Orient Projekt nagyinterjú Dr. Bangha Imrével, az Oxfordi Egyetem Keleti Karának tanárával.
2021.07.23 és 2021.09.08
O. P.: Az első egy személyes kérdés lenne, hogy hogy lettél indológus, hogy kerültél ki Oxfordba, illetve mivel foglalkozol aktuálisan kinn Oxfordban?
B. I.: Ez igazából három kérdés: hogy lettem indológus, hogy kerültem Oxfordba, mivel foglalkozom mostanában.
Tehát akkor az első… Én Győrben jártam a bencés gimnáziumba a nyolcvanas években, és ott hallottam először komolyan a jógáról, és az indiai filozófiáról, és ebbe bele is vetettem magam középiskolás diákként, ugyanis kitárult a világ azzal, hogy észrevettük a dialektikus materializmuson és a kereszténységen túl is van még nagyon sok elképzelés, rendszer, és az meglepett, hogy mi mennyire nem tudunk ezekről, mennyire nem ismerjük a Keletet és mennyire be vagyunk zárva Európába. Különösen a nyolcvanas években, amikor nekünk a Nyugat volt a modell. Pontosabban a mélyebben elképzelt modell. Mert a hivatalos modell ugye a Szovjetunió volt, akkor még.
O. P.: Volt egy tanár a győri bencés gimnáziumban, aki inspirált ilyen irányba?
B. I.: A rajztanárom beszélt sokat a jógáról, meg az indiai filozófiáról, aki világi tanár volt, viszont érdekes módon egy szerzetes, Tamás atya mondta, hogy menjek el orientalisztikára, hogyha ennyire érdekel. Azt gondolnánk, hogy egy keresztény iskola az egy nagyon zárt világ, de egyáltalán nem. Az iskola segített az orientalisztika felé fordulnom. Mégpedig a nyolcvanas években, ami pedig a maihoz képest messze konzervatívabb világnak tűnhet. Olvastam Baktayt. Akkor még gépírással kopírozott könyvek formájában terjedt a Szanátana Dharma meg A diadalmas jóga. Nem volt kiadása, vagy ami a háború előttről megvolt, az egyszerűen nem volt forgalomban. De más dolgokat is olvastam. Amit csak el lehetett érni Indiáról, megpróbáltam elolvasni. Az egyetemen magyar-történelem szakon kezdtem, viszont másodéven felvettem emellé az indológiát is, amit ismersz. Itt elsősorban hindi és szanszkrit nyelvet kellett megtanulni, bár emellett volt számos más, elsősorban nyelvészeti tárgy is. Mindig is szerettem a nyelveket, bár gyakorlási lehetőség hiányában azelőtt sokáig úgy éreztem, hogy nem bírok megbirkózni velük. A hindi és a szanszkrit közül végül aztán a hindi mellett döntöttem. Úgy éreztem, hogy sokkal közelebb áll hozzám az a fajta nyelvismeret, amikor egy nyelven az emberekkel közvetlenül tudok kommunikálni. Döntésemben óriási szerepe volt az első indiai utamnak 90-91-ben, amikor a Központi Hindi Intézet diákja voltam egy tanévre, és ott megismerkedtem az óhindi nyelvjárásain íródott klasszikus hindi irodalommal. A szanszkrit továbbra is jelen volt. A hindi kutatásokhoz ugyanis nagy segítség.
O. P.: Mikor végeztél az ELTE-n?
B. I.: 93-ban végeztem, majd fél évet Erdélyben tanítottam angolt és a csíksomlyói árvaházban önkénteskedtem. Az évvégén azonban megint kimentem Indiába. Egy korábbi olaszországi munkám során megtakarított pénz mellé még kértem a barátaimtól kölcsön. Kb. 800 dollárom volt 5 hónapra. Az nem sok pénz. Hiszen ennek mintegy felét még a visszaúti repülőjegyre kellett félretennem. A mai világban el se tudjuk képzelni, ez hogyan működött: először indiai barátoknál, utána egy szerzetes vrindávani ásramjában laktam ingyen. Ottlétemkor igazából csak a pluszokat kellett fizetnem. Indiai tanítómesterektől tanultam az óhindit. Akkoriban ugyanis nem voltak szótárak, nem voltak nyelvtanok, hanem személyesen kellett ezt elsajátítani. Tehát Csoma Sándor óta alig változott a tanulási módszer a 90-es évek elejéig. Mára már nagyon jó szótárak, nyelvtanok, szövegkiadások, internetes felületek vannak, de ez akkoriban még nem volt, és alig volt tudós Indián kívül, aki óhindivel foglalkozott.
