Orient Projekt nagyinterjú Tőkés György jezsuita atyával, a Srí Lanka-i rendtartomány tagjával, a tamil közösség misszionáriusával.
O. P.: Te tíz évig kinn voltál egy meglehetősen egzotikus közegben. Rendben, hogy missziós lelkülettel, de azért ezek a hatások téged is elértek.
T. Gy.: Igen. Van véleményem, van saját ismeretem az ottani életről, csak az fontos, hogy én nem vagyok tudós típus.
O. P.: Inkább lelki ember vagy, ha jól értettem.
T. Gy.: Igen. Nagyon szeretem az igazságot, és ez volt valahol a buktatóm is, mert annyira kitolom messzire a tudásomnak a célpontját, hogy nem tudok a részletekre figyelni. Nem érdekelnek a részletek, és nem is bízom bennük. Annyira szeretem az igazságot önmagát minden mögött keresni, hogy ez nem tette lehetővé, hogy tudós legyek. Illetve fontos, hogy bármiről, amiről szólok, azt én meggyőződéssel tudjam mondani. Csodálom a történészeket, hogy tudnak olyan magabiztossággal tanítani dolgokat, amit esetleg csak papíron láttak.
O. P.: Ez a teológián alakult ki nálad?
T. Gy.: Ez az én alkatom. Nagyon tudok figyelni, és ami igazán megérint, az megmarad bennem nagyon komolyan, csak nem tudok tudományos igényességgel beszélni dolgokról. Inkább művész típus vagyok. Képzőművészeti középiskolát végeztem, rajzolok, festek. De azért szeretem a filozófiát is. Amiatt, hogy szeretem az igazságot, talán pontosan ezt használta fel az Isten, hogy magához vezetett, és nem hagyott meg, nem tartott meg a művészpályán.
O. P.: Volt ilyen szándékod?
T. Gy.: Volt ilyen szándékom. Nagyon fontos volt az életemben. Felfedezték a tehetségemet rajz, festészet terén, és a fő szakom a metszet és reklámgrafika volt. Próbáltam is felvételizni közvetlenül az érettségi után. Kétszer is próbálkoztam Kolozsváron még a kommunizmus végén, próbáltam bejutni a kolozsvári képzőművészeti akadémiára, de nem sikerült két alkalommal sem. Akkor jött a rendszerváltás, és kikerültem Szegedre. Reklámgrafikus voltam, egy kis idő után találtam egy filmnyomó műhelyt, és annyira lefoglalt az élet maga, az élet szépsége, a visszatérés a szabadsághoz, annyira elsodort az élettel való találkozás, hogy ez nekem egy isteni élmény volt, már önmagában. Ezt megragadta az Isten, erre épített, mert magához fordította a tekintetemet. Egzisztenciálisan nekem igencsak problémám volt az elmúlással. Nem gyakoroltam a hitemet, nem értettem meg, nem foglalkoztam ennek a mélységével.
O. P.: Fiatalemberként azért ez nem annyira nagy csoda.
T. Gy.: Nem csoda. Persze. De hogy egzisztenciálisan ennyire kitapinthattam magamban egy letargiát, egy elégedetlenséget, egzisztenciális elégedetlenséget az élettel, a léttel kapcsolatban, amelyik lefele tart, a halálba tart, azt hiszem ez eléggé sajátosságom volt. Hogy ez engem ennyire tudott foglalkoztatni.
O. P.: És kifestetted magadból?
T. Gy.: Nem. Biztosan benne volt a korai képeimben, benne van a kereső, de csak ösztönösen, a nyersanyag mutatkozhatott meg bennem, amire aztán az Isten építette ezt a hivatást. Amikor megkért az egyik barátom, hogy legyek a gyermekének a keresztapja itt Szegeden, én azt mondtam, hogy csak akkor vállalom el, ha komolyan veszem ezt a dolgot. Komolyan vettem, ami pedig azt jelenti, hogy rendezni akarom a kapcsolatomat az egyházzal. Hosszú idő után, elsőáldozás idejétől fogva nem gyakoroltam a hitemet, nem gyóntam… Elvégeztem a gyónásomat az alsóvárosi ferences templomban, és abban a gyónásban, ott történt meg az Istenre való ráeszmélés. Megértettem, hogy Isten képes a bűnöket megbocsátani, és rájöttem, hogy igen, van Isten. Az volt a penitencia, hogy olvassak el egy részletet Máté evangéliumából. Akkor ismerkedtem meg először életemben az evangéliumokkal, tehát Jézus életével, beszédeivel, történetével. Az egész történettel. Az annyira megérintett engem, aki kerestem az igazságot, a szépet, a jót, erre voltam beállítva a művészi irányultságom folytán is, és amikor erre rátaláltam, akkor az Istenre, Jézusra való találás volt ez. És elhittem azt, amit egyébként művészi körökben az ember lát, eljut odaáig, hogy látja a kálvária témát megfestve millió és millió művész által, az rendben van, az esztétikumát nagyon sok művész kifejezte az évszázadok folyamán. De még egy művésznek is szüksége van arra, hogy elhiggye, hogy a gyönyörű szép kép mögött, a kálvária után ott van a feltámadás. Megértettem, hogy örök életre vagyunk teremtve. Onnantól kezdve bennem a halál megoldódott.
