Orient Projekt nagyinterjú Dr. Csoma Mózes Korea-kutatóval, Magyarország a Koreai Köztársaságban és a KNDK-ban szolgálatot teljesítő rendkívüli és meghatalmazott nagykövetével.
Vissza az interjú első részére
O. P.: Értem. Nyilván egymásba fonódnak a kérdések, mert a negyedik kérdés egy részét már meg is válaszoltad. De azért felolvasom, ha megengeded. A nem olyan régen megjelent, rendkívül igényes Látogatás a Hajnalpír országában című Hopp albumból – mely Bozóky Dezső sorhajóorvos korabeli kelet-ázsiai fotográfiáit dolgozza föl – azt látni, hogy az akkori Koreát a maitól egy világ választja el. Mi minden történt az elmúlt alig több mint száz évben, ami ezeket a hatalmas változásokat előidézte? Tehát folytatni kellene a megkezdett történetet, hogy mi történik az 50-es évek után? Elindul délen a modernizáció, északon meg megmerevedik ez a keményvonalas kommunizmus, és alapvetően a különbséget ez okozza?
Cs. M.: Ennél egy kissé bonyolultabb a helyzet. Ugyanis azt kell megemlíteni, hogy ha visszamegyünk a japán gyarmati uralom időszakához, akkor a félsziget északi része ipari- és technológiai szempontból sokkal fejlettebb volt, mint a déli területek. Az utóbbiak inkább mezőgazdasági termelés szempontjából voltak jelentősek. Dél-Korea tehát mindig a Japán Birodalom éléskamrájának számított, és alapvetően az északi területekre telepítették a japánok az ipart. Ezt azért hangsúlyozom, mert amikor létrejött a megosztottság 1945-ben, akkor a félsziget déli részének kifejezetten nagy problémát jelentett, hogy a teljes ipari kapacitás északon volt, például az elektromos energiát termelő vízerőművek. A megosztottságot követően még éveken keresztül az északi erőművek biztosították a déli rész ellátását. Ezt most azért említem meg, mert egyáltalán nem magától értetődő az a jelenlegi helyzet, hogy a félsziget két része közül a déli a fejlettebb.
A koreai háború 1950-1953 között nyilván hatalmas pusztításokat okozott, és szintén nehezen hihető módon azt kell kiemelnem, hogy a háború utáni újjáépítés sokkal gyorsabban zajlott le Észak-Koreában, mint Dél-Koreában. Azért zajlott le sokkal gyorsabban Észak-Koreában, mert gyakorlatilag a teljes szocialista világ az közreműködött Észak-Korea helyreállításában, újjáépítésében. Csak a Magyar Népköztársaság három gyár felépítését vállalta térítés nélkül Észak-Korea részére. Magyar munkások dolgoztak egészen az 50-es évek végéig Phenjan újjáépítésén. Magyar mérnökök építettek egy mérleggyárat, egy festékgyárat, és egy szerszámgépgyárat Észak-Koreában, és gyakorlatilag ezek a különböző támogatások egészen a 80-as évek időszakáig folytatódtak a különböző kelet- európai országok részéről, meg természetesen a Szovjetunió részéről. Azt akarom tehát ezzel elmondani, hogy az 50-es évek végére, a 60-as évek első felére Észak-Korea többé-kevésbé befejezte a háború utáni helyreállítást, és egy viszonylag alacsony, de mégis azért stabil életszínvonalat tudott biztosítani a lakosságnak. Nyilván ennek egy fő oka volt az is, hogy Észak-Koreában a rendkívül szigorú diktatúra következtében a gazdaság is parancsok és utasítások alapján működött, tehát amiről döntés született, azt végre kellett hajtani. Ugyanakkor Dél-Korea esetében a háború utáni években nagyon sokáig teljes politikai és gazdasági káoszról beszélhetünk. Dél-Korea nagyon sokáig amerikai élelmiszersegélyekre szorult, és az 50-es évek második felét, az 50-es évek végét folyamatosan diáktüntetések jellemezték, ráadásul ezek a dél-koreai diáktüntetések egyre inkább balra tolódtak, és végül ez vezetett oda – és akkor most rátérek már a modernizációra – hogy 1961-ben Dél-Koreában egy katonai puccs zajlott le. Ennek a katonai puccsnak a vezéralakját úgy hívták, hogy Pak Csong Hi tábornok, és gyakorlatilag egy olyan típusú tekintélyuralmi rendszert valósított meg, ami politikai téren nagyon szigorú diktatórikus körülményeket eredményezett, viszont a gazdaság területén egy nagyon eredményes, exportorientált gazdaságfejlesztési modellt valósított meg. Az 1961-ben létrejött tekintélyuralmi rendszer egészen a szöuli olimpia előestéjéig, tehát 1987-ig regnált. 