O. P.: Laikus kérdést föl szabad tenni? Amire röviden válaszolni nyilván nem lehet, de… Szanszkrit, óhindi, hindi, ez a sorrend? Vagy vannak még köztes állomások?
B. I.: Van még két köztes állomás, a prákrit és az apabhransa, melyekel általában szanszkritosok foglalkoznak, hiszen szanszkritból nagyjából szisztematikusan levezethetőek, különösen a prákrit. Az óhindi is legalább olyan messze van a mai hinditől, mint az Ómagyar Mária-siralom nyelvezete a mai magyartól.
O. P.: Értem. De akkor a hindi az a mai közlekedő nyelv, legalábbis Észak-Indiában.
B. I.: Így van, igen. És Dél-India nagyvárosaiban is. Persze vannak olyan államok, olyan területek, ahol nem fogadják el. Tehát a hindivel én a dél-indiai Bengalurutól egészen Ladákhig nagyszerűen elboldogultam a hindi nyelvterületen túl is. Ugyanakkor Ladákhban mindenki tudott hindiül, még a kicsi falvakban is. Dél-Indiában ez inkább csak a nagyvárosokra jellemző. Ott egy taxis azért megszólal hindiül, mert hát mégiscsak üzlet köti hozzá.
O. P.: Ha jól értem, nálad a hangsúlyeltolódás azért Dél-India felé lett, végül, ugye?
B. I.: Nem. A hangsúlyeltolódás az sokkal inkább kitágította a hindit, és megtanultam a körülötte levő újind nyelveket. Először a bengálit Budapesten, nagyjából önképzéssel, urdút tanulni néhány diáktársammal egy Budapesten lakó pakisztáni tanárhoz jártam el, aki megtanította az írást. Ötödéves koromra már volt egy hivatalos urdú tanár is Budapesten, Aszgarh Vadzsáhat (Asgarh Wajahat), aki mellesleg nagyszerű hindi író is. Utána jött a többi nyelv. Mikor 94 és 98 között a bengáli Sántinikétanban éltem, akkor a bengáli mellett megtanultam orijául is valamennyire, és számos kifejezés megragadt bennem a törzsi szantáli nyelvből. A dél-indiai nyelvek közül sokáig a teluguval foglalkoztam, de azt nem sikerült teljes egészében megtanulnom. Sokkal több idő és energia kellett volna hozzá, és többet kellett volna nyelvterületen lenni. Viszont Észak-Indiában jöttek a további nyelvek. Gudzsaráti, pandzsábi, tehát amikor az ember tud két újind nyelvet, és mondjuk szanszkritot, akkor nem olyan nehéz a továbbiakat megtanulni. Nemvolt megállás, az utóbbi években megtanultam maráthiul, és egy kicsit konkaniul és asszámiul is. Mindegyik nyelv más, és csodálatos felfedezni a rendszerüket., Óriási segítség, különösen szavak tanulásában, hogy mind az újind nyelvcsaládhoz tartoznak. Néha 60-70 százaléknyi átfedés is lehet a szókincsben.
