt vakbelest, nem tud megoperálni annyit, mert különböző mutatók miatt az arra a hónapra kiadott kapacitása az tizenöt fő. Ugyanez az egyetemeknél is fennáll. Nem mindig azon múlik, hogy mi mit akarunk, vagy mit tudnánk, hanem hogy mit lehet. És az fér bele, hogy a stabil ez a bizonyos húsz-huszonöt fő, aki évente megjelenik, ezek mind erősen motiváltak, azt kell, hogy mondjam. Ez olyan szempontból jó, hogy ezek többnyelvesek, már eleve úgy jönnek, hogy angolul és más nyelveken jól tudnak. Az nagyon segít a japánnál is, hogy ha más nyelveket is tud a hallgató, mert hozzáfér japán tananyagokhoz is. Ugyan vannak most már magyar nyelvű tananyagok is, de azért így jobban tud valaki hozzáférni.
O. P.: Szó volt arról a levelezésben, hogy a nyelv mit sem ér kulturális háttérismeretek nélkül. Az első pillanattól kezdve volt egy ilyen törekvés.
Hidasi Judit: Nagyon erősen. Úgy indultunk, hogy nem nyelvet tanítunk, hanem kultúrát, aminek része a nyelv. Így kell értelmezni.
O. P.: Ez mi mindenből állt?
Hidasi Judit: A kultúra részeként szerepelt egy nagyon erős országismeret, amelynek tanítására különböző támogatások függvényében jöttek előadók. A kilencvenes években például akkor még a Japán Alapítvány bőven támogatott olyan önkénteseket, akiket ők delegáltak Magyarországra, például kalligráfia tanárt vagy harcművészetek tanárt.
O. P.: Ma is látszanak ezek az irányok?
Hidasi Judit: Igen. Hogyha idejön egy évre egy kalligráfia tanár, vagy volt nálunk origami tanár, egy csomó ilyen, ami a japán kultúrának a része, akkor ez azt jelenti, hogy a vonzása az egész képzésnek megváltozik. Nemcsak azok jelentkeznek, akiket a nyelvészet érdekel, vagy a nyelvet akarják megtanulni. Harcművészet satöbbi, egy csomó olyan dolog, ami motiválja a hallgatókat.
O. P.: De delegáltak ide harcművészt például?
Hidasi Judit: Volt, igen, és akkor a testnevelés tanszékbe beépültek az órák. Ez változó volt, részben a Japán Alapítvány, meg a JOCV (Japan Overseas Cooperation Volunteers) volt kifejezetten ilyen, amelyek így mentek külföldi országokba a japán kultúrát és a japán ismereteket terjeszteni. És erre lehetett pályázni. Ha beadtuk a pályázatot, hogy mi valamilyen szakembert akarunk, amennyiben elfogadták azt, akkor küldtek ilyen embert.
O. P.: Idejött egy dzsúdómester, egy bonszai mester…
Hidasi Judit: Pontosan! Egy bonszai mester, egy dzsúdómester, egy ikebana tanár. Ez egy fantasztikusan jó dolog volt… Az a baj, hogy azzal, hogy Magyarország belépett az EU-ba 2004-ben, ezeknek a programoknak, támogatásoknak vége szakadt, mert akkor az lett, hogy ja kérem, már az EU-nak a tagjai, itt már nem szükséges önöket támogatni. Mindennek van előnye és hátránya.
O. P.: Japán történelmet is tanítottak?
Hidasi Judit: Japán történelmet mi nem oktattunk olyan mélységben. Csak annyi történelmet, ami az országismerethez kellett. De, ami nagyon fontos volt, az szintén unikális, máshol nem volt, hogy tanítottunk japán interkulturális kommunikációt. Japánokkal hogy kell kommunikálni, hogy kell érintkezni, főleg az üzleti életben ez iszonyatosan fontos. Tanítottunk japán üzleti nyelvet, ami Japánban nagyon élesen elválik a hétköznapi nyelvtől.
O. P.: Ez etikett?
Hidasi Judit: Is. De az üzleti nyelv Japánban szinte egy külön dolog. Van olyan, ahol nem annyira adnak ilyesmire, vannak olyan országok vagy kultúrák, mondjuk a hollandok. Ott nincs ez a nagy különbségtétel. De Japánban óriási nagy a különbség. Nagyon fontos a japán üzleti nyelv, akár írott, akár beszélt üzleti nyelv, ami nem csak etikett, hanem nyelvtanilag is különbözik, tehát másfajta stílust meg másfajta kifejezéseket használnak. Ezt is tanítottuk. Most ennek mi a jelentősége? Az, hogy a Külker-diplomának a mai napig egyébként előfeltétele a szaknyelvi ismeret. Tehát nem a sima nyelvet, hanem a szaknyelvet kell tudni. És japánból mi voltunk, a mai napig mi vagyunk az egyetlen hely, amely üzleti szaknyelvből vizsgát biztosít. Most, amikor a nyelvvizsgarendszer is átalakult, az egyetemeknek nincsen automatikus joguk nyelvvizsga kiadására, de az egyetemeknek lehet vizsgaközpontjuk. Nekünk is van vizsgaközpontunk, ami publikus, bárki jelentkezhet. A mi vizsgaközpontunkban a japán vizsga az üzleti szaknyelvi vizsga. Tehát aki turizmus, közgazdaságtan, marketing, PR területtel foglalkozik, az mind a mi vizsgánkra szorul.
O. P.: Diplomácia?
Hidasi Judit: Diplomácia, igen. Nagyon fontos.
O. P.: És ebből nem lett modell? Más ázsiai nyelvek, más kultúrák esetén? Mert ennek így kellene jól működnie talán, nem?
Hidasi Judit: Na most azért, hogy a vizsgajogot megkapja egy intézmény, egyrészt fizetni kell érte, mi fizettünk, hogy vizsgáztathassunk publikusan, másrészt pedig nagyon szigorú kvalifikációs akkreditációja van ennek a vizsgának. Olyan szakemberek kellenek, olyan vizsgáztatók satöbbi, magyarul nagyon nehéz teljesíteni a feltételeket.
O. P.: Nem csak erre a részére gondolok, hanem a nagyon erős kulturális háttérismeretnek a biztosítására például, hogy a nyelvet, illetve a kultúrát is ismeri, és akkor lehet jó diplomata például.
Hidasi Judit: Na most kínaiból ezt szintén megcsináltuk, tehát kínaiból is van nekünk ilyen jogunk, koreaiból vagy arabból, amit régebben is tanítottunk, abból nincsen meg ez a jogunk most… lehet, hogy arabból is szereztünk. Azonban a hallgatói létszám nagyon lecsökkent, és ha nagyon kevés olyan hallgató vagy érdeklődő van, aki ilyen vizsgát akarna tenni, akkor egyszerűen nem éri meg az intézménynek kiváltania ezt a jogot, mert minek. Három-négy ember miatt… fizessek másfél milliót, hogy három embert levizsgáztassak harmincötezer forintért? Úgyhogy ezért nem. De japánból és kínaiból van ilyen jogunk, és ez nagyon értékes, nagyon jó. Ugye munkahelye válogatja, mert esetleg van olyan munkahely, ahol nem kérik ezt a speciális nyelvismeretet. De azért jó, hogy ha valaki ilyennel rendelkezik, mert ez egy őrült előnyt jelent. Egészen másképpen áll a dologhoz.
Tovább az interjú második részére
