Interjú Hidasi Judittal, a Budapesti Gazdasági Egyetem professor emeritusával
„Több évtizedes felsőoktatási gyakorlatom során elsősorban a kommunikáció és mint japanológus a távol-keleti tanulmányok tárgyait oktatom Alap- és Mesterképzésen valamint a Doktori Programban.” Forrás: bge.hu
Vissza az interjú első részére
O. P.: Amikor ez a ’80-as években elindult, akkor onnantól kezdve folyamatos élő kapcsolat volt Japánnal, jól gondolom?
Hidasi Judit: Hogyne, egyetemekkel meg különböző szervezetekkel. Most azonban egész egyszerűen más kategóriába került Magyarország. Nem az úgynevezett támogatandó, szegény országok kategóriájába, hanem… nem azt mondom, hogy Nyugat-Európával azonos szintet képvisel, mert éppen, hogy nem, de a Kelet-Európa kategóriába kerültünk, tehát Nyugat-Európa nem vagyunk, csak Kelet-Európa, de ez már nem éri el azt az alacsony szintet, azt a… mélységet, ami támogatást érdemel, tehát nem Pakisztánnal vagyunk egy kategóriában. Pakisztán az több támogatást kap, mint Magyarország. Ez nekünk egy veszteség, meg kell, hogy mondjam, határozottan az. És akkor ez például kihat az anyanyelvi lektoroknak a kérdésére. Szato Noriko természetesen hiába anyanyelvi beszélő, de hát ő egymagában nem elég erős. Anyanyelvi lektort mi, mint intézmény megvenni nem tudunk, mert arra nincs pénzünk, tehát akkor kerestünk olyan kapcsolatot, amely finanszírozni tudja. Például van Japánban olyan szervezet, amely delegál japán önkénteseket, akik hajlandóak elmenni egy-egy külföldi országba pár évre tanítani. Ezek többnyire nyugdíjasok. Lelkesek, sok idejük, és még energiájuk is van, amellett tapasztalattal is rendelkeznek, mert hát sokat dolgoztak mondjuk oktatásban satöbbi, és ilyen kollegákat, ilyen embereket pár évre delegálnak, és akkor a szó szoros értelmében önkéntes munkára jönnek, tehát egy fillér fizetést nem kapnak. Ez most is így van még. Viszont egyetlen dolog, amit az intézményünk áll, az egy szerény lakás. Ez az egyetlen. Az összes többi költségét azt mind ő saját maga fedezi. De hát miután nagyon sok japán van annyira intelligens, hogy felismeri, jobban jár, hogy ha önkéntes munkát végez külföldön, mintha otthon odahaza ülne a tévé előtt, mert ugye így önmagát, az agyát és a szellemét is karban tartja, meg satöbbi, és ezért vannak erre jelentkezők, akik nagyon kitűnő emberek. Mindegyik nagyon lelkes. Például ezt így próbáljuk pótolni, azokat a japán tanárokat, akiket azelőtt hivatalosan megkaptunk, mondjuk delegáltak japán állami szervek. Most már ez nincs, akkor így kapunk.
O. P.: Akkor most egy pillanatra visszakapcsolhatnánk a sztereotípiák felé? Valahogy itthon az a kép él, hogy ha az elmúlt százötven évet nézzük, akkor van egy diplomáciai kapcsolattörténet meg egy kereskedelmi kapcsolattörténet, egy kulturális kapcsolattörténet Japán és Magyarország között. Rendszerváltások zajlottak le, ott is meg itt is. Én úgy tudom, hogy azért változott a megítélésünk, megváltozott a kapcsolatok intenzitása, hol erősödött, hol gyengült. De elhangzott az, hogy ez alapvetően sztereotip gondolkodásra épül. És ha valakit beraknak egy fiókba, akkor az úgy marad. Velünk hogy volt ez? Mert az a képem, hogy a második világháború előtti időszakban, a kezdetekig visszatekintve, azért alapvetően pozitív volt Magyarországnak, a magyar kultúrának a megítélése. Annyiféle jó történetet lehet hallani, ilyen szempontból most a Külkereskedelmi Karnak a története is egy rendkívül pozitív történet. Ennek ellenére Európán belül mi mégis a rosszabb oldalra kerültünk megítélésben?
Hidasi Judit: Nem mi, hanem egész Kelet-Európa.
O. P.: De vajon minket nem emeltek ki egy kicsit a többiek közül?
Hidasi Judit: Nem mondanám. Szeretnénk azt hinni, hogy igen, de nem.