O. P.: Annak, hogy Bengálban kötöttél ki 4 évre mi volt az oka? Valamilyen kutatás?
B. I.: Ott doktoráltam. Sántinikétanban, Tagore egyetemén. Igazából csak tanulni akartam, minél jobban megismerni az klasszikus hindi irodalmat. Hogy egy doktorátus is jön melléje az annyira nem érdekelt. De amikor második, öthónapos utamon teljesen magamra voltam utalva, akkor láttam, hogy milyen nehéz hivatalos helyekre bejutnom, hiszen egyszerűen csak turistaként vagyok ott. A tanáraim foglalkoztak velem, de hivatalos foglalkozás nem volt. Ez után az út után kerestem, hogy valamiféle hivatalos státuszom is legyen, és erre pont jókor jött, hogy India adott egy doktori ösztöndíjat. Úgyhogy hat Indiában töltött tanévemből ötöt, azaz egy tanévet Delhiben 90-91-ben, illetve a négy doktori évet elsősorban az indiai állam fedezte. Magyarország is adott hozzá egy kis segítséget, és emellett nyári szünetekben visszajöttem Európába. Minden évben másfél-két hónapot dolgoztam velencei szállodákban, a Szent Márk tér mögött. Ebből lett az ösztöndíjkiegészítés, melyet aztán jórészt könyvekre és indiai tanulmányutakra költöttem.
A sántinikétani doktorátus azért volt nagyszerű, mert megvoltak a hivatalos kereteim, ugyanúgy visszajártam 1500-2000 km-rel nyugatabbra, Vrindávanba óhindi tanáraimhoz, de most már hivatalosan doktori hallgatóként. Ekkoriban kezdtem el műfordítani (pontosabban nyersfordítani). A budapesti egyetemi szakdolgozatunk témája Mírá bái volt, és egy-két éven belül Déri Balázzsal közösen elkészítettem egy magyar Mírá bái kötetet. Doktori dolgozatom Ánandghant, egy másik klasszikus hindi költőt vizsgált. Doktori tanulmányaim közben Balázzsal egy Ánandghan-kötetet is készítettem..
O. P.: Van egy négy részből álló cikk, a Magyar Egyházzene folyóiratban jelent meg, a Kereszt és lótusz, ez hogy jött a képbe? A keresztény kapcsolódásaid miatt, amit még hoztál a győri bencésektől, vagy ez Déri Balázsnak köszönhető?
B. I.: Mind a kettő. Egyik a másik nélkül nem lett volna meg. Érdekeltek a dél-indiai keresztények. Akkor még magyarul semmi nem volt elérhető róluk, és a Balázzsal nagyon örültünk, hogy mi leszünk az elsők, akik magyarul közvetlen kapcsolat révén hírt adunk erről a kereszténységről, méghozzá tudományos szinten. Úgyhogy 93 végén, 94 elején, amikor saját pénzen voltam Indiában, akkor Balázzsal és Dezső Csabával végigjártam a keralai egyházi központokat. Interjúkat készítettünk, teológiai tanárokkal, püspökökkel, akivel csak tudtunk, még a Kelet Katholikoszával is. Nagyon könnyű volt eljutni hozzájuk.Az interjúkat őrző kazetták még mindig megvannak.
O. P.: Zenei anyagokat is felvettetek? Vagy csak interjúkat?
B. I.: Én az interjúkkal foglalkoztam. Néha felvettünk egy-egy liturgiát.
Ez a kutatóút érdekes módon, turizmusnak indult: elmegyünk Keralába és esetleg megnézzük még a keresztényeket is. Mikor észrevettük, hogy milyen könnyű eljutni vezető értelmiségiekhez, főpapokhoz, akkor egyre jobban kialakult, hogy miről írjunk majd. Balázsnak megvolt a liturgikus érdeklődése, én pedig diplomás indológus voltam, akit egyaránt érdekelt a történelmi és a mai India.
O. P.: Ehhez képest egy rendkívül színvonalas tanulmányról van szó. Én azt hittem céltudatosan mentetek oda, de akkor ezek szerint csak félig-meddig. És hogy épült ez a dolog tovább?
B. I.: A publikálással már a doktorátusom alatt is szerencsés voltam. Sikerült a fordításkötetekre pénzt szerezni, és 96-ban és 97-ben megjelentek magyarul. Közben a doktorimat is átírtam egy hindi monográfiává, és a kiadót is sikerült keríteni hozzá. 1998 februárjában, doktori védésem előtt két hónappal Oxfordból felhívott egykori budapesti indológus évfolyamtársam, Törzsök Judit, és rábeszélt, hogy jelentkezzek a most meghirdetett oxfordi állásra. Eddigre már volt mögöttem egy elég jelentős publikációs lista is. Angolul is volt egy cikkem, de akkoriban inkább magyarul és hindiül írtam. 98-ban még nem volt annyira világnyelv az angol, mint manapság, és a tudományt lehetett más nyelveken is űzni. Ahogy a magyar irodalomról elsősorban magyarul írunk, én úgy gondoltam, hogy a hindi irodalomról elsősorban hindiül fogok írni. Azóta nagyot változott a világ, mert a vezető kutatások a hindi irodalomról nem hindiül, hanem angolul jelennek meg.