Ehhez aztán hozzájárult az igazán sajátos, fentről jövő kegyelem. Tehát kell még valami. Kell az, ami a lélektől jön. Hogy az ember megkeresztelkedett onnan fentről, hogy megfürdött az örök életben, elmerült valamiben. És hogy azt érzi, hogy most nyugodtan meg is halhatna, mert az nem jelent semmit. Van egy teljesen sima átmenet ebben az én boldogságomban az örökké tartó boldogsághoz.
O. P.: Szokták mondani, hogy a bizánciak jobban hangsúlyozzák a feltámadást, mi pedig jobban hangsúlyozzuk a kereszthalált. Ha egy kicsit jobban hangsúlyoznánk a feltámadást, akkor az ilyen értelemben vonzóbb lenne?
T. Gy.: Nagyon jó a kérdés. A mostani életnek is egy nagyon fontos kérdése. Már tíz éve tart. Teológiai kérdés, hogy az életemet mi szerint rendezzem be. Inkább a feltámadás fényébe, vagy az életem inkább a nagypéntek felé irányuljon? Persze jönnek a válaszok. Könnyen megkapja az ember, hogy ezt együtt kell. Csak nem olyan világos a kérdés, mert ma olyan világban élünk, hogy most már az ateizmusnak sincs különösebben helye az életben, még az is kiment a divatból.
O. P.: Azt a valódi örömöt, ami most belőled jött az elmúlt öt percben, azt viszont biztosan jó látni.
T. Gy.: Még a másik kérdés, ami ehhez a kettősséghez tartozik, hogy kell-e nekünk elszenvedni mindent a világon? És valójában ez az én teológiai kérdésem. Hogy mit kell nekem hirdetni, és élni? Ha nagypéntekre van ráállítva az én lelki iránytűm, az inspirációs forrásom inkább arra irányul, akkor azt tudom mondani, hogy elfogadom a világot úgy, ahogy van. A szenvedéseit. Ha pedig a feltámadásnak az öröméből merítek, akkor inkább azt mondom, hogy: lássuk csak, hogy melyek azok a szenvedések a világban, amitől meg kellene szabadulni. Tehát egy aktív életre serkentene a feltámadás ihletettségéből való élet. Azt mondani, azt hirdetni a pulpitusról, és az egész életemmel, hogy szálljunk szembe aktívan azokkal a dolgokkal, amelyek nyilvánvalóan fölösleges szenvedést hoznak.
O. P.: De erőforrás az mindig ebből van, nem?
T. Gy.: Én remélem, hogy innen van. Csak a helyzet az sok esetben mégis úgy tűnik, hogy a biztonságosabb út a nagypéntek útja.
O. P.: De az nem csak segít értelmezni a szenvedést magát? Hogy nem vagyok egyedül ebben a problémában?
T. Gy.: Lehet. Nem tudom. Igen. Csak úgy tűnik, hogy nem lehet egyszerre kettőből meríteni. Mert hogyha nagypéntekből merítek, akkor elfogadom a világ által rám rakott szenvedéseket. De a feltámadás erejéből jön az energia. Akkor már nemcsak passzívan elszenvedek bármit, amit a világ kínál, hanem a világgal szemben felkínálok egy alternatívát.
O. P.: De téged hallgatva egyértelműen a feltámadás útja az út. Egy olyan képet villantottál fel, amiben hihetetlen erő van. A halálba vezető életet hirtelen megállítani, és teljesen más szemszögből nézni a saját életedre, meg a mások életére, ebben óriási erő van.
T. Gy.: Gyönyörű. Annak minden fénye, szépsége, öröme, gyönyörűsége, szelídsége, ez mind benne van ebben.
O. P.: Ez valaha kijött belőled művészi úton?
T. Gy.: De jó kérdés. Művészi úton tudod hol jön ki? Hatalmas kérdés volt, hogy hova lett, hol van az én hűségem a művészet iránt. Mi lett a művészettel, ami annyira fontos volt az életemben, ami meghatározta az identitásomat, az életkedvemet? És ezt úgy tudtam megfogalmazni, hogy amikor megérintett az evangéliumoknak és a szentségeknek a szépsége, teljesen kielégítette az esztétika iránti igényemet. Őszintének kellett lennem, egyszerűen nem volt kedvem másra. Nem tudott semmi ennél fontosabb dolgot közvetíteni.
O. P.: De a kezed néha nem járt közben?
T. Gy.: Még néha rajzolok, amikor igazán inspirál valami. Utoljára egy srí lanka-i, ottani bennszülött, jezsuita papot rajzoltam le. Hét napon keresztül jött, legalább két órát mindig ült előttem, ez a kép ott van Srí Lankán. Abban már benne van a negyvenes éveimnek az érettsége. Azt mondják negyven és ötven év között tesz a legmélyebbről az ember dolgokat. Tehát tulajdonképpen a művészet iránti szeretetem és az esztétika iránti igényem az a szentmisékben és a prédikációkban jön ki. Ha sikerül valahogy megragadnom képekben, szavakban formát adni annak, ami él bennem, na az számomra a művészet most.