O. P.: Főleg azért, mert nagyon élénknek mondhatóak ezek a kapcsolatok, nem?
Hidas Judit: Nagyon élénkek, de másokkal is nagyon élénkek. Hogyha a cseheket megnézzük, akkor a cseh és a japán kapcsolatok kitűnőek. Főleg a kulturális kapcsolatok óriásiak. De a bolgárok és a japánok között is.
O. P.: Ott is voltak hullámvölgyek, nem? A szocialista rendszer idején…
Hidasi Judit: Igen, de az a helyzet, hogy nekünk változatlanul az a stigma, sajnos hadd használjam ezt a szót, az a stigma, hogy Kelet-Európa, ez nem múlt el. Ez olyanokban nyilvánul meg, hogy például vannak, most mondok valamit, tanár továbbképzés, nyelvtanári továbbképzési programok. A japán továbbképzési programokra egy nyugat-európai ország mondjuk lakosságarányosan kap három helyet. Ugyanazzal a lakosságszámmal egy kelet-európai ország kap kettő helyet. Vagy még olyan is előfordul, amit persze bizonyítani nem nagyon tudok, de mégis csak tudom tapasztalati úton, elbeszélésből, hogy vannak olyan munkahelyek Japánban, ahol mondjuk a meghívott előadó külföldi, és ha Ausztriából érkezik, akkor annak százharminc százalék a fizetése mondjuk egy Kelet-Európából érkezőhöz képest. Ezt iszonyatosan nehéz egyrészt bizonyítani, másrészt akár fellebbezni ellene, hiszen még így is örüljön a kelet-európai, hogy egyáltalán ott van. Meg ajándék lónak ne nézd a fogát. Ilyeneket lehet mondani, de ez így van. Nem magamról beszélek, mert velem irtó rendesek voltak, egy szavam nem lehet, én saját bőrömön nem éreztem ezt a megkülönböztetést, de láttam. Vagy például van egy nemzetközi konferencia, ahol az EU tíz országából vannak résztvevők. Összeállítják a konferenciaprogramot. Az első három előadó az nyugat-európai országokból kerül ki, függetlenül attól, hogy én tudom, hogy az a professzor az feleannyit ér, mint a magyar kollega vagy a szlovák kollega, mert a szlovák sokkal okosabb, mint az a holland. Mégis a holland… ezek ilyen láthatatlan, megfoghatatlan dolgok, de ez a diszkrimináció ez végig a mai napig érvényes.
O. P.: Ez abból is adódhat, amellett, hogy sztereotípia, hogy hierarchikus gondolkodású nagyon a japán, nem? És akkor valahogy kialakult százötven-kétszáz-kétszázötven év alatt a különböző nemzetek között ez a hierarchia, és ez így maradt.
Hidasi Judit: Igen! Tehát magyarul leminősítettek…
O. P.: A magyarok narancssárga övesek maradnak mindig, az amerikaiak meg fekete övesek.
Hidasi Judit: Fekete övesek. Annak ellenére fekete övesek, hogy tudjuk, hogy ők adott esetben szakmailag rosszabbak. És ez így van.
O. P.: Ebből szinte nem lehet kiutat találni.
Hidasi Judit: Nagyon nehéz. Természetesen vannak lelkes magyarbarát támogatók, aki lehet egy nagykereskedő, vagy lehet egy művész, vagy lehet egy akárki, aki meg tüntetőleg támogatja a magyarokat. Ilyen létezik. Ennek látjuk példáit, és sajnos a média, meg az emberek korlátoltsága, elhiteti az emberekkel, hogy a japánok azok különös módon imádják a magyarokat. Egyáltalán nem különös módon imádják a magyarokat. Például említem a lakásbérlést, sajnos Magyarországon is tapasztalható ilyesmi. Japánban ez iszonyatosan nehéz, mert nagyon nem szeretik a külföldieket, és félnek a külföldiektől, eleve bizalmatlanok, őrült nehéz. Vannak olyan lakásbérlő helyek, irodák ahol, ha kiderül, hogy az illető Kelet-Európából jött, akkor be se fogadják a jelentkezését. Föl se veszik a listára, hogy lakást keres. Mert a lakáskiadó az csak nyugat-európainak fogja kiadni a lakását, vagy amerikainak. És akkor persze meglepődik, mikor egy ilyen hatalmas nagydarab néger megjelenik neki, mint amerikai. A japán lakástulajdonos ilyenkor rosszul van. De hát ilyen előfordul. És akkor szegény kelet-európai egész egyszerűen nem érti, hogy mi a helyzet, hogy már ott van három hete, és még mindig nem sikerült neki lakást szereznie. Nem azt mondom, hogy ugyanolyan rossz helyzetben vagyunk sztereotípiák szintjén, mint mondjuk a ghánai fekete, de sokkal rosszabban, mint a nyugat-európai vagy az amerikai, az biztos. Ez fájdalmas dolog. Ők az amerikait nem szeretik, hanem respektálják. A japán fölnéz rá, hogy az amerikai olyan okos, hogy őt legyőzte, tehát akkor fel kell rá nézni, majd tanulok tőle. Tehát respektálja, fél tőle, tart tőle. A horváttól vagy a magyartól miért tartson? Hát az senki.