O. P.: Jól értem, hogy 98 óta folyamatosan Oxfordban vagy?
B. I.: Igen. Először fél, meg negyedállásaim voltak, és mellette máshol is volt munkám. Erdélybe akartam visszamenni és a Sapientián, Csíkszeredában létrehoztam egy Keletkutató Központot 2003-ban. Ez fennállt 2009-ig.Az év egy részét Oxfordban töltöttem, a másik részét Csíkszerdában… Nagyjából háromszor repültem évente oda-vissza.
O. P.: A csíkszeredai kezdeményezés a távolság miatt csúszott el?
B. I.: A Sapientián hivatalosan óraadó tanár voltam, és angol szakosoknak oktattam posztkoloniális irodalmat. Emellett a Kőrösi Csoma Sándor Keletkutató Központot vezettem. A Központ viszonylag jól indult. Nem anyagi háttérre, hanem az erdélyi lelkesedésre építettem. Egyfelől Erdélyben jelentős az ősmagyarság, a hunok és a törökök iránti érdeklődés, másfelől ott volt a jóga és a misztikus Kelet iránti csodálat. Viszont mindehhez hiányzott a szervezett tudományos intézeti háttér. A Gazda Jóska bácsi szervezte kovásznai Kőrösi Csoma Sándor konferenciákon kívül szinte semmi nem volt. A konferenciákon nagyszerű tudósok mellett nagyon sok amatőr is fellépett.
O. P.: Egyre inkább, úgy tudom. Van egy kicsi hangsúlyeltolódás.
B. I.: Nagyszerű dolog, hogy Gazda Jóska bácsi most már három évtizede ezt csinálja és szerintem óriási szükség van rá, hogy megjelenjenek tudósok Magyarországról, Erdélyből, és megvitassák a keletre vonatkozó témákat. Tehát Csíkszeredában könyvsorozatot adtunk ki Kelet kincsei címmel. Vekerdi József szanszkritból készült magyar fordításait. Ezek most az ELTE Indológia Tanszékén vásárolhatók meg. Emellett ott jelent meg először teljes egészében hindiből magyarra fordított kötet. Nekem is egy könyvem Tehén a barikádon címmel… Az útleírásaim is ott jelentek meg először komolyabb formában. Itt szeretném kiemelni Cseke Gábor írót, újságírót, aki nagyon sokat segített abban, hogy az útleírásaim megjelenjenek, először a romániai Magyar Szóban, majd a Hargita Népében s végül kötet formájában is. Azóta komolyan foglalkozom útirajzzal is. Ami még nagyszerű volt, hogy abban az időben nemzetközi hírű tudósok nem nagyon jöttek el Csíkszeredába, de nekünk sikerült elhívni a Keletkutató Központ keretében vezető tudósokat Amerikából, Izraelből, Németországból, Angliából. Konferenciákat szerveztünk úgy, hogy lényegében nem volt költségvetésünk.
A Központ végül nem maradt fenn. A Sapientián ugyanis úgy gondolták, hogy nem illik bele az egyetem profiljába az orientalisztika. Emellett adminisztrációs gondjaink is voltak, és a finanszírozás is nehéz volt.
O. P.: 2009-ben ez a történet időlegesen ért véget vagy teljesen?
B. I.: Teljesen véget ért sajnos.
O. P.: A személyes részt lekerekítve, arról még mondanál pár szót, hogy ma mivel foglalkozol, most hogy alakul az életed?