O. P.: Amikor te kimentél Srí Lankára, a rendkívül intenzív színek, illatok, ez nem szólította meg a művészt benned?
T. Gy.: Nem, engem teljesen lefoglalt valami teljesen más, az igazság, az örök élet gondolata, az apostoliság. Én nehéznek élem meg az ottani létet. A folyamatos izzadás a pára miatt, az utazás nehézsége, a nyelvi nehézségek. Lefoglalt a nyelvtanulás (később a szingalézt is meg akartam tanulni, és eljutottam egy szintig, csak nem szolgáltam azon a nyelven, tamilul dolgoztam). Ez nekem akkor elég volt. A művész alszik bennem. Mégiscsak más a pályája egy papnak, mint egy művésznek.
O. P.: Értem. Még egy kicsit ugranék oda, hogy mi vezetett a jezsuita rend felé?
T. Gy.: Csináltattam egy fekete öltönykabátot, zakót, mint egy kifejeződését annak, hogy én most már vasárnap nem dolgozom, hanem megünneplem az anyaszentegyház parancsolatai szerint a vasárnapot. Ebben az időszakban a Dómba jártam és erre a jezsuita templomra is rátaláltam. Olyan jezsuitás, meghitt hangulata van ennek a templomnak. Egyszer várakoztam a túloldalon, a templommal szemben egy szentmise után, miután hallgattam Weissmahr Béla prédikációit, amiben engem az intellektuális lelkiség fogott meg. Isten hív olyan embereket is, akik ennyire nagyon okosak is. Nagyon meggyőzővé teszi a hitet, ha egészen felvilágosult emberek oda állnak a hit mellé. És ez a jezsuitáknál érintett meg. Ez ’93-ban történt, és ’94-ben már szemináriumos voltam Gyulafehérváron. De két év után még mindig volt bennem egy nyugtalanság, hogy a megtérésem élményével nincs eléggé összhangban az, amit a szemináriumban élek meg. Volt egy jezsuita misszionárius, Japánból jött vissza a rendszerváltás után, Nemeshegyi Péter atya. Az ő személye is hihetetlenül megfogott. Számomra ő a pap. Ő az apostol. Ő segített, amikor ezt elmondtam neki, megmondta, milyen lépéseket kell tennem, és 1996. szeptember 15-én újra Szegeden találtam magam.
O. P.: Ezt akkor már tudtad, hogy mivel jár? Hogy bárhová elküldhetnek a világon?
T. Gy.: Igen, sejtettem. Sőt, azért is léptem be, mert tudtam, hogy itt ezt megélhetem. Már akkor, egy mély ösztönnel sejtettem, hogy ez az a hely, ahol ezt meg tudom valósítani. Így lettem jezsuita.
Még egy dolgot a filmnyomó műhellyel kapcsolatban… Volt ott egy megrendelő füzet, amit én vezettem. Tőlem indult ki a nyomóforma. A megrendelő füzet első oldalán mindig beleakad a szemem: Jezsuita Noviciátus. Valaki állandóan levette a cégtáblát a jezsuiták noviciátusa elől. Egy kis tábla. Valaki mindig letörte, és akkor újracsináltatták. Ez a név az első oldalon állandóan ott volt.
O. P.: Európában is tanultál.
T. Gy.: Látod, ezért nem ismerem az itteni tanárokat. Magyarországon semmit nem tanultam, hanem külföldön. Egyrészt Erdélyben, azután filozófiát Rómában két évet. Utána Miskolcon volt az úgynevezett magisztériumi évek, ami a szolgálat és teológia tanulása előtti időszak, gyakorló évek. Ezután teológiát Írországban. Felszenteltek diakónussá, pappá, és utána még voltam Rómában, de előtte voltam Srí Lankán az úgynevezett harmadik probációba, amikor megismerkedtem Srí Lankával. Mindig akartam misszióba menni, és amikor megláttam a teaültetvények lakóit, az ottani embereket, akkor azt mondtam, hogy nekem ezt az Isten mutatta.
O. K.: Magyarul akkor ez egy véletlen, hogy pont Srí Lankára küldtek.
T. Gy.: Majdnem véletlen, csak annyi, hogy én választhattam volna erre a programra egy másik helyet is, de kifejezetten egy nehezebb helyre akartam kerülni. Srí Lankán megláttam, hogy milyenek ott az állapotok, és azt mondtam, hogy ide akarok jönni. Akkor még Rómában folytattam a tanulmányaimat, de 2006-ban visszamentem. És ez tartott 2019-ig. Szeptember 10-én jöttem vissza.
Tovább az interjú második részére
Fotók forrásai:
• Koronkai Zoltán SJ, 2011.
• Dr. Toperczer István, 2022.
• Nagy Elek – Szeged, 2021.