O. P.: Persze, kicsik vagyunk.
Hidasi Judit: Ilyen értelemben nullák vagyunk – bármennyire is fájdalmas ez a felismerés.
O. P.: Sándor [Kiss Sándor nyugalmazott kereskedelmi diplomata – a szerk.] úgy fogalmazott, hogy a japánszeretők, meg az Ázsia-szeretők is az tulajdonképpen egy szekta.
Hidasi Judit: Nagyon jó megfogalmazás. Úgy van. Ez ott is egy szekta, azok külön összejönnek, és nosztalgiáznak, hogy milyen jó volt a pálinka meg a lángos.
O. P.: De ez nem egyenlő a néppel. Nem szabad összekeverni.
Hidasi Judit: Nem. Ilyen szempontból igenis nagy dolog az, ha bármi olyan elismerés ér egy magyar vagy magyar származású embert, mint mondjuk Karikó Katalint, akivel kapcsolatban a japánok is azért megvárták, amíg a világon körbe kitüntetgették, és amikor már biztosak voltak benne, hogy már Amerika is nagyon szépen elismeri Karikó Katalint, akkor ők is elkezdtek gondolkozni rajta, hogy valamivel kitüntessék, tehát óvatosak voltak. Nem vállalják fel azt a rizikót, hogy esetleg nem kellően körültekintőek… mellesleg iszonyatosan sznobok is. Nagyon sznobok. És sajnos ennek rengeteg nyoma is van. Úgyhogy ez egy irtó nagy önbecsapás, ha azt mondják – az utazók meg nem tudom kik, akik visszajönnek –, hogy jaj, hát mennyire imádják a magyarokat. Nem.
O. P.: Az egész turanizmusban ez volt, nem? Magyar–japán közös határ… Annyira testvérnép vagyunk, mintha ezt csak mi akartuk volna.
Hidasi Judit: Az a kis szekta mondta ezt… és kész, a többi nem. Mi nem számítunk számukra.
O. P.: Azért alapvetően egy ország megítélése inkább a tömegeken keresztül zajlik?
Hidasi Judit: Amikor mennek ki hallgatók Japánba, és tanácsért jönnek, némelyik ugye sajnos csak akkor jön tanácsért, amikor baj van, de egy-kettőnek van annyi esze, hogy mielőtt kitette a lábát, eljön tanácsért, akkor mindig biztatom őket, hogy keressenek olyan támogatócsoportot ott, aki szívesen felkarolja őket.
O. P.: Segít eligazodni…
Hidasi Judit: Igen, vannak ilyen szervezetek, hogy Diplomás Nők, Diplomás Lányok, University Women, lányok, akik egyetemeken tanulnak, azokat támogatják.
O. P.: Bajba kerülhetnek?
Hidasi Judit: Jó, hogy ha van ilyen támogató. Ha például valaki a Diplomás Nőknek a szövetségéhez odacsapódik, akkor fog tudni szerezni lakást magának. Vagy magyar támogatókhoz odacsapódik, akkor esetleg tud szerezni arbeito-t, part time munkát, valami állást. A part time állásnál ha megtudják, hogy kelet-európai, akkor abba a sávba, amiből számolják az órabért, ezer-ezerötszáz jen, a legalacsonyabb összeget adják neki. Nem az számít, hogy mit tud az illető, hanem… és akkor az illető reklamál, hogy de én nem tudom hány éves tapasztalattal rendelkezem… és akkor rákérdeznek, hogy miért, Magyarországon mennyi az órabér? Na most ilyenkor aztán erre mit mondjunk? Nem mondhatjuk meg, hogy Magyarországon mennyi az órabér. Jobb, ha nem mond semmit, mert akkor még jobban leminősíti magát. Szóval ilyeneket azért tudnak, abszolút tisztában vannak vele, hogy hát ne ugráljon már, ez háromszor annyi, mint amennyit Magyarországon kapna, neki ez is jó. Ilyen van. És ez nagyon szomorú.