B. I.: Természetesen. Tehát a hivatalos állásom az Oxfordban hinditanári állás, kutatás, tanítás és adminisztráció, emellett címzetes egyetemi tanár vagyok az ELTE-n az Indológia Tanszéken, ahol tanultam. Évente, kétévente tartok itt klasszikus hindi irodalomból órákat. A munkám nagy része Oxfordban zajlik, illetve most a vírus miatt elsősorban online, de az Oxfordi Egyetem keretében. Amint mondtam, munkámnak három oldala van. Az adminisztráció a legkevésbé érdekes, de ahogy öregszik az ember fel kell vállalnia egyre több adminisztratív feladatot. Erről most nem is igazán beszélnék, hanem sokkal inkább a kutatásról és a tanításról. A tanítás az érdekes dolog, mert Oxfordban, mint hindi professzor vagyok jelen, viszont a nyelvek iránti érdeklődés az utóbbi évtizedekben eléggé megcsappant. Ez általános jelenség, Angliában azonban különösen így van. Elmegyünk Indiába, és az az érzésünk, hogy mindenkivel tudunk angolul beszélni. Ez az általános hozzáállás. Nem érdemes éveket elfecsérelni azzal, hogy megpróbáljuk megtanulni a nyelvet aztán vagy sikerül, vagy nem. Nagyon sok ember így gondolkodik, ezért nem is jönnek indiai nyelvet tanulni. Indiában ezt még tovább erősíti az angol iránti határtalan lelkesedés az utóbbi évtizedekben, az hogy az angol státusznyelv lett, és aki csak teheti angol nyelvű iskolába íratja a gyerekét. Sokan büszkék arra, hogy nem beszélik a helyi nyelveket. Tehát India most olyan állapotban van, mint Írország lehetett a 19. században. Meg fogja változtatni a nyelvét. Ötven-száz év múlva elsősorban az angol lesz az indiai nyelv.
O. P.: Ez mindenütt, északon, délen egyaránt igaz?
B. I.: Igen, mindenütt. Hiába próbálkozik a kormány. Az értelmiségiek most már angolul hozzák a tudományos felfedezéseiket. A helyi nyelvekből elfogy az a szellemi energia, ami éltetné őket. Ez visszahat a nyelvtanulásra is, nyugaton kevesebb a diák. Ez minden egyetemen probléma. Egy további dolog, ami visszavesz a nyelvet tanuló diákok számából és energiájából, az a mesterséges intelligencia.
O. P.: Nincs a tanulásra szükség. Egy kicsit közelebb tudnád Oxfordot hozni? A számokat hogy kell elképzelni? Melyik kollégiumhoz tartozol, illetve hány diákod van?
B. I.: A kollégium neve Wolfson (https://www.wolfson.ox.ac.uk/) , ez Oxford egyik legújabb kollégiuma. Kicsit több, mint 50 éves. Nagy posztgraduális kollégium, elég sok benne az orientalista. Különösen az újabb orientalisták gyűjtőhelye, de megtalálható mindenféle más tudományág is. Én nagyon jól érzem magam itt. Kevésbé formális, mint a többi, nem középkori, hanem egy nagyon modern intézmény. De nem a kollégium számít, az állásom az egyetemtől van. Az egyetemen van egy Keleti Tudományok Kara (Faculty of Oriental Studies). Most fogjuk megváltoztatni a nevet, mert az „oriental” rosszul cseng angolul, tehát a Said-féle orientalizmus most oda vezet, hogy megváltoztatjuk a nevünket. Valószínűleg a SOAS, a The School of Oriental and African Studies is meg fogja változtatni a nevét előbb-utóbb, Párizsban az INALCO nevében az „O” betű szintén az orientales szóból jön. Nyugaton nagyon csúnyán cseng ez a még akkor is, ha nem minden orientalista volt ördög, mint ahogy azt lefesti a posztkolonialista tudomány, de egyszerűen a diákságot zavarba hozza, hogy az orientalista karról való diplomával kell állást keresnie.
O. P.: Nagyot fordult a világ.
B. I.: Óriásit fordult, igen. Magyarországon ez a szó egyáltalán nem cseng negatívan, de meglehet, hogy a nyugati jelentésváltozások ide is elérnek (például ahogy nálunk a „néger” most már egyre inkább kivetendő szó, pedig magyarul egyáltalán nem volt csúnya szó, egészen a legutóbbi évtizedekig). Tehát van úgy, hogy a magyar nyelv követi a nyugatot.