1988-ban ugyanakkor lezajlott a szöuli olimpia, ami gyakorlatilag azt eredményezte, hogy a világ meghatározó része elismerte Dél-Korea eredményeit a gazdasági modernizáció, valamint az egy évvel korábban lezajlott demokratikus átalakulás terén. Szintén kiemelendő az, hogy 1988-ban a szöuli olimpián nem csak Amerika, és a szövetségesei, nem csak a nyugati világ vett részt, hanem a Szovjetunió és a kelet-európai országok is részt vettek. Magyarország számára a szöuli olimpia egy külön sikertörténet volt, elég Darnyi Tamásra vagy Egerszegi Krisztinára gondolni, vagy a magyar kardcsapatra, vagy a magyar kenu négyesre. Tehát ez egy rendkívül sikeres sportesemény volt, és gyakorlatilag a szöuli olimpiát tekinthetjük egy fordulópontnak, onnantól kezdődően Dél-Koreának a nemzetközi kapcsolatai folyamatosan szélesedtek. Egymás után vette fel Dél-Korea diplomáciai kapcsolatokat a szocialista országokkal, legelsőként a Magyar Népköztársasággal 1989. február 1-én. Ez egy nagyon bátor külpolitikai nyitás volt magyar részről. Mindezzel párhuzamosan Észak-Korea ettől az időszaktól kezdődően folyamatosan elszigetelődött, tényleges partnerek nélkül maradt, hisz a kelet- európai országokban lezajlottak a rendszerváltoztatások, a Szovjetunió pedig összeomlott. Észak-Korea körülbelül olyan elszigetelt pozícióba kerül, mint a kubai állam. De a kubai állam az azért mégis egy másik kategória, mert például az idegenforgalom tekintetében ők megtalálták azt az utat, amivel be tudtak illeszkedni a nemzetközi közösségbe, Észak-Korea pedig gyakorlatilag a 90-es évek elejétől kezdve teljes kuriózummá, és egy fekete folttá vált a nemzetközi közösségben.
O. P.: Akár meg is cserélhetnék két kérdést, de logikusan mégis inkább visszamennék a koreai-magyar kapcsolattörténet előzményeire. Szóba került már Bozóky Dezső, és szóba kerültek a magyar mérnökök is, viszont az eleje hogyan történt? Kik voltak az első utazók, mik az első emlékek? Lehet erről tudni valamit?
Cs. M.: A legeslegelső utazások kapcsán azt kell megemlíteni, hogy 1890-ben az Osztrák-Magyar Monarchia Zrínyi nevű gőzkorvettje látogatott el a Távol-Keletre, azzal az egyértelmű céllal, hogy fölkeressen több távol-keleti országot, és kereskedelmi, tengerhajózási szerződést kössön a koreai állammal, az akkori Csoszon Királysággal. 1890-ben a Zrínyi gőzkorvett meg is érkezett Koreába, ugyanakkor ezt a bizonyos szerződést, akkor nem sikerül megkötniük… És nagyon érdekes dolog, hogy miért nem jöhetett létre akkor az egyezmény. Egészen a legutóbbi időszakig annyit lehetett tudni erről a dologról, hogy a koreaiak arra hivatkoztak, hogy gyász honol a koreai királyi udvarban az anyakirályné halála következtében, és emiatt elutasították a tárgyalásokat az osztrák-magyar hadihajó tisztikarával. Ugyanakkor a legutóbbi kutatások során derült ki, és koreai kutatók számoltak be arról, hogy valószínűleg más húzódott a kulisszák mögött. Ez a történet, amit most elmondok egyébként az Antal József Tudásközpont által kiadott Korea története című könyvem legújabb kiadásában is szerepel, a könyv idén, 2021 nyarán jelent meg. Arról van tehát szó, hogy amikor megérkezett az osztrák-magyar hajó tisztikara a koreai királyi udvarba, mivel nem volt helyismeretük, a Szöulban akkor már regnáló német konzul kísérte el őket a tárgyalásra. A koreai hivatalnokok viszont a német konzul láttán azt a következtetést vonták le, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia valószínűleg nem egy független állam, hanem a Német Császárság vazallusa. A koreaiak tehát először tisztázni akarták ezt a kérdéskört, így visszautasították a tárgyalásokat. Egyébként annyit hozzá lehet még tenni a történethez, hogy az osztrák-magyar hadihajó, tehát a Zrínyi gőzkorvett hajóorvosa egy magyar ember volt, Gáspár Ferenc, akinek az útleírásában, amit én feldolgoztam, illetve használtam a Magyarok Koreában című 2009-ben megjelent könyvemben, a magyar szemtanú pontosan leírta azt, hogy milyen benyomásokra tett szert a koreai kikötőben (ő nem jutott el Szöulig, csak a csemulphói kikötő térségében járt), de a benyomásait részletesen leírta a könyvében, valamint azt is, hogy a koreaiak elzárkóztak a részletesebb tárgyalásoktól. Most már tudjuk azt is hogy valószínűleg itt nem az anyakirályné halála volt az, ami akadályozta ennek a szerződésnek a létrejöttét, hanem sokkal inkább a német konzul jelenléte. Mindenesetre maga a szerződés aztán két évvel később, 1892-ben jött létre, mielőtt az osztrák-magyar trónörökös, Ferenc Ferdinánd Tokióba látogatott. Az egyezményt tehát 1892-ben ott kötötték meg a koreai állam képviselőjével.
A további utazókra térve kiemelhetjük Vay Péter gróf nevét, aki 1902-ben járt a Koreai-félszigeten, és részletesen foglalkozik a koreai élményeivel a Kelet császárai és császárságai című könyvében, amiben nagyon részletes leírást ad arról, hogy mekkora vetélkedés zajlott a Korea feletti hegemóniáért a cári Oroszország és Japán között. 1902-ről beszélünk, tehát pont két évvel vagyunk az orosz-japán háború kitörése előtt. Vay Péter a későbbiekben is ellátogatott a Koreai-félszigetre, volt alkalma megfigyelni azt is, hogy a Japán Birodalom részévé válva milyen képet fest a nagy múltú ország. Vay Péter egyértelműen a koreai függetlenség nagy barátja volt, és kimondottan megértéssel és szomorúsággal ír arról a helyzetről, amibe a Koreai-félsziget került a saját önálló államiságának az elvesztésével.
Akit még kiemelhetünk Vay Pétert követően, az nem más mint 1907-ben Baráthosi Balogh Benedek erdélyi származású néprajztudós, aki mai szóhasználattal élve egy fapados, vagy hátizsákos turistaként érkezett Koreába. Ő volt az egyetlen olyan magyar ebben az időszakban, aki nem egy tengerjáró hajónak, vagy hadihajónak a fedélzetén érkezett meg a csemulphoi kikötőbe, hanem az orosz távol-keleten járva Vlagyivosztokban felkéredzkedett egy csempész dzsunkára, ami a mai Észak-Korea keleti partvidéke felé indult, és gyakorlatilag így jutott el a mai Vonszan térségébe. Onnan pedig a hegyeken keresztül hol lóháton, hol pedig gyalogszerrel vándorolt le többedmagával Szöul irányába. Baráthosi Balogh Benedek szintén nagyon pozitív képet festett a koreaiakról, a koreai kultúráról, és azért nagyon fontos számunkra, mert 1929-ben ő készítette el az első önálló Korea monográfiát, ami Magyarországon megjelent. Az említett korábbi szereplők, Gáspár Ferenc és Vay Péter, mind pedig az 1908-ban érkező Bozóky Dezső, mindannyian írtak a saját könyveikben Koreáról, de nem írtak külön önállóan Korea monográfiát. Baráthosi Balogh Benedek viszont ezt tette meg 1929-ben Korea, a hajnalpír országa címmel, ami tehát a japán gyarmati uralom kellős közepén látott napvilágot. Baráthosi ebben a monográfiájában kimondottan kiáll a koreai függetlenségért. Nagyon büszke vagyok arra, hogy 2005-ben doktoranduszként én fordíthattam le ezt a könyvet koreai nyelvre, ami aztán egy szöuli kiadó jóvoltából meg is jelent Koreában. Baráthosi könyvét hatalmas érdeklődés fogadta a koreai olvasóközönség részéről, mivel nagyra értékelik, hogy történelmük mélypontján volt egy messziföldről érkezett néprajztudós, aki kiállt értük, illetve teljesen átérezte a koreaiak sorsát.