O. P.: Érdekes, nekem volt egy képem, hogy a különböző ázsiai kapcsolattörténeteken belül pont a japán az egyik leggazdagabb. Kodály-módszer, jezsuiták, van egy élénk kapcsolat, volt a turanizmus, voltak az elkötelezett egykori hadifoglyok, kereskedők, nagyon sok a jó történet. A nyolcvanas évek óta, vagy akár még korábban is, megjelentek a különböző harcművészeti irányzatok, sok-sok ezer ember tanul itt a mai napig harcművészetet. A japán–magyar egy nagyon gazdag történet, de közben meg…
Hidasi Judit: Nagyon gazdag történet, de nem szabad azt hinni, hogy ez egy szint felett van. Ráadásul nagyon sokszor ugyanazok a szereplők. Ha azt nézzük, hogy kik voltak azok a mérnökök, akik mondjuk segítették a japán ilyen-olyan ipart fejlődni, vagy az útburkolat megoldásokat megtervezni, tehát ők vittek oda valami know how-t, és ugyanezek az emberek azok, akik tagjai voltak a nem tudom melyik körnek, vagy a turáni körnek, ezek ugyanazok az emberek. Tehát magyarul egy nagyon kis kör. És azért nagyon becsapós, amikor valaki megjelenik Japánban, mondjuk akár egy baráti meghívás alapján is, mert akkor azok a japánok pillanatok alatt összeszedik azokat, akár távoli ismeretségi körből is, akikről mondjuk régóta tudható, hogy jártak Magyarországon, hogy ismernek magyarokat… és akkor azokat hívják meg, így akikkel a magyar vendég találkozik, azok mind ilyen pozitív infót fognak mondani. Például, hogy ja, emlékszik, hogy ő volt a pusztában, ó, hogy a puszta. Hát a japánok járnak a hortobágyi pusztára! Hát járnak, a százhuszonhat millióból háromszázan voltak ott. Teljesen mások a dimenziók, nagyon sokan bedőlnek, és arról nem is beszélve, hogy a japánok ehhez vastagon hozzájárulnak. Ahhoz, hogy őróluk pozitív imázs alakuljon ki, tehát amikor újságírókat vagy turisztikai szakembereket megutaztatnak, akkor ők olyat fognak mutatni, ahol abszolút a legjobb kép van róluk. És hazajön az illető, és ilyeneket ír. Amire én rettentően mérges vagyok, mert nagyon megtéveszti az embereket. Volt olyan blog, nem tudom, annak a gyereknek mi volt a neve, azt elfelejtettem, aki úgy vágott neki Japánnak, ilyen hátizsákos gyerek, hogy hát ő hallotta, hogy a japánok nagyon szeretik a magyarokat, hogy majd ő ott ellesz. El is volt, azt hiszem két vagy három hónapig, tehát végül is elvolt, csak hát nem azért, mert a japánok szeretik a magyarokat, hanem azért, mert néhányan amerikai őrültnek nézték, mert az amerikaiak között is jócskán vannak őrültek, és akkor mikor már megetette meg megitatta, akkor derült ki, hogy ő mégsem amerikai, hát akkor már azt nem tudták visszavenni a japánok. Mert amikor a japán meglát egy külföldit, azt hiszi, hogy amerikai. Ilyen tévhitek vannak, és ez nagyon fájdalmas. Nekem a legeslegnagyobb csalódás az az volt, hogy diplomaták, akik itt nálunk kiválóan érzik magukat, olyannyira, hogy egyszerűen ragyognak, meg az ember ilyen alkalmakon találkozik velük, vacsorákon, látszik, hogy élvezik, hogy a borok és a kaja meg minden, a hangulat… Vesz magának titokban nyaralót a Balaton-felvidéken, Orfűn, a Bükkben satöbbi. Hazamegy, ugyanez az ember, ugyanez a diplomata, körbe ülünk, véletlenül én is ott ülök, és ugye japánul megy a társalgás, és akkor: „Hát legalább még ötven évvel vannak lemaradva Franciaországhoz képest, hát