O. P.: Van egy ilyen trend. Ez megfigyelhető az élet minden területén.
B. I.: Igen. De vissza a diákokhoz. A nyelvtanulásra évente kb 10-20 diákom van, ami együttvéve hindi, urdu, esetleg bengáli és klasszikus hindi. Ők választható tárgyként tanulják a nyelvet, tehát sehol sem tudjuk a nyelvet kötelezővé tenni. Emellett a tanításom nagy része most már nem a nyelvvel foglalkozik, hanem a kultúrával. Egy interdiszciplináris Dél-Ázsia kurzust tartunk, amiben India, Pakisztán, Bangladés, Srí Lanká, Nepál együtt vannak, és társadalomtudományok, illetve bölcsésztudományok szintén együtt vannak ezen a kurzuson. Egy nagyon jól menő mesterkurzus. Lehet egy éves és lehet kétéves változatát végezni, és ezeken belül választható a nyelv. Erre a kurzusra mintegy 20-30 diákot veszünk fel évente. Jelentős 4 az 1-hez arányú a túljelentkezés.
O. P.: Akkor, ha jól értem, első sorban kultúra iránti érdeklődés miatt nagy a túljelentkezés, és nem a nyelv miatt.
B. I.: Pontosan. Kultúra, illetve társadalomtudományok, amiben antropológia, közgazdaságtan, politika is benne van, és így Dél-Ázsia szakértőket képezünk. A jó dolog az, hogy úgy képezünk Dél-Ázsia szakértőket, vagy India-szakértőket, hogy mellette egy jelentős adag kultúrát is át tudunk adni. Tehát meg lehet fordítani az érvelést, hogy nem arról van szó, hogy visszaszorul a kultúra, hanem sokkal inkább bemegyünk oda, ahol valóban a nagyszerű álláslehetőségek lesznek majd az embereknek, és akkor viszik tovább azt, amit megtanultak az indiai kultúrából.
O. P.: És ugyanúgy, teljesen nemzetközi a diáksereg?
B. I.: Több mint nemzetközi, jórészt dél-ázsiai.
O. P.: Tehát dél-ázsiaiak hallgatnak mesterkurzust Dél-Ázsiáról?
B. I.: Pontosan.
O. P.: Azért van ebben valami valószínűtlen.
B. I.: Megvan még az, hogy a bölcsészettudományokban a nyugati egyetemek az indiai, illetve dél-ázsiai egyetemeknél alaposabb munkát végeznek. Előbb-utóbb a dél-ázsiai egyetemek is rendkívül magas színvonalúak lesznek. Elsősorban India, de valószínű Pakisztán is fölzárkózik és a többi állam is. De az igazán meglepő dolog az, amikor egy Delhiből való diák Oxfordban tanul hindiül. Angol nyelvű iskolába járt végig, egy novellát nem olvasott el, úgy jutott el a mesterkurzusig.
O. P.: Hát nem is tudom mit mondjak erre. De akkor ez eléggé jellemző ráadásul, ha jól értem. Tehát nem egyedi esetet mondasz.
B. I.: Egyáltalán nem. Tehát azok, akik angol nyelvű iskolát végeztek Indiában, hiába hindi az anyanyelvük… el lehet azt mondani, hogy elképesztően kicsi az esélye, hogy egy angol nyelvű iskolát végzett ember az egyetem végéig elolvasson egy hindi regényt.
O. P.: Megdöbbentő… Az indiai egyetemek mely városokban fejlődnek elsősorban?
B. I.: Nagyvárosokban, tehát Bombay, Delhi, Kalkutta, Bengaluru, Haidarábád. Elsősorban innét vannak diákjaink. Delhi és Kalkutta a két legnagyobb egyetemi város. Pakisztánból is jönnek, pl. a LUMS-ról (https://lums.edu.pk/). A felsőoktatás Indiában elsősorban angolul történik, általában nagyon jó angolsággal jönnek a nagyvárosokból. A kisvárosokban az angol oktatás eléggé szörnyű, és megtörténik, hogy hivatalosan angolul van az óra, de a tanár elmagyarázza a helyi nyelven, és utána angolul diktálja le a jegyzeteket, hogy a diákok majd abból tudjanak vizsgázni.