O. P.: Ez a könyv a Turáni könyvek sorozatban jelent meg? Vagy minden könyvét Turáni könyveknek hívtak?
Cs. M.: Ez a Turáni könyvek sorozat egyik darabja, de én nem szoktam kiemelni, hogy erről van szó, mert ez sokak szemében levonhat a könyv értékéből. Ugyanakkor szeretném hangsúlyozni, hogy amit ő Koreával kapcsolatosan leírt ebben a könyvben, az teljes mértékben helytálló és nagyon pozitívnak tekinthető.
O. P.: Milyen emlékeket őrzünk itthon a közös történetből? Gyűjtemények, tárgyi emlékek, építészeti, egyéb hatások… Erről egy pár szót mondanál? Az előbb említett utazóknál Bozóky Dezsőnél a beszámolókon túl ismerjük a fotóit, ugye a Vay Péter leginkább itthon azt hiszem a japán fametszet gyűjteményről ismert jobban, nem tudom, hogy ő Koreából hozott-e bármit. Baráthosi Balogh Benedek az irodalmi munkásságán túl, ha jól tudom néprajzi gyűjtéseket is folytatott, csak azt nem tudom, hogy ennek például van-e nyoma itthon, mondjuk a Néprajzi Múzeumban, vagy valahol.
Cs. M.: Alapvetően a legnagyobb gyűjteménynek mindenképpen a Bozóky Dezső fotográfiáit tekinthetjük, tehát az képviseli a legnagyobb értéket. Vay Péter esetében a koreai útjai során tett megfigyelései a legfontosabbak, amelyek írásaiban maradtak fenn az utókor számára…
O. P.: Gáspár Ferenc esetében valószínűleg ugyanez a helyzet…
Cs. M.: Gáspár Ferenc esetében az a helyzet, hogy ő a Zrínyi gőzkorvett hajóorvosa volt. A Zrínyi gőzkorvett Horvátországból, az adriai kikötőből indult, és érkezett vissza. Én voltam 2012-ben egy olyan koreanisztikai konferencián Bécsben az ottani kollégák szervezésében, amikor lehetőségünk nyílt meglátogatni a Bécsi Néprajzi Múzeum egyik raktárát, ahol azokat a koreai vonatkozású tárgyakat tekinthettük meg, amelyek nem egy állandó kiállítás részét képezik. Különböző néprajzi jellegű tárgyakat láttunk: női kiscipő, ruhadarabok, fésű, kisebb használati tárgyak… A tárgyak beérkezési idejét figyelembe véve nagyon valószínű, hogy ezek a Zrínyi gőzkorvett fedélzetén érkeztek Európába, csak nem Budapestre kerültek, és nem a Magyar Néprajzi Múzeumba, hanem Bécsbe jutottak végül. Azt valószínűsítem tehát, hogy Gáspár Ferenc és tiszttársai által beszerzett tárgyakról beszélünk, és ezek jelenleg Bécsben vannak.
Baráthosi Balogh Benedek esetében úgyszintén a megfigyelésekről beszélhetünk, illetve koreai vonatkozású néprajzi gyűjtéseinek kevesebb nyoma maradt. Amikor könyvének koreai változatát készítettem, direkt utánanéztem a Néprajzi Múzeum fotótárában, hogy Baráthosi Balogh Benedekhez köthető koreai fényképfelvétel található-e. Akkor összesen három ilyen felvételt találtam. Tehát túl sok mindenről nem beszélhetünk.
Ami már nagyobb mértékű, az az 1950-es évekbeli Észak-Koreához kötődik, ugyanis – mint ahogyan korábban említettem – a KNDK-ban 1950-1957 között magyar orvoscsoportok dolgoztak. Nyolc egymást követő csoportban összesen több mint 200 magyar orvos, ápoló és egészségügyi munkatárs dolgozott az országban. Az általuk készített fényképeknek komoly jelentősége van, mert az akkori, tehát az 50-es évekbeli Észak-Korea, különösen annak a vidéki területei azok sokkal közelebb álltak a Csoszon Királyság időszakához, mintsem egy sztálinista ország mindennapjaihoz. Ezek a fényképek, amiket a magyar orvosok készítettek, különböző intézményekben szétszórtan maradtak fenn, és számottevő mennyiség pedig magángyűjteményekben és hagyatékokban maradt fenn. Az 1950-es évek elején már egyáltalán nem volt különleges, vagy kirívó, hogy ha valaki rendelkezett fényképezőgéppel, úgyhogy az orvosok nagy része kattintgatott. Én az előzőekben említett Rákosi Mátyás Kórház, Észak-Korea című könyvem készítésekor összegyűjtöttem az összes fotót, ami elérhető volt a számomra, részben intézményi archívumokból, részben magángyűjteményekből. Nagyon különleges, kordokumentum jellegű fényképekről van szó.