borzalmas. Az útviszonyok, az iszonyat. Nem, hát nem, ilyen éttermekben is nagyon kell vigyázni, mert egy csomó helyen koszosak ám az edények.” Ugyanez az ember! Őnáluk ez bőven belefér a képbe, és ez az, amit nem tud a legtöbb magyar ember. Hogy őnáluk, ami mélyen van, meg amit látok, a felszín… az két teljesen más dolog. És őnáluk az nem baj, hogy ha az a kettő nem stimmel. Nálunk baj, mert mi azt mondjuk, hogy ez nem becsületes, meg hazudik, meg sunyi. Náluk nem. Náluk a kettő adja ki az egészet. Ezért lelkiismeret-furdalás nélkül abszolút degradálják Magyarországot. Miért? Mert azt várják el tőle. Ilyenkor az ember egyrészt besüllyed az asztal alá, másrészt meg nem tudom mit csináljak, szóljak, vagy kérjem ki magamnak. Mondjam azt, hogy hát ne hülyéskedjél, fél évvel ezelőtt hallottam, hogy lelkesedtél, most szégyenítsem meg, hát azt nem lehet. Ő elveszti az arcát, hogy ha én őt megkérdőjelezem, azt meg nem lehet megcsinálni egy keleti emberrel. Ilyeneket nem egyszerű kezelni. Amikor Japán lelkesedik a magyar teljesítmények vagy a magyar ízek, vagy akármi irányába, mindig osztom kettővel, hárommal.
O. P.: Tehát ez alapvetően kulturális kérdés.
Hidasi Judit: Kíváncsi vagyok rá, hogy odahaza mit mond. Odahaza nem ezt fogja mondani. Az a baj, hogy amivel mi találkozunk, mi ezt a jó oldalt halljuk, nekünk ezt mondja. És hát ez baj.
O. P.: Itthon is sokszor rossz kép van Japánról. Rabszolga nép, dolgoznak nulla-huszonnégyben, embertelen az egész.
Hidasi Judit: Az biztos, hogy iszonyatosan kétarcúak. Azért kétarcúak, mert nekik ilyennek kell lenni. Nekik ez az elvárás. A japán ember kommunikációjában nem lehet őszinte. Ez az igazság. Őneki nincs benne a kultúrájában az őszinteség. Amikor mi azt kérjük, hogy nézz a szemembe, mondj igazat, meg mit tudom én, ez hatalmas bunkóság az ö szemszögükből…
O. P.: De ott ki barátkozik kivel? Vagy milyen alapon? Két japán összebarátkozik. Hogyan?
Hidasi Judit: Sehogy. Nem szoktak összebarátkozni. Általában nincsenek barátaik.
O. P.: A szolidaritás működik?
Hidasi Judit: Nincs szolidaritás. Engedelmeskedés van… azért nincsenek barátaik, mert amíg aktív dolgozó valaki, mondjuk hatvan-hatvanöt éves koráig, addig egyáltalán nincs ideje ilyesmire. Abszolút nincs ideje. Elmegy sörözni, elmegy hetente ötször, hatszor, azok nem a barátok, hanem kollegák. A kollegákat nevezi barátoknak. Azok messze nem barátok. De mindegy. A látszat az, mintha lennének barátai. Ha egy külföldi újágíró bemegy egy japán izakajá-ba, akkor azt látja, hogy hatalmas nagy hangulat van, sör, koccintgatnak, azonban ezek nem barátok. Ezek kollegák, vagy üzleti partnerek.
O. P.: Láttam én is ilyet ott kint. Nagy hepaj, mondja a főnök a viccet, és mindenki nevet…
Hidasi Judit: Mindenki állatira lelkesen nevet, mert muszáj neki nevetni. És nevet is. De ezek nem barátok. Őnekik nagyon-nagyon kevés barátjuk van, és van olyan, akinek egyáltalán nincs. Magyar embernek az teljesen elképzelhetetlen. De van ilyen. Én sokat ismerek ilyet, aki hatvanöt éves, hetvenöt éves, és senkije nincs. Lehet, hogy van neki házastársa, de hát a házasságok is olyanok, amilyenek, amúgy szerintem sokkal rosszabbak, mint nálunk. Pont az őszintétlenség miatt, lehet, hogy egy térben élnek, de hát kapcsolat nincs közöttük.