O. P.: Gondolom döntően jómódú diákok érkeznek Oxfordba.
B. I.: Elsősorban jómódú diákok, illetve rendkívül tehetséges emberek, akik lehet, hogy egészen mélyről küzdötték fel magukat. Indiában ugye létezik pozitív diszkrimináció, tehát az alacsony kasztúakat segíti az állam, és oktatási és munkahelyeket tart fenn számukra. Hozzánk is minden évben jön egy-két alacsonykasztú diák is. Ennek nagyon örülünk, mert annak ellenére, hogy Oxford elsősorban a gazdagok egyeteme, óriási tanulmányi díjak vannak, mégis sikerül valamennyire előmozdítani a társadalomi mobilitást még Indiában is.
O. P.: Még egy picit Oxfordnál maradva. A magyar indológusok közül viszonyleg sokan jutottak ki Oxfordba tanulni, részben tanítani is. Ez a jó kapcsolat minek köszönhető?
B. I.: Elsősorban annak, hogy a magyarországi indológusképzés a kilencvenes években rendkívül jó volt, és pontosan beleillett abba a profilba, ami az oxfordi indológusképzés volt akkoriban. Nagyon erős nyelvészeti, filológiai alapokkal jöttek a diákok Oxfordba.
O. P.: Ez a Töttösy Csaba időszaknak köszönhető?
B. I.: Pontosan. Az ő neve fémjelzi, de a többi tanár is, aki jelen volt a tanszéken, Négyesi Mária, Karsai György, mindegyikük ezt a hozzáállást képviselte. Ez akkor Oxfordban nagyon jól ment. Ilyen jól kevés egyetem készítette fel szanszkritból az embereket. A diákok nagy része szanszkritista volt, egyedül én voltam az, aki nem Oxfordban doktoráltam. A többiek itt doktoráltak. Egyetlen oxfordi tanárhoz, Alexis Sanderson köthető ez az egész. Ő volt az, aki nagyon megbecsülte a magyarországi indológia oktatást.
O. P.: Azt hiszem éppen most jelent meg az első könyve magyarra fordítva.
B. I.: Így van, igen. Lehet úgy mondani, hogy tudományos kiválósága mellett ehhez kellett Sanderson professzor magyarok iránti személyes megbecsülése is.
O. P.: Voltak ennek előzményei?
B. I.: Nem tudok róla. Itt szerintem a személyes kapcsolat indította el a dolgot. Törzsök Judit, (aki nekem évfolyamtársam volt indológiából, hárman voltunk egy évfolyam Körtvélyesi Tiborral) volt itt ösztöndíjjal, és Őt Sanderson professzor annyira megkedvelte, hogy végül Judit le tudott doktorálni nála. Nagyon kiváló szanszkritos, aki Franciaországban a Lille-i Egyetemen tanított, és manapság a Távolkeleti Iskola kutatója https://www.ephe.psl.eu/ecole/nos-enseignants-chercheurs/judit-torzsok Judit után Sanderson nagyon nyitott lett a magyar indológusok felé, látván hogy ilyen háttérrel érdemes egy-egy diákot felvenni és tovább képezni. Így jöttek sorban Dezső Csaba, Kiss Csaba, Hidas Gergely, Szántó Péter. Persze magyarok a Keleti Intézetben már korábban is voltak, például a héberkutató Vermes Géza, illetve Komoróczy Szonja. Aztán Zólyomi Gábor, ő sumérrel foglalkozik, de volt arabos magyar is. A magyar orientalisztikát az angolok rendkívül megbecsülik. Amikor a Magyar Tudományos Akadémia 100 éves fennállását ünnepelte 1925-ben, akkor a Brit Akadémia üdvözlő levelet küldött, amiben kiemelte a magyar tudósok egyetemes tudományhoz való hozzájárulását és a kiemelt tudósok Kőrösi Csoma Sándor, Stein Aurél, Duka Tivadar, Vámbéry Ármin és talán Goldziher Ignác voltak. Mind orientalisták. Ez mondjuk majdnem száz éve volt, de valahogy az angol hagyományban ez benne van, hogy a magyar tudomány, és különösen a magyar orientalisztika az kiemelkedőt alkotott.
Tovább az interjú második részére