O. P.: Ha már az orvosi vonalat felemlegetted, akkor két nevet szóbahoznék, hátha tudsz róluk mesélni. Az egyik az Zoltán János professzor neve. Volt szerencsém személyesen találkozni vele még a rendszerváltás után, akkor a Honvéd Kórházban volt plasztikai sebész osztályvezető főorvosa. Mondta valaki egy pár héttel ezelőtt, hogy talán az ő története is, és az egész hazai plasztikai sebészet előzményei is Észak-Koreába vezetnek vissza, mert ott az lehetőség volt arra, hogy közelebbről megismerkedjenek az égési sérülésekkel és azok gyógyításával. Tudsz erről valamit?
Cs. M.: Zoltán János könyvére többször hivatkozok a könyvemben, ő a második csoport után, de még a harmadik csoport előtt, tehát két csoport között került ki Észak-Koreába 1951 őszén. Azt kell tudni, hogy ő már képzett plasztikai sebészként utazott ki, tehát azt megelőzően is volt már természetesen Magyarországon plasztikai sebészettel kapcsolatos képzés, ugyanakkor azt írja a könyvében, hogy nagyon-nagyon sok tapasztalatra tudott a háborús körülmények közt szert tenni. Nyilván az égési sérülések következtében.
Azt lehet még megemlíteni, hogy amikor ő kikerült, akkor a magyar kórház Phenjan külterületén működött. Egyébként a háború során folyamatosan változott a kórház helyszíne, és amikor Zoltán János kikerült, akkor a kórház Mangjongdében működött. Mangjongde arról híres, hogy Kim Ir Szen szülőháza is ott található. A magyar kórház közvetlen közelében volt a szóbanforgó ház, és az elsőszámú vezető rokonai is ott éltek még. Volt olyan, hogy meglátogatták a magyar kórház rendezvényeit, sőt Kim Ir Szen rokonai bizonyos kezeléseket is igénybe vettek. Szintén ez az az időszak (1951 második fele, 1952 eleje) amikor rendszeresen érték légitámadások a magyar kórházat. Erről Zoltán János is beszámol a könyvében, illetve a korabeli magyar külügyi jelentések is, hisz a phenjani magyar követség (akkor még nem nagykövetségről beszélhettünk, hanem követségről, még a diplomáciai kapcsolatok szintje követi szintű volt) folyamatosan figyelemmel kísérte a magyar orvosok tevékenységét, illetve a magyar orvosok különböző események, például karácsony alkalmával rendszeresen látogattak el a magyar követség épületébe. Ilyen alkalmakkor a szabadnapot is kivevő orvosok a követség épületében pihentek, és igyekeztek a lehetőségek között jól érezni magukat. Tehát ezekről a dolgokról a korabeli magyar külügyi jelentésekben sok minden információ szerepel.
O. P.: Lehet, hogy ugyanahhoz a generációhoz tartozik Kulka Jánosnak az édesapja is?
Cs. M.: Igen, ő a másik szereplő, aki többször említésre kerül a könyvemben. Kulka Frigyes két turnusban is részt vett. Ő először 1953 nyarán érkezett ki Észak-Koreába, akkor még zajlott a háború, de nem sokkal később bekövetkezett a fegyverszünet. Ezt követően már nem a bombázásokkal kellett szembenézniük, hanem a járványokkal és a különböző megbetegedésekkel. Kulka professzor 1955-ben is csatlakozott az aktuálisan Észak-Koreába indló orvoscsoporthoz, ez volt tehát a második szolgálata az országban. Mivel ő tüdőgyógyász volt, múlhatatlan érdemei vannak a KNDK első TBC ambulanciájának létrehozásában. Róla egyébként megjelentek az észak-koreai helyi újságokban méltató cikkek is, amiket sikerült össze gyűjtenem és az említett könyvben fordítással együtt publikáltam is. A cikket egyébként – még a könyv megjelenése előtt – elküldtem Kulka Janina doktornőnek, Kulka professzor lányának is.
Tovább az interjú harmadik részére