O. P.: Hallottam ezeket a modelleket. Vasárnap beutazik a nagyvárosba, kapszulahotelben lakik öt napot, utána hazamegy szombaton, alszik egész nap a fáradtságtól, és akkor vasárnap van a családi élet meg a gyereknevelés. De hogy ez leegyszerűsödik, elolvassa az újságokat, kéri magának a teát…
Hidasi Judit: Hát persze, mert nem nagyon van kapcsolat. Az nagyon gyér. Biztos Sándor is mesélt ilyet, neki is nagyszerű japán barátai vannak, több is, nekem is vannak, mert ezek a figurák iszonyatosan hálásan veszik azt, ha valaki, bárki, legyen akár kelet-európai, egye meg a fene, az őt megkaphatja. Vele tölt időt. Csak rá figyel. És még egy dolog. Velem lehet őszinte. A kollegákkal nem lehet. Mert ki tudja, ki mit mond vissza. Nem lehet, őneki ez egy felszabadulás, hogy egy tök idegennek kitárhatja a szívét. És akkor ilyenből lesznek nagyon jó barátságok. Most mondok egy példát… Tokió mellett Csibában laktam, amikor ott éltem, és akkor egyszer csak jön egy telefon, egy hokkaidói ismerőstől, a házaspár férfi tagja zenész, a nő háztartásbeli, a nő telefonál, jaj, Judit-szan, ő nemsokára ellátogat ám Csibába, mondom hogy milyen nagyszerű. Mondja, hogy azért, mert az ő fia ott dolgozik egy zenekarban. Jaj, mondom, nahát, gratulálok. Kérdezi, hát én most hogy lakom? Mondom, ott vagyok az egyetemnek az egyik bérelt lakásában… Igen, és hány szoba? Hát te mit akarsz – gondolom magamban. Elég az hozzá, hogy az lett a dolognak a vége, hogy addig, amíg ő odajön Csibába a fiához, akkor nálam lakhat-e. Mondtam, hogy persze. Odajött. A fiához így bejelentkezés alapján megérkezett kedden, és akkor kellett neki telefonálni, hogy nem zavarja-e, ha csütörtökön ebéd után bemegy egy kávéra. A fia mondta, hogy ne menjen be, inkább az állomásnál egy presszóban találkozzanak. Nem voltak haragban a fiával, meg a fiának a feleségével, nem arról volt szó, arról sem, hogy nem tudott volna a fiáéknál lefeküdni, mert nem lett volna fekhely, nem erről volt szó. Hanem arról, hogy ő felszabadultabban, nyugodtabban érzi magát egy tök idegennél, nálam. Nem az én barátom volt, a férje volt nekem az ismerősöm. Nem vele voltam eredetileg barátságban. De nálam ő jobban érzi magát, minthogy odamenjen a fiához, akinek ráadásul van is felesége, és akkor miről beszélnének… Nálam nincsenek kötöttségek, és nem baj, hogyha ő akármit csinál. Az nem lesz elítélve. Hát én majd elájultam. Most ott volt nálam, jól érezte magát, elment. Utána évekig nem tudtam napirendre térni efelett. Évekig nem látja a gyerekét. Odajön meglátogatni, és bekéredzkedik hozzám nagy cselesen, és utána a fiával azt hiszem, egy kávé erejéig, másfél óráig az állomási presszóban találkoznak, mert őneki egyébként a fiáéknál viselkedni kéne. Akkor inkább nem megy. Őneki egyszerűbb egy majdnem idegenhez, idézőjelben mondom „bepofátlankodni”, mert ott neki nincsenek gátlásai. Őnekik egymással nagyon nagy gátlásaik vannak. Még így családon belül is.
O. P.: Ha jól értem, évszázados gátlásaik vannak. Mélyen működik ez …
Hidasi Judit: Nagyon. És azért van annyi deviáns ember ott, rengeteg van. Rengeteg, aki szorong, rengeteg, aki fél, hogy ő nem felel meg, egy csomó beteg ember van. Szellemileg ők nagyon kivannak.
O. P.: Ilyen szempontból rendkívül ellentmondásos kultúra.
Hidasi Judit: Nagyon. Ugyanakkor viszont lehet barátságot kötni, pont ezért, iszonyatosan jó barátság születik egy-egy külföldivel, mert azzal lehet őszinte. A sajátjaival nem. És ez nagyon nagy baj szerintem. Ők nem érzik jól magukat ebben, az az igazság. Nagyon boldogtalanok. Nem tudom, mikor volt utoljára Japánban, de ha ott beül egy metróba, akkor ott több magába roskadó embert lát, mint a hármas metrón Budapesten. Ami pedig nagy dolog.
Tovább az interjú harmadik részére
